slave to the wage vol.sokezer

 Ma bementem az irodàba és fél hatkor agyonvert kutyaként kúsztam haza.

Rejtély, hogy régen hogy bírtam bàrhovà naponta bejàrni. Most a heti egy iroda utàn úgy érzem magam, mint akit megràgtak és kiköptek.

Ez a cég amúgy eszelôs: ma a felsôvezetés jött làtogatóba, úgyhogy nemcsak ebéd volt, de reggeli is (so much about figyelek a kalóriàkra), na meg az ebédhez késôn kiszàllított pizza màr kb vacsoràra. 

Lesz karàcsonyi habzsi-dôzsi is, hàt tudtam én mindig, hogy egy gyógyszercéghez kell bekerülni. Összehasonlítàsképpen: az elôzô cégemnél nônapi ajàndékként bazsalikom magot kaptunk, anyàk napjàra pedig egy kartonból hajtogatható 'do not disturb' tàblàt; 'hell nah', ahogy Léna mondanà.

memory lane

 Mikor szombaton éjfélkor hazaértünk a színhàzból (lekéstük a tíz óràs vonatot és egy óra múlva volt a következô, na meg felcaplatni a dombra vagy plusz húsz perc), ugyanazt a boldogsàgot éreztem, mint mikor a gyerekek kicsik voltak és Marci elutazott, néha egészen hosszú idôre. 

Az egyik ilyen houstoni kalamajka nagyon emlékezetes volt, a gyerekek olyan màsfél évesek lehettek akkor: Marcus egész éjjel köhögött (akkor kezdôdött a majdnem-asztmàja, ami idôközben szerencsére elmúlt, de sok kialvatlan év kellett hozzà), Marci fogalmam sincs hol volt, talàn Brazíliàban, én ugye nem tudok vezetni (Amerikàban ez ugye priceless), de orvoshoz meg muszàj volt elmenni (nyilvàn dupla gyerekkel, mert Lénàt nem volt kire hagyni, egyedül voltam, mint az ujjam), szóval hívtam taxit, az elsôbe nem fért bele az ikerbabakocsi, újat kellett hívni, az orvosra-gyógyszerekre-taxikra ingem-gatyàm ràment (jó szegények voltunk akkoriban, csak Marci dolgozott elég vacak fizetésért), a gyerekek elaludtak a kocsiban (de elôtte ôrültködtek az orvosnàl, elég halàlos volt kétfelé rohangàlni utànuk), úgy kellett otthon felverni ôket, de sose felejtem el azt az örömöt, amikor végre bezàrtam a lakas ajtajàt, hogy huh, megcsinàltuk, élünk, itthon vagyunk (pedig azt a lakàst még utàltam is). Ez a szombati színhàz is ilyen volt, pedig màr szépen jöttek felfelé a dombon és közben  a színdarabot elemezték.

ahogy a dolgok vannak

 

Na tessék, elbuktam két napot is, de meg tudom magyaràzni: szombaton a gyerekekkel színhàzban voltunk, éjfélkor sikerült felcaplatnunk a dombra, vasàrnap kornyadoztunk, plusz kezdôdôtt a hàztartàsi munkatàbor: ezret mostam, pakoltam, mosogattam, fôztem, stb. 

Ma reggel aztàn Marci tíz nap Kína utàn hazatért azzal, hogy rakàs pénzzel csaolgatjàk egy vuhani (!!) egyetemre, izgi. 

Megegyeztünk, hogyha örökre nem is, de ki kéne menni csaladostul nyàron kicsit hosszabb idôre - a konferencia fôszervezôje azt magyaràzta Marcinak, hogy menjen a csalàdjàval; hàt nekem nem kell kétszer mondani, bàcsi.

.

Kiskamasz különkiadàs

 Léna írja a csalàdi aranyköpéseket (azt hiszem, egy iskolait is vezet), tegnap ezt írta (a kis szemtelenek! Mondjuk én jókat röhögök ezeken mindig).

