Január 2.

 Erényei mellett szeretném a legtöbb ember számára valószínűleg egyáltalán nem is feltűnő (az én fülemet viszont nagyon is zavaró) dologra felhívni a figyelmet ezzel a filmmel kapcsolatban: a szereplő nagyon max harmincas lányok szerelmei Károly és Sándor (amúgy őket pedig Áginak és Klárának hívják).

Seriously? 2026-ban ezekkel a nevekkel operálnak? Szerintem ez abszolút baki, nem életszerű, nem hívod Károlynak/Sándornak a pasidat, de nagy valószínűséggel nem is hívják így eleve, hacsak nem hatvan pluszos.

Amúgy szerintem hiteles  film, például a januári Budapestje pont olyan rémes, mint amilyen rémes valóban a januári Budapest, illik a szakítás nyomorúságához, jó, hát nem egy akciófilm nyilván (akkor én meg se nézném, haha), de ha valaki szereti az ilyesmit, az akár még lelkesedhet is, persze semmi lelkesítő nincsen benne valójában, csak olyan normálisan nyomasztóan realista. 

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy szerinte rettenetes volt a Tehetséges Mr. Ripley (én természetesen rajongok érte), mert ő a moziba kikapcsolódni megy, nem azt nézni, hogy egy pszichopata halomra gyilkolja a környezetét mindenféle fondorlatos módon. 

Ez azóta is sokszor eszembe jut, mikor nyomorultabbnál nyomorultabb hősökről olvasok, vagy nézek filmet. Engem elképesztően fárasztanak a rózsaszín filmek, nekem pont az nem kikapcsolódás, ha nem kell gondolkodni/borzongani/együttérezni/sírni. Oké, a sok nyomasztásba is bele lehet fáradni, hogyne, nagyon is, sőt, néha mindezeket az általam preferált tevékenységeket (sírás, együttérzés, stb) lehet limonádékon is művelni, de én szerintem könyörögnék, hogy lőjenek főbe, ha mondjuk nap mint nap romantikus komédiákat kéne néznem. 

"óriás magányban egy pacsirta száll"

 Minden hangok legszomorúbbika a távoli repülőzúgás.

Balikó

 Drága Balikó. Nem lett jobban, csak délibáb volt, mikor valami gyógyszertől kicsit erőre kapott, kiderült, hogy FIP-es (az első macskám is ebben halt bele, el vagyok átkozva), tegnap elaltattuk. Nagyon gyorsan lett egyre rosszabbul, nem akartuk megvárni, hogy szenvedjen. Van valami új csodagyógyszer FIP-re állítólag, de az állatorvosunk azt mondta, hogy egy macskát se látott még meggyógyulni tőle, eszelős drága és csak szenvedne a folyamatos injekciózástól a macska (Balikó még a bolhairtó cseppentéstől is napokra kikészült), szóval úgy döntöttünk, nem gyötörjük ezzel. 

Nagyon örülök, hogy az utolsó héten mindenki sokat heverészett vele, nagyon bújós volt, búcsúzkodott, a macskák mindent tudnak, tudta ő is, hogy mi következik. A gyerekeket is bevontuk minden döntésbe, az egész folyamatba, borzasztó szomorúak, sírtak sokat, de talán segít is, hogy végig jelen voltak. 

Nagyon-nagyon hiányzik, rettenetes volt az egész, tegnap egész nap sírt az egész család, aztán együtt mentünk az állatorvoshoz este, végig ott voltunk, amíg megkapta az injekciókat, itthon pedig a kedvenc helyén, hátul a kertben eltemettük, mindenki segített ásni, gyújtottunk mécsest, vágtunk virágot, utána még tort is ültünk, ahol sokat beszélgettünk a kedves kis életéről, sírtunk, nevettünk, le vagyunk sújtva. 

Fenébe, hogy ebben a kultúrában ennyit számít a fizikai jelenlét - bárcsak megelégednénk a transzcendenssel.

 

Nálatok laknak-e állatok?

 Szóval az úgy van, hogy ezt a házat imádják az állatok. A tető csúcsában évek óta van fészek egész nyáron, aztán pár éve időnként denevérek nyomulnak a tető oldalában (erről a szomszéd néni tájékoztatott borzadva, merthogy egy hajnali pisilés során látta őket hazatérni - kicsit én is beparáztam először, de aztán beszéltem valami denevérkutató atyaúristennel, aki azt mondta, hogy ugyan már veszettség, örüljünk neki, hogy ilyen jó házunk van, hogy a denevérek megtisztelik a jelenlétükkel, hát oké), most meg rozsdafarkúak fészkeltek a konyhai szellőzőbe, ami leginkább a macskák miatt aggályos, nekünk nagyon tetszenek, mondjuk állati zajosak, olyan, mintha egy állatkereskedésben laknánk, a macskák meg azért teljesen beizgulnak a sütőből jövő hangoktól (igen, kicsit vicces, de onnan jönnek a hangok, Léna valamelyik nap aszongya bro a sütőben csipog).

