x

Egy öngyilkosság valószínűleg örök rejtély marad, főleg ha nincs búcsúlevél, ha nem tud az ember valami közvetlen kiváltó okról. Mi még mindig - és valószínűleg most már mindig - csak találgatunk, hogy mikor és kinek mit mondott, mi történt, mi történhetett, miért pont akkor, miért pont így. Nagyon gyötrelmes ezeken elmélkedni, végeláthatatlan és teljesen fölösleges az egész.
Mondjuk az nekem mindig nagyon nevetségesnek tűnik, mikor egy öngyilkosról azt mondják, hogy ez az ő döntése volt...szerintem egy ilyen dolognak az égvilágon semmi köze a klasszikus értelemben vett, józan megfontolásból történő döntéshez.




PS.: Elég abszurd, ahogy így körbesajnáljuk egymást a nagymamámmal: én őt azért sajnálom, mert az apja után most a fia is öngyilkos lett, ő engem meg azért sajnál, mert két éven belül mindkét szülőmet elvesztettem.
Egyébként nem örülök, hogy az ismeretségi körömben kiírt kivel történt eddig a legtöbb szar? versenyt mindig én nyerem...

blogokat fikázó, szikár alak

Azt hiszem, sokat változtam a terhességtől és a gyerekszüléstől. Kedvesebb vagyok, megértőbb, empatikusabb, türelmesebb, higgadtabb, kevésbé indulatos és reakciós, tényleg, csupa jót gondolok magamról egy ideje. Ezért is volt meglepő, mikor ma beleolvastam egy általam régóta ismert (és végtelenül modorosnak tartott) blogba, meglepődtem, mikor kommentekre lettem figyelmes és azt mormogtam, hogy úristen, van aki olvassa ezt a szart...Pedig mostanában tényleg kedvesebb, megértőbb, empatikusabb, türelmesebb, higgadtabb, kevésbé indulatos és reakciós vagyok, az a blog nyilván tényleg egy kalap szart ér.

Kedves tévénéző gyerekek!

eh, elkezdtem írni, de úgy döntöttem, hogy végtelenül unalmas elmélkedésemet a házasságról inkább nem tárom a világ elé. esik az eső (pedig itt alapvetően már nyár van, időnként 29 fok, borzalom), nyűgös vagyok, a babák szunyálnak, egyedül vagyok, buta vagyok, unalmas vagyok, lassan kéne tán dolgozni, vagy mittomén.

helyzetjelentés

Este megittunk egy üveg pezsgőt, egyig ébren voltunk, Léna fél hétkor keltett, de kérleltem, hogy fél kilencig még heverésszen, úgyhogy heverészett, rendes kislány, én meg mégis megdöglök mingyár, álmos vagyok, másnapos vagyok, öreg vagyok, nem való nekem már ez a lumpen élet, nagyjából másfél évig nem ittam egyáltalán, huh, nem bírom én ezt, jóég, ja, van azér jó is: szombaton lesznek fél évesek és mostanában egyfolytában boldogan mosolyognak.

ahogy a dolgok vannak

Marci anyukája ma este elment haza, mi meg úgy döntöttünk, hogy miután a babák lefeküdtek, kicsit kamaszkodunk és pezsgőzünk az erkélyen, kirúgunk a hámból, na, Marci most épp pezsgőért rohangál, én meg épp azon mélázok, hogy annak idején a blog kapcsán ismerkedtünk meg, de azt hiszem, hogy Marci most már gyakorlatilag egyáltalán nem olvassa amit írok, persze, mosmár nem kell kommentben kacsmarogni, meg figyelmet felkelteni, meg okosakat mondani, meg aztán ja, hát minek is olvassa, itt hallgatja naponta a sok hülyeségemet.

Anna hörög

Lassan összedől a balatoni házunk és nincs pénzünk a felújítására.

A szüleim meghaltak.

Nemsokára minden, ami valaha fontos volt, múlt időbe kerül.