Marci oltogat minket, hogy öregek vagyunk:

Mama: Azt akartam mondani, hogy Léna ugyanolyan messze van a 80-tól, mint èn, de aztàn hirtelen ràjöttem, hogy azért talán nem...

Marci: Làtszik, hogy nem ment jól a matek, konkrètan Léna 66 èvre van a 80-tól, te meg KETTŐ!

Léna különkiadàs

 Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire jó fej gyerekem: pàr hete történt, hogy a magyartanàra (màr többedszerre)  csúnyàn kigúnyolta egy nagyon rosszul olvasó osztàlytàrsàt (akit mellesleg ki nem àllhat), mire Léna ràszólt a tanàrra, hogy hagyja abba, majd óra után elment az osztàlyfônöknek is szólni, hogy ez nem jàrja.

Ez csak arról jutott eszembe, hogy ma ugyanez a gyerek hangosan kifiguràzva elôadta többeknek Léna egyik fiúbaràtjànak egy titkàt és Léna még így is azt mondja, hogy örül, hogy ràszólt a magyartanàrra.

Jó, hàt mondjuk Léna volt az is, aki nyolcévesen azt mondta a tanítónénirôl, hogy "nincs benne szeretet",

Félek, hogy a tengernyi empàtiàjàt mindenféle vàmpírok akarjàk majd lecsapolni késôbb.

multis

Tulajdonképpen megszoktam már, hogy az emberek menetrendszerűen elborzadnak, mikor elmesélem, hogy multinál dolgozom, igazából fogalmam sincs, hogy miért (úgyhogy mindjàrt ki is fejtem, hogy értem àm azért, haha). 

Biztos úgy képzelik, hogy egy multi az ilyen hideg-rideg gyár, ahol futószalagon, steril környezetben termeli az ember a valamit -  amiben akár lehetne is igazság (és igen, lehet mindig emlegetni a multik rossz gazdasági, környezetvédelmi és egyéb negatív hatásait, de ehhez késő van és nem vagyok elég okos) és maga a munka valóban nem túl felemelő általában (szóval az elszörnyedőknek végülis igaza van), de a multikat eddig nekem mindig a kollégák mentették meg: egy csomó tök jó fej embert ismerek meg minden multinál, ahol dolgozom. 

Ezen a legutóbbi helyen nekem a szuper, jól kialakított kapcsolataimat volt a legnehezebb otthagynom, volt rengeteg ilyen-olyan cimbim: volt, akire munka kapcsán számíthattam mindig, de volt olyan is, akivel csak rendszeresen pletykáltunk a cseten. Volt egy indiai srác, akivel folyton a főzésről beszélgettünk és rendszeresen elküldte az ebédje képeit/receptjeit. Ezek az emberek persze ismerőseim lettek általában a mindenféle közösségi médiában is, ma például egy román lánnyal a messengeren latolgattuk Ukrajna helyzetét Trump győzelme után. 

És nekem ez állatira tetszik (nem, nem Trump győzelme): ahogy az angol csoportjaimban nagyon imádtam, hogy a földrajztanár és a villamosvezető együtt oldogatják meg a feladatokat és párbeszédet írnak, úgy azt is imádom, hogy egy rakás olyan emberrel ismerkedhetek meg a multik révén, akikkel amúgy nem is tudnánk egymás létezéséről.

