némaüzem

Szép dolog a lelki élet, csak hát aki költözésfüggő, annak luxus blogolni, amikor pakolni kell, szóval egy időre azt hiszem tényleg elhallgatok, szeressetek csöndben is. 








PS.: Alapvetően  bénának tartom ezt a Facebook státuszolást (tessék inkább blogot írni), de ma kiszakadt belőlem ez: 
és igen, hamarosan itt egy újabb költözés. négy éve elköltöztünk Triesztbe. egy év elteltével Trieszten belül költöztünk, hogy az erkélyről lássuk a tengert. később Triesztből hazaköltöztünk Budapestre pár hétre, hogy utána Houstonba költözzünk. Houstonban az első lakásunk négyünknek elég kicsi lett egy idő után, így tavaly (épp a budapesti kirándulásunk után) ismét elköltöztünk, csak sajnos nem a legjobb helyre, úgyhogy mit csinálunk tíz nap múlva? na mit? hát persze, hogy elköltözünk, természetesen maximum másfél évet maradunk az új helyen, hiszen Houstonból majd ismét, őőőő, hát....elköltözünk, igen. 

"You'll find you love you" (vigyázat, közhelyek)*

Éjjel, olvasás közben azon is gondolkodtam, hogy az anyám betegsége mennyire megváltoztatott, mert furcsa módon egy csomót profitáltam az ő szenvedéséből. Mondanám, hogy szomorú, de igazából nem az, mert legalább ennyi értelme volt az agydaganatának. 

Semmi különösre nem jöttem rá akkoriban egyébként, csak közhelyes dolgokat fedeztem fel magamnak, de azokat valahogy hirtelen olyan zsigerbe vágóan. 

Felfedeztem például azt, hogy nem kell a párkapcsolati ügyeken görcsölni, mert az élet igenis túlmutat a jövő-menő szerelmeken (a szerelem természetesen nagyon fontos - és igazi szerelemből meggyőződésem szerint nagyon kevés jut hetven-nyolcvan év alatt -, hiszen megóv a tébolytól, nem kicsinylem én le, dehogy, ne aggódjatok) és tele van egyéb, fontos dologgal. Az élet az egy nagy-nagy kaland, egyedül vagy mással, de mindenhogyan valami különleges tapasztalás, amit luxushisztivel tölteni hatalmas nagy pazarlás. 

Rájöttem aztán arra is, hogy milyen fontos szeretni magamat, de valahogy arra is a jó, az önzésen túlmutató értelemben, hirtelen elfogadtam és megszerettem magam, a saját társaságomat, kigörcsölődtem, igen, talán ez a jó kifejezés. 

Aztán az apám halála megerősített a saját magamba vetett hitemben és újabb közhelyszámba menő felismerésekre sarkallt, például olyanokra, hogy nagyon-nagyon becsülnünk kell a szeretteinket, itt és most és nagyon-nagyon jól kell bánnunk egymással itt és most és nagyon-nagyon vigyáznunk kell a fontos kapcsolatainkra itt és most és meg kell próbálnunk összhangba hozni az agyunkat, a szívünket, a beszédünket és a tetteinket mert nem biztos, hogy eljön az a jövő, amit olyan nagyon tervezgetünk, amire a jelent háttérbe szorítva folyton készülünk és ami miatt sokszor kapkodunk, össze-vissza beszélünk, hazudunk, ami miatt tudatlanul, hisztérikusan összekuszálunk olyan sok mindent. (Vitatkozzatok csak, igen, van olyan természetesen, hogy éppen a jövőre nem gondolva szétbarmoljuk a jelent, de ez is azért van, mert a szó-tett-gondolat azonosságával sok-sok bajunk van. Ja, én nem mondtam, hogy ez nekem olyan jól megy, ne is gyötörjetek ezzel, ha írtok.)

Hát igen. A szüleim felneveltek, taníttattak, megnevettettek, szerettek, de az az igazság, hogy furcsa módon a halálukkal talán minden másnál többet adtak. Morbid gondolat? Nem tudom, lehet. 

Ha félünk az igazságtól, akkor biztosan.








* Szerintem vagyok olyan bölcs, mint egy folytatásos szappanopera; azokon is elmerengünk néha...

kindli

A kindli tönkretesz teljesen, hajnalig olvastam, szerelmes vagyok belé. 

Liebster Blog

Még régebben kaptam egy Liebster Blog nevű díjat, csak folyton elfelejtettem a feladatomat vele, na most akkor - mosmivan, úgy látszik az orosz medvedíj nem volt elég jó, kell egy német változat is-, szóval igen, immár németül díjazzuk egymást, azt hiszem a koncepció ugyanaz, mint a múltkor, megköszönni (köszönöm kedves ismeretlen blogger ismerősöm), aztán öt dolgot kell mondani magunkról már megint jajminek, mindenesetre elmesélem, hogy rengeteg kis piszkos titkom van, amit sosem mesélek el nektek, pedig azt hittétek, már mindent tudtok, nanem, dehogy. Ez egy. Kettő, izé. Igazából Szentmihályi Ágostonnak hívnak és 43 éves ívhegesztő vagyok. Ez már négy összesen, mer ugye elmondtam a nevemet, a koromat és a foglalkozásomat. Még azt is szeretném elmondani ezenkívül, hogy tagja vagyok az Ívhegesztők Szakszervezetének, akikkel titkos szeánszokat tartunk hétvégenként. (Na, ilyen díjat se kapok többé senkitől, mert nem veszem elég komolyan, szörnyű figura vagyok, de tényleg.)

Na, remélem örültök, most tovább kell adnom a díjat, őőőő, izé, ki nem utálja nagyon az ilyet, hát, mondjuk Marcsinak adok, mert tudom, hogy ő szereti, meg Kisbende a szerelmem és egyáltalán. Sottonak is adok, mert őt egyáltalán nem ismerem, mostanában láttam itt olvasgatni. Ditkének is adok, mert talán ő se utál meg örökre érte, aztán a Minicsaládnak is adok, mert róluk se nagyon tudok semmit (ez jó irányvonal, így osztom a díjat), meg aztán a számomra szintén új Lénás blog is kap egyet (elfogult vagyok a név miatt, naná), tessék örülni, meg mit is kell még akkor csinálnotok? Ja igen, megköszönni, öt embernek továbbadni, öt valamit mondani magunkról, gyerekek, legyen már valami újfajta díj, nohát. *





*tök bűntudatom volt éjjel, mert olyan undokul írtam a díjról, pedig ez olyan kedves dolog, szóval ne értsetek félre, nem akarok undok lenni, csak miért mindig ugyanolyan ez a díj? Mért nem kell a díjazottaknak közösen vámpíros sztorit írni vagy ilyesmi? Éritiek, na. Hö. 

Heaven, Hell or Houston

Hogy ne csak csúnyát mondjak Houstonról, elmesélem, hogy nagyon szeretem ebben a városban, hogy bár alapvetően elég ronda (tudjátok, az amerikai Százhalombatta), meg négy autópálya szeli át (ezt az európai embernek nehéz elképzelni: a város az itt nem város, hanem valahogy olyan...hatalmas területen lévő sok kis falvak összessége. Kicsit olyan, mint az autópálya mentén a táj, mikor megyünk a Balatonra), de nagyon zöld és meglepő módon kifejezetten jó a levegő. 

Aztán az sem hátrány, hogy gyakorlatilag mindenhol van valami medenceszerűség (itt egyébként ez létszükséglet, most is például olyan meleg van, mint otthon augusztusban, amikor csúcsmeleget mérnek) és persze mindig süt a nap. És igaz, hogy a rekkenő hőség undorító, a napsütés viszont nagyon jót tesz a lelkemnek, állítom, hogy sokat számított a depresszióm gyors javulásában a szép idő. 

Igen, valahogy mindig olyan nyaralós hangulatom van itt - persze sokat számít nyilván, hogy nem dolgozom -: lehet papucsban, kis szoknyában flangálni télen-nyáron, jó a színem - tele vagyok szexi szeplővel is, bibí -, pedig igyekszem csak az árnyékban létezni (egyrészt mert utálom a napot és a meleget öt percnél tovább, másrészt mert meggyőződésem, hogy állati egészségtelen napon lenni).

