duo pack

A díva és a filozófus pokollá teszi az éjszakáinkat.









PS. : Akit érdekel, vannak még új képek, nézzétek meg őket, cukormackók ezek a kis szörnyek.

Feljegyzések az újdonsült anyák házából

Ezentúl szólítsatok Fejős Évának.*










*Jóvanna, keveset alszom, csak Eddie Murphy-poénokra van erőm

small joys

Rám jön a terhesség előtt hordott nadrágom és egyetlen csík se lett a hasamon, éljek. (Ez egy vers, csak szólok, ha esetleg nem érzékelnétek)
Pedig még csak négy hét telt el a szülés óta (ma négy hetesek a kis őrültek; nagy és öreg emberek lettek, bizony) és mindenféle borzalmat (rengeteg szénhidrátot, I mean) eszem össze-vissza.



PS.: A szülés történetéből kifelejtettem pár érdekességet:
1, búcsúzóul hánytam egyet szülés előtt is (az volt az utolsó, yea). Tudományosan kiszámoltuk, hogy összesen kábé hétszázszor hánytam a nyolc hónap alatt. Btw mondtam már, hogy könyvet fogok írni a hányásról?
2, vajúdás közben öt percenként sírni kezdtem, nagyon furcsa volt. Még szerencse, hogy a hormonokra mindent rá lehet fogni...
3, szülés közben azt kérdezgettem az ápolónőmtől, hogy ugye nincs harmadik baba?...bevallom, titkon attól rettegtem, hogy nem vették észre az ultrahangon és igazából azért vagyok olyan pocsékul, mert hármasikreim lesznek.

Feljegyzések az ikresek házából

Ha kaki van, szólj, a kaki takarítás igazi cselendzs


Feleim, olyan csodálatos újra egyedül lenni a testemben - nem győzök örülni neki.
Tudok rendesen mozogni, nem érzem két perc mosogatás után, hogy azonnal összeesek, mert olyan gyenge vagyok, be tudom kapcsolni a szandálomat (szandált, igen, mosmér - tudom, ezért utálni fogtok, de nappal itt még mindig a 25 fok a domináns), tudok vásárolni anélkül, hogy percenként öklendezni kezdjek a kaják láttán, tudok paradicsomszószt enni és narancslevet inni, mert nem marja a torkom a sav; az élet nagyszerű - ha esetleg nem értékelnétek, javaslom legyetek okádós ikerterhesek, a terhesség elmúltával minden apró dolog hihetetlenül élvezetes lesz.
Egyébként meg valóban kicsit pokoli a helyzet, de egyelőre elég jól bírom, hiába, erős vagyok, mint a bivaly. Pokoli a helyzet, mert a babák még mindig nem tudnak szopni, így üvegből etetem/etetjük (mikor ki) őket három óránként, illetve szopni tanulunk (persze simán lehet, hogy már örökre kialakult a nagy mumus, a cumizavar és cseszhetjük), utána pedig ki kell facsarnom magamból minden csepp tejet és ez így megy körbe-körbe-körbe. A két etetés szoptatással együtt úgy másfél-két óra, utána fejés vagy fél óra, majd üvegek mosogatása, sterilizálás és igen...újabb etetés. Nem, nem nagyon szoktam aludni, de mondom, egész jól vagyok. Csodálom is, hogy a nők depressziósok lesznek szülés után, én az alvásmegvonástól inkább kicsit mániásnak érzem magam...
Különben vicces kis figurák ezek, már most látszik, hogy mennyire különböző egyéniségek: Léna áldott jó természet, folyton mosolyog (bizony, tényleg mosolyog), jól eszik, jókat alszik és csak akkor lesz erőszakos, ha hirtelen megéhezik, de könnyű felvidítani (tejjel, naná), igazi hedonista. Marcika viszont Léna szöges ellentéte: ő világfájdalmas arccal nézeget a plafonra, rengeteget sír és nagyon anyás - sosem fogom elfelejteni, mikor először próbáltam szoptatni a kórházban és a reszketeg, ráncos és vörös kis testét a mellemre tették...időnként persze megharagszunk rájuk - és aztán bűntudatunk van -, de főleg Marcikára, aki képes megállás nélkül hosszasan üvölteni, pelenkázás közben lepisili a saját fejét, illetve pár nappal ezelőttről a következő - felkiáltójellel ellátott - sértett megjegyzést írtam a babák tevékenységét számon tartó jegyzetfüzetbe Marcika éjszakai tevékenysége mellé: LESZART!
Amúgy szerintem az ikresség egyik állandó jellemzője a bűntudat: én legalábbis rögtön elszégyellem magam, ha kicsit többet ölelgetem valamelyiküket, ha egyikük kicsit több tejet kap, ha az egyikre fehér ruhát adok, a másikra meg menő kisállatosat, ha kicsit hosszabban mondogatom valamelyikről, hogy mennyire édes volt ma ezért meg azért, ha valamelyiket előbb etetem és a másikat hagyom üvölteni (nincs más választásom sajnos, csak két kezem van)...nem, nem könnyű és akkor még itt van harmadik gyerekünk, a macska is. Mostanra talán már kicsit megnyugodott, a babák nagyon érdeklik, de fél is tőlük, igyekszünk sokat simogatni, kap plusz sonkát, hasdögönyözést, remélem később sem lesz búskomor.

