boldogujjatok

Eh, unalmas év volt, csak kétszer költöztünk, nincs is mit összegezni...






PS: Ja, igen, viszont kívánni lehet ilyenkor, ugye? Nos, a legfőbb vágyam, hogy Marcival kettesben töltsünk egy napot (de legalább három órát mondjuk, lám, lám, rögtön lejjebb adtam...)

"betegbeteg"

Nagyon rémisztő éjszakánk volt, Marcus köhögött és fulladozott (időközben megtudtuk - egy kedves doktor nénitől, akit természetesen a blognak köszönhetek -, hogy ez a krupp maga) és féltem elaludni, mert meggyőződésem volt, hogy nemsokára megfullad, egy darabig tanakodtunk, hogy menjünk-e az ügyeletre, aztán amikor a köhögés miatti erőlködésében lehányta a kis hálózsákját, akkor kivettem és a karomban azonnal elaludt. Annyira édes volt, mert két köhögőroham között viccelődött, azt mondogatta, hogy jajjaj és nevetett is hozzá, aztán amikor már kicsit sírt, akkor csak azt ismételgette, hogy betegbeteg. Drága kicsi kisfiam.
Nem is lehet ennyire szeretni senkit.

(s)iker vol.7659231704

És ezek a csudaszép gyerekek ilyeneket mondanak, hogy feje páj és mutatja Marcus a kis fejét (bár gyanítom, hogy ilyenkor csak nyomorgatásra vágyik, mert ettől a mondattól elolvadok teljesen és vadul csókolgatni kezdem), meg Léni rámutat a kutya ételére a földön és kényeskedő hangon azt mondja, hogy kutyáé.
Szerintem ez az aranyossági fok már kínzás.

ilyen blogger

Én már nem tudom elképzelni az életemet blogírás nélkül. Nekem ez egy ilyen állandó belső igény, jézusom, milyen rossz lehet nemblogolni...

ahogy a dolgok vannak

Amúgy meg...furcsa itthon. Nem jó. Gyászos, üres, a szüleim nélkül utálatos. 

Tudtam én jól, hogy minél közelebb kerülünk Magyarországhoz, annál több elfojtott gyász jön majd elő belőlem és most itt van, tessék. 

A karácsony kedves volt, szép, csak nem az enyém. Ez a mások karácsonya volt. 

Én nem tudom, hogy mikor lesz majd újra az enyém, szülők nélkül olyan végtelenül árva vagyok még mindig - és hiába vannak gyerekeim, hiába van Marcim, hiába vannak szép és jó pillanatok. 

Bizonyos űröket nem tölt be semmi sem. 

Feljegyzések a karácsonyi fotókat utálók házából

Nehéz eldöntenem, hogy azt a képet utálom jobban, amin 150 kilós, ötven éves, tripla tokás asszonyságnak látszom, vagy azt, amin hatvan éves, erősen ittas hajléktalannak.

A vicc egyébként az, hogy világ életemben azt hallottam mindenkitől, hogy milyen szép vagyok, de most, ezeket  a képeket nézegetve az a gyanúm, hogy én vagyok a legrondább ember a földön, jó, persze  azt úgy öt éves korom óta tudom, hogy az arcom valami rejtélyes okból fotózhatatlan.

Biztos ebből az ellentmondásból ered a nem önazonosságom, vagy mim van nekem...

kieg. az előzőhöz

Nem tudom, hogy ez az öregség bizonyítéka-e, sőt azt se, hogy ez mennyire szomorú, de mikor Dével végre nagy nehezen, másfél év után két órára találkozunk, akkor a legfőbb témánk az ismerősök és családtagok betegsége és halála.

38 (jesszus)

A születésnapomra undorító köhögést kaptam, meg a gyerekek kötőhártya-gyulladását (most már nemcsak lázas-náthásak, hurrá) bizonyára. 

Dögrováson van az egész család, gyönyörű lesz az út Triesztig - onnan holnap megyünk tovább -, meg nyilván szegény vendéglátónknak is tetszeni fog, ahogy beesünk szörcsögve, hörögve, piros szemmel, egy meglehetősen szőrtelen*, ezért betegesen girhesnek tűnő macskával.

* elkiabáltam annak idején: a macska még mindig nincs jól a bolhagondok után, vakarózik - bár szerintem bolhája már nincs - és helyenként tökkopasz.



PS: Ilyen rendhagyó nálam az off, mosmitnéztek. Ezek voltak az utóiratok.
Azt is akartam mondani, hogy a gyerekek valami eszméletlen sok szót mondanak már, nagyon jól szórakozunk rajtuk, kibírhatatlanul cukik. Érdekes figurák, valahogy mindent karácsony táján kezdenek, tavaly ilyenkor a járás volt terítéken.

és már megint utazunk

Dehát most ez így majd nem fér a kocsiba, jajj, mosmicsinálunk (:nyafog)?
Haggyálmár, kiköltöztünk Amerikába csupasz seggel, két bőrönddel, tök terhesen, úgyhogy ehhez képest Pisából hazakocsizni röhejes, erre gondolj mindig.
Jó, igaz, oké, nem szóltam.

Utálok pakolni. Gondolj bele, valakinek aki ennyire utál pakolni, mekkora szenvedés állandóan költözni...

Sejtem, de utazni szeretsz...

Nem, már utazni is utálok.

ruhabaj

Próbálok magamnak szülinapi szép ruhát találni és off ide vagy oda, azt még azért gyorsan elmondom, hogy rájöttem, nekem azért nincsen normális ruhám, mert az égvilágon semmi nem tetszik, amit a boltokban árulnak. 

Vagy legalábbis semmi nem tetszik annyira. Kezembe veszem a szóba jöhető darabokat, megnézem az árukat és valahogy mindig úgy teszem vissza mindet, hogy de most ezért a rongydarabért fizessek ki egy rakás pénzt?  

Egyszerűen nem tudok lagymatagon vásárolni. Vagy nagyon tetszik valami, vagy inkább nem is kell. Persze van pár ruhám azért, mert járni muszáj valamiben, de rejtély, hogy mikor és hogyan vettem őket...

karácsony, szilveszter, meg ezek az ünnepek

Mindenkinek sok boldog mindent, most egy darabig off.

egy kicsit hazám, hazám

Ez most ilyen linkelős nap úgy tűnik: hát mi a jó ég van már ezekkel az amerikai kölkekkel?  

Jójó, hogy magyar válság, meg tandíj izé, meg hülyeorbán, de szerintem annyival súlyosabb társadalmi problémát* jelez egy ilyen dolog, mint ami nálunk valaha is volt. 

Béna, lepukkant, ellehetetlenítő, reménytelen, ostoba Magyarország, én így szeretlek!








*és most teljesen mindegy, hogy azt vizsgáljuk meg az adott társadalomban, hogy csak magatehetetlen ember nem jut nagyon könnyen fegyverhez, vagy hogy egy társadalom egyáltalán kitermel olyan embereket, akik lelődöznek kisgyerekeket. Persze nehéz eltekintenem attól, hogy a kölök az anyját is lelőtte: ilyesmi ritkán történik ok nélkül én azt hiszem.

állat nélkül lehet élni, de minek

Na ugye. Én ezt kutatás nélkül simán megmondtam.

Chi é bugiardo, é ladro

A fogorvos ma befejezte a fogamat (rejtélyes módon minden oké vele) és kicsit beszélgettünk, kérdezte, hogy mit csinálok itt, mondtam, hogy magyar vagyok, angoltanár, fizikus férjem és két gyerekem van, nem dolgozom, de most már szívesen tanítanék kicsit, de nem lehet, mert itt csak anyanyelvi tanárokat alkalmaznak. Annyira tipikusan olasz tanács volt, hogyaszongya ne mondja el az igazat...

FB

Az a baj a  Facebbok fallal, hogy oda kitéve még egy Dalai Láma bölcsesség is elcsépelt ostobaságnak tűnik, pedig a Dalai Láma nem szokott olyanokat mondani, csodálatosan okos dolgokat annál inkább. 

Mondjuk én tényleg nem értem a nagy bölcsességek és szép idézetek rakosgatóit: ezekkel magukat győzködik vagy engem?

beteg

Még a szemgolyóm is fáj.

jaj

Betegek vagyunk, mint a dög: Marcika, Léna meg én (pedig én nem is járok bölcsibe). Utazás előtt persze mi más is történhetne.

bella Italia

És hogy ne csak mindig ostorozzam az olaszokat: sokat hallani, hogy az olasz hímsoviniszta társadalom, de én egyre kevésbé hiszek ebben, ugyanis a bölcsiben meg a játszótéren egy csomó lelkes apukával, de még több - és még lelkesebb - nagypapával(!) találkozom, akik hozzák, viszik, hintáztatják, nagy komolyan öltöztetik a gyerekeket, elég meglepő. 

Nemtom hol vannak a nők - ja, vagy bezárják őket a lakásba, mert még arra se jók, hogy a gyerekeket gondozzák, hümm, mégis itt a hímsovinizmus, hát, lehet -, de a férfiak láthatóan sokat tüsténkednek a gyerekek körül, le a kalappal.

PS.: Marcus lázas és nekem is fáj a torkom. Köszönjük bölcsi.

ahogy a dolgok vannak

Egyébként az milyen már, hogy aki lombikozik, annak biztosan csinálnak HIV tesztet, amúgy meg eszükbe sem jut, csak a szifilisz, nem is értem. 

Texasban két kötelező HIV (meg hepatitis talán) vizsgálat van - ez államonként változó asszem -, én mondjuk túl korán szültem, úgyhogy a másodikat szülés közben csinálták meg (mi egyébként csináltattunk otthon egyet, szerintem muszáj)...ja, ez csak úgy eszembe jutott, mosmitnéztek?

Amúgy meg mióta a gyerekek bölcsisek (ma nagy katasztrófa volt reggel, zokogtak mindketten, nem akartak bemenni a bölcsis nénivel, féltek a gyerekektől, fura volt - mondjuk a karácsonyi előünnepségen láttunk egy kölket, aki mindenkinek behúzott párat, ilyesmitől meg simán félhetnek, gyanakszom is a kis pondróra), azóta délelőttönként ilyen nagyasszonyos tevékenységeim vannak, mint kozmetikus meg fodrász, mondjuk engem ezek a helyek inkább zavarba hoznak, sosem értettem, hogy miért jók. A kozmetikus kezelése fájdalmas, a fodrász sose azt csinálja, amit kérsz tőle és még beszélgetni is kell vele a semmiről.







PS.: Állati büszke vagyok Lénára, mikor este fokhagyma szag terjeng a szobájukban, számomra ez azt jelenti ugyanis, hogy jó az ízlése. Ez csak arról jutott eszembe, hogy tegnap vadul falta a borsót, a répát, rengeteg fokhagymás spenótot evett, ma meg - először ettek a bölcsiben ebédet - állítólag mindenből kétszer kért a szép kis pókhas nő. Btw remélem, hogy alkatilag Marcira hasonlít és nem kell majd egész életében a súlyával kínlódnia, mint nekem.

hazám, hazám

Á, ne aggódj, mire a gyerekeink egyetemre mennek, már megszűnik az ország és nem lesz ez a tandíj probléma...

(s)iker vol.764932810

Érzem én is, hogy rövidesen a kap, kekk - Léna/Marci kekszet* kap, ájmín - cukimondat rettenetesen idegesítő követelőzésbe csap át, de egyelőre teljesen elbűvöl, hogy már majdnem mindent próbálnak mondogatni - néha utánunk, sokszor meg csak úgy, maguktól.

*imádom a gyerekeimet: rajonganak a kajanáci anyukájuk által vásárolt bűnrossz, ultraegészséges kekszért

nyaff, de mégsem, vagyis azért de

Szerintem semmit nem tud az életről, akinek nincs gyereke...

Ezt a bölcsességet szegény Marci ma reggel nyüszögte a fülembe arra utalván, hogy gyerekekkel minden annyira bonyolult lesz, mert betegek (Léna miatt nem aludtunk megint éjjel, szörcsög, szuszog, taknyos, hisztizik, náthás, éljen a bölcsi és a bacik), mert folyton orvoshoz kell rohanni velük, mert mindig venni kell nekik valamit és az isten pénze sem elég soha, mert éhesek, szomjasak, piszkosak, át kell öltözni, bepisilnek, bekakilnak, pelenkázni kell, bölcsibe kell menni, folyton be kell fizetni valamit, elesnek, sírnak, hisztisek, mindenük tönkremegy, mindenből újat kell venni (nekünk mindenből kettőt) és az egész nyavalyás élet egy nagy ügyintézéssé válik, amiből ki se lát az ember soha. 

