szombat, április 10, 2021

kiskamasz különkiadás

 Léna (amikor a  mai biciklitúra egyik állomásán Marcival romantikázva a tájat csodáljuk):

Ha befejeztétek a smárolást, mondhatok valamit?

szerda, április 07, 2021

"A cat chooses its owner, not the other way around"

 A Maine Coon most már reggel-este ordítva nyávog a teraszon meg az ajtó előtt, szerintem eldöntötte, hogy örökbe fogadjuk és kész. Irtó cuki, de nem merem simogatni, a macskák olyan sértődősek és meg is értem őket, én is féltékeny típus vagyok. 

Van az a mondás, hogy ha egy macska megszeret téged, akkor semmit sem tudsz tenni ellene, meg kell adnod magad, hát, hümm. Biztos mindig el kéne kergetni, de nem bírom, olyan kis (nagy) helyes gyerek. 



kedd, április 06, 2021

covid blues

 Egyébként meg aggódom, hogy ezek a barmok tényleg vissza akarnak küldeni mindenkit az iskolába 19-én, ha törik, ha szakad (ráadásul most olvasom a diadalmas híreket a nyitásról és a rengeteg oltottról, hát izé...finoman szólva kissé szkeptikus vagyok a számokat illetően, na meg még Orbán udvari virológusai szerint sem elég ennyi oltás, ha igaz egyáltalán). Iszonyat nagy baromság a mostani számok mellett, arról nem is beszélve, hogy most már gyerekek is egyre súlyosabb állapotba kerülnek. 

Marci egyébként épp most kapott Astrát (persze attól is fosok a megint megszellőztetett vérrögképződés miatt), eh, nem tudom, nagyon borúlátó vagyok, sosem lesz ennek vége. 

Mondjuk Marcival kifejezetten szeretem a mellékhatások esélyeit latolgatni, mindig annyira megnyugtat (a múltkor a darts táblán szemléltette, hogy matematikailag mennyi esélyed van agyi infarktusra az oltás után), hiába, jó egy ilyen tudós a házba. Én mondjuk nem bánnám, ha lenne még itthon állatorvos, nőgyógyász, ezermester és egy fodrász, de ne legyek telhetetlen.

háziasszonyos

 Teljesen odavagyok most magamtól, mert csontra elfogyott minden, amit húsvétra sütöttem-főztem, hát ilyen se volt még soha, mindig túl sokat csinálok, aztán már a fülünkön jön ki a sonka meg a sütik, most meg...én egyébként kb annyit ettem, mint amúgy egy év alatt, úgyhogy ma koplalónapot tartok, jól is esik, rémesek ezek a nagy zabálások. 

péntek, április 02, 2021

ahogy a dolgok vannak

 Léna hihetetlen: már teljesen rá lehet bízni az összes visszaküldendő feladatot, befotózza, küldi, levelez a tanárokkal, tök jó, hogy most már ő csinálja ezeket mindig (és még szereti is, érthetetlen); mikor lett ilyen nagylány, te jó ég?! Ráadásul múlt héten kétszer is elmentek a boltba nélkülünk (azért egyedül még nem küldeném őket), vitték a bankkártyámat tök menők. Valahogy most nekem a 'nagy gyerek, nagy baj' mondás rejtélyesnek tűnik, de majd nyilván a kamaszkorral megjönnek a nagy bajok. 

Kedden az igazgatóság bejött megnézi az órámat, nagyon kellett ez most, tényleg, végül nagyon megdicsértek, de nekem ilyenkor mindig előjön az Imposztor szindrómám, hát mit dicsérnek, semmi extrát nem csinálok, ezt egy öt éves is tudja... 

Egy ideje már bejár hozzánk a kertbe egy Maine Coon - meg egy rakás másik macska is, néha benéznek a teraszajtón, nagyon kis viccesek -, igazi jámbor óriás. Többször hívogattuk, aztán egy ilyen alkalommal Lénának sikerült megsimogatnia, mire én is felbátorodtam és másnap magamhoz hívtam a kert közepén, jött is, cukin dorombolt (és nagyon magas, panaszos hangja van mikor nyávog, irtó édes), mire egy tuja alól előpattant Balikó és mint egy féltékeny férj, fontoskodó arccal odavágtatott hozzánk, úgyhogy nem mertem tovább simogatni a kisoroszlánt (tényleg tök olyan, egyszer majdnem szívrohamot kaptam, mikor hirtelen megláttam a terasz korlátján trónolni azt az óriás macskát). 

A Pfizer utáni rosszak listája mára kiegészült masszív torokfájással, remek. Kifejezetten aggódom, hogy a brit mutánssal tértem haza a tömött oltópontról, az mekkora bénaság lenne már! Szegény kolléganőm, két hete lázas, tüdőgyulladása van, alig él (egy negyven éves, vékony, sportos, energikus valakiről beszélünk), teljesen be vagyok szarva, mióta az ő beszámolóit olvasgatom arról, hogy milyen ez az ocsmány betegség. Totál be vagyok lassulva egyébként, nesze neked húsvéti főzés-takarítás. 

