"Jaj, mit tudtuk, három diák, az este, hogy térden állva nézni kell a szépet, csak én látom a múlt falára festve, mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, és ami aztán jött, a semmi, semmi. Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, unottan vártuk az időt, mely eljő, hiába lángolt kelletőn az égbolt, csak ő kellett, a koldusi jövendő, mert azt hittük, az élet, mint a tenger, bejárhatatlan, nem lesz soha vége, előre néztünk nyugtalan szemekkel, mig lábunknál hevert a csönd, a béke."

Az van mindig ezekkel a halálhírekkel, hogy nem szeretem őket elmondani senkinek, mert utálom, hogy az emberek minden ilyet elintéznek egy sajnálommal, de persze ennek a világon semmi köze nincsen a sajnálathoz. A más ember halála, vagy a rokonának a halála, az mindig valami olyan, ami nem velünk történik, valami, ami már megint kit érdekel. 

Biztos így van ez jól, csak valahogy ebben az angolszász közegben, amiben most vagyok, tök nevetséges, amikor úton-útfélen jön valaki egy értelmetlen howareyou-val, én meg rendületlenül mondogatom, kicsit sírdogálva, hogy fine; így mindenki boldog: nekem nem kell senkinek semmiről magyaráznom, nekik nem kell meghallgatni valamit, amihez nincs közük, végülis jól van ez kitalálva. 

Meghalt Marci apukája és nagyon szomorúak vagyunk, pedig mindenki számított rá, de mégis, a halál az valahogy pofán csapja az embert, akárhogyan érkezik is.
Én ugyan már edzett vagyok és családelvesztésben különösen járatos, de szegény Marci ezt még csak most tanulgatja és ezek az ember legszomorúbb tanulmányai azt hiszem. 

spleen

Annyira el vagyok plattyanva, hogy elmesélni sincs kedvem.
Háromra sajnáljatok, köszi.

munkahelyi sikereim vol.kevés

A szülőkkel viszont úgy tűnik, jól megtalálom a hangot (egyébként általában bárkivel, kivéve a főnökömet): az egyik anyuka ma úgy búcsúzott, hogy puszi, szia. 

slave to the wage vol.sokmillió

Ma  a főnököm egy nagyon olcsó, nagyon szar feladatra akart rávenni (ő projectnek hívja, hát megáll az eszem) és miután világosan azt mondtam, hogy NEM (és tényleg, többször, érthetően, hangosan nemet mondtam), akkor elkezdett halálra dicsérni - szerintem látta a szememben a közelgő felmondás miatti megkönnyebbülést és érezte, hogy tennie kell valamit -, de engem sajnos nehéz megvenni ilyesmivel és különben is, végig abban reménykedtem, hogy a 'nem' hatására végre kirúg. 

Eh, papírkutya vagyok, mert megint nem mondtam fel, de igazából Marci miatt - ő mindig  kérlel, hogy tartsak ki, mert majd nem lesz pénzünk és akkor mi lesz. (Mi lesz, mi lesz, hát majd végre elhúzunk innen megint, ahogy kell.)

Ha egyedül lennék, már rég asztalt borogatva, hidakat felégetve elmenekültem volna; na tessék, biztos az ilyen felelősségteljes, kitartó balfékek emberek a felnőttek. 

PS.: Később volt egy angol telefonos interjúm - boldog vagyok, hogy olyan nagyon megtanultam angolul, hogy ebben a tudásomban mindig bízhatok (kivéve szülés közben, na akkor a nevemet se tudtam elmondani angolul, vicces volt); és bevallom, nagyon tud ingerelni, hogy gyenge középfokúval tesztelgetnek a háeres kislányok. A háeresek mittudomén az orvosokat is megnézik ahogy operálnak és veszik a bátorságot, hogy megítéljék, hogy mennyire megy jól nekik a szakmájuk? Tudom, sarkítok, de értitek...

"A mozi, a mozi, a mozi, a mozi, a mozi, a mozi, a mozi műsor után kutatsz vasárnap délután"

Én mindig óriási mozis voltam és a mai napig a mozi hiányzik legjobban a gyerektelen életemből, úgyhogy egyértelmű számomra, hogy a ritka kimenőim alkalmával azonnal moziba rohanok - általában egyedül, de engem ez egyáltalán nem zavar, egyrészt, mert amúgy szinte soha nem vagyok egyedül (és ez a másik, ami hiányzik nagyon), másrészt, mert mindig is szerettem egyedül moziba járni (meg úgy nagyjából bármit csinálni), a főiskolán, egy időben mozitúrákat terveztem magamnak: három-négy filmet megnéztem egy délután alatt úgy, hogy egyik moziból loholtam a másikba, isteni volt. 

A mostani mozizásaim általában munka után, az agyhalál állapotában érnek, úgyhogy ritkán nézek fajsúlyos filmeket, de az amerikai komédiáktól meg rosszul vagyok, szóval áthidalónak feltaláltam magamnak a francia filmet: azokat bármilyen mennyiségben és minőségben nagyon szeretem, mert még a legbárgyúbb francia film is sokkal jobb az altesti poénokkal operáló amerikai komédiáknál. 