Aki nagyon iszonyodik a gyerekszüléstől, az szerintem részben ettől őrül meg (én legalábbis így voltam vele, míg kívülről láttam a gyerekezést): hogy az egész élet funkcionális lesz, hogy folyton valami praktikus dologgal kell foglalkozni és nem lehet soha csak úgy lenni...ma először mentem értük egyedül a bölcsibe és a buszmegállóban úgy tíz percre megint szabad ember voltam, sütött a nap és úgy nekiindultam volna a városnak, hogy kicsit nézelődjek és legalább egy napig ne kelljen senki mással foglalkoznom...nekem ez a legnehezebb: a szabadságom elvesztése, hogy soha nincs egy napom magamra, hogy egy kicsit azt csináljak, amit csak akarok. 

És sajnos ez nem olyan egyszerű, hogy 35 évig szabad voltam, most meg már ez nem hiányzik, a túróst - a szabadságvágy sosem múlik el az emberből, erről ne is álmodjatok, kedves gyermektelenek. Néha, amikor kicsit beleszagolok a szabadságba újra, akkor legszívesebben elmenekülnék örökre, de aztán (szerencsére) rögtön visszatér a lelkembe a nagy szerelem, amint meglátom őket - a természet jól rendezte így, hogy olyan eszméletlen cuki a kis testük...

Marcuska ma már azt mondta a bölcsiből eljövet, hogy ciao bimbi. Elviselhetetlenül aranyos.

PS.: Mennem kell, épp egyszerre visítanak délutáni alvás helyett - nyilván mindkettő pillanatokon belül nagyon beteg lesz, ó, de jó, de csodás. A betegség pedig nyilván a hazautazásunkkor - a születésnapomon btw - tetőzik majd és ennek örömére öt méterenként meg kell majd állnunk Lénát csitítgatni...

szappanopera

És már megint megkaptam, hogy a szingli Molly mennyivel érdekesebb volt...hát nem tudom, én jobban szeretem ezt a mostani énemet, persze azt elhiszem, hogy a nagy, magányos drámák izgalmasabbak, mint a gyerekeim első szavai - bár azt még mindig nem pontosan tudom, hogy miért -, viszont azt hiszem ez a blog nagyon érdekes lehet elejétől a végéig, azaz globálisan szemlélve, mert ez egy igazi fejlődésblog, kérem szépen...jó, tudom, egyesek szerint visszafejlődés ha az embernek családja lesz, de ha ezt a gondolatot kicsit félretesszük, akkor azért tényleg nagyon tanulságos megvizsgálni ilyen volt - ilyen lett szemmel a bejegyzéseket. 

Persze nyilván nem változtam meg olyan nagyon extrém módon, de annyi nagy, sorsfordító dolog történt velem nagyon rövid idő alatt, hogy nagyon furcsa volna, ha az agyamban és a lelkemben minden maradt volna a régiben.

Gondolom, hogy a blog olvasói is nagyjából teljesen kicserélődtek, persze ez is érthető, bár ha a blogot szappanoperaként szemléljük - én mindig ebbe a műfajba soroltam -, akkor az én blogom aztán igazán fordulatos, nem panaszkodhattok, folyton meghal meg születik valaki, a gyakran önirónikus főhős sok tévelygés és fájdalmas csalódás után hirtelen vad szerelembe - majd egyszercsak teherbe - esik, hát ezek a szappanoperák éppen ilyenek, nemde?

breaking

A gyerekeim ma egész délután vihogva azt mondogatták ciao, miközben megettek körülbelül egy tonna répát. 

Mindkét esemény rendkívüli.

Molly olvas

Azon gondolkoztam tegnap, olvasás közben, hogy a falni egy könyvet, az mennyire nagyon találó kifejezés: jó könyvet olvasni pont annyira élvezetes, mint valami finomat enni. 

Emlékszem, egyszer, amikor nappalin tanítottam és valami olyan feladat volt a gyerekeknek, hogy el kellett mondaniuk, hogy mit szeretnek és mit nem szeretnek csinálni, akkor végtelenül megdöbbentem, mikor kivétel nélkül mindegyik azt mondta, hogy utál olvasni.

Nekem ez nagyjából tényleg az a kategória, mint az evést utálóké - számomra az ilyen ember óriási rejtély...

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Szerinted problémát fog okozni a gyerekek lelkében, hogy a plüss állataik a Criminal Minds szereplőinek* a nevét viselik?

Voltunk a tengernél egy másik helyen, a tenger csodás, Toszkána gyönyörű, szeretek itt. 

Viszont megfagyok, már nem bírom egyáltalán a hideget, nagyon elszoktam tőle, én az orgonaillatú telekhez vagyok szokva, kérem vissza a houstoni teleimet.

Egyébként meg csak senki ne merje szidni a karácsonyi tömeget, bevásárlást és vásárt a jelenlétemben, mert a karácsonyi bevásárlás, lökdösődés, tülekedés csodálatos. 

Én már csak tudom, két éve bezárva élek. Ma kiengedtek az emberek közé. 

* a jegesmedvéjük Aaron Hotchner, a macskájuk Emily Prentiss. Mondjuk aggasztóbb lenne, ha az állatok híres sorozatgyilkosok neveit viselnék, nemde?

dögfáradt

Úgy érzem magam, mint aki megivott három liter bort és összesen egy órát aludt éjszaka...

Úgy látszik, nem bírod te már ezeket a dolgokat...

Milyen dolgokat? Nem is ittam semmit...

Minden nap kettőkor fekszünk és Léna újabban - a bölcsi kezdés óta - ötször-hatszor rikolt éjszaka, csodás.

breaking

Marcus pár napja elkezdte mondogatni, hogy Majci, Majci...a Léna még senkinek sem megy, nagyon nehéz az l...ja és a bölcsis nénik szerint Marcika már ért olaszul, vicces.
Sőt, igazából az már egy mondat, amit magára mutatva mond, hogyaszongya Majci ott. Sőt, ez nem is sima mondat, ez kéremszépen egy lételméleti gondolat. Na. 

gyenge anyatigris

Ma Léna elesett a bölcsiben és nagyon beütötte az arcát, én meg persze utólag is állatira kiborulok ezeken. 

Fogalmam sincs mit fogok csinálni, ha valamelyiknek mondjuk olyan AIDS-parája lesz, mint nekem volt huszonhárom éves koromban - aki még nem ismeri a sztorit: egyszer egy pár éjszakás kalandom azt mondta, hogy HIV-pozitív, vidám volt -, a szüleim akkor eszméletlen jó fejek voltak (akkoriban még félig-meddig otthon laktam és próbáltam én titokban tartani a dolgot, de teljesen szét voltam esve, úgyhogy nem sikerült): szegény anyám jött velem a laborba, ahol magamon kívül zokogtam, az apukám felkelt velem hajnalban a Balatonon és fogta a kezem, míg hosszasan bömböltem és persze mindketten elviselték, hogy pár hétre súlyos depresszióba zuhantam, hát igen, a szülőknek így kell viselkedni nyilván, akármi van.

Erről egyébként eszembe jut az, amin tegnap hápogtam: már nem először olvastam olyat, hogy azért akarok gyereket, mert akkor lesz majd valaki, aki feltétel nélkül szeret...de gyerekek, ez nem fordítva van? Szerintem a szülő szereti  a gyerekét feltétel nélkül és ha jól csinálja a dolgát (és mázlista, teszem hozzá halkan), akkor nyilván a gyerek is nagyon szereti őt. 

Na de ez a brutálisan önző érv, hogy szeressen valaki engem feltétel nélkül, mert én az anyja vagyok, ez borzasztó.

anyatigris

Marcust ma csúnyán megkarmolta valaki egy játékért - az a baj, hogy az első gondolatom tényleg az, hogy bemegyek és megverem azt, aki bántja...valahogy fékeznem kell az indulataimat.

Mondjuk Lénát mindenképp akarom majd önvédelmi tanfolyamra járatni, engem annak idején egy csomót molesztáltak ismerősök és ismeretlenek is, milyen csodás lett volna, ha jó nagyot tudok csapni a gigájukra.

bölcsis

Marcust Morcinak, Lénát Lenának szólítják a bölcsiben. Engem meglep, hogy hallgatnak a nevükre...Ma már kint ültünk az előtérben, nem láttak, de tudták, hogy ott vagyunk; minden oké volt, Marcus eleinte kicsit félősködött kint velünk, nem akart bemenni, de aztán valahogy csak elment játszani. Holnap már ott kell hagyni őket pár órára, szerintem élvezik, minden nap nagyon nevetnek, mikor mondjuk, hogy megyünk a bölcsibe.

így jár, aki külföldre költözik

És akkor két ünnep között Debrecenből Pestre mennénk és találkoznánk a barátokkal...

Milyen barátokkal? Dé még a leveleimre se válaszol...Ha elköltözöl, az élet megy tovább nélküled, az emberek egyszerűen elfelejtenek.

mio caro Babbo Natale

Hú, ez durva, most már tényleg igazi szülők vagyunk...előkarácsonyi ünnepség a bölcsiben, meg kocsival hozzuk őket minden nap, kemény. Érted, eddig mondhattuk, hogy hát, vannak otthon ezek a kis állatkák, na de most...ez már hardcore szülőség.

Háttőőő...a többi szülő vadul nekiesett a karácsonyfa dísz készítésnek, mi meg elmentünk a gyerekekkel maradék sütit lopni. 

Én mondjuk mindig is különc figurának számítottam, de nem akarom a családomat is elindítani a lejtőn...ott kellett volna nekünk is vidám arccal filctollakkal csillagokra festegetni, meg ilyenek, ej. Mondjuk megbeszéltük a mentségünket is a sütilopás előtt: nekünk pocsék a kézügyességünk, mi ilyet nem tudunk.

és ez már megint anyaságos

És láttad azt a két evil kisgyereket?

Jaj, hát lehet ezt más szemmel is nézni...

De az egyiknek komolyan gonoszság ült a szemében...

Na, na, ne túlozzunk...

Ha bántani merik Lénát vagy Marcikát, iszonyat nagy pofont kapnak. Senki nem bánthatja a gyerekeimet. 

Engem teljesen tönkretesz a gondolat, hogy nem tudom mindentől megvédeni őket.

Kate Middleton, terhesség(i vészes hányás), tyütyörgés

Szegény Kate Middleton, nagyon együtt érzek és legalább már tudom a nevét a terhességi szenvedésemnek...mondjuk neki azért kicsit rosszabb a helyzete, mint az enyém volt: én nyugodtan hánytam bárhol, neki meg vigyázni kell a cipőjére, a kiskosztümjére, a báli ruhájára meg a mosolyára...

Valahol a yahoo-n láttam egy olyat, hogy összehasonlítják a terhességi vészes hányást (én csak ezt a nevét ismerem ennek a remek állapotnak) a reggeli rosszullétekkel és ott van egy olyan kitétel a reggeli rosszullétnél, hogy 12 hétnél nem tart tovább. Emlékszem, nekem mindig ígértek valamit: hogy majd a tizenkettedik hét után, majd négy hónap után, majd ha megmozdulnak, majd ha, majd ha...én meg csak hánytam rendületlenül - na jó, tény, hogy a negyedik hónaptól nem napi tízet, csak mondjuk úgy hármat. 

Egyébként fel nem foghatom, hogy az orvosoknak miért nem jutott eszébe az, ami a yahoo cikk írójának igen (Kate Middletont ikrekkel gyanúsítják, pont azért, mert annyira rosszul van szegény): hogy ikerterhességnél a durva változat gyakoribb, mert hirtelen nagyon magas lehet a hormonszint és hogy ha tényleg nagyon vészes a hányás, akkor bizonyos gyógyszerekkel valamennyire kezelhető. (Nekem mindig azt mondták, hogy bocs, sajnos hányni kell, nincs mit tenni. Bár tény, hogy nem szívesen szedtem volna semmit.)

Az is igaz, hogy az orvosnak sose panaszkodtam (sőt, Marci azt állítja, hogy neki sem, lám, lám, mire jó a blog...persze itt azért be is szólt valami névtelen kommentelő, jellemző) és a vizsgálatok idejére mindig összeszedtem magam, emlékszem is, mikor az orvos csilingelve azt mondta, miután elmeséltem neki, hogy kaptam infúziót, hogy jaj, pedig eddig semmi baj nem volt...hát nem az istent, csak nem tudtam felkelni és minden nap összehánytam az ágyat, kezitcsókolom.
És még mindig állítom, hogy azért beszélek ennyit a terhességi szenvedéseimről, mert nekem igazi trauma volt az az egész, most PTSD-m van, nohát.

Különben meg hányós terhességem cuki kis eredményei nagyon  szeretik a bölcsit - na jó, egyelőre mindig ott vagyunk velük, lehet hozzánk bújni, ha valami gáz van -, van sok program, ma délután például megyünk bölcsi karácsonyfát díszíteni; nekem mondjuk ez a szülőként szocializálódás, ez a tündibündiskedés és tyütyörgés más szülőkkel és gyerekekkel és bölcsis nénikkel, ez a legkeményebb élmény, de azt hiszem kezdem megszokni.

(s)iker vol.865086956

Iszonyú vicces, ahogy a gyerekeim szórakoztatják egymást, mikor felébrednek vagy épp nem tudnak aludni: különböző hangerősséggel, blues énekes hangon hörögve azt mondogatják mama. 