A lelkünkre kötötték egyébként, hogy a második oltásig ne igyunk alkoholt - mondom, hogy ennyit a húsvétról - és ne nagyon sportoljunk az elkövetkező napokban, pedig már lehet biciklizni, na meg futni is sokkal jobb (lenne) kint, brühühű. 

csütörtök, április 01, 2021

Post-Pfizer

 Na tessék, ilyen se volt még semmilyen oltástól: kicsit vacakul vagyok. Na nem vészesen, de émelygek, gyenge vagyok, rossz a közérzetem. 

Amúgy elég gáz volt ezen az oltóponton, ahová behívtak: egy levegőtlen folyosón,  egymástól kb öt centire beszélgettek mindenféle tanerők az osztályaikról, olyan volt, mint valami tanügyi konferencia. Egyébként mindenki meglepően kedves és mosolygós volt, plusz bónuszként az orvos a macskáimról kérdezgetett (ezzel bárki levesz a lábamról), ráadásul az egyik kolléganőmmel is találkoztam, aki lelkendezett, hogy milyen csinos vagyok és szuper a hajam (nem). 

szerda, március 31, 2021

slave to the wage vol.673489223

 A tanári cseten olyan óriás balhé keveredett (oltásellenesek vs oltásigenlők), hogy az igazgatónő  fél órán keresztül rikácsolt nekünk mint az ovisoknak, hogy nem beszélhetünk így egymással, majd nem mellesleg megemlítette, hogy a kormányra ne utaljunk azzal, hogy 'ezek' és semmi esetre se írjuk le olyasmit, mint Ovi (aka Orbán Viktor).

Persze azonnal súlyos ingerenciám támadt egy kis kormányellenes szöveget nyomni a cseten...de amúgy meg azóta is hápogok, hogy ezt most így mégis hogy?

péntek, március 26, 2021

csütörtök, március 25, 2021

(s)iker és egyéb elmélkedések

 Mostanában úgy szoktunk futni, hogy a gyerekek kísérnek minket biciklivel. Az egyik ilyen futás alkalmával találkoztunk egy iker babakocsit toló pasival és Marci kedvesen odakiáltott neki a gyerekekre mutatva, hogy ők is ikrek. 

Emlékszem, Houstonban velem egy csomó ilyen történt, az emberek nagyon kedvesen reagáltak, mikor megláttak minket a böhöm babakocsival (eleve látványosság voltunk, hiszen senki más nem volt soha az utcán): egyszer a Krogerben odajött hozzám egy nő és mutatta a kamaszforma gyerekeit, hogy ők hármasikrek, aztán volt, hogy a Walmartban odajött hozzánk egy mexikói ikerpár, hogy jaj, hát mi is ikrek vagyunk és a Randalls-ban pedig egy másik nő nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen cukik és szépek a gyerekek, majd elmesélte, hogy mostanában neki kész őrület az élete az ikreivel, mert vezetni kezdtek és halálra aggódja magát. (Azért írtam le külön a boltokat, hogy érzékeltessem, hogy velem az élelmiszerboltokban történtek a nagy dolgok Amerikában, az eladók voltak a haverjaim; ehhez képest semmi egy karantén, én mondom nektek.)

Nekem mindig nagyon jól estek ezek - remélem, hogy a babakocsis pasinak is reményt adott, ha esetleg sosem alszanak, vagy ilyesmi -, mindig arra gondoltam, hogy lám-lám, más is megcsinálta, felnevelte őket, akkor csak menni fog nekem is. 

Eh, nehéz dolog ez. Most azért gondolkodom ilyen dolgokon, mert Marci húga két héten belül szülni fog és bevallom, mindig borzongva gondolok arra, ami vár rá: éveken át akartam harmadik gyereket, de amikor belegondolok, mindig arra jutok, hogy fizikailag képtelen lennék már végigcsinálni ami egy babával jár, öreg vagyok, na meg a gyerekek első két éve annyit kivett belőlem, hogy nem maradt túl sok energiám. (A memóriám például tényleg törlődött kb a születésük előtti dolgokra vonatkozóan, állati fura, bár ha belegondolok, hogy az első időkben komolyan egy órákat aludtam és vekkerrel keltettem magam minden éjjel, mert a gyereksírásra már nem ébredtem fel, akkor végül is nem tudom, hogy mit csodálkozom...) Na meg aztán beütött a depresszió, meghalt az apukám, fú, nagyon kemény időszak volt nekem a gyerekek csecsemőkora, a mostani életem ahhoz képest vidám séta a parkban. Persze az is igaz - Marci húgára visszatérve -, hogy én mindig két gyerekben gondolkodom, ha a nehézségeket mérlegelem; nyilván van pedig különbség, hogy egyszerre egy vagy két csecsemőt kell ellátnod, de hát nekem sose volt csak egy, nem tudom, az milyen lehet. 

Ezektől függetlenül persze nagyon izgi és örömteli egy új családtag születése, mondjuk ők nem itthon laknak, szóval sokat nem fogjuk látni, de hátha egyszer megint lehet majd utazni.