Öreg vagyok.

blogger bloggernek farkasa vol. 95438123

Nem tehetek róla, de egyszerűen kiráz a hideg a művészi szándékkal, (állítólag) jól megírt blogoktól. Szerintem a blogírásnak nincs köze a "magas" irodalomhoz; én legalábbis régimódi lány vagyok, nem akarom, hogy köze legyen, tessenek az irodalmi műveket kinyomtatni, kiadatni, dedikálni, stb., nem beszélve arról, hogy a legtöbb ilyen blog nem több idegesítően modoroskodó képzavarnál.

Persze manapság szeretik a blogokat piedesztálra emelni és új irodalmi műfajként emlegetni.

A nagypapám költő volt, néha elképzelem, hogy mit szólna ő a mai bloggerekhez...alighanem a fejét fogná. Ez természetesen nem jelent semmit, bár tény, hogy az is halálra idegesít, ha bizonyos bloggerek például a költészetet, mint műfajt lesajnálóan emlegetik, miközben ők maguk valószínűleg nem sok verset olvastak eddigi életük során.

"túlélni kell, vigyél innen"

Mikor nagyon nyomorultul érzem magam, elég csak megnéznem egy részt az MTV-n a Teen Mum című elképesztő... ööö nemtommiből.

Nem szép dolog, de rögtön megnyugszom, amint meglátom a horror tinédzser anyukák pasijait (azt hiszem azért sokkal rémesebbek a primitív férfiak a primitív nőknél, mert a férfiak verbális készsége általában rosszabb a nőkénél és még egy igen egyszerű nő is jobban eladja magát, mint egy ugyanolyan szinten álló férfi); ilyenkor ugyanis a már jól bevált gondolattal nyugtázom a nehézségeimet: lám, lám, van nálam jóval szerencsétlenebb is.

"elmúlik, meggyógyít"

Nosztalgiáztam, olvasgattam kicsit a régi kommenteket, hej, régi szép idők, mikor ment itt a zsidózás, liberálisozás, szinglizés, faszozás, fröcsögés, okoskodás, kioktatás...amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy soha többé nem fogok csókolózni és hogy rám nézett a szomszéd emberevő bácsi reggel. Na meg persze a mi az a do?

Hát, hát...időközben igazi hardcore szappanopera lett itten ebből, vér, könnyek, halál, egy kevés születés, aztán megint halál. Persze sokszor eszembe jut, hogy mindig lehet még sokkal rosszabb is, egy csomó embernek egész életében sokkal rosszabb, szóval nekem igazából jó - de ezt is mondtam már, megbolondult, hogy mindent kétszer - és ezt nem szentimentálisan mondom, feleim.

x

Annyira kikészít és kétségbe ejt és elkeserít ez a rendőrségi jelentés, képtelen vagyok másra gondolni. Valahogy nem tudom megemészteni, hogy az apám a szomszéddal közli, hogy öngyilkos lesz, nekünk meg még egy búcsúlevelet sem ír. Képtelen vagyok feldolgozni azt is, hogy a szomszéd vagy szomszédok miért nem tettek semmit és egyáltalán...á, ezt már mondtam.

Az a baj, hogy semmi értelme ezen gondolkodni, semmi sem fog változni ettől, én meg nem akarok belecsavarodni ebbe.

Titokban még mindig abban reménykedem, hogy kiderül, hogy az egész tévedés volt és az apukám elutazott a Balatonra és hamarosan hazajön és csak nevet, hogy halálhírét keltették.

x

Ma jöttem rá, hogy minden napomat azzal a gondolattal kezdem, hogy Úristen, meghaltak a szüleim. Úristen, nincsenek szüleim.
A rendőrség lezárta a nyomozást, úgyhogy édesapám hivatalosan is növeli az öngyilkossági statisztikákat. A rendőrségi jegyzőkönyvbe beleírták, hogy egy szomszéddal közölte öngyilkossági szándékát. Teljesen felkavaró az egész: milyen szomszéddal? Ki az és miért neki mondta? És mikor? A liftben odavetette neki? Vagy becsöngetett hozzá? És egyáltalán...a szomszéd miért nem hívott mentőt, miért nem vette komolyan, miért nem csinált valamit?
Ez az egész teljesen rejtélyes és hiába nem számít már semmit, jó lenne megtudni, hogy pontosan mi is történt.

helyzetjelentés

Tulajdonképpen nagyon egyszerű lélek vagyok: egész éjjel a szemöldökömről álmodtam.