Aztán ezen röhögnek.

"éltem

...és ebbe más is belehalt már"

nyaff

Napok óta pocsék rossz a kedvem, de mindig azzal biztatom magam, hogy ez csak hormonális bánat, hiszen az öngyilkos nőket is azonnal megvizsgálják, hogy nem menstruálnak-e éppen. 

A bölcsi biztos szuper, csak a kialvatlanság miatti durva kómám okán nem igazán tudtam megfigyelni semmit. (Ma egy órát voltunk a gyerekekkel együtt, itt ilyen a beszoktatás - Amerikában nem volt egyáltalán, egyébként szerintem is inkább rosszat tesz.)

A gyerekek elkényeztettek minket eddig, de most korán kell kelni - vicces módon ez nekik is furcsa, álmosak is reggel -, viszont mi egyre később (mostanában kettőkor) fekszünk le, szóval a bölcsi áldásos hatása egyelőre várat magára: türelmetlenebb és idegesebb vagyok, mint valaha.

"szóra sem érdemes"

A szüleim utolsó három éve nagyon hanekei volt, ez nem vitás. Hú, nagyon érdekel ez a film.

hazám, hazám, kicsit máshogy

Az utolsó, magyarsághoz kapcsolódó houstoni élményeinket nem is meséltem: utolsó este, pakolás helyett nagy vagányan elmentünk a Hermann Parkba - ez Houstonban A Park -, sétáltunk, miközben én sírdogáltam és a tó partján találkoztunk egy nővel, aki arra lett figyelmes, hogy Léna a kacsákat nézve hápog...megszólított bennünket és kiderült, hogy a szülei magyarok voltak és pár állat nevére meg "hangjára" még emlékszik (persze tökéletes amerikai angolt beszélt, ennyit a kint élők édes anyanyelvünk megőrzésére irányuló heroikus erőfeszítéseiről. Szerintem egyszerűen nincs mit tenni, ha a gyerek angol nyelvű iskolába jár. Jó, persze az állathangoknál azért többre is emlékezhetne, de egészen rejtélyes életútja volt, nem tudtam igazán követni, mert nagyon kellett volna sírdogálnom beszélgetés helyett.)

Aztán a reptéren, mikor Marcussal még vidáman bohóckodtunk felszállás előtt, megszólított minket egy magyar srác (ez mondjuk annyira nem volt érdekes, magyarok mindenhol vannak, New York is tele volt velük: megfigyeltem, hogy a magyarok fényképezkednek mindig a leghülyébb helyeken), aztán a repülőgépen egy tök részeg skót mellett ültünk - folyamatosan ivott a fickó, még reggelire is bort kért, sőt, Lénát is megkínálta -, aki elcsodálkozott, mikor mondtam, hogy magyarok vagyunk és valami olyasmit motyogott, hogy ő azt hitte, Magyarország már nem létezik...

ahogy a dolgok vannak

Megint voltunk kirándulni a tengernél - miattam folyton oda kell kirándulni, mondjuk a kirándulást is mindig én erőltetem, hétköznap annyira egyhangú az életünk és megőrülök folyton ugyanattól a játszótértől - és láttunk delfineket (!!) ugrálni egész közel a parthoz. Milyen jó helyen lakunk, háddenem? (Jaj, inkább nem gondolok a hazamenésre).

Holnap kezdődik a bölcsi, nagyon izgulok, Marci azt mondta az interjú után, hogy annyira isteni a hely és olyan jó dolgokat csinálnak, hogy ő is oda akar járni...

Marcika változatlanul kacag az olasz szavakon. Mikor azt mondjuk neki andiamo, akkor nagyon nevet és megismétli: abibabo. Tegnap meg a boltban tökéletes kiejtéssel azt mondta, hogy pizza...istenem, legalább olaszul tanuljanak meg, ha már angolul nem sikerült.

Különben most megint sokat fejlődtek - Léna tegnap a boltban a vajra mutatott és elégedett mosollyal azt mondta avaj -, most már folyamatosan mondanak mindent utánunk és egyre több dolgot maguktól is - valahogy Olaszországban megtáltosodtak. 

Persze most nyilván kicsit megszeppennek majd - és talán meg is torpannak a fejlődésben, ez kicsit aggaszt -, ha a labdát a bölcsiben úgy emlegetik majd, hogy palla, a cicát meg hogy gatto...
Jaj és a legmókásabbat nem is meséltem: a tengerparton jött velünk szembe két rolleren bohóckodó, magyarul kiabáló gyerek, mellettük a szüleik, akiknek lelkesen köszöntünk, mire megkérdezték, hogy ikrek-e a gyerekek, merthogy az ő gyerekeik is azok. És itt a nő a 8-9 éves forma gyerekeire mutatott és azt mondta: ez lett belőlük...

hazám, hazám

Kiderült, hogy legkésőbb jövő októberben haza kell költöznünk, de a gyerekek szeptembertől gondolom oviba mennek és az egyetemen augusztusban nem történik semmi (állítólag Olaszország megszűnik létezni ilyenkor), úgyhogy szerintem már júliusban hazamegyünk. (Sziget, yessss)

Azt hiszem kezdhetek is csomagolni.

már megint anyaságos

És ha már annyit faggattam a lombikosokat, akkor ideje, hogy elmeséljem, hogy én úgy képzelem, hogy nekem nem lenne gyerekem, ha lombikoznom kéne. 

Tudom, nem tudom elképzelni milyen, ha az embernek nem lehet gyereke (mondjuk ilyen alapon a lombikosok se tudják elképzelni, hogy milyen ha van, mégis akarják, ugye), de én most ezen az állásponton vagyok, persze az egész annyira teoretikus, hogy igazából tök mindegy. 

Én nem fogadnék örökbe sem, én élnék, ahogy dobta a gép (most is ezt teszem - hát ki gondolta, hogy éppen nekem születnek ikreim? Nekem, aki mindig hosszan magyaráztam arról, hogy én ugyan nem szülök gyereket soha. Most már nagyon örülök, hogy vannak és remekül szórakozom, meg állati szerelmes vagyok mindkettőbe, de őszintén szólva a biológiai órám azért elég mélyen hallgatott világ életemben. Pedig nem véletlen lettem terhes, szépen megbeszéltük, hogy akkor most csinálunk gyereket, de azt hiszem én racionális és nem érzelmi alapon estem teherbe, ha értitek mire gondolok...)

Nem azért nem lombikoznék, mert elveim vannak - az elvek olyan bénák -, hanem mert nem akarnék mindent felrúgni és alárendelni a gyerekgyártásnak. És ez nem a lombikozók kritikája, meg semmi ilyesmi, én egyszerűen úgy látom, hogy ez történik ha nem sikerül természetes úton gyereket csinálni és sokszor a házasságok, párkapcsolatok csúnyán rámennek erre az egészre. (Sokszor nyilván nem, persze, hogyne, világos.)

Igen, biztosan nehéz ügy ez, például ha az egyik fél bármi áron gyereket akar, a másik meg nem, de én láttam egy közeli jó példát gyerektelenségből: a nagybátyáméknak nem lehetett gyereke, örökbefogadni nem akartak és boldogan, kényelmesen (no meg gazdagon) éltek egészen a nagybátyám haláláig. Persze, alapvetően nyilván nem akartak rettenetesen, nagyon gyereket, azért fogadták el ilyen könnyen a sorsukat.

nem fontos egy kicsit se

Egyik sablon rondább, mint a másik, de a kéket egyelőre nem tudom visszacsinálni, úgyhogy most maradnak a kísérletező színek. Igen, ezt állati fontos volt bejelentenem, majdnem annyira, mint mikor valaki a blog statisztikáit elemzi külön postokban.


PS: Ez a bordó még tetszene is, de ezek az ilyen bordűrizék a szélén rémesek. Nehéz az én életem.

fáradt

De ugye a Marie Curie miatt nem kell januárban hazaköltöznünk? Mert én esküszöm öngyilkos leszek, ha hirtelen megint költöznünk kell, aztán költheted egyedül a pénzt.

breaking

Marci megnyerte a nagy lóvét, megyünk haza burzsujkodni jövőre.

"óriás magányban egy pacsirta száll"

Lénának már megint a szörnyűséges Anna, Peti és Gergő a kedvence, Marcus viszont Weöres Sándor mániás lett, úgyhogy kiegyenlítik egymást, na meg persze Weöres Sándor enyhíti kínjaimat, mikor Léna az Annapetivel terrorizál*. Weöres Sándor zseniális.

*szó szerint terrorizál: kezembe nyomja a könyvet - vagy ha épp nincs időm olvasni, akkor zokogva követ vele mindenhová - és egy csomószor nem is figyel, hanem elmegy kockát rakosgatni, de én nem hagyhatom abba az olvasást, mert ha elhallgatok, azonnal jön visítva, hogy mondjam tovább. És igen, ezt hosszú napokon át szoktuk játszani. Jó lesz az a bölcsi mégis...







PS.: http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20110321-a-bartos-erika-virus-miert-utaljak-a-szulok-az.html
Én Vekerdyvel értek egyet, nem kell azért ezt ennyire túlhisztizni, a kisgyerekek szeretik, az a lényeg, bár én is megőrülök a nyelvtani hibáktól (a sztoritól meg végképp). A paródia viszont borzalmas, akkor már inkább az eredeti.


PPS: Ja és mostanában vetítünk, amit én bűnösen imádok (kedvenceim a magyar népmesék). A gyerekek is szeretik, bár nem sokáig tudnak figyelni, úgyhogy mindig azon kapjuk magunkat, hogy ketten izgulunk a mesén, míg ők kockákat pakolnak egy vödörbe...

na még egy helyzetjelentés

Két napja zuhog az eső, szerintem ezt most azért rendezték így, hogy könnyebb szívvel engedjem őket jövő héten bölcsibe - teljességgel őrjítő bezárva lenni, ők is becsavarodnak tőle nemcsak én, Léna tegnap este ököllel verte az ajtót, hogy menjünk ki... 

Eddig mindig nyafogtam, hogy több szabadidő kéne, most meg persze majd megszakad a szívem, hogy Marcus majd a bölcsis nénikre néz szerelmes tekintettel és Léni meg nekik mondja majd a cuki cérnahangján a mesekönyvekben lévő kutyák láttán, hogy vauvau.

ahogy a dolgok vannak

Hát komolyan szívesebben olvasok ágyi poloskákról meg sorozatgyilkosokról, mint Orbán Viktorról. Az előbb megláttam az Index főoldalán és sikoltva becsuktam gyorsan. 

Nekem komolyan hányingerem van tőle, mondjuk már vagy tizenöt éve. 

Otthon azt hiszem teljesen apolitikussá válok majd - szerintem csak így lehet elviselni a magyar valóságot.

Egyébként meg Marci baromi jó eredményt ért el a nagyon sok pénzt ígérő pályázatán, viszont egyelőre nem lehet tudni, hogy kap-e pénzt, most kell nagyon izgulni. Jót tenne már neki a sikerélmény, Amerika eléggé lenullázta fizikusságilag, valahogy csak egy helyben toporogtak a fura főnökével.

Ez tulajdonképpen bezzegelés?

Egyébként, csak, hogy szentségtörő legyek, én attól voltam teljesen kiborulva, hogy túl gyorsan lettem terhes. 

Úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve, hogy nekem több idő kellett volna, meg egyáltalán...teljesen arra voltam berendezkedve, hogy én majd marha nehezen esek teherbe, mert öreg vagyok, erre bumm, kiderült, hogy ketten vannak. És aztán az az egész ocsmány hányás, az Amerikába költözés, mind-mind annyira felemássá tették a terhességemet, meg a lelki ráhangolódást.

Hát igen, az élet az egy furcsa dolog. És mondom - illetve valamikor mondtam -, én valahogy mostanra szoktam meg ezt az egészet. Illetve nem, most már élvezem. Élveztem eddig is sokszor, de az elején borzasztó sokat szenvedtem az elvesztett szabadságom miatt, a teljesen megváltozott életem miatt, sokszor átkoztam a világot, hogy miért nekem van ilyen nehéz feladatom és közben meg persze állatira szégyelltem magam. Nagyon nehéz volt megszokni, na. 

Most viszont már teljesen természetes minden, összehangolódtunk, szeretjük egymást, igazi család lettünk, Marci isteni jó apa (egyetlen problémája a ruhák kiválasztása, ezen mindig jókat vigyorgok), megy velük játszótérre, pelenkázik (a kaki takarítást például az első naptól kezdve kihívásnak tekintette), fürdet, hajat mos, felkel a rikoltó Lénához hajnalban és megpuszilja a gömbarcát, etet, itat, esések után vigasztal, fegyelmez, tényleg pont ugyanúgy csinál mindent, ahogy én - már amikor itthon van (khm).