Szóval isteni, hogy mindig jó idő van, tényleg szinte mindig süt a nap, az eső sajnos ritka, pedig én szeretem nagyon (mint mondtam, a hőséget utálom, de aki sokat élt mondjuk Amszterdamban, az valószínűleg megbecsülné az itteni időt), rengeteg szép virág meg egzotikus növény van, illatos a levegő, sok a mókus, a kacsa, ludak flangálnak mindenfelé, oázisnak meg itt a légkondis lakás (tudom, tudom, szerintetek a légkondi szar; trust me, egy hét Houstonban és a légkondi lenne a legjobb barátotok...).

Hümm, tényleg, most hogy így összeszedtem, rá kell jönnöm, hogy milyen fasza hely ez a Houston. 

one of those days vol.76291076

Csodálod, hogy estére olyan vagyok, mint akit agyonvertek?
Hát igen, elég borzasztóak most...de közben meg annnnnyira cukik.

Hehehehehe. Marci tegnap ízelítőt kapott abból, ami mostanában megy itt napközben, teljesen kiborult, mert amúgy ha itthon van, akkor is dolgozik, én meg a babákkal vagyok, úgyhogy ő, a mázlista, ritkán tanúja a földön hemperegve ordításnak

Tegnap viszont, míg én főztem, ő a kis őrültekkel játszott és kénytelen volt elviselni a terrible two közeledte miatti brutál hisztiket, a most éppen nagyon durva szeparációs szorongás miatti brutál hisztiket és a most éppen nagyon durva fogzás miatti hisztiket. 

Az a helyzet, hogy rémesek ezek így együtt, ráadásul az én gyerekeim elképesztőek, mert tényleg mindig mindent egyszerre csinálnak, a hülyeséget egyszerre kezdik el, egyszerre jön brutálisan a foguk, egyszerre kezdenek járni, egyszerre őrjöngenek, nem is értem, hogy lehetnek kétpetéjűek, szerintem abszolút megfigyelhető telepátia van közöttük. 

Azt mondjuk már most látom, hogy napról-napra nehezebb; szóval beismerem, a terrible two nemcsak valami legenda, hanem valóban nehéz periódus - emlékszem, mikor még terhes voltam, leveleztem az egyik volt osztálytársammal, akinek van egy lánya és ő is (nagyon kedvesen, kábé mintha azt meséltem volna, hogy rákom van) elszörnyedt, mikor meséltem, hogy ikreim lesznek; neki egy három éves lánya van és úgy nyilatkozott, hogy belehalna, ha az akaratos, hisztis kislányából volna még egy...





PS.: Gondolkodtam, hogy vajon a mostani nehézségeket miért érzem mégis könnyebbnek, mint a kezdeti küzdelmet és arra jutottam, hogy éppen az a tudat segít mindent elviselni, hogy most már kicsit tapasztalt vagyok és tudom, hogy vannak rossz fázisok, amik szerencsére elmúlnak.
Az elején az ember annyira tapasztalatlan, annyira ügyetlen, annyira fáradt és annyira nem érti még a gyerekeit - bocsánat, muszáj mindig többes számban -, nem tud különbséget tenni sírás és sírás közt és a gyerekek is annyival rosszabbul kommunikálnak, hogy az egész egy végtelen és reménytelen káosznak tűnik, amiből nincs kiút...

Memorial Day

Marcika, az ott egy lufi, amerikai zászló van rajta...hú, holnap Memorial Day, tényleg, gyerekek, ti amerikaiak vagytok, tessék ünnepelni, menjetek el valami megemlékezésre, addig magyar szüleitek itthon pihennek, csuda jó lesz... 

Marcika különkiadás

És igen és igen és igen!
Megtörtént az áttörés: Marcika mondott végre valami értelmesnek hangzót, igaz, átmenet volt a baba és a papa között, dehát istenem. Az történt ugyanis, hogy mindig mindent próbálok velük elismételtetni, Léna sokszor próbálkozik is, de Marcika eddig sosem tette, mindig csak sejtelmesen mosolyogva üldögélt, mikor azt kérdeztem, hogy Hogy mondod, hogy virág/cica/autó/karika/majom/vau? 

És ma végre válaszolt a szép, mély hangján és azóta is mindent próbál utánam mondani (persze rengeteg puszit kap, ez úgy látom motiválja), ha kérdezem, nagyon vicces, a krém szerinte például pte...jó, hát ez még messze van az egzisztencialista emberkép elemzésétől, de majd az is eljön, tudjátok, péntek délután a cukrászdában, ahova vinni fog, amikor 30 éves bankár lesz....bár kétlem, hogy bankárok filozófiával foglalkoznának, nem, nem is bankár lesz (a bankár csak a gazdagság miatt jut eszembe mindig, valójában szebb foglalkozást képzelek el a gyerekeimnek), hanem világhírű karmester (ma esküszöm ritmusra vezényelt a zenére, meg amúgy is, láthatóan nagyon muzikális). 

Na, megyek, beszélgetek tovább a karmesterbankárral, csak gondoltam muszáj feljegyezni ezt a fontos eseményt. 

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 96372161008

Ha egyszer csak nem írnék többet, az valószínűleg azért lesz, mert belehalok az újabban futás után rendszeresen nyomott fekvőtámaszokba. Amíg élek viszont, addig lassan valami barátibbra kéne változtatnom a címet, mert Marci ma reggel is megjegyezte, hogy de vékony lett a lábad!...



PS.: Ja és valószínűleg a gyerek emelgetés hozadékaként lettem állati erős: némelyik képen olyan karizmom van, hogy bármelyik ásvány (=testépítő) megirigyelhetné....Újabban egyébként gyakran kell az "egyszerre két gyereket hurcolok a hintához"  mutatványt villantanom a játszótéren, 12 kilós súlyzók, hm, nem is rossz...

hazám, hazám

Én már régóta mondogatom, hogy ki kell tenni a BOCS, NEM JÖTT ÖSSZE, VÉGE, VISZLÁT táblát....*

*csak halkan merem megjegyezni, a tévénéző gyerekek kedvéért, hogy külföldön a diplomák bizony vaskos pénzekbe kerülnek, ha valakinek nem sikerül ösztöndíjat szereznie, szóval azért lehet, hogy ezen is érdemes elgondolkodnia a tandíj elől felháborodottan menekülőknek. Persze nem mindegy, hogy lesz-e később munkád (vagy bármilyen kilátásod, hogy egyáltalán létezni tudj), bár épp Európa is bedőlni készül, ha jól érzékelem. 

És úgy egyáltalán, a kapitalizmus az egy ilyen dolog: minden pénzbe kerül, nem is kevésbe. Csak Magyarországon ezt elfelejtették elmondani, amikor rendszerváltást ígértek, meg aztán nem is igazán váltottak rendszert és az emberek még mindig azt hiszik, hogy nekik ingyen jár egy rakás dolog és mi az hogy pénzbe kerül az egészségügy, adózni kell, venni kell bérletet, tandíjat kell fizetni, blablabla. Nem, nem azt mondom, hogy ezen egyik-napról a másikra kell változtatni, úgy, olyan idiótán, kaotikusan és hisztérikusan, ahogy a Fidesz teszi, nem (és persze a röghöz kötés ötlete teljesen felháborító, dehát nem vártunk mást ettől a bandától, szánalmasak voltak mindig is). Azt is pontosan tudom, hogy nálunk a bérek és a kiadások közel sincsenek összhangban. Ugyanakkor valahogy meg kéne értetni az emberekkel, hogy a kapitalizálódás az ezzel jár. Igen, a fejlett szociáldemokráciákban remek szociális háló van, dehát ez az ország még nagyon nem az az ország, ahol ilyesmiről beszélhetnénk, egyelőre mindenki a túlélésre játszik, ha jól érzékelem. Majd úgy 150 év múlva....esetleg. Vagy soha, ahogy a mostani helyzetet elnézem.

lelki kaki

Elképesztő, hogy a gyerekeim lelki élete még az enyémnél is bonyolultabb, gondolhatjátok mi megy itt nap mint nap...mert azzal együtt, hogy toporzékolnak (szó szerint) az önállóságért, sokkal bújósabbak, érzelmesebbek lettek, Léna eddig is eléggé szeretett ölben lenni, de most Marcika is elkezdett felkéredzkedni és ha már az ölemben van, hát kedvesen ráhajtja a vállamra a fejét, valami elviselhetetlenül aranyos, tényleg. 

És igen, a következő percben meg hörögve sikít (szó szerint), hogy tegyem le és azonnal adjam neki oda a lakásban fellelhető összes lyukas kislabdát. 