örül

Nagyon jó volt újra látni őket

crime scene do not cross

"kínzó kérdés"

Miből telik a BKV jegyárus nőknek műkörömre?

és még a hasa is...

Feleim, teljesen kész vagyok a hasméretemtől: ma a sokadik ember nézett terhesnek és adta át a helyét - megjegyzem csak nők voltak eddig ilyen kedvesek; persze amikor valóban terhes voltam, akkor senki, azaz SENKI nem adta át soha a helyét, pedig általában majd megpusztultam a hányingertől és a hátfájástól -; először tiltakoztam, majd rájöttem, hogy ha már úgyis nagy a hasam (igen, nem amorf dagadtnak tűnök, hanem terhesnek, csodálatos, komolyan, teljesen odavagyok bánatomban) és ennek segítségével sikerül leülnöm, akkor miért ne kesereghetnék kényelemben azon, hogy én mosmár folyton terhesnek látszom majd.
Azért titokban kicsit sajnálom, hogy Marci fizikus és nem plasztikai sebész...(a hasát szomorúan nézegetve elkullog)



PS.: Ez most komoly, hogy Magyarországon ez az undorító (sok esetben márvány koptatott) répanadrág és kínai tornacipő kombó a divat?

szomorú

Nem, képtelen voltam az apukámnál pakolni, csak ténferegtem, elmélkedtem, régi képeket nézegettem, aztán gyorsan elmenekültem. Párszor hívtak ott a rokonok, kicsit mindig összerezzentem, ha megszólalt a telefon, rosszak az idegeim azt hiszem. Aludni se nagyon tudok, pedig a jetlag már nem lehet a bűnös, inkább azt hiszem, a jégcsapság ellenére erősen felkavar ez az egész, ráadásul szépen el is fojtok minden fájdalmat, nem helyes.
Magamról is nézegettem csecsemőkori képeket és megállapítottam, hogy Léna baba nagyon hasonlít rám tényleg, ettől aztán azért boldog lettem egy kicsit. Az apukám az összes gyerekkori fotóján vigyorog; igazából nem tudom, hogy szomorú vagy vidám-e, hogy alapvetően mindenki így kezdi az életet...

talpra vadmagyar

Állati nagy szerencse, hogy a városban tolongó sok vadmagyar nem hallotta ma a gondolataimat. Szerintem már nem élnék, ha tudnák, hogy mit gondolok erről az egész majomparádéról (aka nemzeti ünnep).

ahogy a dolgok vannak

Marcika elromlott, mióta itthon vagyok: Marci azt mondja, hogy elalvás előtt sokat sír, pedig eddig simán elaludt egyedül, oké, előtte néha hosszan beszélt a takarónak, de nagyon ügyesen elaltatta magát mindig...Csak remélni tudom - mert az ember önző és reménykedik benne, hogy már az ennyire kicsi gyereke is szereti és ragaszkodik hozzá -, hogy ha visszamegyek, akkor megszűnnek a bajai. Titokban meg folyton attól rettegek, hogy a babák egyszerűen elfelejtenek míg nem vagyok velük...
Egyébként pedig baromira nem pakoltam eddig az apukám lakásában, egyszerűen azt érzem, hogy képtelen vagyok odamenni. Most is felkeltem órákkal ezelőtt, de nem bírok elindulni, csak húzom az időt, ténfergek, blogot írok, fölösleges marhaságokat olvasok.
És bár rideg jégcsap lett belőlem, a temetéstől rettegek. Az anyám halálakor is nagyon kemény voltam egészen a temetés napjáig, aztán amikor a sírnál álltunk, hát bizony keservesen zokogni kezdtem, nagyon rossz volt.

