legnagyobb élet

 Ha lenne erôm felàllni, csinàlnék forralt bort.

"Vöröshajú lánnyal ne kezdj sohasem!"

 Abban reménykedtem, hogy ha tízkor érek haza, nem kell màr kenyereket kenegetnem az egész csalàdnak, hanem megvacsoràztok nélkülem!

Hàt, igen, kellett volna, de alieneztünk*...

Hû de füstölt a fejem, mikor tegnap este hazajöttem a fodràsztól és még itt kellett pattognom aztàn! Ilyenkor jön mindig a 'Mi lesz, ha meghalok'-kérdés...

A fodràsznak mondtam, hogy legyünk bàtrak, tegyen csak abból a pirosból! Hàtôô elég piros lett. 

Talàltam pàr éve egy tök jó fodràszt, aki nagyon megérti a hajfestékes kínjaimat (a bôröm nem bírja a festéket, a mindenféle kímélô, ammóniamenteset se) és egy ideje csak melírozza a hajamat, hogy minél kevesebb ideig érjen hozzà festék a fejbôrömhöz. Így sajnos nem tökéletes, mert a tövénél làtszik, hogy ôszül, de muszàj festetnem valamilyen formàban, mert egyelôre nem àllok készen az anyóka-frizuràra (nehéz elképzelnem, hogy valaha fogok, de a környezetemben azért úgy latom, hogy egy idô utàn elengedik ezt a kérdést a nôk).

* bazi ijesztô jàték, amit nagy ordítàsok közepette együtt jàtszik a csalàd (kivéve engem) az x-boxon

Thanksgiving

Ma vicceskedett a fônököm, hogy adjunk ma hàlàt, hogy minden amerikai szabadsàgon van, mert december elsô két hete brutàlis lesz: mindenki mindent le akar tudni még karàcsony elôtt. Errôl eszembe jutott, hogy elalvàs elôtt én minden este hàlàlkodom az Univerzumnak mindenért: hogy szuper életünk van együtt, van két szép gyerekünk, van hol laknunk, van munkànk, van mit ennünk, van fütés, víz,  macskàk, szeretjük egymàst - szerintem nincs nàlam senki szerencsésebb, hàt ez mennyire jó màr.

Édesbús hangulatomban megnéztem ezt a
sírósan szép filmet - külön imàdom benne ezeket a képeket a kisvàrosi Amerikàról, amik egyszerre otthonosak és fura módon borzasztó sivàrak.

"...Ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával..."

 Marcinak tegnap volt a szülinapja és bevallom, azért megnyugtat, hogy hiába öt évvel fiatalabb, ő is öregszik.

furious anger

 Léna azzal jött haza tegnap, hogy az egyik osztálytársa (egy lány ráadásul) úgy kér tőle tollat (nem rendszeresen, de nem is csak egyszer történt ilyen), hogy csak tartja a markát, aztán mikor már nem kell neki, visszadobja a tolltartójába egy mukk nélkül. 

Hát kábé füstölni kezdett az agyam ettől a sztoritól, mert persze tudom jól - mióta tanítottam, de nem is kell ehhez tanítani, simán elég, ha az ember szétnéz egy buszon délután háromkor -, hogy a gyerekek (úgy általában) olyan súlyos intellektuális, morális, spirituális és mindenféle hanyatlásban vannak, hogy nem kéne az ilyesmin csodálkozni, de bassza meg, én a saját lányomat életrevalónak akarom nevelni, olyannak, aki  felveszi a kesztyűt a parasztokkal szemben, de ő aztán sose áll ki magáért, ő egy kis people pleaser emberjogi ügyvéd (aki mindezeket tudja is magáról, mert eszméletlen önreflexiója van, de ezt biztos mondtam már), aki összebalhézik a magyartanárral, hogy megvédje egy idióta osztálytársát (az meg az első adandó alkalommal ki is gúnyolta emiatt - én komolyan beszarok, hát mi történik az emberekkel, de elsősorban, mi történik ezeknek a gyerekeknek a családjában?!), mindenkinek ad mindent, amit kér (vagy nem kér, lásd fent), felteszi a leckét az osztálycsoportba, mindenkinek segít ha kell ötvenedjére is és aztán hagyja, hogy belerúgjanak: a helyére üljenek kérés nélkül, beleegyenek a kajájába, elvegyék a körzőjét,a  tollát, a könyveit, firkáljanak a füzetébe, stb. Persze itthon néha mérgelődik, hogy mindenki milyen bunkó és egy köszönömre se képes, ha segít nekik, de aztán újra meg újra meg újra mégis eltűri ezt a viselkedést (régebben beszólt az osztálycsoportban, mikor semmilyen feltett leckét nem köszönt meg senki, de most már leszokott róla, mondván, hogy úgyis mindegy).