ahogy a dolgok voltak

Fogalmam sincs hogy voltam képes leírni; kisimult az agyam olyan álmos vagyok...

ahogy a dolgok vannak

amúgy meg pokoli dolog az alvásmegvonás, ma reggel kicsi Marcit - aki majdnem megállás nélkül bőg - el akartam adni, gondoltam meghirdetem a neten, szóval igen, vannak nehéz pillanatok, de alapvetően rettentő aranyos lények ezek, bár nem nagyon értjük még mindig, hogy hogy kerültek ide, annyira valószínűtlen, hogy ezek a mi gyerekeink.
anyának lenni pedig jó és szép, de rengeteg bűntudattal és bizonytalansággal és dühvel és elhagyatottsággal jár, szóval pont annyira ambivalens, mint gyereket vállalni: önzésből csináljuk, de utána hihetetlen önzetlenséggel és odaadással gondozzuk őket.

"Hello Mom, thank you Mom, hi Mom"

Jó, jó, értem én, hogy most nem számít a nőiességem, mert anyaként kell funkcionálnom és (elvileg) semmi más nem fontos jelen pillanatban, de azért azt nehezen viselem, hogy szimpla biológiai lénnyé váltam és rezzenéstelen pofával kell a mellbimbómról tárgyalnom a gyerekorvossal.

hehe

"choose life"

Feleim, új foglalkozást találtam magamnak reggel a nőgyógyásznál: petesejt donor leszek, egy rakást pénzt fizetnek érte...lennék béranya is (sokkal nagyobb rakás pénzért), de a terhesség olyan rémes dolog, hogy ezt azért már mégsem, meg hát mittomén, az ember nyilván kötődni kezd egy benne mozgó lényhez, nem, a béranyaság rémisztő, bár ha jól értelmezem úgy kábé öt millió forintnak megfelelő dollár jár érte, hümm.
Egyébként pedig nyilvánvalóan véget ért alternatív-kocsmázós vad ifjúságunk: jelen pillanatban lázasan baby sittert keresünk és egyébként is, nagy kocsival járunk, az autóban gyerekülések vannak (néha gyerekekkel együtt), van Kroger káryánk, mer azzal olcsóbb vásárolni, mindenféle ingyen pelenkás oldalra feliratkozom, az ápolónők mum-nak és dad-nek szólítanak minket (rettenet), van biztosításunk, mosógépünk, elektromos konzervnyitónk (nem, az nincs), egészségünk, agysorvasztó tévéműsoraink, de van felmentésünk is: mindezekhez kellő adag- és szerintem életmentő - öniróniával és humorérzékkel rendelkezünk...