még mindig agyal

Éjszaka még azon elmélkedtem egy darabig, hogy nekem furcsa, hogy a nagymamám elvárja tőlem a bűntudatot. Tegnap ugyanis azt merészeltem mondani, hogy nincs bűntudatom, mire mélyen felháborodott és magából kikelve ordított velem. Persze értem én, hogy miért (például azért, mert neki nyilván bűntudata van), sőt, azt is tudom, hogy ebben a kultúrkörben a bűnösség érzése, a bűntudat kötelező kellék az élethez (és úgy tűnik a halálhoz is).
Mintha a bűntudat megoldana bármit is. Mintha az, hogy végtelenül, mocskosul szarul érzed magad, jót tenne bárkivel. Mintha az, hogy pocsékul vagy, a halott érdekeit szolgálná. Vagy visszahozná őt. Vagy örömmel töltené el, ha tudná. (Az apám vajon örülne, ha miatta bűntudatom volna? Igen, talán igen, nagyon éretlen személyiség volt.)
Furcsa, hogy a bűntudat és a rossz érzések kötelezően hozzátartoznak a gyászhoz. Ebben a könyvben mesélte a Dalai Láma, hogy amikor a testvére meghalt, akkor egy darabig nagyon szomorú volt, de egy idő után tudatosan dolgozott a szomorúság csillapításán; azt mondta, a túlzott bánatnak semmi értelme és csak magának árt vele.
A nagymamám ezt a gondolatot nyilván felháborítóan önzőnek titulálná, engem is önzőnek bélyegzett tegnap. Rosszul kell lenned, elvégre ezzel vezekelsz - és igen, ha rossz a lelkiismereted, akkor vezekelni is akarsz, úgy gondolod, hogy vezekelned kell; ahogy az apám is vezekelt a haldokló anyám mellett.
Csakhogy ott a bökkenő, hogy nekem nem rossz a lelkiismeretem. Lehet, hogy ez egyesek szerint önzés, vagy önvédelem, de én tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nincs mit felrónia nekem. Nem, nyilván nem tettem meg mindent, amit lehetett. Nem próbáltam vele és helyette élni (elvégre ezt is meg lehetett volna tenni), nem próbáltam zárt osztályra vitetni.
De mivel nem hiszem, hogy ezek segítettek volna egy olyan embernek, aki ragaszkodott a súlyos betegségéhez, mivel nyilvánvalóan sejtette, hogy így vagy úgy, de egy ilyen állapotba előbb-utóbb belehal (és pont ezt akarta szerintem), ezért nem próbált semmin változtatni, nem fogadott el segítséget és nem érdekelte egyáltalán semmi. Azt is tudom persze, hogy a súlyos depressziós állapot éppen azért csapda, mert a betegség lényege az, hogy az ember nem akar semmit, így gyógyulni sem. Ugyanakkor az apukám nagypapája is depressziós volt és öngyilkos lett, de a halála előtt ő bizony (szegény) járt pszichiáterhez, volt zárt osztályon, sokkolták (úristen), tehát a betegsége ellenére próbált tenni valamit magáért, ráadásul mindezt a családja elől titkolva.
Tegnap elmesélték, hogy ugyanezen az ágon volt egy másik öngyilkos is, egy nő, akit a férje gyakorlatilag bezárva tartott és állandóan őrizte és aki egyszer azért tudott mégis kiugrani az ablakon, mert a férje egy óvatlan pillanatban elaludt, amikor ő még ébren volt...
Hiányzik az apukám, szomorú vagyok mert elvesztettem, szerettem őt (bár világ életünkben háborúban álltunk), de bűntudatot, na azt nem érzek.
És bevallom, kicsit aggódom a gyerekeimért, mert tudom, hogy a lelkibetegségek itt lihegnek a nyakunkban, az egész család nagyon terhelt, nekem is rengeteg problémám volt már az időnkénti búskomorságommal (bár pont Marcinak mondtam nemrég, hogy én valahogy mindig "majdnem-depressziós" vagyok és amint felismerem, hogy valami nagyon nem stimmel, elmegyek szépen egy orvoshoz/pszichológushoz és segítséget kérek.), sőt, az anyám egyszer régen azt találta mondani, hogy bizonyos géneket nem kell örökíteni. Nem tudom, hogy igaza van-e, csak reménykedni tudok benne, hogy a gyerekeket viszonylag meg tudom majd óvni a saját génjeiktől. Sőt, titkon azt remélem, hogy nem örökölték a rosszért felelős géneket. Vagy nem annyira. Vagy csak annyira mint én - hogy még éppen mindig képesek lesznek felismerni és orvosolni a bajt.