Amúgy nagyon érdekesek, minden nap David Attenborough-nak érzem magam, ahogy a konyhaablakból figyelem, hogyan tanítják a szülők a gyerekeket repülni, meg persze közben hessegetem a három macskát (jó, Bali most legalább be van zárva, egyébként ő a legnagyobb vadász), őőőő, kicsit strapás, néha titkon vágyom rá, hogy inkább a Blahán belvárosban lakjunk állatok nélkül.

PS.: A kert hátuljában flangáló patkányokról majd máskor mesélek...

"Cats tell me without effort all that there is to know"*

 Balikó vasárnap este nem jött haza. Ilyen még soha nem történt, pedig nyolc éves elmúlt már. Teljesen kivoltam, egy pillanatot nem aludtam, egész éjjel hívogattam, mászkáltam fel-alá. Másnap reggel körbejártam az utcákat, kerestem, hívogattam (Hrabal meg a Vita Nuova jutott eszembe, asszem abban volt, hogy zokogva keresi a macskáját az erdőben), sehol semmi, kétségbeesésemben aztán a kertben a kedvenc helyén álldogáltam és néztem körbe-körbe, hogy hátha valahol ott van mégis és van egy régi íróasztal kitéve a kert hátuljába, na valahogy arra tévedt a szemem és az egyik alsó beszögellésben ott kuporgott szegény, látszott, hogy pocsékul van, felemeltem, de nagyon morgott, menekült előlem, végül egy bokor alól húztam ki, ahol előtte még itattam, meg bementem kabátért-kesztyűért (a macska nem játékszer, ha szétkarmol, én is ott végzem mellette a kertben kuporogva, halódva), közben persze rettegve, hogy elmegy, aztán sose találom meg, max csak meghalva. Itthon aztán bemászott az ágyunk alá, ott kuporgott, persze az állatorvos éppen addig rendelt, amíg ki nem húztam a bokorból, szóval vártunk délutánig, kiderült, hogy nagyon magas láza van, átnyomkodta, hogy van-e valahol seb rajta, nem harapta-e meg vagy ütötte-e el valami, de nem látszik semmi baj kívülről, szóval lehet, hogy csak valami vírus (nagyon remélem, hogy nem súlyosabb), most még mindig gyenge, de egy keveset már evett azért, mondjuk folyamatosan alszik, de legalább már kényelmes pózban, nem ebben a szörnyű kuporgósban. Pisilni nem láttam, ez nagyon aggaszt, ráadásul vasárnap elvileg elutazunk, meg fogok halni az aggodalomtól, ha így kell itt hagynom, remélem megjavul addigra, különben nem megyek el.

Én péntek óta beteg vagyok, de ez a nemalvás meg stressz aztán annyira bedurvította a betegségemet, hogy most alig tudok már beszélni, meg fáj a torkom veszettül, dehát kit érdekel, meglett a drága macska! Mindent inkább el tudok viselni, mint azt, hogy fogalmam sincs, hogy hol van és mi történt vele. Borzasztó volt ez az egész, meg is fogadtam, hogy nem lesz nekem több kijárós macskám (haha, na persze, mondja mindenki).

*Charles Bukowski

ahogy a dolgok vannak

 Hétvégére a pasik elmentek a Balatonra (Marci vállalkozott rá, hogy leviszi Marcust két barátjával  - remélem minden oké lesz és nem fogja megbánni), mi meg Lénával itthon chillezhetünk, meg lehet, hogy elmegyünk valami moziba. Ketten együtt ennyira nyugisak vagyunk, hogy azzal szoktam viccelni, hogy a szeretetnyelvünk a csend (a fickók mindketten nagyon zajosak - most még focit is néznek folyton, hát az meg már ilyan ómájgád*). 

Na jó, valójában csak a kertemről akarok egy képet mutatni (kertészkedni nem szeretek, mert sajnálom rá az időt, de a szép virágok meg olyan szépek, úgyhogy muszáj, ez kb három év munkája), meg itt vannak más, ilyen random közelmúltbeli cuccok:

ez egy macska haverom, rettentő édespofa

ő itt Füst Milán

az ég itt nálunk az valami csoda minden nap

ezt a házassági évfordulós bulinkon lőttem a Keletiben/Adidas reklám

* ezt mondogatta Marcus alsóban

Marcus különkiadás

 Marcussal eszméletlen tanulásban voltunk a hétvégén meg tegnap, mert az év végi szóbeli vizsgák hétfőn és kedden voltak,  idén töriből meg németből (az írásbelit már májusban letudták szegények, nyomják őket keményen), úgyhogy hétvégén kikérdeztem a törit (abból nagyon akart villantani, mert imádja és nagyon jó belőle), de közben meg eléggé elhanyagoltuk a németet. 