FB

Mindig elszomorodom, mikor egyes lányok egyértelműen férfiaknak szánt, az erőfeszítéstől valóban kissé izzadságszagú, csábos beállítású fotóit csak és kizárólag a lelkes barátnők lájkolgatják és látják el szép vagy kommentekkel.

Kétségtelen, hogy a Facebook-on sokszor agyvérzésig idegesítem magam dolgokon, de mi mindent megtudhatunk ott az emberi természetről, ihaj.

konklúzió a lombikos kérdések kapcsán

Soha többet nem kérdezek senkitől semmit, becsszó. Szerintem ha én kérdezem, még a Melyik a kedvenc filmed? kérdéssel is megbántok valakit. 

Én ugyan soha nem fogom megérteni a megsértődést - a nagyon nyílt kommunikáció híve vagyok ugyanis és számomra ebbe belefér az összes nagyon rázós kérdés és kijelentés is -, de igyekszem és inkább csöndben maradok.

auguri

Marci ma a krisztusi korba lépett - mindig örülök, mikor öregebb lesz egy évvel, bár a köztünk lévő öt év sehogy se tűnik el mégse, de meglepő.

Egyébként a nagymamám is éppen öt évvel volt idősebb a nagypapámnál, aztán 51 évig éltek együtt, azt hiszem elég szépen. A nagynéném azt mondta, mikor összeházasodtunk, hogy ha baj lesz, akkor nem ezzel. 

Hát, én remélem, mindenesetre éljen Marci, szerintem az egyik legjobb dolog, hogy ő megszületett.

un dente complicatissimo

Tévedtem.  

A mai, közel három órás (!!) gyökérkezelés olyan volt, mintha megerőszakoltak volna. 

Szó szerint: időnként szerintem egyszerűen elfelejtették, hogy a fog végén egy ember van és brutálisan szétfeszítették a számat, meg rám feküdtek (a fogorvos és az asszisztens) és az egész rohadtul fájt, mondtam is, hogy rosszabb volt, mint a vajúdás, mert az legalább olyan egyértelmű brutális fájdalom, de ez a fogfájás ez meg ilyen aljas, nyilallós, fúj. 

Nekem egyébként folyton ilyen bonyolult, görbe gyökerű fogaim kezdenek nagyon fájni és vadul kezelik őket, majd bánatosan közlik, hogy ja, bocs, sajnos mégis ki kell húzni...ezért  a fogért egyelőre még nagyon küzdenek, hát, meglátjuk. 

Mindenesetre, amikor éppen nem fájt és nem akartam szétrúgni a számat feszegető asszisztenst (ez nagyon agresszíven hangzik, de szerintem az emberben tényleg felébred a menekülési ösztön, ha borzalmasan kínozzák és kábé le is fogják hozzá), csak a plafont bámultam, akkor az előző blog postomat gondoltam tovább és az is eszembe jutott, hogy amikor valakinek sikerül mesterséges úton ikrekkel teherbe esni, akkor mindenki lelkesen gratulál, meg örül, engem meg rögtön gyászolni és sajnálni kezdtek, meg tejóég (ezt a saját apám mondta borzadó arccal, mondjuk ő depressziós volt, mindentől kiborult), sőt, az elején még a gyerekorvos (hehehe), szóval a nőgyógyász is "biztatott", hogy nem baj, az egyik még úgyis elmegy(!!! igen, valóban ezt mondta, aztán később meg folyton sóhajtozott a vizsgálatoknál, hogy hát, kettő.)

Mert hát oké, hogy nekem nem kellett küzdeni, hogy összejöjjön, de fel nem foghatom, hogy az emberek miért gondolják kevésbé jónak, ha véletlen lesznek ikreid, mintha segítséggel. 

Simán lehet, hogy titkon ikrekre vágytam, vagy száz gyereket akarok és ez csak a kezdet, vagy mittomén, háddenem? Meg persze egyébként is: milyen bunkóság már sajnálkozni meg buzgón magyarázni, hogy hú, ez borzalmas lesz, ha valaki ilyen hírt közöl?





PS: Bár az emberek parasztsága határtalan, nem is értem mit csodálkozom én bármin. Azt hiszem egy hármasikres blogban olvastam, hogy valaki azt mondta az anyukának az utcán, hogy én felkötném magam, ha hármasikreim születnének. 

ilyen anyaságfilozófia, vagy mi

Mért csak ez a két véglet van az anyák között? Az egyik fajta hisztérikusan misztifikálja az egész gyereknevelést és rózsaszín vattacukrot gyárt egy darab kakiból is akár, a másik fajta pedig a gyerekneveléssel járó szenvedést és gürcölést misztifikálja sokszor a végletekig.

Hogy én milyen vagyok? Hát...eddig elég negatív voltam, de most sokat változott bennem ez az egész, úgyhogy azt hiszem kezdek kialakítani valami egészséges egyensúlyt, de szép is lenne.

Igazából nem erről akartam írni, hanem azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy vajon az, aki rengeteg lombikot meg beültetést meg ilyesmit vállal, az 1, tényleg igazán, rettenetesen, nagyon szeretne gyereket és nemcsak valamiféle versenyszellem hajtja egy idő után, hogy "nem igaz, hogy csak nekem nem sikerül"? 2, aki lombikot és beültetést vállal és ezzel azt a kockázatot is, hogy esetleg hármasikrei lesznek, az törvényszerűen az átlagosnál jobban szereti a gyerekeket (és az átlagosnál strapabíróbb is) és automatikusan boldog ha sok gyereke születik végül?

És mindezekeből következik-e, hogy a sokáig sikertelenül próbálkozó szülők esetleg jobb - vagy agyonkényeztető, agyonféltő, ezért inkább rosszabb -, türelmesebb, megértőbb szülők lesznek éppen azért, mert nehezen jött(ek) össze a gyerek(ek)?

Vagy amint azt tudjuk jól, az ember könnyen felejt és egy rugdosós két éves kori hisztitől pont annyira dühbe jön egy gyerekéért hosszan küzdő, mint egy gyerekét öt perc alatt létrehozó?

Vajon számít-e hosszútávon, a nevelési stílusunkban az, hogy hogyan született gyerekünk? Biztos kutatják ezeket, szerintem érdekes kérdések.

Remélem nem sértem meg ezekkel azokat az olvasókat, akik éppen gyerekért küzdenek, engem egyszerűen csak érdekel, hogy vajon ez hogy van. Akinek kedve van, az majd úgyis megírja nekem biztos.

(s)iker vol.874031260

Egyébként meg dackorszak ide vagy oda - mellesleg túl sok tragikus dolog nem történik azon kívül, hogy néha visítva akarnak valamit, amit én nem -, valami eszméletlen cukik a gyerekek, kezdenek nagyon okosodni és nagyon szeretik egymást, meg minket, nagyon ragaszkodóak, kedveskednek sokat. 

December elején mennek a bölcsibe, egyelőre csak fél napokra - mint kiderült ez van ingyen -, aztán meglátjuk. Kb. 400 euró lenne kettejüknek egész napra, de azt nem is feltétlen akarom.
Az álmom, hogy gyereküléses biciklivel hordom őket a bölcsibe, persze egyelőre se bicikli, se gyerekülés nincsen, de ábrándozni lehet, nohát.
Szorul azért a torkom rendesen a bölcsi gondolatától: nagyon fognak hiányozni a kis majmok.


PS: Azt hiszem  a szőrös gyerek is jobban van. 

"álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki"

Az azért egy kicsit vicces, hogy a gyerekeim méregdrága biokenyeret esznek, nekem meg kilóg a lábujjam a cipőmből. Bár...ezt hívják önfeláldozásnak, nem? Vagy esetleg cifra nyomorúságnak...

perverz

Nyilván rosszul lesztek, de el kell mesélnem, hogy kifejezett élvezettel olvasgatom az ágyi poloskás fórumot, amiről már meséltem, ahol szakértők meg biológusok meg sztár rovarirtók (!! bizony, a rovarirtásnak is megvannak a celebjei, mókás) mondják meg a tutit. 

Fasza, beteg angol humoruk van és esküszöm, ez a világ legemberségesebb fóruma: ma az egyik fickó hisztérikusan leteremtett valakit azért, mert az azt pedzegette, hogy a hajléktalanok terjesztik az ágyi poloskákat. Meg amúgy is, az admin egy hihetetlenül emberséges, kedves csaj (azt hiszem nőnemű, bár nem vagyok benne biztos), komolyan visszaadja a hitemet az emberiségben. Volt egyébként egy amerikai hiv fórum is, amit ugyanezekért szerettem olvasni. 

Tudom, tudom, bolond vagyok, de állatira tetszik nekem, hogy ezek a szakértők ingyen és bérmentve segítenek mindenkinek.
Szeretem amikor az emberek kedvesek egymással, csak úgy. 

és megint kieg. az előzőhöz

És bizony, ezt magamon figyeltem meg. Amint van akár egy picike kis segítségem, azonnal vészesen tunyulni kezdek és a legkisebb feladatra is húzom a szám, hogy jaj, ne, már megint...ha meg mindent nekem kell csinálni, akkor pikk-pakk megcsinálom, ez van, kész, egyedül vagyok a világon, senki sincs, aki segítsen. 

Egyébként meg pocsék rossz a kedvem. Egyrészt azt hiszem magányos vagyok - rossz érzés, hogy senkivel nem tudok érdemben szót váltani Marcin kívül -, másrészt meg jön a karácsony, hazamegyünk és már nincsenek otthon a szülők. Ilyen szempontból sokkal jobb volt Amerikában lakni - egyértelmű volt, hogy sosem megyünk haza.

kieg. az előzőhöz

És azt is megfigyeltem, hogy minél több segítsége van valakinek a gyerekekkel, annál többet nyafog. Tiszta gyerek Murphy lettem ma délelőtt.

egy játszótéri beszélgetés margójára

Szerintem egészen addig hiszi valaki, hogy egy gyerekkel nagggyon nehéz, amíg nem lesz neki kettő. Vagy több.

kieg. a dühöngő posthoz

Elmentünk a szűk boltba, mindenki állati kedves volt, pedig félig ledöntöttem a pultot a babakocsival.

Meg vagyok ám sértődve külön azért is, mert pont aznap, mikor a bunkó pénztárossal balhéztam, arról akartam írni, hogy milyen boldog vagyok itt és hogy tök jól érzem magam - leszámítva a macska kopaszsága és a pénz problémáink miatti szorongást: szó szerint leszakadt a cipő a lábamról, de nincs pénzünk újra, kész, ez van, lyukas cipőben járok, mert cipő helyett gyökérkezelést kapok meg a macskát visszük állatorvoshoz, remek. (Ilyenkor bizony vérzik a szívem Houstonért: nagyjából egész évben elég volt az egy dolláros papucs...)

Marci szerint én kihívom magam ellen a sorsot, mert amikor bunkóságot szimatolok, azonnal kiül az undor az arcomra. És hogy ilyenkor legyek kedvesebb és akkor majd a pénztáros is kedvesebb lesz.

Ez egyébként úgy hangzik, mint mikor a nőkre azt mondják, hogy kiprovokálták a megerőszakolást. Hát ugyan már mért kéne nekem felvidítanom a pénztárost, aki éppen a pénzemet akarja? 

Tudom, tudom, legyek empatikus, rossz napja van, stb. Dehát az isten áldja már meg, ez a munkája, ne legyen rossz napja, vagy játssza el, hogy nincs, én se parasztkodom a tanítványaimmal. Na jó, nem akarok ennyit beszélni erről, csak megint felhúztam magam. 

Inkább elmesélem, hogy ma Marcika életében először nem ordítós nyögéssel mutogatott az almára, így tudtomra adva, hogy kér, hanem egyszerűen rámutatott és azt mondta mosolyogva: alba. Rémisztő gondolat, hogy a végén még megtanulnak beszélni, aztán felnőve gazdag bankárok lesznek és a cukrászdában mignont eszünk majd és rajtam kiskosztüm lesz biztos.

Ja, egyébként rájöttem miért néznek gyerekgyilkosnak az olasz szülők, mikor a hisztériázó gyerekeimet a babakocsiba tuszkolom: azért, mert itt nincs hisztériázó gyerek. És tudjátok miért? Hát mert a tizenhét évesek is cumiznak, azért.

"Uniamoci, amiamoci"

Az albán néni nagyon akar velem barátkozni, de olyan büdös szegény...

Ingyenes olasz tanfolyamra járok - ilyenre jártunk Triesztben is, de ott minden bokorban kutatókra leltünk, így ott is, ezért a szünetben mindig angolul beszélgettünk -, mert hát körülbelül másfél kocsi árát költöttük az utazásunkra, így aztán nem tudok pénzért tanulni, de nem is baj, ez igazi hardcore olasz tanfolyam: először én voltam egyedül fehér ember, mostanra lett még egy albán meg két grúz nő is. 

Cukik a kis osztálytársaim, rengeteg - sokszor vagyunk huszonöten, durva - az arab meg az afrikai és van egy indiai is, aki az első órán mindig felállt, ha őt szólították. 

