(s)iker vol.6758234901

Mivel állatira irigylem a szorgalmas blogger anyákat, akik mindent pontosan feljegyeznek a gyermek fejlődésével kapcsolatban, meg leírják a cuki kis mondataikat (na jó, egy csomó mindent én is írok, csak nem ide), meg hogy hogy nézett, mit evett, mivel játszott, ezért valamikor elhatároztam, hogy én is írok ilyent. 

De sajnos én egy hebehurgya nőszemély vagyok és a részleteket nem szeretem, ezért valahogy mindig az akart a kezemre jönni - vagy a billentyűzetre, na, értitek -, hogy mindent tudnak. 

De most komolyan, ezt nem tudom cifrázni: mostanában elkezdtek énekelni (ezt nagyon vártam már, de tudtam, hogy ők mindent nagyon későn kezdenek, ezért türelmes voltam), meg aztán a puszit adok a legújabb szokásuk: ha egy kicsit bemegyünk a szobába nélkülük, akkor is puszival kell búcsúzni arra az öt percre, ez mennyire cuki.  És persze állati jó kis körmondataik vannak, tudják kívülről a millió meséjüket (muszáj is, az anyukájuk egy olvasásfrík, mint tudjuk).

És aztán meg egyre többet játszanak együtt, meg beszélgetnek, okoskodnak, oktatják egymást, nagyon vicces hallgatni. Lénával Marcika helyében nem mernék packázni: a múltkor ugye mutattam hogy sikít, ha szerinte nem megfelelő bánásmódban részesül...persze ők még kis ösztönlények, úgyhogy Marcus a vitás kérdéseket nagy pofonokkal dönti el általában, szóval van sírás is rendesen.

Meglepő, de hamarosan három évesek lesznek, elhull a virág, eliramlik az élet, Léna jele körte lesz az oviban, Marcusé falevél - na, egész sokat írtam végül.





PS.: Ó, igen és elkezdtek szemtelenkedni. Beszélek hozzájuk - kérek valamit például, valami olyat, amihez nincs kedvük - és azt mondják mélyen a szemembe nézve, hogy nem hallom. Hú, elég vérlázító, én egyelőre igyekszem hosszas lelkifröccsel leszoktatni őket, bár lehet, hogy pont annyit ér, mint a kamaszoknál a sok szentbeszéd.