Érdekesek a gyerekek, ez az ikerség meg aztán különösen: néha majd megőrülök ez tény, de alapvetően nagyon izgalmas figyelni, ahogy változnak, meg hát persze állati aranyosak, Léna megtanulta mutatni, hogy elfogyott: a két kis tenyerét felfelé fordítja és széttárja a karját, aztán pedig boldog mosollyal bezsebeli a szülők lelkes puszijait. Ugyanezt csinálja a mamapapával: pontosan tudja, hogy elviselhetetlenül aranyos, mikor mondogatja, hogy mamapapa és mindig jól kiszámítva elhelyez egy-egy mamapapát és akkor persze nem lehet mit tenni, vadul puszilgatni kell, ő meg szégyenlős (de ugyanakkor elégedett) mosollyal viseli a szülők boldogságát; láthatóan pontosan tudja  mindig a várható hatást, büdös, ravasz kölke. Elviselhetetlenül aranyos. 

Aztán az van még, hogy sokszor egy-egy mozdulatról jutnak eszembe a szülők, például ma reggel egy külön kis üvegbe töltöttem a kávés tejet és akkor eszembe jutott, hogy sokszor az anyám is így csinálta és akkor már csak egy pillanat volt a szülők reggeli otthoni kávézásától eljutni a szülők reggeli balatoni kávézásáig, meg addig, hogy mennyit tervezgették, hogy ha nyugdíjba mennek, akkor majd leköltöznek a Balatonra...olyan rettenetesen árvának érzem magam ezektől az emlékektől, hogy néha majd megfulladok. 

Miért, miért, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia éppen az én szüleimnek?

one of those days

Á, inkább el se mesélem, mostanában annyit nyavalyogtam, na jó címszavakban egy kicsit: megint durva szúnyogcsípésekkel küzdünk - állítólag a texasi szúnyogcsípés más (bacilusosabb), mint a többi, nagyon örülök -, Marcika lába eszelősen néz ki, feldagadt, orvosnál is voltak reggel Marcival, Marcika egyre nehezebben kezelhető, Marcika konkrétan egy hisztérika mostanában, jön a foga, viszket és dagadt a lába és ordít, ordít, zokog, megállás nélkül, durva és Léna meg kis angyalka alapvetően, de kezd eszelősen féltékeny lenni és lökdösik egymást az ölemben és nagyjelenet van, ha csak az egyiket veszem fel és ha Marcika zokog, hát Léna is mindig zokog egy sort csak a rend kedvéért és egész nap az üvöltést hallgattam, az idegeim cafatokban, aztán az van még, hogy két napja hajnali ötkor nagy buliba kezdenek, ma reggel is a vihogásukra ébredtem (hogy lehet hajnali ötkor nevetni?), ami egészen addig mókás volt, amíg el nem kezdték áttörni a szomszéd falát, na ekkor félájultan patáliát csaptam, megszeppentek, lehevertek, huh.

Nehéz dolog ez az anyaság, feleim.

panaszképpen mondom

Komolyan mondom, egy hatvan fölötti, akaratán kívül gyermektelen magányos nő érzelmi életét élem, vagy legalábbis úgy viselkedem, mint aki terhes (nem, sajnos nem vagyok terhes, épp tegnap beszéltük meg sokadjára, hogy nem lesz több gyerekünk. és ha kislány lenne? úgy nézne ki, mint a Léna, csak mondjukőőő Lilinek hívnák, na? na?): a kisfiam és kislányom szavakra könnybe lábad a szemem és összeszorul a gyomrom úgy elérzékenyülök, meg néha sírdogálok, mert Marci elmegy dolgozni...valami félelmetes mimóza lett belőlem, nem értem mi bajom van.

Welcome to kindle!

Congratulations - your Kindle is on the way. 

Marci vett nekem* egy kindlit, amitől egészen eddig eléggé idegenkedtem, mert hát mi az, hogy nem könyv, nekem könyv kell, amit szagolgathatok, gyűrögethetek, a polcra tehetem és álmodozhatok a tartalmán, míg nézegetem a gerincét...egészen addig idegenkedtem, míg rá nem jöttem, hogy egy centért simán letölthetek egy rakás könyvet, húha, nagyon izgulok. 

*De mér kapok ajándékot?

Hát mert már megérdemled.

Lencsus különkiadás

Egyébként meg hogy lehet valaki ennyire szép?

PS.: Az orvosi vizsgálat után folyton mesélgettem Lénának, hogy az orvos szerint ő nagyon pretty, mire Lencsus boldogan mosolyogva mondogatni kezdte, hogy titititi

"Az egyetlen állandó a változás maga"

Mivel a mi életünknek tényleg egyetlen állandó eleme a változás (Buddha biztos röhög a markába), ezért nagyon megvisel minden egyes képzelt, vagy "valódi" veszteség is (a valódit azért tettem idézőjelbe, mert a valódi az csak az én fejemben valódi, mindjárt meg is magyarázom): most, hogy elköltözünk, már megint azon kezdtem szentimentáliskodni, hogy itt kell hagynom azt a pár teljesen ismeretlen ismerőst is, akivel nagy ritkán semmitmondó dolgokról pár percig fecserésztem: a szomszéd kutyás nénit, a boltos néniket, pár kedvesebb recepcióst itt a komplexben, hihetetlen, hogy ezek a vadidegen emberek a veszteséglistámra kerülnek, úgy tűnik végtelenül magányos vagyok...bevallom, még az is megrázott, hogy Marcsiék elköltöznek Angliából (természetesen sosem találkoztunk, meg aztán Anglia majdnem pontosan annyira messze van innen, mint Magyarország, tehát fogalmam sincs, ez a bánat honnan jön), teljesen beteg vagyok, érzem én is. 

Persze az is tény, hogy nekem az elmúlt években annyi veszteségem volt, annyi mindenkit kellett elengednem (nemcsak elköltöztem otthonról teljesen idegenbe - egy majdnem teljesen idegennel, teszem hozzá halkan -, otthagyva az állásom, a barátaim, a testvérem, a lakásom, a közegem, de időközben meghaltak a szüleim, meghalt a nagybátyám; tudom, ezt már mind tudjátok és unjátok, de hadd ismételgessem, mert időről-időre emlékeztetnem kell magam, hogy nem feltétlen bolond vagyok, hanem, hát hogy is mondjam...felkavaró események történtek velem a közelmúltban), hogy mostanában valószínűleg már egyre nehezebben viselek minden egyes változást és meglepő (vagy nem is annyira meglepő) módon a változással járó lényegtelen veszteségek (mint a tök ismeretlen boltos néni) is megviselnek. 

Kevin

A We Need to Talk about Kevin az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam: szívfacsaró, megrázó, izgalmas, az ember egészen zsibbadt lesz attól, ahogyan az író olyan nagyon valósághűen és lassan eljut a borzalmak borzalmáig. 

Folyton azt érzem, hogy kész, nem bírom tovább, nem akarom olvasni, nem akarom tudni a végét - de persze pontosan tudom mi lesz a vége és sajnos letehetetlen (viszont  egyúttal elviselhetetlen) könyv. 

Asszem nálam esélyes az egyik legjobb könyv díjra, mert mindig az olyasmit szerettem, ami nem múlik el nyomtalanul, ami inspirál, amit elhiszek és aminek hatása és súlya van. Azt hiszem ezt nevezem én hitelességnek és ezt kérem számon minden alkotáson. 

Mivel nagyon sok gondolat van benne anyaságról, meg a gyerekeinkről, meg a szeretetről, amit irántuk érzünk (vagy nem igazán érzünk, jelen esetben), ezért  a babák is sokat profitálnak a műből: egyfolytában ölelgetem meg puszilgatom őket, mintegy szimbolikusan így védelmezve őket a világ (és a saját lelkük) összes lehetséges borzalmától. 

időjárás jelentés

Különben időközben eszelős meleg lett, sajnos kitört az undorító houstoni nyár: 35 fok árnyékban, nyúlós párás forró levegő (bónuszként sok szúnyog), ami azt eredményezi, hogy csak hat óra után érdemes kimerészkedni a szabadba (meg szerintem a babáknak nem is tenne jót tényleg, ha már négykor kint ugrálnánk, ilyen kis vörösödős, nagyon fehér bőrű, gutaütéses típusok). 