Nagyon nehéz ilyenkor segíteni, mert szegény attól csak mérges és szomorú lesz, ha én itthon füstölgök, meg arról magyarázok, hogy beszélni fogok a kiscsaj szüleivel - nyilván nem, de szerintem sokat segítenének a saját gyereküknek is, ha megtanítanák néhány alapvető illemszabályra  az emberi viselkedés alapjaira, mert például képzeljük el, hogy ő majd szabit is így kér a főnökétől (remélem abban a pillanatban rúgják majd ki páros lábbal)...tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy kicsik még (nem annyira) és majd megtanulják, de basszus, nem az iskola a gyakorlóterep a későbbiekre? Csak akkor fogja megtanulni, ha tényleg kirúgják, mert sötét gyökérként viselkedik mindenkivel? Vagy majd fel se tűnik a többieknek a parasztság, mert ez lesz a norma? 

novemberi legjobb

 945 oldal Philip Roth.

Vàltozó idôk

 Régen a gyerekeknek babafürdetôt és pelenkàt vettem folyton, manapsàg forte pattanàs elleni krémet és agyagot (szintén pattanàsok ellen) rendelek ipari mennyiségben, sôt, mindkettôt jàratom kozmetikushoz is.

könyves

 Tegnap az egyik kolléganômrôl kiderült, hogy nagyon nagy könyvmoly: könyvekrôl cseteltünk, mikor épp nem volt munkànk. 

Teljesen àtéreztem, mikor mesélte, hogy milyen fàjó szàmàra, hogy az Írók boltja mellett lakik és mégsem vehet naponta új könyvet.

Léna különkiadàs

 Tegnap Lénának kiszedték a szàjàból a varratokat, újabb foghúzàs februàrban, jaj. Szegénynek jól feldagadt az arca hàrom napra, de lóghatott két napot, az tetszett neki.

Szeretem a gyerekekkel ezeket a kis külön programokat, olyan nehéz lehet ikernek lenni és örökké a figyelemért küzdeni! (Amúgy nekem nagyon tetszik az ikerség, fôleg, hogy az én gyerekeim hatalmas véd-és dacszövetségben vannak).

Lénàval ettünk, ittunk, beszélgettünk, nagyon jó volt. Ôszintén szólva nem bànom, hogy nem a hóban kellett elmenni, bàr nagyon tetszik. Bentrôl.

First world problems

 Vettem egy ilyet, hogy majd idült mosollyal zuhanyozgatok itten a zord idôben, de valami ilyen jellegtelen mosogatólé szaga van, teljesen elplattyantam, pedig olyan szép az üvege, brühühû

slave to the wage vol. sokezer

 Mondjuk azért én sem vagyok normàlis: a hülye nyughatatlan természetem miatt vagy àllàst vagy pozíciót vàltok kb évente, aztán nyiszorgok, hogy jaj, fàradt vagyok, jaj, megint újat kell tanulnom, jaj, tuti, hogy kirúgnak, hàt nem tudom megtanulni öt percen belül.

ahogy a dolgok vannak

 Szegény Marcus meg még mindig nem tud jàrni, fél làbon ugràl mindenhovà (a hàzban a lépcsôn idônként fenéken csúszik), valószínûleg részleges szalagszakadàsa van, hordania kell egy bokamerevítôt és persze megint szàz napot hiányzik.

Ma Marci elkottyintotta, hogy a gyerekeknek holnap megújíttatja az útlevelét: nagyon izgi, ezek szerint a szülinapomon (igazàból utàna, szilveszterkor) olyan helyre utazunk*, ahovà nem elég a személyi, juhú!

* az utazàst màr elàrulta

"együtt lenni jó"

Mar: Nem csinàltam kàvét, nem tudtam hol van.

Mo: És mi lesz ha meghalok?

Mar: Akkor nagyobb bajom is lesz, mint a kàvé...

Mo: Ja, ja, a lepedôket sehogy se fogod megtalálni.

.

TGIF

Vegàn tiramisut csinàltam a kis foghúzottnak. 

Kicsit margariníze lett (gondolom ilyenek ezek a növényi zsíros cuccok), de egész finom.

Asszem ma ez volt a legizgalmasabb esemény - az életem egy szédítô kaland.

Feljegyzések az invalidusok hàzàból

 Jó ég, ez a nap! 