furious anger

Beszélek tovább, most jól esik, Dével se moziztunk, csak söröztünk meg pletykáltunk és megbeszéltük, hogy milyen nagyszerű, hogy végre híres pilóta lett belőle, szóval most meglepő módon beszélgetni van kedvem, elképesztő, évek óta nem volt ilyen, mert a beszéd engem amúgy általában nagyon fáraszt.
Szóval van valami most ebben a gyászolásban, amit nem értek, vagyis csak kicsit értek...ugyanis most valahogy nem csak a szépre emlékezem, sőt.
Gyakorlatilag csak rossz dolgok jutnak eszembe és nem nagyon tudok felidézni jó pillanatokat, hiába erőlködöm és ez rossz, gonosz dolog.
Rossz, mert rossz haragudni, rossz, mert bűntudatom van, hogy egy halottra haragszom, rossz, mert bűntudatom van, hogy egy nyilvánvalóan megzavarodott emberre, egy öngyilkosra haragszom, rossz, mert a düh ostoba érzés és nem vezet sehová, rossz, mert mindennek ellenére nagyon szerettem az apukámat, de egyelőre nem tudok mit csinálni.

Dühös vagyok.

"bűnös...vagyok"

Elrontottam én ezt, bűntudatom van.
Nem kellett volna kipakolnom a nagymamámnak édesapám viselt dolgairól. De megint rákezdte az itt hagytad apádat című sirámot és akkor iszonyú ideges lettem és szépen sorban mindent elmondtam: a piálást, az állandó balhékat, hogy kamaszkoromban kidobta az összes pasimat a lakásból, hogy nagyjából le se szart minket, hogy letagadta ha szóvá tettük az alkohol gondokat, hogy az anyám általában tök egyedül volt, mikor mi már nem laktunk otthon, szóval mindent, amiről évtizedekig hallgattam, mint a sír. Az egész szart önző módon rájuk borítottam és most nem tudok ezzel mit kezdeni, persze ők sem, rémes vagyok, nem kellett volna, de egyszerűen megőrülök attól, hogy a nagymamám az édesapámat a depresszió ártatlan áldozataként tünteti fel, én meg vagyok a sátán, aki elment otthonról.
Már nyáron is volt egy hasonló balhé, ez az itt hagyod apádat kezdetű, akkor csak szimplán elrohantam, mert a nagymamám előadta, hogy előbb kellett volna szülnöm és egyáltalán hogy képzelem, hogy olyan ember felesége vagyok, aki külföldön él, különben is, az apámmal kéne nevelnem a gyerekeket...most viszont hirtelen felszakadt bennem valami és elmondtam az összes sérelmemet (a nagymamám szerint én most csak sajnáltatom magam), majdnem mindent, amiről szinte senkinek nem beszéltem még.
Ő persze nem akarja elhinni, szerinte én túlzok, nem alkoholista volt, azok nem intelligensek, hanem hajléktalanok, meg egyáltalán...na mindegy, nem bántom szegényt, sajnálom, szerencsére végül kibékültünk, mondtam is neki, hogy senki más nem tud ennyire felidegesíteni.
Végig azt hajtogatta (nem tudom, hogy igaza van-e), hogy előbb kellett volna erről beszélnem, hogy tőlük kellett volna segítséget kérnem, hogy az anyám mért nem csinált valamit, de fene tudja, hogy miért nem szóltam; azt mondjuk én sem értettem soha, hogy az anyám mért nem tesz semmit, én sokáig mondogattam neki, hogy váljon el.
Szóval nem szóltam, nem szóltunk, azért sem, mert ez az ága a családnak eleve annyira emocionális meg instabil, hogy nehéz tőlük érdemben segítséget kérni, meg aztán kamaszként és később is, igazából még magam előtt is szégyelltem ezt az egészet, a bátyámmal is szinte most beszéltünk ezekről a pia ügyekről először.
A nagymamám kérlelt, hogy ne haragudjak az apámra, de én haragszom. És a legkevésbé azért, mert megölte magát - tudjuk, hogy minden mindennel összefügg: ha ő másként él, felnőttként cselekszik, ha nem szenvedélybeteg, ha érzelmileg valaha felnő, akkor, még ha kicsit belepusztul is abba, hogy meghal a felesége (akivel mondjuk nem sokat törődött, míg az élt és virult), mégsem öli meg magát a gyász hatására. Ha kicsit is érett személyiség, akkor ha nagyon rosszul van, kér vagy legalább elfogad segítséget, ha kicsit is érett személyiség, akkor törekszik valamiféle megoldásra a legrosszabb állapotában is és igen, ha kicsit is érett személyiség, akkor soha nem tesz ilyet a szeretteivel.
Persze tudom, igen, vannak iszonyú elborult állapotok és az utolsó pár hetét rekonstruálva arra jutottunk, hogy a depresszió talán kezdett átcsapni valami komolyabb elmezavarba és igen, tudom, hogy az egész nem ennyire racionális, hogy ha felnőtt vagy, akkor össze tudod szedni magad. Igen, tudom, hogy ez egy betegség, tudom, hogy sokszor reménytelen meggyógyítani, tudom, hogy semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy leírtam az előbb, de mégis...nehéz elfogadnom, hogy az apám eljutott valami olyan állapotba, amikor már csak a halált látta megoldásnak.