Amilyen csodás az ősz meg a tél (idén max. tízszer volt rajtam télen cipő, simán lehet szandálban járni), olyan iszonyú a nyár, pedig a babák imádnak kint rohangálni, ha tehetném, hát vinném őket egész napra. 

a mások gyereke

Isten bocsássa meg, de én annyira nem szeretem a más emberek gyerekét. Igen, vannak aranyosak, remélem, kedves olvasó, a tiéd is az, de azér összességében eléggé csúnya véleményem van a sok önző, erőszakos, hisztis és elkényeztetett kis izéről. Jó, hát szülőből se sok van, akit szeretek és hát nyilván van összefüggés...

A múltkor a játszótéren Lencsike egy undok (és csúnya) kislány rollerét nézegette, de épp csak rápillantott szegény, mire az undok kislány elkezdett rikoltozni, hogy it's not yours, it's mine meg aztán fel is szállt a nyavalyás kis rollerre és Marcikáék is pont arra szaladgáltak és akkor vinnyogni kezdett az apjának valamit arról, hogy nemár, hogy valaki előtte menjen, hát rosszul voltam tőle, komolyan. Mondjuk legalább az apja jó fej volt és normálisan elmagyarázta a kis szörnynek, hogy másoknak is joga van élni (nem, nem így mondta).

szorongok, frusztrálódom

Á, ne is kérdezzétek, nem érek rá semmire, a lakásomat hirdetgetem, levelezek az érdeklődőkkel és persze aktívan szorongok (megfigyeltétek, hogy a szorongás olyan mint a cselekvés? Ha frusztrált vagyok, mert zavar, hogy nem tudom én mutogatni a lakást, meg nem tudok én ott lenni és beszélni róla és egyáltalán, telefonálni is egészen bonyolult innen már csak az időeltolódás miatt is, akkor kicsit szorongok azon, hogy úristen, ki veszi majd ki és egyáltalán és akkor hirtelen olyan fáradt leszek, mintha legalábbis gyalog elmentem volna odáig és megmutattam volna valakinek - szóval egészen olyan, mintha tettem volna valamit az ügy érdekében.). 

Pedig lenne mit mesélni, mert például vicces módon - egy kereszteződésben a játszótérről hazafelé - megismerkedtem magyarokkal, akik épp egypetéjű lányikreiket várják, voltunk is náluk vendégségben szombaton, de én nem érek rá itt mesélgetni, szorongok, frusztrálódom és mellesleg próbálom kiadni a lakást...

Blogot írni jó

Ma olyan pocsék napunk volt, hogy felhívtam egy bölcsit, ami az új lakásunk közelében van (a lakást még nem merem elkiabálni, de valószínűleg már oké és a kedvenc környékünkön, Marci barátai fölött fogunk lakni), persze szánalmas vagyok, nem is értem mit képzeltem: természetesen várólista van és a két gyerek öt napos bölcsije, ha egész nap ott vannak, potom 2100 dollár lenne (a várólista azt jelenti, hogy még harcolni is kell ezért a fantasztikus lehetőségért; ja, a miheztartás végett, ez közel 500 ezer forint és nem, ez nem csak a magyaroknak drága, itt is vért pisil mindenki, hogy kifizesse). 

Persze vannak fantasztikus kedvezmények is, például ha csak heti két napot mennek, akkor csak havi 800 dollár, tádám! És mégis honnan lenne havi 800 (esetleg 2100) dollárunk, tádám? Hát sehonnan, természetesen, úgyhogy viselhetem a gyerekeim brutális hisztijeit reggeltől-estig, míg harminc éves bankárok nem lesznek és meg nem hívnak péntek délután cukrászdába, stbstb, tudjátok.  

Hogy mi a bajuk? Hát, minden nagyjából, hisztiznek mindenért, nem jó a kaja, nem jó a dal, amit énekelek, a mondóka amit mondogatok, mindenből más kell, Marcika újabban rugdos is, ha épp úgy hozza úri kedve, meg aztán van ugye ez az érzelmi hullámvasút a kiskamaszoknál (szerintem azok, komolyan, csak sokkal cukibban néznek ki és szerencsére szóban még nem tudják kifejezni a problémáikat, meg nem próbálják ki a drogokat): egyik percben sírnak, aztán kacarásznak, majd hisztiznek valamiért, a hiszti csúcsán zokogásban törnek ki, majd megint gurgulázva nevetnek és így tovább, a végtelenségig, én már attól fáradt vagyok, hogy végigasszisztálok egy ilyen menetet, nem csodálom, hogy napi tizenkét órát alszanak. (Megjegyzem szerintem az én stressz hormon szintem is simán eléri a dzsungelharcosokét...)

Azonkívül, hogy a terrible two közelít (mert szerintem bizony erről van szó és hát tudom én, hogy Dr Spock szerint ez egy nagyszerű időszak, de lehet, hogy Dr Spocknak nem volt egyszerre két húsz hónapos gyereke), szerintem mindkettejüknek valami fogkínja is van, illetve, Marcika, bizonyára azért, hogy  fokozza kedves édesanyja tébolyát, leszoktatta magát az éjszakai cumiról (ennek alapvetően örülök, tök jó fej, nem kell az a hülye cumi, Léna persze durván függő) és ettől aztán gumihangon rikoltozva tud csak elaludni (a gumihangot  Marci találta ki, szerinte a gumiállatkák adnak ki ilyen eszelősen idegesítő hangot) és egész sokat szenved szegény. 

Aztán a mai nap még azért is volt csodálatos, mert mindkettő nagyot esett: Marcika rejtélyes balesetet szenvedett (épp nem voltam a szobában) és tiszta lila lett a feje egyik oldala az ütés következtében, iszonyúan megijedtem, de láthatóan nem lett nagy baja, majd, míg Marcit dajkáltam, Léna (esküszöm, hogy féltékenységből) kicsit belefejelt a kis karikarakosgatós állványba és épp csak nem nyomta ki a szemét, pazar volt, a két bőgő gyereket ringattam egy fél órán át, közben rémülten a sérüléseiket tanulmányoztam és azon morfondíroztam, hogy nem kéne-e az ügyeletre rohanni...

Na mindegy, hátha a holnapi nap kicsit szebb lesz, tegnap jó volt, elmentünk házasságot ünnepelni, ettünk-ittunk, jót mulattunk. 

Hú, de jó volt kicsit panaszkodni. Mondom én: blogot írni jó. 

Mother's Day

A környékünkön elég népszerűek (és feltűnőek) vagyunk, szerintem hatalmas űrt hagyunk majd magunk után, ha elköltözünk. Tegnap aztán a szokásosnál is nagyobb ováció kísérte megjelenésünket, ugyanis Anyák Napja volt. 

Azt tudni kell, hogy az amerikaiak hatalmas nagy csinnadrattával és csilingeléssel és ajándékozással és izgalommal és átéléssel ünnepelnek, legyen szó bármilyen ünnepről és bár a kelet-európai cinizmusom azt mondatja velem, hogy jézusmária és a szemem is forgatom hozzá, de a lágyabb énemnek nagy titokban tetszik ez a hisztéria, mert (titokban) én is szeretem az ünnepeket, jó és fontos dolognak tartom őket, nohát.  

Szóval Anyák Napja volt, lépten-nyomon megállítottak minket, rikoltoztak, hogy they are soooo cuuute és mondogatták nekem, hogy Happy Mother's Day!. 

(Mondjuk amikor Léna torkaszakadtából üvöltött a boltban, akkor valahogy olyan groteszknek tűnt számomra a happy jelző...). Mindegy, nekem ez is tetszik, hogy itt minden anyát ünnepelnek és nem csak a saját anyjuknak tartogatják a kedvességet - és úgy általában is teljesen elképeszt még mindig, hogy ezek az emberek mennyire kedvesek és mosolyognak és segítőkészek - csinálhatnának itt a magyaroknak egy Kedves Ember kurzust...

A legviccesebbet akarom elmesélni igazából, namár: mikor megyünk sétálni, akkor mindig előre lemegyek a böhöm nagy babakocsit kinyitni, meg a pelenkás-innivalós-kajás táskát (labdát, kismotort, stb) levinni, hogy aztán már csak a (mostanra már jó nehéz) babákat kelljen lecipelnem. 

Épp nyitogattam a babakocsit, amikor az egyik lakásból kilépett egy lány és ellentmondást nem tűrő hangon azt kérdezte: are you a mum? Mire én elképedve valami olyasmit mondtam, hogy very much so, erre ő: then happy mother's day...