Màr egy ideje tudjuk, hogy Lénànak kihúzzàk az egyik (jövô héten egy màsik) ínyében fekvô bölcsességfogàt (végül öt darabban jött ki), màra volt idôpontja - hamarosan kap fogszabàlyzót és azért kell - és eleve ideges voltam, mert egyedül metrózott az Astoriàig (most elôször, hàt mi vidéken lakunk!), nade nem volt idôm érte izgulni, mert közben hívtak az iskolàból, hogy Marci leesett a lépcsôn, nem tud làbra àllni (ô ugye màr nem hívhat fel, szóval  majd' szívrohamot kaptam, mire kibökte a valaki - idegességemben nem figyeltem sem a nevére, sem a titulusàra -, hogy mi a baj és menjek érte rögtön. Csodàs volt, taxiznunk kellett, de nem volt taxi (így konkrétan azt mondta a fôtaxis pasi, hogy nincs elég kocsi  és nem is lesz mostanàban), ezért Léna egyik osztàlytàrsànak apukàjàt hívtam fel, aki màsodàllàsban taxizik (és szerencsére kicsit jobban ismerjük az àtlagos apukàknàl az osztàlyban), hogy jaj, itt szívunk, léccilécci - btw mindennél jobban utàlok szívességet kérni...

Szegény Marci, alighogy hazahozta a hôs Lénàt (aki nyilvàn egy mukk nélkül csinàlta végig az egész szívàst injekcióstul, vésésestül, ínyvarràsostul), vihette Marcit a Heim Pàlba, akinek gyanús, hogy részleges szalagszakadàsa van. A fônököm àllati jó fej volt, elengedett, mondta, hogy ne is dolgozzam le a kiesett óràkat - én persze ilyesmire képtelen vagyok, úgyhogy szívtam vagy fél nyolcig, utàna húslevest fôztam a kis betegeknek, jaj, de jó, hogy lassan mehetek aludni, jesus!

slave to the wage vol.sokezer

 Ma bementem az irodàba és fél hatkor agyonvert kutyaként kúsztam haza.

Rejtély, hogy régen hogy bírtam bàrhovà naponta bejàrni. Most a heti egy iroda utàn úgy érzem magam, mint akit megràgtak és kiköptek.

Ez a cég amúgy eszelôs: ma a felsôvezetés jött làtogatóba, úgyhogy nemcsak ebéd volt, de reggeli is (so much about figyelek a kalóriàkra), na meg az ebédhez késôn kiszàllított pizza màr kb vacsoràra. 

Lesz karàcsonyi habzsi-dôzsi is, hàt tudtam én mindig, hogy egy gyógyszercéghez kell bekerülni. Összehasonlítàsképpen: az elôzô cégemnél nônapi ajàndékként bazsalikommagot kaptunk, anyàk napjàra pedig egy kartonból hajtogatható 'do not disturb' tàblàt; 'hell nah', ahogy Léna mondanà.

memory lane

 Mikor szombaton éjfélkor hazaértünk a színhàzból (lekéstük a tíz óràs vonatot és egy óra múlva volt a következô, na meg felcaplatni a dombra vagy plusz húsz perc), ugyanazt a boldogsàgot éreztem, mint mikor a gyerekek kicsik voltak és Marci elutazott, néha egészen hosszú idôre. 

Az egyik ilyen houstoni kalamajka nagyon emlékezetes volt, a gyerekek olyan màsfél évesek lehettek akkor: Marcus egész éjjel köhögött (akkor kezdôdött a majdnem-asztmàja, ami idôközben szerencsére elmúlt, de sok kialvatlan év kellett hozzà), Marci fogalmam sincs hol volt, talàn Brazíliàban, én ugye nem tudok vezetni (Amerikàban ez ugye priceless), de orvoshoz meg muszàj volt elmenni (nyilvàn dupla gyerekkel, mert Lénàt nem volt kire hagyni, egyedül voltam, mint az ujjam), szóval hívtam taxit, az elsôbe nem fért bele az ikerbabakocsi, újat kellett hívni, az orvosra-gyógyszerekre-taxikra ingem-gatyàm ràment (jó szegények voltunk akkoriban, csak Marci dolgozott elég vacak fizetésért), a gyerekek elaludtak a kocsiban (de elôtte ôrültködtek az orvosnàl, elég halàlos volt kétfelé rohangàlni utànuk), úgy kellett otthon felverni ôket, de sose felejtem el azt az örömöt, amikor végre bezàrtam a lakas ajtajàt, hogy huh, megcsinàltuk, élünk, itthon vagyunk (pedig azt a lakàst még utàltam is). Ez a szombati színhàz is ilyen volt, pedig màr szépen jöttek felfelé a dombon és közben  a színdarabot elemezték.

ahogy a dolgok vannak

 

Na tessék, elbuktam két napot is, de meg tudom magyaràzni: szombaton a gyerekekkel színhàzban voltunk, éjfélkor sikerült felcaplatnunk a dombra, vasàrnap kornyadoztunk, plusz kezdôdôtt a hàztartàsi munkatàbor: ezret mostam, pakoltam, mosogattam, fôztem, stb. 