(s)iker vol. 2871444

És még nem is meséltem, hogy a babák voltak dokinál, ahol kiderült, hogy Léna a nem koraszülött, átlag babánál is jóval hosszabb. Szegény, remélem nem lesz 190 fölötti, egy lánynak az azért nem olyan jó. Egy csomó családtag jó magas (mi ketten is), úgyhogy van esélye rá...Persze lehet keresett modell, híres kosaras meg ilyenek, nade én állatorvosnak szánom. Vagy orvosnak. Vagy fizikusnak. Egy ideje az a mániám, hogy nem Marcika utánozza majd a papát a fizikusságban, hanem Léna...hogy örülne a sok fizikus fickó egy ilyen szép lánynak.

"Meg mondd mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén" vol. 98251064372

Panka drága, ez borzasztó, csak azt tudom mondani, amit most biztos mindenki, hogy Marci - Léna fantasztikusan édesek, meg nagy Marci is nagyon klassznak tűnik, meg ti így mind együtt... és a borzasztóság közepette nagyon jó, hogy ez vesz körül.

Igen, csodás, hogy vannak a babák meg Marci, nehéz is nekem most ez az egész, mert nagyon skizofrén állapot, hogy igazából minden szép és jó, pedig nem...



Szóval igen, jó itthon. Rossz itthon. Furcsa. Nehéz. Fájdalmas. Szép. Jó. Izgalmas. Fú, ez olyan, akár az élet.
Igen, azt hiszem Budapest az a hely, ahol bármi történik, én mindig kamasznak érzem magam, zenét hallgatva ábrándozom a hatoson, a héven, a buszokon, kirakatüvegekben nézegetem az új frizurám, a napsütötte sávon sétálva nem gondolok semmire, csak jó erősen beleszagolok a tavaszba, nagyon rég nem láttam ennyi embert és mégis, rég voltam ilyen egyedül, nem, igazából még sosem voltam ilyen egyedül, de azért persze az agyam leghátsó zugában mindig ott motoszkál, hogy van valahol, messze-messze, egy Férfi, két Baba és egy Macska. Szóval van egy Család.
Ma elmeséltem a bátyámnak, hogy valami szerelmi bánat kapcsán egyszer hosszan álltam a Margit hídon és gondolkodtam, hogy na, én akkor leugrom, kész, ennyi volt, viszlát.
Emlékszem, ahogy méláztam, hogy leugorjak-e, hirtelen bevillant, hogy ezt nem tehetem meg az anyámmal. Igen, azt hiszem ebben a történetben legjobban a nagymamámat sajnálom.