PS:: Egyébként valószínűleg azért sem korcsosult el a beszélt angolom, mert rengeteget beszélgetek idegenekkel az utcán, a boltban, meg néha a játszótéren (rejtélyes módon ott a legundokabbak az emberek egyébként).Valamelyik nap a játszótérről hazafelé még egy rendőr is megállított minket, hogy a babákat csodálja. Vicces amúgy, hogy ez egy nagyváros, de az emberek pont úgy viselkednek, mintha falu volna. Nekünk meggyőződésünk, hogy ez azért van, mert olyan ritkán találkozik bárki más emberekkel, hiszen mindenki folyton csak a kocsijából látja a világot és nincs tömegközlekedés sem*, ami valószínűleg sokat segít egymás megbecsülésében, hiszen a metrón vagy a buszon egy életre meg lehet gyűlölni embertársainkat.



*nem igaz, minimális van, de szinte senki nem használja - aki meg igen, attól általában félni kell...

We need to talk about Kevin

Szóval van ez a könyv, amit vadul olvasok még mindig (kicsit eltérültem, kevesebbet olvastam a héten, mert most ugye egyedül vagyok a babákkal és több a dolgom) és amiben egy anya naplószerű formában visszaemlékszik pszichopata (és 16 évesen iskolai lövöldözővé lett) fia gyerekkorára. A pszichopata szó persze sosem hangzik el, de a leírásokból és történésekből egyértelműen egy végtelenül gonosz, unott és valahogy robotszerű gyerek képe bontakozik ki, rémisztő. 

Iszonyat jól van megírva (és nagyon nehéz olvasmány, minden harmadik szó olyan, hogy még sose láttam, tudjátok, az angollal ez van, hiába angol tanár az ember, sőt, még George Mikes is mondott erre vonatkozóan okosakat*...) és, mint a borítón az ajánlóban írják, kegyetlenül őszinte (most erre nem akarok nagyon kitérni, de engem megdöbbent, hogy az őszinteséget ilyen hatalmas kincsként tartják számon az emberek, pedig mi sem lenne természetesebb nála...) és nagyon őszintén beszél a saját anyaságának reménytelenségéről, a saját önzéséről és arról, hogy sosem tudta igazán szeretni a fiát, mert a fiú olyan nagyon furcsa és unott és távolságtartó és rideg és robotszerű volt, mint akinek nincsenek érzései...ez a leírás nagyon elgondolkodtatott, különösen az unalom része, mert engem változatlanul érdekel, hogy az unalom honnan jön és mi okozza (az én gyerekeim láthatóan sosem unatkoznak és én se nagyon szoktam - félreértések elkerülése végett nem azért, mert sok a házimunka - a házimunkát iszonyatos unom és utálom például, na tessék, én is unatkozom, mert muszáj folyton csinálni -, hanem mert egy rakás dologgal el tudom foglalni magam akkor is, ha folyton be vagyok zárva ide. Jó, kétségtelen, hogy néha úgy érzem, hogy megőrülök, de ezek a rossz érzések szerencsére hamar elmúlnak)
Na jó, de most nem én vagyok a fontos - eh, most már úgyis össze-vissza fogok beszélni, fáradt vagyok, két órát rohangáltunk a játszótéren -, hanem a könyv, meg a kis rémes pszichopata.
Szóval nem tudom, ezt olyan nehéz elhinnem, hogy a pszichopátiának gyerekkorban már ilyen tiszta jelei lennének, úgyhogy elővettem a nagyon okos könyvemet (jójó, tudom, ez csak olyan népszerű tudományos valami, dehát jó az nekem, én műkedvelő vagyok), amiben a pszichopátiát elemzik és azt ugyan nem mondják, hogy már gyerekkorban mutatkoznak jelei az érzelmi szegénységnek, de feketén-fehéren leírják az unalmat, illetve a nagyon komoly stimulációs szükségletet (nem, ez nem szakszó, én találtam ki, pszichiáterek ne figyeljetek), mint a pszichopaták egyik fő problémáját.
A nagyon furcsa nekem ebben az egészben az, hogy a pszichopaták legfőbb időtöltése a könyv szerint, hogy másokat bántanak - érzelmileg, fizikailag, mindenhogyan, bárhogyan. Én pedig egyszerűen nem értem, hogy ha valaki izgalomra vágyik, akkor miért kaszabolja le az osztálytársait ahelyett, hogy mondjuk bungee jumpingolna vagy raftingozna vagy a vidámparkba járna minden nap...mert oké, hogy egy pszichopatának nincs lelkiismerete és magasról tesz rá, hogy kit mivel/hogyan bánt (meg), de miért csak a mások gyötrése jelent számára bármilyen gyönyörűséget? Persze ahhoz azért túl sok a pszichopata, hogy mind gyilkos legyen, nyilván egy csomó szimplán csak nagyon kellemetlen, gonosz ember, mondjuk úgy képzelem őket, mint a gondnokokat...
Na mindegy, nem fogok erre rájönni soha, csak rettentően érdekel a téma, el is határoztam, hogy Miss Marple lesz belőlem öregkoromra, leginkább valami jó kis bűntényt szeretnék felgöngyölíteni, mert megmagyarázhatatlanul vonz a gonoszság és rideg távolságtartás értelmezése, régebben folyton börtönpszichológus akartam lenni...persze nekem nem lenne jó akármilyen bűntény, a nyereségvágyból elkövetett, meg a politikai bűntényeket halálra unom, engem csak a kattantak szörnyű tettei hoznak lázba, ez a perverzióm, mosmitnéztek. 

És a könyv természetesen vaskos társadalomkritika is (sőt, talán leginkább az, középpontban az önző, dolgozó amerikai anyával, hehe), tételesen sorolja az iskolai lövöldözéseket a fiúcska, amikor már börtönben van, illetve az apa ilyen igazi, amerikai derék nagy barom, aki úgy jó apa, hogy elképzelt valamit az apaságról és szinte természetellenesen ragaszkodik hozzá (ő persze nem veszi észre, vagy legalábbis tagadja, hogy a gyerekkel bármi gond lenne): igen, a klasszik középosztálybeli amerikai dögunalmas álmot élné a család, ha nem volna a gyerkőc kattant: nagy ház, szülőknek karrier, gyerekeknek jó iskola, pénz, (a kölök miatt elmenekülő) bébiszitterek, az egész olyan nagyon amerikai és látszólag olyan nagyon szép és egészséges, de a mélyben ott lappang valami nagyon-nagyon beteg (és nagyon-nagyon amerikai)...

*When I arrived in England I thought I knew English. After I'd been here an hour I realised that I did not understand one word. In the first week I picked up a tolerable working knowledge of the language and the next seven years convinced me gradually bur thoroughly that I would never know it really well, let alone perfectly. This is sad. My only consolation being that nobody speaks English perfectly.

Remember that those five hundred words an average Englishman uses are far from being the whole vocabulary of the language. You may learn another five hundred and yet another five thousand and yet another fifty thousand and still you may come across a further fifty thousand you have never heard before, and nobody else either.

x

Nekem nagyon tetszik, hogy Marci ilyen jó apa és mióta elutazott (egyébként itthon is) minden este részletes beszámolót kér a babákról és utasítgat, hogy hogyan kezeljem az eddig nem jelentkező, most viszont elég ronda kis popsi kiütésüket. 

Igaz, arról még nem sikerült leszoktatnom, hogy a vazelint ne seggkrémként emlegesse*...



*és pelenkázás közben kedvesen trillázva mondogassa a babáknak, hogy tutyubutyumucikák, hát hol a seggkrém?

America the Beautiful

Amerikában a  legjobb azért mégis az, hogy minden nagyobb boltban kapni sushit.

ahogy a dolgok vannak

Hosszú lesz, gyorsan idedobálok mindent, amit amúgy külön írnék.

Hogy miért kellett ma bébiszitter? Nem, sajnos nem járok egyedül bulizni, hanem lakást néztem az ügynökünkkel (hehehe) és el is gondolkodtam, hogy micsoda önállótlan alak lett belőlem, sehova nem tudok egyedül menni, mindenhová visznek, engem, aki régen bármelyik országban, bármilyen napszakban és környéken felkerekedtem és mentem, ahova épp kedvem tartotta, ez azért nagyon szomorú...

Aztán az van még, hogy futás közben Szex és New Yorkot nézek (tudom, hogy utáltok miatta, de nyilván csak sznobok vagytok és titokban nézitek, de ha nem, hát én akkor is  szeretem) és ma éppen azt a részt néztem, amiben azt fejtegetik, hogy egyéjszakás kalandból sosem lesz kapcsolat, hátizé...nálunk házasság meg gyerekek lettek belőle és nagyon romantikus volt az egész (egyéjszakás kalandhoz nem méltóan), bizony, kár lett volna veszni hagyni. 

