slave to the wage vol. sokezer

 Mondjuk azért én sem vagyok normàlis: a hülye nyughatatlan természetem miatt vagy àllàst vagy pozíciót vàltok kb évente, aztán nyiszorgok, hogy jaj, fàradt vagyok, jaj, megint újat kell tanulnom, jaj, tuti, hogy kirúgnak, hàt nem tudom megtanulni öt percen belül.

ahogy a dolgok vannak

 Szegény Marcus meg még mindig nem tud jàrni, fél làbon ugràl mindenhovà (a hàzban a lépcsôn idônként fenéken csúszik), valószínûleg részleges szalagszakadàsa van, hordania kell egy bokamerevítôt és persze megint szàz napot hiányzik.

Ma Marci elkottyintotta, hogy a gyerekeknek holnap megújíttatja az útlevelét: nagyon izgi, ezek szerint a szülinapomon (igazàból utàna, szilveszterkor) olyan helyre utazunk*, ahovà nem elég a személyi, juhú!

* az utazàst màr elàrulta

"együtt lenni jó"

Mar: Nem csinàltam kàvét, nem tudtam hol van.

Mo: És mi lesz ha meghalok?

Mar: Akkor nagyobb bajom is lesz, mint a kàvé...

Mo: Ja, ja, a lepedôket sehogy se fogod megtalálni.

.

TGIF

Vegàn tiramisut csinàltam a kis foghúzottnak. 

Kicsit margariníze lett (gondolom ilyenek ezek a növényi zsíros cuccok), de egész finom.

Asszem ma ez volt a legizgalmasabb esemény - az életem egy szédítô kaland.

Feljegyzések az invalidusok hàzàból

 Jó ég, ez a nap! 

Màr egy ideje tudjuk, hogy Lénànak kihúzzàk az egyik (jövô héten egy màsik) ínyében fekvô bölcsességfogàt (végül öt darabban jött ki), màra volt idôpontja - hamarosan kap fogszabàlyzót és azért kell - és eleve ideges voltam, mert egyedül metrózott az Astoriàig (most elôször, hàt mi vidéken lakunk!), nade nem volt idôm érte izgulni, mert közben hívtak az iskolàból, hogy Marci leesett a lépcsôn, nem tud làbra àllni (ô ugye màr nem hívhat fel, szóval  majd' szívrohamot kaptam, mire kibökte a valaki - idegességemben nem figyeltem sem a nevére, sem a titulusàra -, hogy mi a baj és menjek érte rögtön. Csodàs volt, taxiznunk kellett, de nem volt taxi (így konkrétan azt mondta a fôtaxis pasi, hogy nincs elég kocsi  és nem is lesz mostanàban), ezért Léna egyik osztàlytàrsànak apukàjàt hívtam fel, aki màsodàllàsban taxizik (és szerencsére kicsit jobban ismerjük az àtlagos apukàknàl az osztàlyban), hogy jaj, itt szívunk, léccilécci - btw mindennél jobban utàlok szívességet kérni...

Szegény Marci, alighogy hazahozta a hôs Lénàt (aki nyilvàn egy mukk nélkül csinàlta végig az egész szívàst injekcióstul, vésésestül, ínyvarràsostul), vihette Marcit a Heim Pàlba, akinek gyanús, hogy részleges szalagszakadàsa van. A fônököm àllati jó fej volt, elengedett, mondta, hogy ne is dolgozzam le a kiesett óràkat - én persze ilyesmire képtelen vagyok, úgyhogy szívtam vagy fél nyolcig, utàna húslevest fôztam a kis betegeknek, jaj, de jó, hogy lassan mehetek aludni, jesus!

slave to the wage vol.sokezer

 Ma bementem az irodàba és fél hatkor agyonvert kutyaként kúsztam haza.

Rejtély, hogy régen hogy bírtam bàrhovà naponta bejàrni. Most a heti egy iroda utàn úgy érzem magam, mint akit megràgtak és kiköptek.

Ez a cég amúgy eszelôs: ma a felsôvezetés jött làtogatóba, úgyhogy nemcsak ebéd volt, de reggeli is (so much about figyelek a kalóriàkra), na meg az ebédhez késôn kiszàllított pizza màr kb vacsoràra. 