Ez egyébként csak bevezető volt a nagyon egyszerű mondanivalómhoz: az utóbbi két (francia) film, amit megnéztem, azért volt emlékezetes, mert a főhősök, akikbe darabonként legalább két egészen kellemes teremtés is halálosan szerelmes, azok számomra annyira durván taszítóak, hogy a filmekkel egyszerűen semmilyen szinten nem tudtam azonosulni és folyton azon aggódtam, hogy a csókjeleneteknél esetleg elhányom magam. 

Ez az egyik film, ez meg a másik. Az utóbbit ugyan jobban lehúzták, de engem az valahogy mégis kicsit jobban felkavart; a gyomromat is, a férfi főszereplőtől teljesen rosszul vagyok, mondjuk nekem az is olyan mókás, hogy két izgalmasnak tűnő nő pillanatok alatt hulla szerelmes lesz egy rozzant, folyton öltönyben feszítő, teljesen érdektelennek tűnő könyvvizsgálóba (nők, bazmeg, nők!), sőt, az egyikük olyannyira hulla szerelmes, hogy éveken át vágyakozik a nyomorult pasas után, hogy végül sutba dobjon mindent miatta: testvéri lojalitást, hosszú kapcsolatot, anyai megértést, eh. 

Na, erről meg Bergman és a Jelenetek egy házasságból jut eszembe: A nők őrültek. Képzelj el egy igazán ocsmány férfit, alkoholista, a velejéig rohadt, megérett arra, hogy beadja a kulcsot. 

Mibe fogadjunk, hogy ennek a disznónak az eleven porhüvelye fölött egy csomó fantasztikus, nagy fehér madárhoz hasonló nő fog keringeni? A dög bűzlik, veri őket - nem számít.

PS.: Ezt is láttam nemrég, de ezt a pasit egyszerűen imádom, szóval ez a film itt a taszító főszereplős tematikában csak mellékesen említhető (amúgy se szaga, se bűze. olyan kis lapos). 

"A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Beleestem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok."

Hétvégén vendégségben voltunk barátoknál, akiknek két kisfia van: az egyik öt éves, a másik három. Marci és Léna egész jól elvolt egyikükkel (aki szintén Marci, legyen ezért szMarci), de a másikat kinevezték közellenségnek.
SzMarci egész végig Lénát abajgatta: Léna fáradt volt, ezért megágyazott neki, betakargatta, mesét mondott (!), majd egy adott pillanatban kijött hozzánk helyzetjelentést adni: Lénát szolgálom!, mondta vidáman, majd visszarohant a szobába. 

Mikor eljött a búcsú pillanata, Léna zokogni kezdett, a kisfiú meg némileg nyeglén egyszer csak azt mondta: szerelmes vagyok a Lénába, majd faarccal integetni kezdett - Léna pedig végigsírta a hazautat az elválás feletti bánatában. 

Valahogy már megint a férfiak és a nők érzelmi életének különbségei ugrottak be (meg hogy ez már ilyenkor elkezdődik, tejóég), meglepő, érzem én is. 

"Csak egészség legyen, meg térerő!"

Az a baj az egészséges életmóddal, az okosan keveset evéssel, meg a rendszeres sporttal, hogy időnként piszkosul ráunok a fegyelmezettségre, ugyanazokra az ízekre, a liszttelen, zsírtalan bűntelenségre, no meg a hosszútávfutás magányosságára és semmi másra nem vágyom, csak hogy kurva nagy krémeseket toljak az arcomba, miközben fetrengek és Girlst nézek, vagy ilyesmi. 

Ez amúgy ilyen klasszikus szingli viselkedés, de nekem sose fog elmúlni azt hiszem - attól függetlenül, hogy ilyesmit sajnos csak szökőévenként egyszer csinálhatok, de akkor milyen jó, istenem! Addig meg marad az uncsi zugevés, szánalom. 

Anyák napi

Volt megint Anyák napi ünnepség az oviban, énekeltek, szavaltak, puszit adtak, nagyon édesek voltak. 

Kaptam ajándékot is: két pici cserepes virágot, meg két képet rólam, amiket ők rajzoltak. 

A rajzokhoz engem, a gyerekek által csodaszépen leíró pár mondatot is mellékeltek. (Azt mindketten elmondták, hogy zöld szemem van, vicces.)