Ezen mostanában megint sokat gondolkodom, mert hamarosan itt a második házassági évfordulónk (én még mindig felröhögök ezen, házasság, gyerekek, anyák napja, elképesztő, hogy ez velem történik) és azt beszéltük meg, hogy ha egyszer hazamegyünk, akkor csapunk igazi lagzit, egy olyat, ahol nem leszek hányós terhes és nem kell kekszes zacskót szorongatva rettegnem, hogy elájulok/elhányom magam valami szagtól és ahol felvehetek szép ruhát is, mert nem lesz nagy hasam (a tizenötödik mínusz kilónál tartok, jelentem, kezdek úgy kinézni, mint egy ember, de még egy kicsit azért ki kell tartanom) és ahol ott lesznek a szépséges gyermekek is, vicces lesz. Úgyis nagy divat most az eskü megújítás, hát akkor miért ne? A család annak idején utálta, hogy nem volt nagy parádé - mondjuk szerintem eléggé érthetőek voltak az indokaim, bár akkor amúgy se akartam volna nagy felhajtást, mert nem tartom ezt igazán fontosnak és most se tartom igazán fontosnak, csak valahogy úgy érzem, hogy kedves meg vicces lenne, főleg a gyerekekkel együtt. Persze fogalmam sincs, hogy egyáltalán mikor megyünk haza, szóval ez teljesen elméleti dolog (meg persze nyilván örökre lenullázzuk a családi kasszát azzal, ha elköltözünk innen, hiszen két évesnél idősebb gyerekeknek felnőtt jegy kell a repülőn, na most négy embernek az azért elég csinos összeg lesz...)

Aztán még szorongok folyamatosan az albérlet-ügy miatt, mert az albérlő augusztusig marad, tehát ki kéne adnunk gyorsan a lakást (ha tudtok valakit, szóljatok, küldök leírást, meg képeket, annyira boldog lennék, ha sikerülne szerezni valaki megbízhatót, aki nem feltétlen vadidegen; persze tudom, hogy a legtöbb blogolvasót nem ismerem, na de ez már legalább valami kapocs), muszáj, mert máskülönben képtelen leszek fizetni a kölcsönt, meg a rezsit, jaj, erre nem is szabad gondolnom, mert menten elájulok a szorongástól, ez a pénzkérdés ez mindig rémes, utálom és utálom azt is, hogy nekem nincs saját keresetem, ami kis biztonságot nyújtana - ma egyébként megint kicsit lehűtött a lakásügynökünk, mert azt mondta, hogy nagyon nem stabil a gazdaság és az emberek rettentően féltik az állásukat, tőle például nemigen vesz senki lakást meg házat...szóval gondolom sok reményem nincs valami értelmes állásra, persze amúgy is bonyolult volna (már beszéltem erről ezerszer, nem kezdek bele, mert ez is kényes téma), meg az az igazság, hogy szeretnék még a babákkal lenni, aztán úgyis olyan hamar felnőnek, leválnak és gazdag bankárok lesznek és cukrászdában fogunk politizálni szombat délutánonként, meg ilyenek. 

Meg van olyan valami is, ami miatt képmutatónak fogtok gondolni, pedig tényleg csak úgy forgatom ezt a fejemben egy ideje, nincs is igazán előjele, csak olyan fura...szóval az van, hogy vannak emberek a Facebookon, akik száz éve ugyanazt tolják - és 30-40 között vannak, tehát nem különösebben fiatalok már -, hogy így buli, meg úgy másnapos vagyok, meg itt egy gyönyörű kép rólam és hát, na...ezek az emberek nem változnak, nem unják, nem történik velük semmi más soha az életben? Jó, tudom, velem négy év alatt annyi minden történt, mint mással hatvan év alatt szokott, ezek szerint ez ennyire extrém, de akkor is. 

Sokan kérdeztétek a babák beszéd problémája kapcsán, hogy jó-e a hallásuk - tök jó egyébként, ebben eddig is biztos voltam (meg itt kötelező hallásvizsgálat van, mikor megszületnek és minden oké volt, gondolom azóta nem süketültek meg), de ma aztán komoly hallásvizsgálat volt: este óriási vihar kerekedett (most is ömlik az eső, tegnap volt tornádó-alert is) és a dörgés meg a villámok tönkretették ez esti mesét. Egy sort se tudtam olvasni, mert másodpercenként az ablak irányába mutattak és nyögtek, hogy ugyan mondjam már meg, hogy mi az a hang...

Ja és még egy izgalmasság a költözéssel kapcsolatban: lehet, hogy Marci kollégái (akik egyben a barátai is itt, két amerikai srác) fölé költözünk, ami mondjuk sok szempontból nem lenne rossz, bár a lakás nem túl nagy, viszont egy játszótérre néz és a kedvenc részünkön van, van egy kicsi kertje is, meg hát ha néha szórakozni támad kedvünk, csak lemegyünk a barátokhoz (amúgy is mindig velük találkozunk, ha nagy ritkán van valami esemény). Most a főbérlők még kotlanak a "jelentkezési lapunkon" (itt ilyen van, elég brutál albérleti feltételek vannak általában, ami jó is meg rossz is; mondjuk hamukálni, meg szó nélkül lelépni, na azt nem lehet, ez nekem itt nagyon tetszik, tök jók ezek a tiszta viszonyok - amik sok szempontból időnként könyörtelennek tűnnek, hát igen), de talán jövő hét elején kiderül, hogy mehetünk-e.

És még utoljára egy vallomással tartozom, amit régóta halogatok, szóval az van, hogy már nem úgy szeretem a macskát, mint régen. Szeretem nagyon, aranyos, szívesen simogatom, de elmúlt a hisztérikus rajongásom. A macska már nem gyerekpótlék - mert most már elég tisztán látom, hogy az volt -, hanem macska...ugyanez van a többi állattal is - valahogy már nem azt érzem irántuk mint régen. Szeretem őket, de a gyerekeimet olyan iszonyú intenzitással imádom (és persze Marcit is annyira szeretem, hogy most például majd' megőrülök nélküle, borzasztóan hiányzik, az persze másfajta érzés, mint az anyai, bár meg kell mondjam, az anyai meglehetősen hasonlít a szerelemre), hogy az valahogy mindent elhomályosít és már nem marad energiám az állatokra.

Minneapolis calling

Kezdem visszanyerni a hitem Amerikában...

Miért? Fasza a hely?

Hát, igen, tök szép széles járdán megyünk éppen, biciklisták mindenhol, emberek mászkálnak az utcán, vannak szép, régi épületek, tudod, olyan mint egy város...

Nekünk muszáj minden országban a legkevésbé tipikus és a lehető legbénább városban laknunk? Olaszországban is minden hely jobb, mint Trieszt...

Marcika különkiadás

Marcika úgy általában nagyon népszerű a nők körében, nem csoda, hiszen ő egy kis huncut mosolyú szőke, kék szemű kisfiú, (itt persze nem látszik a kék szeme és a huncut mosolya, de olyan édes álmában, ez az egyik kedvenc képem), csak imádni lehet, ráadásul születése óta van benne valami nagyon férfias, olyan kis izompacsirta és még a hangja is mély...

A bébiszitternél eddig nemigen vettem észre részrehajlást, mindkettőjükkel nagyon kedves, mindig dicséri őket, de asszem ma elveszett szegény: kész, ő is belezúgott Marcikába. 

Mikor jött, már akkor kezdte mondogatni, hogy Marcikának az a ladykiller mosolya, az valami fantasztikus, aztán amikor elment, akkor elmesélte, hogy Marcika nagyon elálmosodott és kicsit felvette és ringatta és Marcus a vállára hajtotta a fejét és elaludt. (Baromi féltékeny vagyok, iszonyatosan cuki lehetett). 

Mielőtt elment, elfelhősödött tekintettel mondogatta, hogy he is such a sweet boy...

nem neteznék, de most már késő

Amikor az ember egy darabig nem tud/nem akar netezni, akkor pár nap után elmúlik a netezhetnékje és a nagyon sürgősen megkeresendők, elolvasandók, felkutatandók, vitatkozandók hirtelen nevetséges és fölösleges butaságokká zsugorodnak. 