Én vagyok a zseni a csoportban, mert körülbelül három perc alatt csinálom meg a két órára szánt feladatot, de ahogy hallom, beszédben kenterbe verne az összes Muhammad és Modou, csak hát a nyelvtani-fordító módszer intenzív használata és a nagyon frontális tanári működés miatt ez nem derül ki. 

Nagyon élvezem az órákat egyébként, de két év gyerekezés boribonozás után szerintem egy katalogizálás szemináriumot is izgatottan ülnék végig. (Tudom mit beszélek, a főiskolán az angol mellett könyvtár volt a másik szakom. A katalogizálás pusztítóan unalmas.)

Próbáltam egyébként átkerülni a kicsit jobb csoportba, de végül állatira örültem, hogy nem sikerült, mert óra végén hallottam, hogy oda kábé olaszok járnak, eszembe is jutott ez a nagyon vicces kis darab.







PS.: És amíg én olaszozom, addig Marci hihetetlenül menő dolgokat művel itthon, például együtt fürdeti a gyerekeket és hajat is mosnak, hát komolyan, nem is értem mivel érdemeltem én ezt ki...

Még egy kis terhességi visszatekintő

Azóta tudom, hogy igazán szeretsz, mióta felmostad a zuhanyfülkét, miután kihánytam vagy öt kiló dinnyét.

Ilyen szülős

Olvasgatom a bezzeganyát, meg rajta  az újszülöttes problémákat és próbálom felidézni, hogy milyen volt a legeleje, de azon kívül, hogy rettenetesen álmos voltam, sokat sírtam és folytom fáztam, na meg alig volt tejem (mondjuk napi két óra alvással nem is értem mért képzeltük, hogy lesz), nem nagyon emlékszem semmire. 

És hát őszintén szólva lehet mondani, hogy kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj, de szerintem a kialvatlanságnál nincsen semmi rosszabb, a két éves hiszti sem...

Hisztiről jut eszembe: ma mókásan jöttünk haza a játszótérről, mindkettőt hatalmas ordítás és vonaglás közepette kellett betuszkolni a babakocsiba, én már rendszerint röhögök kínomban; egy nő persze megint úgy nézett rám, mintha gyerekgyilkos lennék, én nem is értem mit kell annyira csodálkozni a hisztin. 

Ja, bezzeganyáról jut eszembe: ott nagyon lelkesen gúnyolódnak a kommentekben a biokaját adó szülőkön, nekem meg mindig az jut eszembe, hogy jó egészséget és szép életet kívánok a kizárólag teszkó kaján felnövő gyerekeknek. Szerintem szükségük lesz a jókívánságaimra...

America the beautiful

Én tényleg nagyon igyekszem kedvesen és nyitottan hozzáállni és tanulom az olaszt és igyekszem gyakorolni is (ha angolul szólnak hozzám, direkt olaszul reagálok) és tetszik a város is és próbálok nem bezzegamerikázni, de egyszerűen rákényszerítenek, mert az olaszok sokszor annyira, hát...bunkók, na. 

Udvariatlanok például rettenetesen, folyton pofákat vágnak, ha egy métert le kell térniük a járdáról az óriás babakocsink miatt (nekem baromi nehéz volna letérni, ezért nem próbálkozom ezzel), már többször majdnem elütöttek biciklivel, folyton ordít az utcán mindenki, vezetni is pofátlanul vezetnek és a kiszolgálás a boltban - na az tök magyar. 

A mai, az csodálatos élmény volt. 

Már annyit dühöngtem rajta, hogy nagyon részletesen nem szeretném felidézni, a lényeg, hogy egy roppant flegma pénztárosnőnél nem működött a kártyám és eszébe se volt többször próbálkozni - ezzel dühített fel először -, csak mondogatta, hogy nem működik. Erre idegesen elrohantam az automatához, hogy jó, akkor veszek ki pénzt, majd visszamegyek (a kártyám furcsa módon mindig mindenhol működik, csak Olaszországban időnként nem). Arról már nem is puffogok, hogy iszonyú tortúra eljutni a boltba (olyan szűk minden járda, hogy hatalmas kerülővel tudok csak oda menni) és nem is oda járok, ahova szeretnék, mert a jobb (és olcsóbb) bolt annyira szűkös.

Jó, oké, mindegy, visszaverekszem magam a flegma picsához (direkt hozzá mentem, hogy elújságoljam, hogy a kártyám tök jól működik) és már éppen fizetnék, mikor kilyukad a macskaalom. Szűkölve állok ott, hogy ezt nem hiszem el, a nő csak néz szenvtelenül és vonogatja a vállát, hogy ő most mit csináljon, miért vagyok dühös, ő semmiről sem tehet. (Amerikában természetesen azonnal és mosolyogva kicserélik, épp csak puszit nem adnak mellé.) 

Ő persze olaszul magyarázott, én meg reszketős dühömben csak angolul tudtam beszélni hozzá és elmondtam neki, hogy az a legnagyobb bajom, hogy nem akar segíteni - de még együtt érezni se - és hogy ezért igenis szégyellje magát. 

Mert persze, ha objektíven nézzük, akkor semmi nem az ő hibája, mi köze neki ahhoz, hogy én mit és hogyan csinálok és hogy működik-e a kártyám. Viszont az emberség - vagy esetleg a kellően magas fizetés, ha máshogy nem megy a minőségi szolgáltatás - , az valahogy ilyenkor megmozdul(hatna) valakiben és ha látja, hogy a nyomorult anyukának - aki a szűkös boltban láthatóan alig tudja manőverezni az óriás babakocsit, amivel járni kényszerül - problémája van, akkor esetleg szól hozzá egy-két kedves szót, vagy felajánlja, hogy jöjjön vissza a cuccért, amit most nem tud megvenni - Amerikában például így történt, mikor egyszer rájöttem, hogy nincs nálam a pénztárcám -, vagy esetleg párszor megpróbálja újra lehúzni a bankkártyát a gépén. Persze, tudom, ne szüljek, ha ilyen nehéz így élni...

Vicces volt egyébként, állt mögöttem egy fekete fickó, aki elkezdett röhögni, amikor valami olyasmit mondtam, hogy a nő bárcsak tudna angolul és értené amit mondok. Aztán valamit utánam szólt, hogy hát igen, ebben az országban így mennek a dolgok - úgy látszik, azért másnak is feltűnik, hogy milyen pofátlanok az eladók -, én meg elviharzottam és azóta is azon puffogok, hogy micsoda gusztustalan nő volt ez és hogy vajon csak Amerikában vannak-e érdekeltté téve (értsd megfizetve) a bolti eladók, vagy ez valami amerikai betegség, ez a hiperkedves szolgáltatás és nincsenek is különösebben megfizetve, egyszerűen csak emberségesek? 

Volt egyébként a hétvégén egy másik ilyen tapló eladónős élményem, azt már el sem mesélem, képzeljétek el a legrosszabb bolti élményeteket Magyarországon, na olyan volt. 

És akkor a gyerekorvosról még nem is meséltem: a gyerekorvos azzal nyitott, mikor elmentünk  hozzá, hogy istenesen lebaszott minket - a többi várakozó előtt ráadásul -, hogy mit képzelünk, hogy első vizitre időpont nélkül érkezünk. Próbáltuk neki odavakkantani, hogy mi próbáltunk telefonálni, csak éppen senki nem vette fel (!! és még van pofája balhézni), de nem érdekelte, hogy mit beszélünk, csak handabandázott tovább. És ez egyszerűen annyira nem profi és annyira taszító és annyira nem emberséges. 

Kérem vissza Amerikát, ahol mindig mindenhol mindenki mosolyog rád (tudom, a világ többi részén illik fanyalogni, hogy az csak műmosoly...hát őszintén ki nem szarja le, hogy mű vagy igazi az a mosoly, ha kedvesek és tisztelettudóak vele) és ahol a kilyukadt macskaalom helyett hoznak újat és ahol nem fizettetik ki, ha leejted a bébiételt és ahol a vevő az tényleg fontos ember. Hogy szeretik a pénzt? Igen, nyilván. De cserébe legalább adnak is valamit. 

Rosszul vagyok az udvariatlan tahóságtól, utálom.


PS.: Nem, ne gyertek az olasz válsággal, hogy az okozza a tahóságot, stb, Amerikában is válság van, nohát.

eh

Gyerekek, én a holdra költözöm, elegem van a rovarokból, ott ugye nincsenek?

Volt ugye ez az egész bolhasztori, aminek kapcsán mindenféle ocsmány rovarról kellett tudomást szereznem, meg persze az egész houstoni életünket beárnyékolták a csótányok, most meg, amikor a függönyt szerelték a lakásban, egyszer csak megpillantottam az anyagra tapadva egy szép nagy - szerencsre már kiszáradt - darázsfészket(!!). 

Én már komolyan nem értem mit üzen az univerzum...

Marcika különkiadás

Marcus rendszeresen röhögőgörcsöt kap, mikor azt mondom, hogy buon giorno vagy arrivederci. Szerintem állatira fogja élvezni a bölcsit...

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek."

Nem írom le újra, de már megint ez van. Közeledik a karácsony és nekem otthon már nincs otthonom. 

Szeressétek a szüleiteket.

PS.: Mostanában folyton ezt a képet nézegetem. Hiányzik az apukám. 

(s)iker vol.9564721850012

A gyerekeim nagyon jól reagálnak az új nyelvre: az összes olasz szón harsányan kacagnak. Állati édesek mostanában egyébként: Léni egyfolytában ölelgeti meg puszilgatja (a maga speciális módján) Marcust (meg minket).

fogas

A gyökérkezelés az szerintem eléggé olyan, mint egy elcseszett egyéjszakás kaland: egy vadidegen a szádban túr, rád nehezedik és reszel benned (ez annyira hülyén hangzik, hogy hangosan felröhögtem). Nem is értem miért nem fröccsözünk előtte a fogorvossal...

ahogy a dolgok vannak (tényleg unalmas, én szóltam)

De hihetetlen, hogy a telefonban ezeket az undorító kifejezéseket használod, mint ce ne vuole, meg ilyenek...

Nagyon kijut nekünk allergiából mostanában: Marcus ma reggel borzalmasan ronda kiütésekkel ébredt - tényleg, mintha himlős lenne, teljesen elhűltem, mikor megláttam -, gyorsan rohantunk a dokihoz (elsőre nem túl szimpatikus, csalódott vagyok), aki azt mondta, hogy majdnem biztos, hogy valami ételre allergiás. A betegség pocsék dolog ugyan, de legalább egyértelmű, az allergia viszont nagyon utálatos: most aztán találgathatjuk, hogy mire allergiás, nagyszerű.

Egy kicsivel több, mint egy hónapja vagyunk itt és eddig már voltunk az összes létező hivatalban, a gázműveknél, az elektromos műveknél, autószerelőnél, állatorvosnál, orvosnál, fogorvosnál, zippzárt cseréltetni, bölcsiben (Marci épp a beiratkozó "interjún" van egyedül) - persze főképp Marci intézett mindent, ezáltal egy csomót gyakorolta a nyelvet, szóval ő olaszul valami eszméletlen jól csacsog már, csak néztem, mikor az állatorvosnak a bolháról magyarázott...féltékeny vagyok, megyek is olaszt tanulni, hát nem szokott nekem nyelvből konkurenciám lenni, meg is vagyok sértődve kicsit.

PS.: Az olasz tanfolyam nagyon vicces, majd elmesélem egyszer.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy"

Azt hiszem, egy-egy régi - hűtlen - barátnak én mindig az "anyja" leszek (mondjuk egy ilyen pocsék anya-fia kapcsolatra gondolok itt): ha baj van, akkor jó vagyok ideig-óráig, egy-egy tanácsra mondjuk, de aztán sietve eltűnnek megint, vigyázva, hogy az én hogylétemmel még véletlenül se foglalkozzunk. Barátnak nevezem őket, mert barátok ők, csak a speciális fajtából...bár nem, nincs igazam: a speciális fajta inkább az, aki törődik veled. Mondjuk én nem hiszek a barátságban túlságosan, de ezt már mondtam sokszor. 

És mivel alapvetően remete vagyok - és túlságosan nem szeretnék magamról beszélni senkinek ezen a blogon kívül és persze ez azért elég különleges fajtája a beszédnek -, meg elég jól ismerem az emberi természetet, ezért különösebben nem is haragszom.

bolhából elefántot

Oké, szóval a tanulságos történet: mielőtt New Yorkba mentem, sokat olvasgattam a hostelek értékeléseit, mert nyilván nem árt vigyázni, mert oké, oké, hogy az embernek nincs pénze, de azért már mégse egy patkányfészekben szálljon meg. (Mondjuk New Yorkban nehéz találni olyan helyet, ami nem patkányfészek, teszem hozzá undokul.)