Lesz karàcsonyi habzsi-dôzsi is, hàt tudtam én mindig, hogy egy gyógyszercéghez kell bekerülni. Összehasonlítàsképpen: az elôzô cégemnél nônapi ajàndékként bazsalikommagot kaptunk, anyàk napjàra pedig egy kartonból hajtogatható 'do not disturb' tàblàt; 'hell nah', ahogy Léna mondanà.

memory lane

 Mikor szombaton éjfélkor hazaértünk a színhàzból (lekéstük a tíz óràs vonatot és egy óra múlva volt a következô, na meg felcaplatni a dombra vagy plusz húsz perc), ugyanazt a boldogsàgot éreztem, mint mikor a gyerekek kicsik voltak és Marci elutazott, néha egészen hosszú idôre. 

Az egyik ilyen houstoni kalamajka nagyon emlékezetes volt, a gyerekek olyan màsfél évesek lehettek akkor: Marcus egész éjjel köhögött (akkor kezdôdött a majdnem-asztmàja, ami idôközben szerencsére elmúlt, de sok kialvatlan év kellett hozzà), Marci fogalmam sincs hol volt, talàn Brazíliàban, én ugye nem tudok vezetni (Amerikàban ez ugye priceless), de orvoshoz meg muszàj volt elmenni (nyilvàn dupla gyerekkel, mert Lénàt nem volt kire hagyni, egyedül voltam, mint az ujjam), szóval hívtam taxit, az elsôbe nem fért bele az ikerbabakocsi, újat kellett hívni, az orvosra-gyógyszerekre-taxikra ingem-gatyàm ràment (jó szegények voltunk akkoriban, csak Marci dolgozott elég vacak fizetésért), a gyerekek elaludtak a kocsiban (de elôtte ôrültködtek az orvosnàl, elég halàlos volt kétfelé rohangàlni utànuk), úgy kellett otthon felverni ôket, de sose felejtem el azt az örömöt, amikor végre bezàrtam a lakas ajtajàt, hogy huh, megcsinàltuk, élünk, itthon vagyunk (pedig azt a lakàst még utàltam is). Ez a szombati színhàz is ilyen volt, pedig màr szépen jöttek felfelé a dombon és közben  a színdarabot elemezték.

ahogy a dolgok vannak

 

Na tessék, elbuktam két napot is, de meg tudom magyaràzni: szombaton a gyerekekkel színhàzban voltunk, éjfélkor sikerült felcaplatnunk a dombra, vasàrnap kornyadoztunk, plusz kezdôdôtt a hàztartàsi munkatàbor: ezret mostam, pakoltam, mosogattam, fôztem, stb. 

Ma reggel aztàn Marci tíz nap Kína utàn hazatért azzal, hogy rakàs pénzzel csaolgatjàk egy vuhani (!!) egyetemre, izgi. 

Megegyeztünk, hogyha örökre nem is, de ki kéne menni csaladostul nyàron kicsit hosszabb idôre - a konferencia fôszervezôje azt magyaràzta Marcinak, hogy menjen a csalàdjàval; hàt nekem nem kell kétszer mondani, bàcsi.

.

Kiskamasz különkiadàs

 Léna írja a csalàdi aranyköpéseket (azt hiszem, egy iskolait is vezet), tegnap ezt írta (a kis szemtelenek! Mondjuk én jókat röhögök ezeken mindig).

Marci oltogat minket, hogy öregek vagyunk:

Mama: Azt akartam mondani, hogy Léna ugyanolyan messze van a 80-tól, mint èn, de aztàn hirtelen ràjöttem, hogy azért talán nem...

Marci: Làtszik, hogy nem ment jól a matek, konkrètan Léna 66 èvre van a 80-tól, te meg KETTŐ!

Léna különkiadàs

 Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire jó fej gyerekem: pàr hete történt, hogy a magyartanàra (màr többedszerre)  csúnyàn kigúnyolta egy nagyon rosszul olvasó osztàlytàrsàt (akit mellesleg ki nem àllhat), mire Léna ràszólt a tanàrra, hogy hagyja abba, majd óra után elment az osztàlyfônöknek is szólni, hogy ez nem jàrja.

Ez csak arról jutott eszembe, hogy ma ugyanez a gyerek hangosan kifiguràzva elôadta többeknek Léna egyik fiúbaràtjànak egy titkàt és Léna még így is azt mondja, hogy örül, hogy ràszólt a magyartanàrra.

Jó, hàt mondjuk Léna volt az is, aki nyolcévesen azt mondta a tanítónénirôl, hogy "nincs benne szeretet",

Félek, hogy a tengernyi empàtiàjàt mindenféle vàmpírok akarjàk majd lecsapolni késôbb.