Amikor megérkezik a hideg, elkezdődik a krémleves szezon.
Na most ez a krémleves olyan sötéten finom, hogy sírva ettem ma ebédre, úristen, úristen, elképesztően finom, csináljatok ti is!
Mondjuk a szűzmária is borsós lesz, mert át kell passzírozni és a passzírozás miatt ilyen burzsoá módon kevés cucc marad, de majd legközelebb megtriplázom a hozzávalókat, hogy legyen emberi adag.
Rettentően mogorva vagyok napok hetek óta, Marcus megint kórházban, kiderült, hogy a gyulladás sosem múlt el igazán, úgyhogy most elkezdik nála a biológiai terápiát (ami egyébként a legjobb, csak rohadt drága), végre ágyúval lőnek erre a szarra, remélem ennek már lesz igazi eredménye. Ma egy rakás vizsgálatot csinálnak, hogy megnézzék, kaphatja-e egyáltalán az új gyógyszert, Marci ott van vele a kórházban (nagyon remélem, hogy minden oké lesz).
Eddig optimistább voltam, de most nagyon el vagyok plattyanva Marcus betegsége miatt, pedig most volt a Szépek tizenhatodik szülinapja, rendeztünk sweet 16 bulit, itt voltak a barátok, tök jó volt, de én meg mint valami szellem járkálok itt, eléggé megvisel a nagynéném halála is, de főként Marcus bajai, az egyetlen dolog, ami mostanában boldoggá tesz, hogy ezzel a csajjal nyomom a súlyzózást reggelente, meg továbbra is megmászom a környéken a dombokat.
Amúgy bocs, nem szeretem a kommenteket, muszáj volt eltüntetnem őket: én csak kiabálni akarom a dolgokat a világba, nem szeretném utána még megbeszélni is, de mindenkit szeretek, písz.
A temetés miatt kivettem egy nap szabadságot tegnapelőtt és mikor a team meetingen kacagva kérdezgettek, hogy miért voltam szabadságon és miért csak egy napig, akkor olyan szívesen mondtam volna, hogy temetésen voltam, hahaha, ugye milyen vicces? (Itt képzeljétek el, hogy forgatom a szemem).
Van ugye ez az óriási közhely, hogy a halál az élet része és beszélnünk kell róla és blablabla, hát megnéztem volna az arcokat, mikor a közös csetbe beteszem a képet, amit a nagynéném sírjáról csináltam (biztattak mindenkit, hogy tegyen képeket a dolgokról, amiket csinált mostanában, persze gondolom csak a jó dolgokról szabad)...amúgy is beidegesedtem tegnap, mert a főnököm a meeting után képes volt arról emailt írni nekem, hogy amikor bekapcsolom a kamerát, akkor ne azt válasszam, hogy elhomályosítom a hátteret, hanem használjam a céges logós nyomi irodai képet, mert az mennyivel profibb (ilyen félig elszáradt növény van egy totál üres asztalon - ez az egyik választható kép).
Hú, én azóta is ezen dühöngök, ez mikromenedzsment level 1000, úristen! Eddig ilyet nem tapasztaltam. Ráadásul nem valami külsőssel beszéltünk (ezzel próbáltam érvelni a válaszomban), komolyan, nem térek magamhoz.
Mondjuk felmerült bennem, hogy legközelebb péniszeket teszek ki, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi történne (jó, biztos kirúgnának, de érdekelne, hogy hogyan fogalmaznák meg az indokokat - persze nem merek ilyet csinálni, ej, szomorú, nem vagyok elég badass).
Léna Hasfelmetsző Jackről kapott ajándékkönyvet a kitűnő bizonyítványáért. Vajon mit adnak annak, aki több tárgyból bukik, netán évet ismétel?
A halál keretezte az idei nyarat: nyár elején meghalt Balikó, nyár végén a nagynéném.
Nagyon-nagyon szomorú vagyok, borzasztó nehéz az egész, a nagynéném volt az utolsó a nagycsaládból, most már csak mi vagyunk, a tesóm meg én, na meg persze a kicsik, ők írják az új családi történelmet. A mi történeteink meghaltak a rokonokkal, néha beleborzongok ennek a véglegességébe.
Három nagyon jó dolog is történt, a csodásabbik, hogy megérkezett a családba egy őrült állatka, Mangó, a másik, hogy levágattam a hajam és rájöttem, hogy én egy rövidhajú ember vagyok, hát mit parádéztam én ezzel a nagy hajjal éveken á?! Plusz Mangó kapcsán felvettem a fonalat egy gyerekkori barátommal, ami a legnagyobb élet.
Minden más jó volt, de végig elég bánatos, nincs is kedvem írni, szóval képek.
Azzal szoktam viccelni, hogy annyira kreatív a munkám, hogy még egy majom is unná - de sajnos ez valójában nem vicces. Mondjuk az, hogy teljesen itthonról végezhető, csodás és életmentő volt Marcus brutál diétája idején (és amúgy is szeretem, hogy itt vagyok a gyerekeknek ha kellek ha nem), de mostanra már annyira elképesztően unom, hogy még vécére menni is izgalmasabb, mint a kurva exceleket meg rendszereket nézegetni.
De most nyáron kitaláltam magamnak egy tanulnivalót, ettől fel vagyok dobva, majd elmesélem, de most megyek, mert az unalmas szarból rohadt sok van.