Ma reggel aztàn Marci tíz nap Kína utàn hazatért azzal, hogy rakàs pénzzel csaolgatjàk egy vuhani (!!) egyetemre, izgi. 

Megegyeztünk, hogyha örökre nem is, de ki kéne menni csaladostul nyàron kicsit hosszabb idôre - a konferencia fôszervezôje azt magyaràzta Marcinak, hogy menjen a csalàdjàval; hàt nekem nem kell kétszer mondani, bàcsi.

.

Kiskamasz különkiadàs

 Léna írja a csalàdi aranyköpéseket (azt hiszem, egy iskolait is vezet), tegnap ezt írta (a kis szemtelenek! Mondjuk én jókat röhögök ezeken mindig).

Marci oltogat minket, hogy öregek vagyunk:

Mama: Azt akartam mondani, hogy Léna ugyanolyan messze van a 80-tól, mint èn, de aztàn hirtelen ràjöttem, hogy azért talán nem...

Marci: Làtszik, hogy nem ment jól a matek, konkrètan Léna 66 èvre van a 80-tól, te meg KETTŐ!

Léna különkiadàs

 Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire jó fej gyerekem: pàr hete történt, hogy a magyartanàra (màr többedszerre)  csúnyàn kigúnyolta egy nagyon rosszul olvasó osztàlytàrsàt (akit mellesleg ki nem àllhat), mire Léna ràszólt a tanàrra, hogy hagyja abba, majd óra után elment az osztàlyfônöknek is szólni, hogy ez nem jàrja.

Ez csak arról jutott eszembe, hogy ma ugyanez a gyerek hangosan kifiguràzva elôadta többeknek Léna egyik fiúbaràtjànak egy titkàt és Léna még így is azt mondja, hogy örül, hogy ràszólt a magyartanàrra.

Jó, hàt mondjuk Léna volt az is, aki nyolcévesen azt mondta a tanítónénirôl, hogy "nincs benne szeretet",

Félek, hogy a tengernyi empàtiàjàt mindenféle vàmpírok akarjàk majd lecsapolni késôbb.

multis

Tulajdonképpen megszoktam már, hogy az emberek menetrendszerűen elborzadnak, mikor elmesélem, hogy multinál dolgozom, igazából fogalmam sincs, hogy miért (úgyhogy mindjàrt ki is fejtem, hogy értem àm azért, haha). 

Biztos úgy képzelik, hogy egy multi az ilyen hideg-rideg gyár, ahol futószalagon, steril környezetben termeli az ember a valamit -  amiben akár lehetne is igazság (és igen, lehet mindig emlegetni a multik rossz gazdasági, környezetvédelmi és egyéb negatív hatásait, de ehhez késő van és nem vagyok elég okos) és maga a munka valóban nem túl felemelő általában (szóval az elszörnyedőknek végülis igaza van), de a multikat eddig nekem mindig a kollégák mentették meg: egy csomó tök jó fej embert ismerek meg minden multinál, ahol dolgozom. 

Ezen a legutóbbi helyen nekem a szuper, jól kialakított kapcsolataimat volt a legnehezebb otthagynom, volt rengeteg ilyen-olyan cimbim: volt, akire munka kapcsán számíthattam mindig, de volt olyan is, akivel csak rendszeresen pletykáltunk a cseten. Volt egy indiai srác, akivel folyton a főzésről beszélgettünk és rendszeresen elküldte az ebédje képeit/receptjeit. Ezek az emberek persze ismerőseim lettek általában a mindenféle közösségi médiában is, ma például egy román lánnyal a messengeren latolgattuk Ukrajna helyzetét Trump győzelme után. 

És nekem ez állatira tetszik (nem, nem Trump győzelme): ahogy az angol csoportjaimban nagyon imádtam, hogy a földrajztanár és a villamosvezető együtt oldogatják meg a feladatokat és párbeszédet írnak, úgy azt is imádom, hogy egy rakás olyan emberrel ismerkedhetek meg a multik révén, akikkel amúgy nem is tudnánk egymás létezéséről.