Aztán amikor sikerül újra neteznie, akkor egyszerűen nem érti az egészet, olyan, mintha egy másik bolygóra csöppent volna és csak dermedten habogja magában, hogyaszongya ezek itt képeket rakosgatnak magukról, meg kommentben vitatkoznak, meg szeretgetik egymást, meg vicceskednek? De miért? Mi a fenére jó ez, mikor annyi minden mást lehet csinálni? 

Hát megbolondultak ezek? 

éjszakai főzés közben

A. lehet, hogy elmegy Santa Barbarába egy fél évre valami posztdok ösztöndíjjal, talán én is el tudnék menni...

Jaj és itt hagynál minket?

Nem, dehogy.

Hát, akkor mi is megyünk, úgyis azt mondták arra a helyre, hogy maga a paradicsom...

Á, de állati bonyolult volna akkor az egész, hogy az itteni lakásunkkal mi lesz, meg ilyenek...

Hát akkor menjünk Houston után...de nélkülünk nem mehetsz, már attól is kikészülök, ha négy napra elmész. Annyi dolgom van, én nem is értem, hogy van energiám szerelmesnek lenni beléd!

(

Állati izgalmas a könyvem, majd jövök, csak most folyton olvasnom kell szabadidőmben.)

nyiff-nyaff

Jaj, már megint hisztis-sírós vagyok, asszem megviselt kicsit az anyák napja, meg eléggé stresszel most ez a költözős bizonytalanság, aztán nyomaszt a gyerekek problémája is, meg egyfolytában pénz zűrjeink vannak, asszem öregszem, a bizonytalanság már nem nagy kalandnak tűnik, inkább ijesztő nyűggé vált az idők során...mondjuk szerencsére fegyelmezett vagyok, simán tudok magamban sírdogálni, panaszkodni meg úgyis a blogomban szoktam, Marci mondta is tegnap, mikor sokat beszéltünk az első időkről, meg a terhességről, hogy milyen vitézül viseltem a folytonos okádást, sose panaszkodtam (a blogomban persze azért volt aki beszólt, hogy mennyit nyavalygok, de szerintem ez a legjobb módja a nyafogásnak, így tök jól megkímélem a környezetemet, a blogot meg nem kell elolvasni, ha nem tetszik, mondjuk aztán meg olyan elegem lett a kommentben beszólogatókból, hogy most már tényleg némaüzem van itt, hehehe).

Aztán tegnap felhívtam a nagymamámat (ez is felzaklatott kicsit, hogy már csak a nagymamámat hívhatom anyák napján) és szegény nagyon el volt kenődve, meg is értem, az ünnepek nagyon fájdalmasak tudnak lenni ha gyászol az ember (főleg ha a saját gyerekét gyászolja, iszonyú lehet tényleg, főleg egy ilyen csúnya, erőszakos halál). 

Szóval szegény nagymamám megint magyarázta, hogy csináltassuk meg a sírt, mert süllyed és én eddig nagyon nem voltam empatikus ezzel a témával kapcsolatban, mert minek sírra költeni a pénzt, amiből amúgy is kevés van, de hirtelen ráébredtem, hogy hát igen, az elengedés képtelensége ez a sírmánia nyilván és meg kell próbálnunk megérteni...gondolom ez valami kapaszkodót nyújt, lehet odamenni, lehet gondozni, lehet azt gondolni, hogy most már "ott laknak" a halottaink. Én persze teljesen máshogy gondolkodom erről, de biztosan valami ilyesmi van ebben és talán a sír ápolgatása segít végül az elengedésben, a gyászmunkában. 

"Jaj, roppant hideg hagymákat eszek."

Nekem csak az jut eszembe arról, hogy a Colorstar 15 éves, hogy én KURVA ÖREG VAGYOK.

Dehogyis, szép anyuka vagy. 

Jézusom, még ez is...

A zenekari feleségként eltöltött évek ugyan ködbe vesznek és én már olyan nagyon más dimenzióban élek, de azért izé...érdekes ezeket olvasni; annak idején páholyból néztem végig, ahogy a Vidámpark zenekar Colorstarrá alakul, most meg már mind (a zenekari tagok, a volt zenekari tagok, meg én - ne aggódjatok, azér az egész zenekarral nem jártam) rettentő öregek vagyunk...jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony...

Anyák napi

Anyák napja kapcsán eszembe jutott, hogy egyszer egy pasi sajnálkozott, mikor vadul fejtegettem, hogy nem akarok gyereket, mondván, hogy pedig milyen szép gyerekeim lennének. Hehehe.

ahogy a dolgok vannak

Egyszer azért még szeretném megfejteni, hogy mi a jó égért stresszeljük magunkat a folyamatos költözéssel. Egyébként most épp hozzuk a szokásos formánkat: alig van valami pénzünk, viszont ha találunk egy megfelelő lakást, akkor azonnal foglalózni kell, a kocsi ugye bedöglött, egy vagyon megjavíttatni és természetesen Marci konferenciára megy jövő héten...hihetetlen, tényleg. 

Valamiért kötelességünknek érezzük, hogy szívassuk magunkat. Most vagy mazochisták vagyunk, elmebetegek, vagy költözés addiktok, esetleg mindhárom egyszerre, én nem tudom. 

lóverseny az egész világ és ló benne minden férfi és nő

Mondtam már, hogy gyűlölöm, hogy egy hatalmas lóverseny lett a világból? 

Igen, a gyerekek kapcsán kezdtem ezen gondolkodni, de kiterjesztve is megállja a helyét: mindent határidőre, gyorsan, tökéletesen, egyre hamarabb, egyre gyorsabban, aki kapja, marja, ekkor és ekkor már ennyi szót tudj, ne cumizz, egyél késsel-villával, te már nagylány-nagyfiú vagy (miért akarják ennyire, hogy a gyerekek idő előtt felnőjenek? Komolyan nem értem), ülj bilire már fél éves korodban, aludd át az éjszakát öt naposan, három évesen tanulj meg írni-olvasni, menj egyetemre öt évesen, csinálj mindent gyorsan, tökéletesen, egyre jobban, ha nem tudsz lépést tartani, akkor debil vagy, kiközösítünk, utálunk, te hülye. 

Minek mindent siettetni, miért csak a tökéletes számít jónak, miért kell egyfolytában azt lesni, hogy ki mit tud vagy éppen nem tud, miért nem hagyjuk egymást meg a gyerekeinket kicsit nyugodtan élni?

Mikor a dokival kicsit vitatkoztam a beszédről és megemlítettem, hogy az én családomban volt valaki, aki három éves kora körül kezdett beszélni, akkor azt válaszolta, hogy a világ felgyorsult, többet és hamarabb várunk dolgokat a gyerekektől - de miért? Minek? Hova rohanunk? Mitől lesz jobb végül egy olyan gyereknek, aki három évesen tanult meg írni? Miért nem lehetnek a gyerekek sokáig gyerekek és miért nem maradhatnak a felnőttek egy kicsit mindig gyerekek? 

kieg. az előzőhöz

Képzeld, egész délután aludtak...
Biztos poszttraumás stressz zavaruk lett...

Azt akartam még mondani, hogy valami eszméletlen, ahogy megcsinálták ezt a gyereksírást. Tényleg úgy hangzik néha, mintha menten belehalnának a problémájukba és az eszemmel hiába tudom, hogy nagyon sokat kibírnak, a lelkemnek mégis iszonyú volt az a két óra sírás....meg ahogy a szegény kis izzadt fejű Léna baba zokogva nyújtogatta felém a kis karját, hogy vegyem fel, meg Marcika a kis csapzott fejét dobálta, meg kapálózott dühében, jaj, pokoli volt az a tegnapi nap, nekem is poszttraumás stressz zavarom van. 

a hard day's night

A világ egyik legpokolibb estéjét töltöttem el tegnap a két üvöltve bőgő gyerekkel a lerobbant kocsiban az egyik hírhedt út mentén: próbálom röviden elmesélni, rémes volt.

A kocsi pár napja már elég gyanúsan viselkedik, de nem vettük komolyan, este elmentünk megnézni egy kiszemelt házrészt, ami egy olyan környéken van, ami olyan már majdnem rossz (tök érdekes, ahogyan itt az ember csak végigmegy egy utcán és pontosan érzi, hogy van-e erőszakszag vagy nincsen), de a lakás meg elég jó és úgy tűnt, hogy kivehetjük (időközben úgy döntöttem, hogy nem akarok ott lakni), szóval gondoltuk, megnézzük még egyszer. És igen, a kocsi lerobbant - még egész szerencsés helyen, egy viszonylag forgalmas kereszteződésnél. Egy fekete fickó (ez egy tök fekete környék, őőő és igen, az ilyesmi lehet aggasztó bizony, rasszizmus ide vagy oda) rögtön megállt, segített arrébb tolni, próbálta vakargatni az akkumulátort (valószínűleg annak van baja), próbálta bebikázni, de az istennek nem indult a kocsi. Erre felajánlotta, hogy elviszi Marcit új akkut venni...hát, izé.