Ekkor találkoztam először a bed bug (ágyi poloska) szóösszetétellel, bár, mint Marcitól megtudtam, az egy teljesen általános dolog pl Londonban, hogy a bedbugok jönnek-mennek az ágyadban. Életemben nem volt dolgom ilyesmivel, de kicsit utána olvasgattam és láttam, hogy a bedbug rettenetes teremtmény, nagyon nehezen kiirtható, az irtás nagyon drága, sokszor hatástalan, sokan durván allergiásak a csípésére, komoly lelki problémákat is okozhat, hiszen az ember éjjel, az ágyában a legkiszolgáltatottabb és ha minden rendben van, ott általában elég jól érzi magát, viszont ha bogarak kajálják éjszaka, az elég kellemetlen, stbstb. 

Ráadásul azzal is szembesülnöm kellett olvasgatásom során, hogy Amerikát - és különösen New Yorkot - gyakorlatilag ellepték a bedbugok és nemcsak lakásokban, de áruházakban és pl még Clinton irodájában is hemzsegnek (na jó, Clinton irodájában úgy tudom 2010-ben szenvedtek ezzel, akkor volt egyébként a csúcson ez a probléma, azóta kicsit javult a helyzet) és persze a hotelek a legveszélyeztetettebbek ilyen szempontból: valami olyasmit olvastam, hogy bedbugmentes hotel New Yorkban nem létezik, maximum bizonyos szobák azok...

Egy csomó sztorit lehet olvasni arról, hogy családok gyakorlatilag csődbe mennek a bedbugok elleni küzdelemben, ugyanis a módszer, amit használnak ellenük - nagyon magas hőmérsékletre felmelegítik pár órára a lakást - borzasztó drága: egy ilyen eljárás azt hiszem három ezer dollárba kerül és nem is mindig sikeres. A hőkezelést viszont azért kell általában bevetni, mert a mai bedbugok egy csomó kemikáliára immunisak lettek, még olyat is olvastam, hogy ők az új superbugok, amik mindent túlélnek...(Btw mindent tudok a témáról, kérdezzetek bátran. Bevallom, engem ennek az egésznek nagyon érdekel a pszichológiai és szociológiai része, szerintem érdekes a bedbug harc tükrében megvizsgálni pl az amerikai társadalmat. Meg azt is nagyon érdekes megfigyelni, hogy azonnal egy teljes bedbug iparág alakult ki: elképesztő cuccokat lehet kapni, amik valamilyen módon a bedbugok elpusztítását célozzák, persze mind piszok drága, de feltétlenül szükséges az ocsmány rovarok elleni harcban - a gyártók szerint, persze).

A hostel, amibe mentem elég jónak tűnt, nem volt szó bedbugokról az értékelésekben, egészen az indulásom előtti estéig: akkor megjelent egy írás, miszerint a fickó a hostelből bedbugokat vitt haza. Ettől egy kicsit ideges lettem, de nem vettem igazán komolyan, bár igyekeztem nem nagyon kipakolni az ágyra - mondjuk a bőröndömet persze amatőr módjára a padlón tartottam, ilyet ti ne csináljatok -, meg a hazautazásom előtt mindent egy nagy szemeteszsákba tettem, hogy majd ha megérkezem, akkor egyből a mosógépbe dobom. 

Persze éjszaka nemigen aludtam, mert folyamatosan úgy éreztem, hogy mászik rajtam valami - bizonyára sokkal jobban tetszett volna New York, ha ez nincs - és bizony, bizony, volt is rajtam vagy három csípés, mikor hazaértem. 

Szerintem tényleg bedbugok csíptek meg, csakhogy...amikor hazaértem, azonnal kimostunk mindent, sőt, a bőröndömet egyenesen kidobtam (Marci csak mindenféle perverz szex ígéretéért cserébe volt hajlandó belemenni, hogy megtegyem), takarítottunk, porszívóztunk, felmostunk. Pár hét eltelt, minden okénak tűnt, már kezdtem megnyugodni, aztán hirtelen a lábamon fura csípések jelentkeztek, illetve mindenféle képzeletbeli - tényleg azok voltak, utólag már tudom - szúrásokat, meg viszketéseket éreztem. 

Ekkorra persze már vadul olvasgattam a mindenféle bedbug fórumokat - van egy tök jó fórum, tele egy csomó állati kedves nemzetközi szakértővel meg biológussal -, tanácsot kértem, kósza bogarakat, illetve mindenféle, az ágyban talált izéket fotóztam és azonosíttattam, de bedbugnak szerencsére semmi nem bizonyult. 

Marcinak persze meggyőződése volt, hogy teljesen megőrültem, mert egy darabig az volt a véleményem, hogy oké, ha nem bedbug, akkor rühesek vagyunk (világos, hogy nem voltunk, de a nyomorult gyerekeket elcipeltem az orvoshoz, aki Marcika egy, még nem gyógyult hangyacsípésére azt mondta, hogy igen, ez lehet (!!!) rüh, úgyhogy inkább kezeljük. Ezen azóta is fel vagyok háborodva, mondván, hogy ha lehet, akkor kezeljük, meg amúgy is, mondtuk neki, hogy az hangyacsípés...tényleg legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy hát bassza meg, vizsgáld meg jobban, azért te vagy az orvos és nem én. Annyit én is tudok, hogy lehet. Na mindegy lekentük az egész családot valami rémes krémmel (nyilván teljesen feleslegesen), de addigra már félőrültek voltunk mind, főleg én.). 

Aztán kitaláltam, hogy jó, ha nem rühesek vagyunk, akkor ez tolltetű atka - bocsánat a szakértőktől, fogalmam sincs hogy van magyarul az, hogy bird mite; elvileg a mite atka, de nem tudom, hogy valami egyszerre lehet-e atka és tetű, de nem is ez a lényeg most. Vagy patkánytetű atka - ugyanaz a dilemmám, mint az előbbi mondatnál: létezik ugyanis egy csomóféle mite, pl bird mite, rat mite, bat mite, stb. (Éppen akkor derült ki egyébként, hogy az alattunk lakó srácoknál patkány garázdálkodik a konyhában, csodás...) Vagy valami borzalom, ami most már örökké csípni fog minket. (Ezekről az atkákról így nagyjából tényleg azt írják, hogy kiirthatatlanok és nem is ritkák, csak hát az ember nemigen foglalkozik ilyesmivel, amíg nem lesznek rejtélyes csípései.)

Amikor kiláttam az őrületemből, akkor azért mindig figyeltem, ahogy a macska vakarózik...de a macska volt többször állatorvosnál az utazás miatt, senki nem mondta, hogy bolhás lenne, mindig dicsérték, hogy gyönyörű a szőre, ráadásul kezeltük is bolhairtóval, többször, így azt gondoltam, ez nem lehet a gond, ráadásul röpke kilenc éve alatt soha nem volt bolhás, nem jár ki, nem is értem az egészet.

Jó, oké, az idő telik, a megszállottságom mit sem változik, sőt, bezacskózom az egész lakást (szó szerint), vadul mosok-szárítok egyfolytában, folyton veszekszünk az egész hiszti miatt, mindenki idegbeteg. Egyszer találok a macska mellett halva egy bolhaszerű rovart, akkor gondolok először komolyabban bolhákra. Kínomban veszek bedbug monitort egy rakás pénzért (Marci ordít, hogy mit képzelek), amit Olaszországban felszerelek az ágyakra, az élet szép, a monitor nem jelez semmit, én a bedbug irtás nemzetközi szakértőjével levelezek tovább és vakarózom, mert hirtelen rengeteg csípésem lesz. És pont úgy néznek ki, ahogy a bolhacsípéseket elképzeli az ember...

Aznap, amikor a kis házból átköltözünk ide, találok egy bolhát az asztalon, egyet a csípőmön falatozva. A macska közben mint az őrült vakarózik és kezd a szőre kihullani, ugyanis, mint azt az állatorvos hétfőn megerősítette, allergiás a bolhacsípésre, remek. (Szerintem én is allergiás vagyok, még mindig viszketnek már majdnem gyógyult csípéseim is).

Nekem nagyjából ennyi a sztori: mióta a macskát nem engedjük a szobába és nem az ágyunkban alszik, engem nem csíp semmi (a többieket eleve nem csípte, csak kettőnket szerettek valamiért). Szegény Fanni viszont hétőn kapott injekciót és bolhaírtó cseppeket - állítólag ha nincs több bolha, lassan visszanő a szőre -, meg persze próbálunk nagyon takarítani, bár a bolháktól sem egyszerű megszabadulni (épp most is állatira rágja magát szerencsétlen).  Szép történet, nem? Teljesen belekattantam az egészbe, pedig viszonylag egyszerű volt a megoldás. 

Marci szerint az univerzum azt akarja üzenni nekem, hogy nem tudok uralni minden szituációt és nem kell mindenen pánikba esni. Azt azóta is találgatjuk, hogy vajon mi is hoztunk bolhát Amerikából és a már hozott bolháinkhoz adódott még egy adag a kertben lévő állatokról vagy simán csak itt lett a macska bolhás és Houstonban a szúnyogcsípések voltak olyan furák? 

Szerintem mondjuk simán lehet, hogy nekünk már éppen elmúlt - mert úgy két hétig semmi baja nem volt senkinek -, de valahogy a macska újrabolhásodott a kis házban, ahol laktunk. Végülis tök mindegy, nekem sok tanulsága van a sztorinak. 

És asszem, hogy  New Yorkot sose fogom szeretni...



PS.: Bár a bolhák utálatos jószágok és a macskát is nagyon sajnálom, örülök, hogy tényleg volt valami oka a tébolyomnak és nem Morgellonsom van...

breaking news

A gyerekeket felvették a bölcsibe, akár már holnap mehetünk.

Őőő...Ráadásul egy bürokráciai hézag miatt ingyen fognak járni - vicces: elvileg a pénzösszeget amit a bölcsiért fizetsz az előző évi fizetésed alapján állapítják meg és mivel az olasz hivatalnak nincs megoldása arra, ha valaki Olaszországon kívül dolgozott, ezért ezt automatikusan 0, azaz nulla euró bevételként értékelik, megáll az eszem. Szóval se várólista, se drágaság, se semmi baj nincs, nem is értem.

Az anyám mindig azt mondogatta, hogy sok szerencse kell az élethez és tényleg.

mindenféle ilyen izék

Hú és van ugye az olasz kenyér és van valami spéci papír, amibe azt csomagolják, na az a szag...azt hiszem az a szag az, amitől örökké hánynom kell majd, mert mindig felidézi a terhességi okádást.  Nagyjából a kenyér (meg a sajt, na jó) volt annak idején az egyetlen, amit meg tudtam enni, nade az a papír, amibe csomagolták...blöa.

Gyerekek, most már elmondhatom: a terhességem maga volt a pokol. Istenem, de jó, hogy már megszülettek a gyerekeim. Eddig folyton akartam harmadik gyereket, de asszem most már nem. Érdekes, nyáron volt az, hogy hirtelen belenyugodtam, hogy ikreim vannak, most meg eljutottam az örülős fázisba, főleg, hogy sok helyen olvasom, hogy milyen brutális, mikor megszületik a kistestvér. 

Mi meg már állatira összeszoktunk, éjjel mindenki alszik szépen, megvan a napirendünk, jókat eszünk (jó, hát Marcika kicsit válogat, istenem), szeretjük egymást, van kis féltékenység, néha vannak normális belviszályok, de minden oké, nem kéne ezt bolygatni, háddenem? Fel nem foghatom, mért kell azon megsértődni, mikor azt mondogatják az ikreseknek, hogy letudtátok egybe...hát perszehogy. Mostanában mindig azt gondolom, hogy bizony, bizony és milyen jó nekünk.

Egyébként meg, hogy unalmas blogger legyek: mocskosul fáj a fogam, erre ébredtem. Btw ma el akartam mesélni a hihetetlenül tanulságos bolhamizériát is, de főznöm kell, úgyhogy fájdalom, de majd máskor...

...és csak jönnek, jönnek a kínzó kérdések

Ha létezik olyan, hogy "néplélek", akkor vajon miről árulkodik a döbbenetesen bonyolult és teljesen felesleges (sőt, akár nemlétező) részletekkel vacakoló olasz bürokrácia? Szemben mondjuk az amerikaiak (no meg az angolok) hihetetlenül egyszerű és lényegretörő ügyintézésével? 

A sztori, aminek kapcsán ezen gondolkozom, bár vérlázító, de hihetetlenül unalmas, így nem mesélem el. (Egy ideje már azon gondolkozom, hogy létezik-e bármi egy blogban ami nem hihetetlenül unalmas. Végülis mindig mindenkivel ugyanazok történnek, többé-kevésbé ugyanazon gyötrődünk és gondolkodunk, legfeljebb más-más időben. Jó, persze simán lehet minden ettől érdekesebb.)

Na jó, szóval mindenki volt már magyar hivatalban, na ez is egy olyan ügy. Baromi idegesítő, fölösleges, hosszadalmas és legszívesebben elvágnád az összes ügyintéző torkát miatta.

(Csak halkan merem mondani, de éljenek az angolszászok továbbra is...)