"együtt lenni jó"

 Azért viszonylag vicces, mikor Marci Kínàból, viberen asszisztàl a kerticsap elzàràshoz, meg gyorsan elmagyaràzza a fémes kötést, hogy Marcusnak tudjak segíteni a letàlis kémiadolgozat elôtt.

slave to the wage vol.sokezer

 Ma (újfent) rajöttem, hogy mivel jól akarok keresni, ezért végérvényesen öltönyös rabszolgànak kell lennem, ez ugyanakkor  súlyos önazonossàgi problémákat okoz (haha, ezek az önazonossàgi problémàk szülték ezt a blogot majd' húsz éve, micsoda izgalmas kört tettünk meg, feleim) és olyan szinten szomjazom az értelmes, mély gondolatokat, interakciókat, tevékenységeket, a segítségnyújtàst màsoknak, hogy màr megint azt kutatom, hogy mit tanuljak meg, amivel valami ezerszer intellektuàlisabbat, spirituàlisabbat, motivàlóbbat, elôremutatóbbat tudok csinàlni, mint a szerzôdések bügyürkélése (tudom, tudom, ez kàbé bàrmi, a Sparos pénztàrossàgtól kezdve a kàntorig).

Fogas kérdés, de rajta vagyok az ügyön és különben is: màsfél(!) hónap múlva ötven (!!!) éves leszek, itt az ideje egy újabb életközepi vàlsàgnak.

Stay tuned...

furious anger

 A Penny-ben vàsàrolva megüti a fülem a negédes hangú bemondónô felsorolàsa, miszerint a folsav nemcsak a terhes nôknek, a vérszegénység ellen, vagy épp a memóriazavarok javítàsàra szolgàl, hanem a DEPI ellen is jó -  mondja mindezt kicsit kuncogva, kicsit feddôn, hàt micsoda úri hunchtsàg ez a depi kérem, nem is vesszük komolyan, kicsi rosszkedve mindenkinek van néha, hàt nem?! Szedjen folsavat, oszt jónapot.

Úristen de ideges leszek ettôl! Szerintem szórólapokon és óriàsplakàtokon és ràdiós közleményekben kéne vilaggà kürtölni, hogy a depresszió egy (sokszor súlyos) betegség, amibôl ugyan ki lehet màszni, de segítséget kell hozzà kérni, esetenként gyógyszert szedni és az egész nagyon kemény meló, keressék fel ezt és ezt a rendelôt, hívjàk ezt és ezt a helpline-t, stb.

Sôt, szerintem az egész lakossàgot folyamatos depresszió checknek kéne alávetni (persze az eredmény annyira durva volna, hogy vilàgos, hogy az ellàtàs összeomlana, ha lépni is próbàlnànak, hogy javítsanak mindenki àllapotàn, szóval ez csak fikció, bocsànat). 

Persze ki nem szarja le ezeket a mentàlis betegségeket ugye, az ilyesmi csak hisztériàs, menstruàló nôkkel fordul elô! Nem komoly dolog, csak depi, nevessünk rajta együtt!

Jó, hàt tudom én, hogy nem mindenkinek ugrik ki az apja az ablakon, hogy demonstràlja, hogy a depi akàr súlyos is lehet.

Csodàs ôsz

 Ràjöttem, hogy ôsz-rajongó vagyok: egyszerûen minden tetszik ilyenkor. A fények, az illatok, a fàk, a csípôs esti hideg, a borongósabb, nagyobb lélegzetû regények, a sétàk, hogy fûtünk és paplannal alszunk, az elképesztôen puha pizsamàm, a macskàk téli teste, a sok-sok krémleves, a még kicsit viràgos, de színes levelekkel borított kert, az ôszi díszem az asztalon, a meleg maci kàvé.

Plusz bónuszként lett egy olvasószemüvegem (fôleg estére kell, mikor màr keresztbe àll a szemem a fàradtsàgtól) és ràkaptam a tavaly karàcsonyra kapott e-olvasóra.

A tegnapi posztot nem rekonstruàlom, szomorú volt és most nincs kedvem semmilyen bànathoz (tegnap lett volna 74 éves az anyukàm).

November 1.

A telefonon írtam egy elég hosszú posztot, ami szépen eltűnt a süllyesztőben; jól kezdődik ez az újrablogolás. 

Igyekszem majd rekonstruálni ha lesz erőm, de most szétvet az ideg, úgyhogy távozom.