ha-ha-ha-halál

Kevés olyan fájdalmas aktus van szerintem, mint egy halott ruháit pakolni; mi egyelőre nem is csináltunk nagyon semmit (főleg az apámról beszélgettünk pakolás címén), de nekem már akkor görcsbe rándult a gyomrom, mikor beléptünk a lakásba és a fogason ott lógott az apukám kabátja.
Meg is egyeztünk a bátyámmal, hogy sose szerettük igazán azt a lakást - én kifejezetten utáltam, mióta az anyám meghalt (és az apukám az összes ruháját ugyanott és ugyanúgy tartotta, ahogy akkor voltak, mikor még élt), most meg leginkább örökre bezárnám, hogy sose lássam többet, de sajnos muszáj lenne holnap is elmenni oda, iratokat szortírozni, régi ruhákat, lomokat pakolni, kidobni.
Az egyetlen jó az egészben az, hogy találtam egy csomó régi fényképet.

Olyan nehéz ez az egész. Valahogy a legtöbb ember nemigen gondol a halálra, már-már halhatatlannak érzi magát, sőt, azt képzeli, hogy a szerettei se halnak meg sose. A halálról beszélni sem illik, az öregség és betegség sokszor egyenesen szégyenletes dolog. Az öngyilkosság meg aztán végképp elképesztő (tényleg az); néhány idegen (fogorvos, fodrász) már kifaggatott, hogy mi történt - merhogy ikerbabák anyukája miért jön haza tíz napra csak úgy - és amikor behatóbban elmeséltem, mert rákérdeztek, én meg többé-kevésbé őszinte vagyok, akkor látszott a szemükben, hogy na, ezt nem akarták tudni. Úgy látom az emberek egy ráknak, vagy agyvérzésnek sokkal jobban örülnének, valahogy az öngyilkosság az olyan illetlen dolog, amiről csak szemlesütve szabad beszélni.
Nyilván azt gondolják, hogy nekem kínos, vagy hogy bűntudatom van, pedig egyikről sincs szó. Néha én magam is megijedek, hogy mennyire higgadtan tudom szemlélni azt, ami történt. Azt hiszem az anyám halála óta vagyok ilyen racionális jégcsap; akkor valahogy belém fagyott minden szomorúság.
Amikor utoljára beszéltem az apámmal és panaszkodtam neki, hogy rosszul érzem magam (még sírtam is), meg antidepresszánst szedek, meg szorongok, akkor teljesen felháborodott és azt mondta, hogy nemsokára össze fogod szedni magad, mert neked vannak a legjobb idegeid a családban. (Tudom, tudom, milyen lehet akkor a többi családtag. De nem szól be senki, jóvan? A bloghisztim csalóka és tényleg igen jól bírom a gyűrődést.) Azóta is sokat gondolok erre a mondatra, olyan, mint valami útravaló.

Feljegyzések a Megpróbáltatások Házából

Önző disznóság, én tudom, de mikor láttam a tévében a japán földrengés képeit, akkor bizony borzongatóan belém nyilallt, hogy milyen szerencsés is vagyok tulajdonképpen. Még akkor is, ha életem történéseinek elég nagy részét hallgatva iszonyodva néz rám a legtöbb ismerősöm.
Erről jut eszembe: a horoszkóp az szerintem bődületes marhaság, de mivel az emberek saját személyiségüket illetően általában a sötétben tapogatóznak, ezért nagylelkűen hagyom nekik, hogy ilyen idegesítő mondatokkal definiálják önmagukat, hogyaszongya egy kosnak hogy mondhatja, hogy várjon? meg hogy olyan bosszúálló vagyok mint egy igazi skorpió...nade.
Nekem egyszer megcsináltak valami hipertudományos horoszkópelemzést (biztos elmeséltem ezt itt már, évek óta ugyanazt lököm, nyilván), voltak benne ezek a házak, hogy Szerelem Háza, meg Gazdagság Háza, meg még mások is, de fogalmam sincs, nem emlékszem és pontokat osztogattak ezekben a házakban, aszerint, hogy mennyi x házhoz kötődő esemény lesz majd az ember életében.
Na most nekem sehol sem volt semmilyen pontom, csak és kizárólag a Megpróbáltatások Házában, de ott baromi sok. Fel is háborodtam és tiltakozásomnak adtam hangot, mire a fiú, aki csinálta az elemzést, azzal próbált csitítgatni, hogy meg is érdemled ennyi életenergiával.