Nem tudtam nem észrevenni - és nem azonnal a férfiak és a nők érzelmi életének (vagy legalábbis azok megnyilvánulásainak) óriási különbségére gondolni -, hogy Marcika leírása azzal fejeződik be, hogy az anyukám nagyon szeret engem, Lénáé meg azzal, hogy nagyon szeretem az anyukámat. 

munkahelyi sikereim (haha)

És az Anna néni* milyen jól beszél angolul! A múltkor valakivel angolul beszélgetett a folyosón és először azt hittem, az amerikai tanár az, aki beszél, de aztán láttam, hogy Anna néninek mozog a szája.**

* ez sajnos én vagyok, bár szerencsére a szülők egy része simán letegez, sőt, pár diák is, bár gondolom azt nekik nem lenne szabad (én viszont hányok a csókolomtól meg az Anna nénitől)

** a kolléganőm fia az "én iskolámba" jár és tegnap állítólag ezt mesélte otthon. 

Amúgy meg kezdetben két hétig a magyar tanári kar is azt hitte, hogy anyanyelvi vagyok és mindenki angolul beszélt hozzám, vicces volt, nem is értettem, de gondoltam biztos gyakorolni akarnak; aztán meg mikor bemutatott az igazgatónő, akkor azt mondta, valószínűleg azért beszélek olyan jól angolul, mert Amerikában éltem...hát izé, Amerikába 35 évesen mentem, full jó angoltudással, de ezt csak ezen a blogon merem elmesélni, bár nyilván itt is nagyzolásnak hat, dehát mit tehetünk.
Erről a jó angoltudásról egyébként hajdani matek tanárom jut eszembe, aki, mikor meglett a nyelvvizsgám a gimnáziumban, úgy reagált, hogyaszongya legalább az Anna is tud valamit. Cuki néni volt, egyem a szívét; de legalább nem nénizett...

amiket a mások mondanak

Marci egy barátjának egy hete született gyereke és ezt a vicceset írta neki:

így pár nap tapasztalat birtokában az ikrek miatt titeket idő-és térgörbítő félisteneknek tartunk. Ne is tagadjátok. 

Aztán még olyan is volt, hogy találkoztam az ügyvezetőnkkel a villamoson és a gyerekeinkről beszélgettünk és meséltem neki, hogy a gyerekek egyszer harsányan kacagni kezdtek, mikor mondtam nekik, hogy negyven éves vagyok, mire azt mondta, hogy na ezen ő is nevet, mert azt hitte, vagy egy tízessel fiatalabb vagyok nála, ő meg most múlt negyvenegy. 

ahogy a dolgok vannak

Na, hát nem kell nekünk ide kamaszkor, a szemtelenkedéshez simán elég, ha valaki már majdnem öt éves: Marci vasárnap lelkesen mondogatta a gyerekeknek, hogy anyák napja van! Erre Léna egy adott pillanatban unottan azt mondta, hogy jóvan, mámondtad, majd laposan pislogott felém, hogy hallom-e én is, hogy ő itt most undokoskodik. 

De azért persze cukiskodtak is, azaz főleg cukiskodtak, elénekelték az orgonaágát, meg szavaltak is szépen (közben összevesztek párszor, hogyaszongya nem is úgy van, Marciiii, jóvanmár Léna, hagyjál, mama, a Léna nem haaaagy!).

Ma reggel meg nagy levegőt vettem - mert már előző két este futás közben addig túráztam magam, hogy éreztem, hogy valamit majd mondanom kell - és elmondtam a főnökömnek, hogy én ezt így nagyon hosszan nem csinálom ám (múlt héten kiderült, hogy 16-án egy újabb biciklitúrára kell mennem egy újabb szombati napon). 

Amit a főnököm reagált, az még elkeserítőbb volt, mint amit a helyzetről eredetileg hittem: megértő volt ugyan, de azt mondta, hogy a túlórákat sajnos igazából nem a nyárra gyűjtjük, hanem...hát...csak úgy, pusziért, mindig mondtam egyébként. Merhát nyáron dolgozni kell ám (nekem most van egy hétnyi túlórám, az év vége és a táborok miatt lesz az még egy hónapnyi is), nem lehet csak úgy kivenni a szabadságot ahogy azt az interjún igérték.  Aztán azzal vigasztalt, hogy ne szomorkodjak, ha elmegyek a cégtől, akkor kötelesek kifizetni (most burkoltan így küldi el az embereket, vagy mi?), mondjuk tény, hogy addig nem igazán fizetnek értük. Fasza, nem? 

Jó kis magyar cég, agymosott, gépként robotoló amerikai segítséggel. 

Na mindegy, hát jelentkezgetek mindenhová, meg az ügyvezetőnkkel is beszélni fogok erről a dologról - mondjuk nekem nem annyira pénz kell, inkább többet szeretnék a gyerekeimmel lenni, de azzal meg úgyse lehet majd mit csinálni (ez koordinátori feladat - mondják nagyjából mindenre ennél a cégnél és ránk is tolnak legalább kétszer annyit, mint amit nyolc óra alatt el lehet végezni). 

A munka egyetlen mentsége, hogy folyamatosan angolul beszélek és gyakorlom az amerikai, az ausztrál, az ír és a brit akcentust, vagyis izé, gyakorlom megérteni, mer én azért nem beszélek ausztrálul. Ha magyarul menne a kizsigerelésem, már rég elmenekültem volna, a nyelvi része az egyedül érdekes. 

Nesze neked, önazonos, öntudatos munkavállaló, heló bérrabszolga!