A babák ekkorra már hisztérikusan zokogtak, a kocsiban iszonyú meleg volt, mert a légkondi is meghalt és a kinti időt úgy képzeljétek el, hogy olyan, mint az állatkerti Pálmaházban; az ablakot lehúzni ezért nem nagyon érdemes. Persze próbáltam nekik énekelni, beszéltem hozzájuk (ekkor még egész nyugodtan), simogattam őket, de inkább csak idegesek lettek ezektől.

 Átsuhant ugyan a fejemen, hogy tán nem kéne Marcinak egy vadidegennel elmennie sehova (a sok sorozatgyilkosos könyvemből pont azt tanultam meg, hogy idegenekkel soha nem szállunk be semmilyen autóba, hiszen sokszor éppen segítséget ajánlva bántják az embert) és hogy be kéne ülnünk gyorsan egy taxiba és hazamenni, de hirtelen nem igazán tudtam tisztán gondolkodni, meg reméltem, hogy így megoldódhat a dolog, úgyhogy hagytam, hogy Marci elmenjen a fickóval, mi meg ott maradtunk a kétes út szélén, a sötétben, a babák üvöltöttek, az üvöltéstől meg a melegtől tiszta víz volt mindenük, én próbáltam őket nyugtatni, de semmi nem használt, ráadásul egyszer csak - egy olyan egy óra elteltével - az én fejemben is beütött a pánik, merthogy végiggondoltam az összes lehetőséget: itt ülünk a kocsiban, nálam se telefon, se lakáskulcs, se pénz, se iratok, Marci elment isten tudja hová, isten tudja ki az az ember, aki elvitte, isten tudja látom-e még valaha, isten tudja, hazajutunk-.e innen valaha, még a babakocsit is otthon hagytuk, nem igazán tudok mozdulni semerre, ha Marci tényleg nem jön vissza, akkor úristen, mi lesz úgy...közben mindenféle csúnya emberek haladtak fel-alá az út mentén, igyekeztem láthatatlanná válni, inkább bezárva tartottam a kocsi ajtaját, de úgy meg egyre melegebb volt és Marciék nem jöttek és a babák zokogtak és akkor már én is sírtam (furcsa módon attól kicsit elhallgattak) és mantráztam nekik (meg magamnak), hogy nincsen semmi baj, mindjárt hazamegyünk és akkor vagy másfél óra elteltével megérkezett Marci, hihetetlenül boldog voltam, pedig nem jártak sikerrel, de kit érdekelt, mikor végre hívtunk egy taxit és a babák csapzottan, szipogva, de végre mosolyogva nézelődtek az ölünkben hazafelé (ha megállított volna egy rendőr, gondolom piszkosul megbüntet az autós ülések hiánya miatt).

Mindkettőnket traumatizált az élmény: engem azért, mert soha nem hallottam még ennyit sírni egyszerre a babákat (vagy két órát bőgtek megállás nélkül), meg az a nagyon pánikolós néhány perc, az rettenetes volt, Marcit meg azért, mert utólag rettentően megijedt, hogy ott hagyott minket azon a vacak környéken (jó, nem olyan tragikus, de a két gyerekkel azért elég védtelenek voltunk) és bármi történhetett volna velünk.

Itthon aztán nagyon megszeretgettük egymást és egy csomó tanulságot levontunk az esetből: egyrészt azt, hogy soha nem szabad bizonytalan kocsival elindulni, főleg nem gyerekekkel, másrészt azt, hogy ilyen helyzetben nem szabad szétválni, hanem együtt kell megoldást találni, harmadrészt azt, hogy nekem nem szabad iratok, telefon és pénz nélkül mászkálnom, negyedrészt azt, hogy hihetetlen, hogy még mindig mennyire kamaszosan gondolkodunk, hogy hajlamosak vagyunk fontos dolgokra legyinteni, meg elsiklunk részletek fölött és hogy ez nem jó.

Szegény Marci reggel elment a kocsival ügyködni, azóta is azzal küszködik, de legalább mindenki ép bőrrel megúszta a kalandot - még a kocsi is, pedig aggódtunk, hogy reggelre nem lesz ott...





PS.: a két fontos dolog még, amire rájöttem: 1) csak magunkra számíthatunk, mert az a legbiztosabb és mert hiába, hogy néhányan segítenek, de megoldani végül mindent nekünk kell 2) a tömegközlekedés - főleg a budapesti - csodálatos dolog, becsüljétek meg nagyon, vegyetek jegyet, bérletet. 

eh

Még mindig csak döglődik a gépem - bár gondolom csak idő kérdése, hogy végképp meghaljon, ez is király, épp nagyon kéne több okból -, úgyhogy elmesélem, hogy sajnos már megint igazam volt: voltunk ma orvosnál és az orvos aszonta, hogy ha el akarjuk kerülni a beszédterápiát, akkor sürgősen vigyük a gyerekeket közösségbe, mert már most azt lehet mondani rájuk, hogy megkésett a beszédfejlődésük - manapság (és különösen az USA-ban) persze minden gyerekre ezt mondják, aki nem az egzisztencializmusról beszél három évesen, de azért szerintem se normális, hogy Marcika nulla, azaz nulla darab szót mond (csak érthetetlenül halandzsázik) 19 hónaposan. 

És persze lehet mondani, hogy kit érdekel mit mondanak az amerikai orvosok - mert egyébként tényleg elképesztőek az itteni elvárások: a gyerekorvos azt mondta, hogy három évesen(!) már írni tanítják az óvodásokat és az átlag amerikai kisfiú 12 évesen(!!!!) szerzi az első szexuális tapasztalatait (mármint amiket nem csak úgy magában él át, hanem hús-vér emberrel), szerintem ez szörnyű, teszem hozzá halkan -, szóval lehet mondani, hogy kit érdekelnek az amerikai orvosok, de egyrészt a mi helyzetünk tényleg nagyon speciális és simán lehet, hogy a szeparáltság  nagyon hátráltatja a beszédüket, másrészt meg azért ha bogarat ültetnek az ember fülébe, azt nehéz ignorálni...mondjuk az autizmus aggodalmakat eleve kizárta a doki - most már én is kizárom -, de szerinte az egyik legjobb beszédterápia a gyerekeknek a többi gyerek (és furcsa módon nem a bébiszitter, direkt rákérdeztem) és legelőször azt szokta javasolni a beszéd lemaradások javítására...teljesen le vagyok sújtva egyébként - pedig pontosan tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz -, meg idegesít, hogy mindenki lehurrogott, aztán végig igazam volt (mindig igazam szokott lenni sajnos, nem tetszik egyáltalán). 

És persze most is előre látom a borzalmas jövőt, hogy majd nem javul eleget a beszédük (hiszen az ikrek eleve később kezdenek beszélni, a kétnyelvű gyerekek szintén, a kettő pedig nyilván összeadódik majd, pompás. Eddig minket értettek, most majd nyilván teljesen összezavarodnak), ha valahogy sikerülne közösségbe nyomni is őket (hogy hova és miből, na ez egy nagyon nyomasztó kérdés, bár most van egy ötletünk) és járhatnak majd rakás pénzért amerikai beszédterapeutához, aminek következtében nekünk is angolul kell hozzájuk beszélni (na én ezt el sem tudom képzelni, ez horror, ez teljesen természetellenes), mert, mint a doki mondta, egy nyelv is jobb, mint a semmilyen nyelv és ebben bizony igazat adok neki...persze ha ismertek Houstonban magyar beszédterapeutát, bátran szóljatok... ja, amúgy ma 19 hónaposak. Gyönyörű szépek (a doki még mindig szerelmes Lénába, nem győzte mondogatni megint, hogy milyen szép, meg Marcika is nagyon tetszett neki, azt mondta rá, hogy jóképű és dicsérte a göndör haját), okosak, egészségesek, csak épp...nem beszélnek, hát istenem. 

off

A számítógépem halálán van, úgyhogy azt hiszem, egy darabig nem nagyon leszek. Most egy kicsit szomorkodjunk együtt, feleim.