"együtt lenni jó"

 Azért viszonylag vicces, mikor Marci Kínàból, viberen asszisztàl a kerticsap elzàràshoz, meg gyorsan elmagyaràzza a fémes kötést, hogy Marcusnak tudjak segíteni a letàlis kémiadolgozat elôtt.

slave to the wage vol.sokezer

 Ma (újfent) rajöttem, hogy mivel jól akarok keresni, ezért végérvényesen öltönyös rabszolgànak kell lennem, ez ugyanakkor  súlyos önazonossàgi problémákat okoz (haha, ezek az önazonossàgi problémàk szülték ezt a blogot majd' húsz éve, micsoda izgalmas kört tettünk meg, feleim) és olyan szinten szomjazom az értelmes, mély gondolatokat, interakciókat, tevékenységeket, a segítségnyújtàst màsoknak, hogy màr megint azt kutatom, hogy mit tanuljak meg, amivel valami ezerszer intellektuàlisabbat, spirituàlisabbat, motivàlóbbat, elôremutatóbbat tudok csinàlni, mint a szerzôdések bügyürkélése (tudom, tudom, ez kàbé bàrmi, a Sparos pénztàrossàgtól kezdve a kàntorig).

Fogas kérdés, de rajta vagyok az ügyön és különben is: màsfél(!) hónap múlva ötven (!!!) éves leszek, itt az ideje egy újabb életközepi vàlsàgnak.

Stay tuned...

furious anger

 A Penny-ben vàsàrolva megüti a fülem a negédes hangú bemondónô felsorolàsa, miszerint a folsav nemcsak a terhes nôknek, a vérszegénység ellen, vagy épp a memóriazavarok javítàsàra szolgàl, hanem a DEPI ellen is jó -  mondja mindezt kicsit kuncogva, kicsit feddôn, hàt micsoda úri hunchtsàg ez a depi kérem, nem is vesszük komolyan, kicsi rosszkedve mindenkinek van néha, hàt nem?! Szedjen folsavat, oszt jónapot.

Úristen de ideges leszek ettôl! Szerintem szórólapokon és óriàsplakàtokon és ràdiós közleményekben kéne vilaggà kürtölni, hogy a depresszió egy (sokszor súlyos) betegség, amibôl ugyan ki lehet màszni, de segítséget kell hozzà kérni, esetenként gyógyszert szedni és az egész nagyon kemény meló, keressék fel ezt és ezt a rendelôt, hívjàk ezt és ezt a helpline-t, stb.

Sôt, szerintem az egész lakossàgot folyamatos depresszió checknek kéne alávetni (persze az eredmény annyira durva volna, hogy vilàgos, hogy az ellàtàs összeomlana, ha lépni is próbàlnànak, hogy javítsanak mindenki àllapotàn, szóval ez csak fikció, bocsànat). 

Persze ki nem szarja le ezeket a mentàlis betegségeket ugye, az ilyesmi csak hisztériàs, menstruàló nôkkel fordul elô! Nem komoly dolog, csak depi, nevessünk rajta együtt!

Jó, hàt tudom én, hogy nem mindenkinek ugrik ki az apja az ablakon, hogy demonstràlja, hogy a depi akàr súlyos is lehet.

Csodàs ôsz

 Ràjöttem, hogy ôsz-rajongó vagyok: egyszerûen minden tetszik ilyenkor. A fények, az illatok, a fàk, a csípôs esti hideg, a borongósabb, nagyobb lélegzetû regények, a sétàk, hogy fûtünk és paplannal alszunk, az elképesztôen puha pizsamàm, a macskàk téli teste, a sok-sok krémleves, a még kicsit viràgos, de színes levelekkel borított kert, az ôszi díszem az asztalon, a meleg maci kàvé.

Plusz bónuszként lett egy olvasószemüvegem (fôleg estére kell, mikor màr keresztbe àll a szemem a fàradtsàgtól) és ràkaptam a tavaly karàcsonyra kapott e-olvasóra.

A tegnapi posztot nem rekonstruàlom, szomorú volt és most nincs kedvem semmilyen bànathoz (tegnap lett volna 74 éves az anyukàm).

November 1.

A telefonon írtam egy elég hosszú posztot, ami szépen eltűnt a süllyesztőben; jól kezdődik ez az újrablogolás. 

Igyekszem majd rekonstruálni ha lesz erőm, de most szétvet az ideg, úgyhogy távozom.