"Ez egy igen-igen kemény, kemény világ"

Azt mondta egy ikres ismerősünk, hogy az első időkben olyan az ikrekkel, mintha két egyetemet végezne párhuzamosan az ember és nyilván nem kommunikáció-testnevelés párosításra gondolt. ..
Én tovább vittem ezt a gondolatot, mert szerintem az egész olyan, mintha az orvosin két (esetleg három vagy négy) anatómia vizsgára kéne készülni pár hónapig, éjjel-nappal (nem, nem tudom az milyen, de valahogy úgy képzelem, hogy rengeteg magányos, hideg és reménytelen éjszakázásból, vérből, verítékből és könnyekből álló dologról van szó...jójó, a babák legalább aranyosak, nade értitek, na. na)
Oké, nem szellemileg nagy a kihívás, hanem hihetetlen állóképesség, türelem és odaadás szükséges hozzá (már most döglődünk a fáradtságtól).
Egyébként hazajött a kis problem child (Marcika) is és mióta itthon van (tegnap este jött haza, érkezéskor még egész illedelmes képpel aludt), megállás nélkül hurcolnom kell magammal, mert csak így van csend.
Marci szerint poszttraumás stressz szindrómája van, hiszen 1, nem akart megszületni (fél óra van a két baba között, Marcika a kisöcsi) 2, fogóval rángatták ki belőlem (ezt még nem meséltem el, de majd izé...) 3, két hetet az intenzíven töltött (én csak intézeti gyereknek hívtam sírdogálva).
Egyébként meg hormonálisan vagyok megbolondulva: sokat sírok látszólag teljesen ok nélkül, meg out of the blue azt mondogatom a Marcinak, hogy biztos el fog minket hagyni, mert annyit sírnak a gyerekek, tegnap pedig egy hosszú hajnali bőgés után a gyerekorvosnak telefonáltam, hogyaszongya ugyeugyeugye Léna nem down-kóros (a doki kábé kiröhögött az ötlet miatt); de aztán szerencsére könnyen megnyugszom, nevetünk is sokat, a babák iszonyú helyesek, remélem a baby bluest megúszom enyhe tébollyal...

ahogy a dolgok vannak

Marcika sajnos még mindig nincs itthon és bár egy gyerekkel is nagyon durva - nem is a sírás, hanem a három óránkénti kelés-etetés-böfiztetés megspékelve mellpumpálással (kicsi a szájuk, nem igazán tudnak még szopni, de szeretném ha kapnának anyatejet is, így egyelőre üvegből kapnak, aztán meglátjuk, sajnos az üveg valószínűleg elrontja a szopási képességüket, úgyhogy mikor van egy szabad percem, akkor ezen szomorkodom); ez így kábé nulla óra alvást jelent nekem, pedig Marci nagyon sokat segít, nagyon jó apa -, de az állandó kórházba rohangálás különösen nehézzé teszi a dolgot, ráadásul itt sehogy nem lehet eljutni helyekre csak kocsival, én meg ugye nem tudok vezetni, úgyhogy ma pl Lénával mentünk a kórházba, ez meg nem biztos, hogy olyan jót tesz neki, mert hogy tíz napos és koraszülött...szóval marha nehéz lesz, főleg így, hogy semmi segítségünk nincs.
mondjuk van itt egy állati rendes magyar nő, aki a kezdetektől rengeteget segít, tegnapelőtt bevásárolt nekünk még hiányzó baba cuccokat, ki is fizette, azt mondta ajándék és minden nap telefonál, hogy hogy vagyunk, nem kell-e valami, szóval vele mázlisták vagyunk, de neki is kicsi gyereke van, meg amúgy sincs pofánk tőle kérni mindent.
mielőtt megszülettek a babák (úristen, olyan mintha egy éve lett volna), múlt pénteken Marci főnökénél vacsoráztunk, ott pedig ketten ajánlkoztak segíteni, fel is kéne venni velük a kapcsolatot, mert máshogy nem fogjuk bírni két gyerekkel, illetve még azt a tippet kaptuk a gyerekorvostól, hogy menjünk el bármelyik templomba és beszéljünk a pappal: hátha van a hívők között kedves idős néni, aki messziről jött nyomorult ikreseknek akar főzni, meg ilyesmi...szóval így vagyunk, persze e-mail írás helyett nekem aludnom kéne most, be is fejezem, majd írok még, bár jobb lenne ha tudnánk beszélni, írni sokáig tart és körülményes. pusszantlak titeket meg a többi családtagot is.