Aztán tegnap a szuper maxpontos törije után hazajött, elkezdett hisztizni, hogy ő már nem bír tanulni, minek kell ez, minden tanár hülye, utál mindent, nyenyenye, én meg tudom, hogy ő rohadtul bír tanulni, mert meggyőződésem szerint fotografikus memóriája van, úgyhogy baromi mérges lettem, összevesztünk  rondán először, de aztán jött kb tíz perc múlva, hogy oké, vegyük át, nyomjuk, na, ennek az lett az eredménye, hogy egyrészt fetrengtünk a röhögéstől egész délután (ha minket összeeresztenek, akkor ott kő kövön nem marad; állati komolytalanok vagyunk, mikor együtt tanulunk), mert vagy hét órán át nyúztuk a szituációkat meg a témákat (még egy csomó mindent ki is kellett dolgozni, persze chat gpt a barátunk, de azért ő nem volt elég, meg hibázik is rendesen) és lőn, maxpontos lett ez is, Marcus olyan boldog, amilyennek rég nem láttam, nagyon stresszelt szegény ezen is, huh, nem is tudom utoljára mikor beszéltem ennyit németül (a végén már olaszt és oroszt is kevertem bele az angolon kívül, haha).

Léna különkiadás

Csak hogy legyen valami vidámabb is: Léna viszont tök jól van, nagyon szereti az új sulit, vannak barátnők, akikkel hajlandó  mászkálni ide-oda, az egyik barátnője már kétszer színházba is jött velünk, kicsit döcögősen kezdett félév után, mert kapott pár négyest és ez őt teljesen kikészíti, de mostanra helyreállt a világ rendje, mindenből hatosra áll, ilyenkor boldog. 

Annyira örülök, hogy elég bátor volt iskolát váltani, nagyon jót tett neki, tök jókedvű (egy darabig totál depressziósnak tűnt ő is, neki is volt szerelmi bánata persze, mondjuk ő ezeket olyan Léna-mód, vasladyként tolja), nyitott, egyszerűen szuper. 

A héten rövidfilm fesztiválra járunk, Léna teljesen odavan a művészmozikért, hiába, anyja lánya, sosem felejtem el, mikor a főiskolán hosszú délutánokat terveztem meg úgy, hogy mikor melyik moziba érek oda és az egyik filmnek vége lesz-e addigra, mire a másik kezdődik - volt, hogy három-négy filmet is megnéztem így. Most, hogy nagyobbak a gyerekek, vissza akarom vezetni a mozit az életembe, rajongok érte ugyanis. Színházba is elég sokat járunk, Lénával néha külön is, ő annyira imádja, hogy egyszer, még régebben (már kb 10 éves koruk óta járunk velük; láttak persze olyasmit is, ami nem volt nekik való) azt kérdezte valamelyik előadás után, hogy vajon lesz olyan, ami nem fog tetszeni?

tipor a bánat*

 Nem vidám dolog a gyerekedet pszichiáterhez vinni, persze nyilván nem kell drámát csinálni belőle (anno, mikor a tesómmal voltak ilyenek, apukám teljesen kikészült, azt magyarázta, hogy tönkrement az életünk, jó, az tényleg nagyon súlyos és rémisztő volt), de tegnap este azért egészen megplattyantam ettől és eljutottam odáig, hogy minek az ilyennek szaporodni - ezen mindenki kiborul, aki hallja, de lehet, hogy megfontolandó (lett volna), ha a család tele van mentális beteggel meg öngyilkossal... mondjuk szerintem én egész jó munkát végeztem saját magamon, bár még mindig vannak borzalmas időszakaim és gondolataim, de legalább már az eszközeim is megvannak nagyjából mindennek a leküzdésére. 

Meg nem tudom, az is bánt, hogy annyira egyedül érzem magam ezzel, valahogy ezekről a dolgokról mindenki hallgat, pedig nekem annyit segítene, ha tudnék más emberekről is, akik hasonló cipőben járnak. Ugyanolyan ez a téma, mint a szülés utáni depresszió, arról is néma kussban kell lenni, hát micsoda anya az, akinek van ideje depressziósnak lenni?! (ez a kedvencem).

Tegnap egy csomót beszéltem Marcinak a sötét gondolataimról, de aztán az volt a végkifejlet, hogy de azzal biztatom magam, hogy talán ha az apukámat is elvitték volna pszichiáterhez 15 évesen, még ma is élne. Jó, hát szarul hangzik ez is, de egyelőre ez a legpozitívabb, amit ki tudok csikarni magamból.

* ebből, szabadon

Ilyen izék meg tizenhatodik

 Ó, wow. Majdnem megkérdeztem az egyik kolléganőmet, hogy Amerika melyik részéről származik, mert annyira fura az akcentusa, aztán tegnap a meetingünkön rájöttem, hogy szegény csak eszméletlen beszédhibás. Hú, nagyon óvatosnak kell lenni. Meg amikor azt mondják, 'my partner', akkor az nagyon gyakran azonos neműt jelent és akkor ciki úgy utalni mondjuk egy nőre, mintha férfi lenne (most ne keverjük ide a transzneműeket, az végképp bonyolító), jaj, nehéz ez a politikai korrektség.

Ma van a tizenhatodik házassági évfordulónk, szerintem elég menők vagyunk ezzel a sok évvel és azt kell mondjam, hogy egész jól megy a dolog. Jó, hát nyilván vannak viták meg zökkenők, rosszabb időszakok, de van sok-sok jó is és szerencsére mindig van min nevetni.