(s)iker vol. 2871443

Rettenetesen hiányoznak és egyáltalán hogy lehet valaki ennyire szép?

ahogy a dolgok vannak

Az előző undok postomat levettem, úgy döntöttem, hogy semmi értelme undokoskodni, éljen a világbéke, ilyenek.
Léna otthon kapott fülbevalót - a babák rettenetesen hiányoznak, folyton a képeiket nézegetem -, én meg itt jetlagezek.
Hazafelé hihetetlen bunkó magyarokkal találkoztam, tanuljátok meg feleim, egyedül a magyarok ordítanak hangosan a reptereken, ja és onnan is könnyű felismerni őket - ha véletlenül éppen nem ordítanak -, hogy mindig nagyon színes, feliratos cuccokban mászkálnak, lehetőleg a táskájuk is rózsaszín és óriási pipa van rajta, vagy valami nagyon szuper márkát hirdető felirat.
A repülőn megnézhettem volna az összes Oscar-díjas filmet (ez most nagy vagy kis o? passz), de természetesen az én kistévém bedöglött, így bánatomban aludtam és azt álmodtam, hogy mennem kell etetni, cseng a fülem még mindig a gépzúgástól, Dé nemtom hogy viseli majd ezt, mikor már végre híres pilóta lesz (hamarosan). Itthon azonnal vettem Magyar Narancsot, kaptam Túró Rudit (ez nagy t és r, mer fontos dolog) és megyek fogorvoshoz, kozmetikushoz meg fodrászhoz, hát igen, a jó a rosszban, ugyebár, látom a körutat is juhéj, meglátogatom a bátyámékat, moziba megyek Dével, kialszom az első három gyerekezős hónapot, csak a temetés, csak azt tudnám feledni...de nem lehet.
A bátyámmal próbáljuk rekonstruálni édesapám élete utolsó pár napját, nem értjük az egészet, meg vagyunk döbbenve, haragszunk, de ettől persze nem változik semmi.
Tegnap este álomba sírtam magam azzal a gondolattal, hogy azon a bizonyos keddi napon a bátyám aggódva, ajándék pogácsával a táskájában ment az apukámhoz, aki mindeközben az égvilágon mindenre fittyet hányva kiugrott az ablakon.

x

Ma este indulok haza, holnap este érkezem meg. Nem akarok hazamenni - így nem.

ööö

Ma reggel arra gondoltam, hogy kéne még egy gyerek. Meg tudom magyarázni: kell a családi utánpótlás, annyi haláleset történt nálunk, olyan kevesen lettünk. De mi van, ha megint ikrek lesznek? Ööö...hümm. Jaj. Majd esetleg kéne még egy gyerek.

(s)iker vol. 2871443

Egyébként a szépségkirálynő és a csudás, vidám kisfiú ma öt hónapos.

még mindig szülős

Folyton azon gondolkodom, hogy más emberek szülei miért nem halnak meg agydaganatban, miért nem lesznek öngyilkosok, miért vannak ott nekik, miért, miért, miért?
Aztán hirtelen szégyenkezve elvetem a gondolatot, hiszen nagyon sok embernek soha, egyetlen percig sincsenek szülei, vagy börtönben vannak, vagy megölik őket, vagy megerőszakolják őket, vagy verik őket, vagy terrorizálják őket. Sok ember szülei érzéketlenek és le se köpik a gyerekeiket, nagyon sok gyereknek nincs mit enni, nincs mit felvenni, nem jár iskolába; úgyhogy igenis szerencsés voltam a szüleimmel sok éven át.

Éjjel amikor a plafont bámulom, muszáj erre gondolnom, hogy ne érezzem magam iszonyatosan árvának.