újabb kínzó kérdés

Amikor Marcika eszelős hisztibe kezd a játszótéren, mondván, hogy ő nem és nem és nem jön haza és ezt demonstrálandó ívbe feszíti magát, hogy semmiképp ne lehessen berakni a babkocsiba, közben pedig torkaszakadtából üvölt, akkor a többi jelen lévő kedves szülő miért engem néz dermedten, mintha legalábbis gyerekgyilkos lennék?

Mondjuk tény, hogy itt furcsa szokások vannak (talán dackorszak sem létezik): a gyerekeket kábé tizenhét éves korukig babakocsiban tolják (nagyon elcsodálkoztam például, mikor láttam, hogy a szomszéd - mondjuk úgy másfél éves - kisfiú tud járni - előtte mindig csak az anyja karjában meg babakocsiban láttam) és cumi fityeg a nyakukban (!), amit időnként készségesen a szájukba tömnek a kedves szülők. 

Szerintem egy amerikai gyerekorvos holtan esne össze az itteni gyereknevelési szokásoktól. Hú, biztos van a kiságyakban mindenféle vacak is, amitől megfulladhatnak - esküszöm csak a hecc kedvéért szívesen kifizetném az amerikai gyerekorvosunk repülőjegyét...

"kínzó kérdés"

Ha a vallásosságot tiszteletben kell tartani, akkor az ateizmust miért nem?

Kicsit ki is fejteném, mert idegesít, szóval: a jehovista néni ugye simán mondhatja nekem, hogy a hitetlenségem miatt a pokol tüzében fogok elégni (ez nála nyilvánvalóan egyenlő a kurvaanyázással mondjuk), én viszont nem mondhatom cserébe, hogy irtózatos marhaságokat beszél, mer az micsoda tiszteletlenség már, megsértem a hitében.
Hú, most eszembe jutott, hogy egyszer egy ilyen néni valami ilyesmit mondott borzadva (mikor épp nem fogtam vissza magam és elmondtam, hogy mit gondolok arról, amit beszél - nem voltam bunkó, csak nem hiszek istenben), hogyaszongya milyenek lehetnek a maga szülei...Hát nem édes?

eh

De meddig fogjuk mondogatni, hogy az ikrek később kezdenek beszélni? 26 éves korukig?


Nem tehetek róla, de már megint aggódom a beszédügy miatt: az összes gyerekblogon amit olvasok, minden két éves gyerek már a heideggeri fundamentálontológiáról csacsog a szülőkkel, az én gyerekeim pedig még mindig a mamapapakakaalma körben mozognak. 

És az a baj, hogy folyton magamat hibáztatom (biztos nem beszélek hozzájuk eleget, biztos nem olvasok nekik eleget, stbstb), meg az is zavar, hogy meggyőződésem, hogy mások is engem hibáztatnak (pl az orvos is mindig mondogatta, hogy olvassak nekik többet, meg a Facebookon az egyik ismerősöm ajánlkozott, hogy küld nekik könyveket...)



PS.: Tudom, tudom, mindenki ismer valakit, akinek a gyereke 3-4-5 évesen kezdett beszélni és tudom, senki, de tényleg senki nem aggódik/aggódott emiatt rajtam kívül a világon, mert ez oly természetes...

"óriás magányban egy pacsirta száll"

Na tessék, ismét megérkezett az őszi melankóliám - énnemtom, mért kell ennek mindig pusztítani engem. Időnként a semmiből feltűnik bennem ez a rémes szomorúság és csillapíthatatlannak tűnik hetekig, pedig semmi különösebb oka nincs, hacsak a beszorult gyászaim nem okozhatnak ilyet.

gyerekblog

És akkor gyorsan uncsi gyerekblogoskodás (mert bár írni lenne mit és mivel grafomán vagyok, van is ez az idegesítő késztetésem, hogy folyton írnom kell, de valahogy elszoktam a blogolástól és igazából nincs kedvem, pedig alapvetően mindig van, ki érti ezt...)

Na jó, figyeljetek, az én gyerekeim mikor lettek ilyen igazi, komoly emberek? Biztos így van ez, egy pillanat alatt nagy culák lesznek és majd csak a cukrászdában találkozunk péntek délutánonként. 

Jut eszembe, breaking news: nem nekem kell majd a cukrászdában a harminc éves Marcust etetni, egy ideje eszik magától szépen...

jaja, van net sajnos, ne is kérdezzétek (pedig állati izgalmas a könyvem, fenébe)

Azt hiszem végképp agyhalott lettem. Szívesen hallgatok Halász Juditot.

ahogy a dolgok vannak

 Jó ez a puritán berendezés,  ne is nagyon vegyünk tárgyakat, hogy két hónapon belül költözhessünk, ha esetleg meghal a főnököd...

Jó azért ez a nettelenség: mióta itt vagyunk, a harmadik könyvbe kezdtem tegnap, pedig amikor épp nem esik, akkor folyton sétálunk, a lakásban egyszerűen elviselhetetlen az élet, a gyerekek eszelős hisztisek - én meg valamitől állati klausztrofóbiás lettem mostanában - , meg Marcus amúgy is egyfolytában rikoltva rángatja a kabátját, hogy induljunk már (nagyon megszokták a napi hat óra kerttúrást). Jó, persze alapvetően gyorsolvasó vagyok, a bölcsészkaron a bullshitelés mellett még ezt is nagyon jól megtanulja az ember. 

Aztán meg az is van, hogy folyton veszekszünk - a költözés óta idegroncsok vagyunk -, úgyhogy elkerülhetetlen az állandó békülős szex, szóval  nem pontosan tudom megállapítani, hogy a kapcsolatunkra jó vagy rossz hatással volt-e a költözés.

Aztán az olasz gyerekek sokkal kedvesebbek mint a mexikóiak, folyton ölelgetik a gyerekeimet a játszótéren (időnként kicsit aggódom, mikor egyes nagyobb gyerekek felkapják Marcikát és elszalaladnak vele játékból...), meg aztán már sok kedves felnőttel is találkoztunk, szóval összességében jól érezzük magunkat. 

Tegnap elborzadtam a játszótéren, ahol megfigyeltem egy szerelmespárt: két csókolózás közt a telefonjaikat nézegették meg mutogatták egymásnak. Annak idején Istvánnal mi József Attila kötetekben mutogattunk verseket egymásnak...jó, tudom, micsoda gusztustalan kultúrsznob dolog már ez (megjegyzem fel nem foghatom, mitől kultúrsznob az őszinte lelkesedéssel folytatott versolvasás, de mindegy), de valahogy annyival romantikusabb mégis...

Aztán meg még az is eszembe jutott, mikor Amerikát hasonlítgattam Európához, hogy Amerika olyan, mint egy függöny, képek és színek nélküli lakás. Jó, jó, praktikus, könnyen átlátható, lehet benne lakni, csak valami olyan nagyon hiányzik...

Na, nem gyötörlek tovább titeket ezzel a sok okossággal, megyek olvasni.

életjel

Még mindig nincs netünk, de most elszöktem ide egy netkávézóba, hogy elmeséljem, hogy ez egy tök jó város, épp a ferde tornyot bámulva írok az esőben (eső sok van, azt most nem szeretem). 

Meg aztán a bürokrácia ügyetlenkedése miatt lehet, hogy lesz a gyerekeknek ingyen bölcsi (nem merem elkiabálni, de van rá esély) és aztán még az is van, hogy olasz tanfolyamra fogok járni kétszer egy héten, szóval minden szép és jó - már csak Fanni bolháit kell kiírtanunk. 

Ez egyébként egy nagyon tanulságos történet, ez a bolhás, majd egyszer elmesélem, ne türelmetlenkedjetek.

Ma lenne az anyám 62 éves. Annyira hiányzik.

cigányélet

Ma költözünk Pisába. Két éven belül ez lesz az ötödik lakás, ahol lakni fogunk.

Tegnap, mikor Marci repülőjegyet nézegetett Budapestre (kiderült, hogy repülővel csak brutál drágán és bonyolultan mehetünk haza karácsonykor, úgyhogy felmerült, hogy Marci éjjel hazavezet minket - ez egy tíz órás út, kizárt, hogy nappal az überhisztis Léna kibírná, már New Orleansba jövet-menet is iszonyú balhékat csapott), akkor azt nyivákoltam neki, hogy én az elkövetkező húsz évet egy szobában üldögélve szeretném tölteni. Erre ő megkérdezte, hogy mikor bántam meg először, hogy feleségül mentem hozzá...

ahogy a dolgok vannak

Persze a gyökérkezelés Toszkánában korántsem olyan nagy hancúr, mint mondjuk a romantikus borozás a toszkán vidéken, de legalább mondjuk úgy a felébe kerül annak, amit Amerikában fizetnénk érte.  - persze így is nagyon drága..

Költözni meg talán jövő hétfőn fogunk (aki nem érti, hogy miért költözünk már megint, annak elmesélem, hogy egy kb negyven négyzetméteres pici házrészben  húzzuk meg magunkat átmenetileg, ami sokkal jobb, mint szállodát fizetni, de hosszú távon megőrülnénk egy ilyen kicsi helyen, arról nem beszélve, hogy  ha a babák épp alszanak, akkor mindig kikényszerülünk a kertbe és kezd hideg lenni).

Új lakás, új szorongások, a gyerekek számára újabb önpusztítási lehetőségek (Léna példul ma óriásit esett a kertben, a betonon, állati ronda horzsolás lett a szeme mellett, én meg  megint kihordtam lábon egy infarktust), no meg vagy három hétig nettelen élet (igen, az olaszoknak ennyi idő bekötni a netet, én inkább nem is mondok semmit...). 

És persze lassan-lassan kiderül, hogy az új élet az nemcsak a költözés miatt drága: itt ugyebár hideg van télen, kellenek meleg ruhák, amiket a kölkök vagy kinőttek, vagy nem is volt nekik, bababiztossá kell tenni a lakást, ami szintén elég drága mulatság (rácsok, fiókzárak, stbstb). Egyébként Európa brutálisan drága Amerikához képest, legalábbis ami a mindennapi életet illeti. Cserébe viszont gyönyörű az ősz, meg szépen mondják, hogy pöcegödör...

na még kettő

A két utazóst pont kihagytam. Na.

(s)iker vol.67523982176501

Ilyen meg már régen volt, enjoy. Marcus újabban utálja ha fotózzák, Léna meg vadul pózol, úgyhogy róla azt hiszem több kép van.

nemelhárpiásodás

Régen a játszótér volt nekem a mumus, egy ideje viszont az esős idő és a lakás: tegnap, mikor az eső miatt be voltunk zárva egész napra és én meg akartam halni estére az őrülettől (jó, ez egy speciális lakás: itt a szoba és a konyha gyakorlatilag egy és ugyanaz és semmi sem bababiztos, tehát egy pillanatra se hagyhatom magukra a gyerekeket, mert sok szempontból nagyon veszélyes), akkor azon kezdtem gondolkodni, hogy a hozzám hasonló kedves anyukák hogyan tudják elérni, hogy ne hárpiásodjanak el. (Marci szerint csakis a sok szex segíthet - simán lehet, hogy igaza van). 

Mert az ember ugye egész nap utasítgatja a gyerekeit, adott esetben rikácsol is, szürke arccal tesz-vesz, mos, mosogat, főz, takarít, csinálja minden nap ugyanazt és ugyanazt és ugyanazt és az egészbe rettenetesen belefárad és unja és utálja és monoton és nem jó így és fogalmam sincs mitől lehet jó, illetve csak egy tippem van, a szokásos, a sablonos: a humor. 

Igen, azt hiszem röhögni kell (valahogy akkor is, ha egyáltalán nincs min) és az ember talán nem lesz szürke, undok, gürcölős hárpia.

Marci otthon meglátogatta egy régi ismerősét, akinek nemrég született gyereke és ő azt mondta, hogy amikor épp be akar csavarodni, akkor arra szokott gondolni, hogy én tök egyedül ikrekkel küzdök külföldön (meg folyton költözünk, khm), aztán még mindig nem őrültem meg (mondjuk néha nem vagyok ebben olyan biztos...).

fyi

A. kérdezi, hogy hogy viselitek az új életet.
Mondd neki, hogy minden tök ugyanolyan mint Houstonban volt, csak többet vagyunk a kertben.

Nem is értem mit siránkozom itt búcsúzásról, mikor pont olyan rabszolga drága édesanya vagyok itt, mint Amerikában voltam, maximum kevésbé értem amit beszélnek (bár a múltkor kihallgattam egy veszekedést, tök jól értettem mindent) és nincs elég bio kaja. 

Persze terveink vannak (Marci arról ábrándozik, hogy valahogy sikerül majd tanítanom kicsit, amíg a babák fél napot bölcsiben vannak, de a tanítással nyilván ugyanaz lesz a baj, mint Triesztben volt, pénzünk meg nincs bölcsire, eh, a szokásos sztori), majd meglátjuk. 