helyzetjelentés

az egyik baba (Léna) holnap valószínűleg hazajön, Marcikának még maradnia kell (ma reggel már bőgtem is emiatt, hamar beletanultam az anyaszerepbe...), de szerencsére mindketten jól vannak, csak Marcika még nem eszik igazán jól, túl pici.
szóval az igazi izgalom most kezdődik...

Á, nem lehet elmondani, hogy mit érez az ember ha gyereke van...nekem tényleg azonnal jött ez az érzés: valami hihetetlenül erős, a szerelemhez hasonló érzelmi zűrzavar (minden nap úgy megyek a kórházba, mintha első randevúra mennék: izgatottan, boldogan, szívdobogva), hogy folyton csak azt érzed, hogy a gyerekekkel kell lenned, puszilgatnod, simogatnod, szeretgetned és védelmezned kell őket.
Jó, jó, elmondom majd a szülést is (érdekes és jó volt egyébként), bár gondolom soha többet nem lesz időm semmire, az állandó pumpálás (amit szeretnek fejésnek hívni, de az annyira rémesen hangzik) miatt már most is három óránként kelek/fejek és ugye mint azt a tejnéniktől* - lactation consultant a becses nevük - megtudtuk, az ikreket napi 48 órában kell szoptatni. Nem, ne csodálkozzatok: valóban ennyi jött ki, mikor összeadtuk a javasolt szoptatási időket.
Szóval igen, jövök egy sztorival...





*a tejnénik a Nagy Amerikai Szoptatós Mozgalom égő szemű harcosai: Amerikában ugyanis szinte senki sem szoptat (hat hét után általában visszamennek dolgozni), ezért ebből itt borzasztó hisztéria van. A tejnénik egész nap a kórházban masíroznak és áldozatokra várnak: minden szoptatni akaró kismamát elkapnak, hogy vadul megdögönyözzék, vagy egy csecsemő szájába nyomják a mellét

helyzetjelentés

Tudom, tudom, a szülést kell elmesélnem, de az túl hosszú és most nem érek rá csak kicsit, szóval csak annyit akartam mondani, hogy olyan iszonyatosan eszméletlenül piszkosul jó nem terhesnek lenni, édes istenem.

Kedves tévénéző gyerekek!

Örömmel tudatom, hogy szombaton délután, igazán szép* természetes szüléssel megszülettek elviselhetetlenül aranyos, zsírkréta szagú gyermekeink, Léna és ifjabb doktor Marcika.
A két nagy orrú, piros testű bőregér kicsit hamarabb érkezett, mint hittük, úgyhogy még a kórházban vannak, mi meg itthon fejünk, takarítunk, a hiányzó dolgokat próbáljuk megszerezni, illetve a kórházba rohangálunk böfiztetni meg szoptatást tanulni, meg rajongva nézegetni a kis őrülteket.
Ha nem válaszolok levelekre, az nem azért van, mert már nem szeretlek titeket, hanem mert most kicsit sűrű az élet, de ígérem, előbb-utóbb írok mindenkinek.

Na csókjaim, szüljetek ti is.





*volt egy kis gond, valamikor elmesélem