Erényei mellett szeretném a legtöbb ember számára valószínűleg egyáltalán nem is feltűnő (az én fülemet viszont nagyon is zavaró) dologra felhívni a figyelmet ezzel a filmmel kapcsolatban: a szereplő nagyon max harmincas lányok szerelmei Károly és Sándor (amúgy őket pedig Áginak és Klárának hívják).
Seriously? 2026-ban ezekkel a nevekkel operálnak? Szerintem ez abszolút baki, nem életszerű, nem hívod Károlynak/Sándornak a pasidat, de nagy valószínűséggel nem is hívják így eleve, hacsak nem hatvan pluszos.
Amúgy szerintem hiteles film, például a januári Budapestje pont olyan rémes, mint amilyen rémes valóban a januári Budapest, illik a szakítás nyomorúságához, jó, hát nem egy akciófilm nyilván (akkor én meg se nézném, haha), de ha valaki szereti az ilyesmit, az akár még lelkesedhet is, persze semmi lelkesítő nincsen benne valójában, csak olyan normálisan nyomasztóan realista.
Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy szerinte rettenetes volt a Tehetséges Mr. Ripley (én természetesen rajongok érte), mert ő a moziba kikapcsolódni megy, nem azt nézni, hogy egy pszichopata halomra gyilkolja a környezetét mindenféle fondorlatos módon.
Ez azóta is sokszor eszembe jut, mikor nyomorultabbnál nyomorultabb hősökről olvasok, vagy nézek filmet. Engem elképesztően fárasztanak a rózsaszín filmek, nekem pont az nem kikapcsolódás, ha nem kell gondolkodni/borzongani/együttérezni/sírni. Oké, a sok nyomasztásba is bele lehet fáradni, hogyne, nagyon is, sőt, néha mindezeket az általam preferált tevékenységeket (sírás, együttérzés, stb) lehet limonádékon is művelni, de én szerintem könyörögnék, hogy lőjenek főbe, ha mondjuk nap mint nap romantikus komédiákat kéne néznem.
Drága Balikó. Nem lett jobban, csak délibáb volt, mikor valami gyógyszertől kicsit erőre kapott, kiderült, hogy FIP-es (az első macskám is ebben halt bele, el vagyok átkozva), tegnap elaltattuk. Nagyon gyorsan lett egyre rosszabbul, nem akartuk megvárni, hogy szenvedjen. Van valami új csodagyógyszer FIP-re állítólag, de az állatorvosunk azt mondta, hogy egy macskát se látott még meggyógyulni tőle, eszelős drága és csak szenvedne a folyamatos injekciózástól a macska (Balikó még a bolhairtó cseppentéstől is napokra kikészült), szóval úgy döntöttünk, nem gyötörjük ezzel.
Nagyon örülök, hogy az utolsó héten mindenki sokat heverészett vele, nagyon bújós volt, búcsúzkodott, a macskák mindent tudnak, tudta ő is, hogy mi következik. A gyerekeket is bevontuk minden döntésbe, az egész folyamatba, borzasztó szomorúak, sírtak sokat, de talán segít is, hogy végig jelen voltak.
Nagyon-nagyon hiányzik, rettenetes volt az egész, tegnap egész nap sírt az egész család, aztán együtt mentünk az állatorvoshoz este, végig ott voltunk, amíg megkapta az injekciókat, itthon pedig a kedvenc helyén, hátul a kertben eltemettük, mindenki segített ásni, gyújtottunk mécsest, vágtunk virágot, utána még tort is ültünk, ahol sokat beszélgettünk a kedves kis életéről, sírtunk, nevettünk, le vagyunk sújtva.
Fenébe, hogy ebben a kultúrában ennyit számít a fizikai jelenlét - bárcsak megelégednénk a transzcendenssel.
.jpg)
Szóval az úgy van, hogy ezt a házat imádják az állatok. A tető csúcsában évek óta van fészek egész nyáron, aztán pár éve időnként denevérek nyomulnak a tető oldalában (erről a szomszéd néni tájékoztatott borzadva, merthogy egy hajnali pisilés során látta őket hazatérni - kicsit én is beparáztam először, de aztán beszéltem valami denevérkutató atyaúristennel, aki azt mondta, hogy ugyan már veszettség, örüljünk neki, hogy ilyen jó házunk van, hogy a denevérek megtisztelik a jelenlétükkel, hát oké), most meg rozsdafarkúak fészkeltek a konyhai szellőzőbe, ami leginkább a macskák miatt aggályos, nekünk nagyon tetszenek, mondjuk állati zajosak, olyan, mintha egy állatkereskedésben laknánk, a macskák meg azért teljesen beizgulnak a sütőből jövő hangoktól (igen, kicsit vicces, de onnan jönnek a hangok, Léna valamelyik nap aszongya bro a sütőben csipog).
Amúgy nagyon érdekesek, minden nap David Attenborough-nak érzem magam, ahogy a konyhaablakból figyelem, hogyan tanítják a szülők a gyerekeket repülni, meg persze közben hessegetem a három macskát (jó, Bali most legalább be van zárva, egyébként ő a legnagyobb vadász), őőőő, kicsit strapás, néha titkon vágyom rá, hogy inkább a Blahán belvárosban lakjunk állatok nélkül.
PS.: A kert hátuljában flangáló patkányokról majd máskor mesélek...