Egyébként múlt hét végén voltunk a tengernél is, egy órára van innen, isteni szép volt - itt minden isteni szép (Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van - mit néztek? Ez az új mantrám...) és hát be kell vallanom, hogy az olasz is szép nyelv (persze ezt mindig tudtam, csak haragszom rá, mert mi az, hogy nekem nyelvet kell tanulnom, mikor A Nyelvet - az angolt, mármint - már megtanultam. Tudom, tudom, baromság, de micsináljak, ezt érzem), hihetetlen, hogy ha az van kiírva valahová, hogy pöcegödör, az is úgy hangzik, mint valami fennkölt bibliai idézet.

Aztán még azt is el akartam mesélni, hogy Léna és Marcika a harangszóra táncol (bárhol az út közepén leállnak táncolni, ha meghallják. Táncolnak még a mosógép/szárító, az autóriasztó, no meg az ütvefúró hangjára), meg aztán azt, hogy mióta gyerekeim vannak, azóta rájöttem, hogy szeretek focizni és csúszdázni. Későn szültem, de asszem nem lehet azt mondani, hogy ergya, öreges szülő volnék, nohát.

Amúgy meg vár rám egy újabb búcsúzás: szerda környékén beköltözünk a ferde toronyra néző lakásunkba (igen, dicsekszem, hát nyilván), itt kell hagynom a király kertet, meg a csuda cuki professzor bácsit és az aranyos kutyát - utálok búcsúzkodni, mondtam már?

ahogy a dolgok vannak

Oké, oké, ma mindenki kedves volt, az olaszok összeszedték magukat, jó kis blog ez, én mondom. Egyébként meg a szelektív hulladékgyűjtés is nagyon tetszik, nem is tudtam, hogy ez ennyire élvezetes dolog. (Autista énem imád szortírozni). 

Ja és még azt is szeretném elmondani, hogy gyerekekkel egyszerűen kertes házban KELL lakni: az én gyerekeim folyamatosan rágják a küszöböt, ha nem lehetnek kint, boldogan rohangálnak, virágot szagolgatnak, kergetik a kutyát, a macskát, piszkálják a nyulakat, kavicsot pakolnak, meg vannak kergülve örömükben.

további bezzegelés, elmélkedés, elégedetlenkedés, izé

Azon gondolkoztam a boltba menet, hogy összesen nagyjából 50 kilóval - két bőrönd meg két kézipoggyász - mentünk Amerikába (plusz macska, plusz két majdnem két kilós gyerek a hasamban), két gyereket termeltünk kint és közel 200 kilót hoztunk el onnan (azt már mondtam, hogy végül mindent repülőztettünk - persze sok plusz pénzért - és ez nagyrészt a gyerekek ruhája és cipője és mesekönyvei - elképesztő.)

A boltban egyébként megvolt megint a napi rossz olasz élményem: a pénztáros épp csak le nem hányt - szerintem az olaszok mogorvábbak, mint a finnek, pedig az azért nehéz -, hihetetlen, pont, mint Magyarországon (nem baj egyébként ha megszokom, hamarosan hazaköltözünk úgyis). Mikor Triesztben mondogattam, hogy az olaszok undokok, akkor mindenki azzal jött, hogy dehát a triesztiek nem is igazi olaszok - de mi van a pisaiakkal? Ők se igazi olaszok? Igen, természetesen itt is vannak kedves, segítőkész emberek (például Marci leendő főnökéék, akik teljes természetességgel hozták el Rómából a macskát), de azért az éttermekben, a boltokban lévő kiszolgálás, meg az utca emberének arca sok mindenről árulkodik...

Houstonban tényleg az volt, hogy a boltokban a legutolsó pakoló segédszemélyzet is boldog életet, sőt, boldog következő életet kívánt amikor távoztunk, az utcán az emberek köszöntek, mosolyogtak, megugyulibugyulizták  a gyerekeket, komolyan, épp csak haza nem kísértek. (Mikor terhes voltam és még nem volt kocsink és szatyrokkal gyalogoltunk hazafelé, akkor valaki egy autóból kikiabálva felajánlotta, hogy hazavisz minket, komolyan nem hinném el, ha valaki mesélné).

Persze nekem az az elméletem ezzel kapcsolatban, hogy a borzalmas autós kultúrának köszönhetően a houstoniak sosem találkoznak élő emberrel és ezért annyira örülnek, amikor végre egy hús-vér példányba botlanak, hogy csak úgy árad belőlük  boldogság. 

New Yorkban azért egész más volt: ott az emberek undokok, de korrektek. Hogy ez mit jelent? Rohannak, fellöknek, ügyet sem vetnek rád, de ha kérdezel tőlük valamit, vagy eltévedtél, akkor segítenek és akár hosszan is leállnak magyarázni dolgokat. Mondjuk volt egy szar élményem, amikor kezdtem átértékelni az aznapra felvett ruháimat, ugyanis egy csaj borzadva elhúzódott tőlem, mikor útbaigazítást próbáltam kérni. Az a gyanúm, hogy vagy térítőnek vagy koldusnak nézett...

Ja, az egyébként vicces, amit az a pisai lány mondott nekünk, akivel Houstonban beszéltünk még a költözés előtt: azt mondta, hogy nehogy azt higgyük, hogy az olaszok más népeknél jobban szeretik a gyerekeket, dehogy, sőt, hát sokkal kevésbé...szerinte manapság gyerekek se születnek egyáltalán, mert az olaszok már túl öregek, mire elköltöznek a szüleiktől. Meg kell mondjam egyébként, hogy a nemlétező játszóterek ezt a gondolatot támasztják alá: nehéz év lesz ez, azt hiszem. 

Könnyű megszokni ám a jót, meg a sok mosolyt (meg a lakástól három percre lévő hiperszuper játszóteret, amit kezdetben gyűlöltem, aztán megszoktam és megszerettem, ilyenek ezek a dolgok úgy látszik), hej, Houston hiányzik ám nagyon, pedig mennyit kínlódtam ott is...még a szúnyogok is barátságosabbak voltak, esküszöm. 

Jó, nyilván mindenhol van valami baj (én meg különösen elégedetlenkedő típus vagyok, ráadásul nehéz ám ezt a duplagyerekezést hulla egyedül csinálni, tegnap is valamiért szentségeltem és azt kívántam, bár havonta legalább öt percig játszana VALAKI MÁS a gyerekeimmel) és nyilván nehéz a megszokást figyelmen kívül hagyni. 

Persze, oké, Európa sokkal jobb, mint Amerika, Amerika borzasztó ingerszegény (valamelyik este próbáltuk megfejteni, hogy mi az, amitől Amerika annyira más, majd egyszer leírom, nem könnyű ám rájönni, nekünk se sikerült, csak találgatunk), de mégis, sok ott a jó dolog. (Például én, a kajanáci rettentően szenvedek most, mert alig találok itt biokaját).

Marci mindig ostoroz, hogy koncentráljak a jó dolgokra, szóval: Olaszország tájban és kajában verhetetlen, ezt elismerem, de azt könyörgök ne mondogassa már mindenki, hogy a mediterránok milyen istentelen kedvesek, az angolszászok meg ridegek és undokok, mert ez egyszerűen nem igaz.





PS.: És sajnos azt hittem, hogy Houstonnál bonyolultabb gyalogos élete nem lehet az embernek, de próbáljatok csak ikerbabkocsival olasz utcácskákban sétálni (vagy pénztárnál boltból kimenni, teszem hozzá halkan). Nem, valóban nem lehet. Nehéz év lesz, mondom én. 

bezzegelős

Azt azért elmondhatná valaki, hogy kinek a fejéből pattant ki, hogy az olaszok barátságosak, vidámak és vendégszeretőek, merhogy sajnos, sokadik tapasztalatom az, hogy az olaszok mogorvák, undokok és látszik, hogy a fenébe kívánnak minden turistát, pedig mi például elgagyogunk olaszul, de ez se hatja meg őket egyáltalán.

Én ezt mondjuk már évekkel ezelőtt, turistaként is megállapítottam és most aztán különösen ki vagyok élezve a témára, mert a világ legkedvesebb népével (igen, ezek az amerikaiak, hiába csodálkoztok) volt dolgom az elmúlt két évben.

Olaszok, kicsit szedjétek össze magatokat!

PS: Az egyébként minden népnél halálra idegesít, hogy ha beszéled a nyelvüket, akkor ők azt teljesen természetesnek veszik (és pont az amerikaiak rátartisága ebben különösen ingerlő, pedig én is úgy gondolom, hogy angolul tudni kell és kész), míg gondoljunk csak bele, hogy a magyar ember az mennyire megvadul attól örömében, ha egy külföldi magyarul gagyog neki valamit. 

VÉ (vidéki élet)

Meséltem a professzor bácsinak, hogy azelőtt angolt tanítottam és hogy milyen nagyon szeretem, hogy a mai napig írnak a tanítványok, hogy milyen jó tanáruk voltam és hogy épp hol tartanak, nyelvvizsgáztak, stb. 

Erre a bácsi elmesélte, hogy hát igen, neki is el szokták küldeni a tanítványok a könyveiket, aztán jaj, azokat el kell olvasnia...A bácsi egyébként állatira tetszik nekem, teljesen szerelmes vagyok belé (szerintem Marci is, úgyhogy nem haragszik), 72 éves, de még mindig tudományos cikkeket publikál, hegyet mászik, autót vezet, unokákat pesztrál. Jó lehet így megöregedni.

San Giuliano Terme

A kényelmetlenségek ellenére próbáljuk azért a legtöbbet kicsikarni a helyzetből: esténként, mikor a babák már elaludtak (ez újabban tíz körül van, nem örülök), a pizza vagy tészta vacsoránk után (pillanatok alatt ezer kilót fogok hízni, ahogy mondjátok, iszonyú) kiülünk a kertbe egy üveg borral és beszélgetünk - hát, ilyen is rég volt már, nekem nagyon tetszik. Tegnap pedig gyorsan Luccába kirándultunk - hihetetlen, hogy itt vagyunk Toszkána közepén, Róma olyan két óra kocsival, elképesztő.

ahogy a dolgok vannak

Bocsánat, hogy nem válaszolok a levelekre, de csak a kertben van a professzor bácsitól lopott netünk, a kert viszont gyilkos szúnyogoktól hemzseg (iszonyatosan néz ki a lábam, mert a gyerekekkel csak a kertben elviselhető az élet - 40 négyzetméteren lakunk most éppen -, meg persze szúnyogháló ide vagy oda, ezek a szarok bent is üldöznek, szerintem az én véremmel táplálkozik az összes pisai szúnyog), meg amúgy is egyfolytában a gyerekeket kell terelgetni (Léna épp most is nyomkodja a laptop billentyűit), egy értelmes gondolatom sincsen.

Szóval a lényeg, amit sokan kérdeztetek: a macska sértetlenül megérkezett, most nem is tűnik túl neurotikusnak, talán kezdi megszokni a vándoréletet, repülőzést, miegymást.

Mi meg úgy tűnik találtunk lakást (a teraszunk épp a ferde toronyra néz, khm, elég menők vagyunk, ez volt a harmadik lakás, amit megnéztünk), kereshettünk volna tovább is, de a gyerekekkel ez olyan gyötrelmes művelet, hogy nem akartunk sokat vacakolni (tegnap az ingatlanügynökségen kipakolták a szemetest, majd utána nem emberi hangon sikoltoztak, amikor arrébb vonszoltam őket, pokol ez így, én mondom). Én ugyan titkon egy házról ábrándoztam, de a házas részek mind a semmi közepén vannak, így meg közel leszünk mindenhez (majd meglátjuk, hogy jó-e ez nekünk...).

A lakás nem túl nagy, szóval fogok még róla panaszkodni (a konyha például gyakorlatilag nem létezik), viszont hangulatos és modern, azaz legalább nem olyan, mint egy múzeum (egy csomó lakás borzasztó régi és múzeumszerű itt, ami turista szemmel akár nagyszerű is lehet, de engem a száz éves bútorok meg a nagy, sötét hodályok iszonyatosan nyomasztanak), azonkívül van egy kis - szomszédokkal közös - kertrésze épp az egyik ablak alatt.

Persze eszméletlen sokat kell fizetnünk az ügynökségnek (BEZZEG AMERIKÁBAN csak az fizet, aki kiadja a lakást), meg vagy tíz napot kell várnunk, mire bekötik az áramot és a gázt (BEZZEG AMERIKÁBAN egy nap alatt sikerül nekik).

Egyébként meg Léna és én nagyon megfáztunk, Marcika is köhög kicsit, csak A Férfi és A Macska tartja jól magát.



PS: A jetlaget a babák elintézték némi hajnali vihogással (általában fél háromtól fél négyig visongtak és idétlen hangokat adtak ki, amiken nagyokat kacagtak, ez egyébként a legújabb szokásuk, így alszanak és így kelnek, múltkor kintről hallgattuk, jókat röhögtünk.), nekem meg igazából valahogy most nem is volt...vagy mittomén. Mindig fáradt vagyok, úgyhogy fel sem tűnik semmi különös.