nyaff

 Jaj, jövök nyavalyogni, hát erre van ez a drága blog kitalálva, már olyan rég ilyen kis kiegyensúlyozott arc vagyok, kell néha kiborulni is, nohát. 

Szóval most elmennék pár hét szabadságra egyedül, mert piszkosul elegem van. Tegnap rondán összevesztem mindenkivel este, miután a totál telepakolt mosogató mellől lelöktem egy kávéscsészét (és este tíz volt); cifra káromkodások közepette takarítottam, majd rikácsolni kezdtem, hogy rohadtul unom, hogy mikor már mindenki idült mosollyal az arcán pihenget, én akkor is a konyhában állok és főzök, meg több tonna tízórait csinálok másnapra, fáradt vagyok, kiégtem, elegem van. Ilyenkor máskor általában fülét-farkát behúzza mindenki és várja, hogy elüljön a vihar, de Marci most visszatámadt, mondván, hogy én folyton csak ordítok és hogy ő már biztos nem fog megtanulni főzni és fogadjam el, a gyerekek járjanak menzára, csinálják maguknak az uzsonnát, stb. 

Na ez annyira rosszul esett, hogy visszaordítoztam, hogy talán elgondolkodhatna, hogy mitől ordítok folyton és tényleg, azért ez a kulcs: hogy egy ideje rabszolgának érzem magam és persze én is hibás vagyok, mert ezen már sokszor veszekedtünk, aztán mindig hagytam, hogy ne történjen semmi és az is igaz, hogy halálosan elkényeztettem az egész családot az évek során (különösen Marcust, szegény leendő felesége, sorry előre is). Jaj, Marcuska, éhes vagy este tizenegykor? Persze, főzök tejbegrízt! Jaj, nincs kenyér, sütök valamit gyorsan hogy legyen uzsonnátok! Jaj, megnézed ezt a gólt? Beviszem a kaját akkor tálcán, stbstb.

És igen, egy ideje már sokat morgok (gondolom innen jön, hogy folyton ordítok), de nagyon senkit sem érdekel (persze ezen biztos felhördülnének, ha hallanák), Léna szokott segíteni, néha órákig mosogat, de szerencsétlen tényleg rengeteget gürizik, folyton iskolában van, sokszor négykor, ötkor ér haza, végigtanulja a hétvégéket (na jó, mondjuk a felét az ágyban tölti, haha) és tény, hogy Marci (senior, mert a kicsi nem nagyon jeleskedik a házimunkában) meg takarít mindig, de - és ezt tegnap mondtam is neki - ő azt nem minden áldott nap órákig csinálja, mint én a főzést! Ráadásul nyomom most ezt a crazy fitness lady súlyzózást naponta, hát estére már négykézláb csúszom kábé fel-alá, pont ahhoz van kedvem, hogy a konyhában tüsténkedjek. Eh.

Kéne szerintem ilyen anyaszabadság, persze akkor meg nyivákolnék, hogy mennyire hiányzik mindenki. Holy Stockholm-szindróma.

Itt egy Mangó kép, hogy legyen valami jó is. Ő annyira cuki, hogy nem lehet bírni, bár eszelős rossz is, a fejemen ugrál éjjel, szerintem az se tesz jót az idegeimnek - most pedig ellopta ezt a fél pár kesztyűt:

gasztro és hello mom

 Szóval az úgy volt, hogy valami elképesztően csodásan finomat csináltam már megint (tök nagy szerencse, hogy szeretem a saját főztömet) még múlt hét elején, aztán tegnap, a nagy sikerre való tekintettel ötszörös (!!) adaggal sikerült a családnak kedveskednem (kb egész nap ezt sütöttem), haha, mert megőrülök, hogy minden azonnal elfogy, na persze ebből sincs már nagyon sok...amúgy pedig egész nap azon agyaltam, hogy az anyukámnak milyen nagyon ízlene ez a cucc és egyáltalán mi az, hogy tizenhét éve meghalt. Tegnap lett volna 76 éves. Felfoghatatlan, hogy ennyire sokat éltem már nélküle. 

muszáj beszélnem róla

 Amikor megérkezik a hideg, elkezdődik a krémleves szezon.

Na most ez a krémleves olyan sötéten finom, hogy sírva ettem ma ebédre, úristen, úristen, elképesztően finom, csináljatok ti is! 

Mondjuk a szűzmária is borsós lesz, mert át kell passzírozni és a passzírozás miatt ilyen burzsoá módon kevés cucc marad, de majd legközelebb megtriplázom a hozzávalókat, hogy legyen emberi adag. 

ahogy a dolgok vannak

 Rettentően mogorva vagyok napok  hetek óta, Marcus megint kórházban, kiderült, hogy a gyulladás sosem múlt el igazán, úgyhogy most elkezdik nála a biológiai terápiát (ami egyébként a legjobb, csak rohadt drága), végre ágyúval lőnek erre a szarra, remélem ennek már lesz igazi eredménye. Ma egy rakás vizsgálatot csinálnak, hogy megnézzék, kaphatja-e egyáltalán az új gyógyszert, Marci ott van vele a kórházban (nagyon remélem, hogy minden oké lesz).

Eddig optimistább voltam, de most nagyon el vagyok plattyanva Marcus betegsége miatt, pedig most volt a Szépek tizenhatodik szülinapja, rendeztünk sweet 16 bulit, itt voltak a barátok, tök jó volt, de én meg mint valami szellem járkálok itt, eléggé megvisel a nagynéném halála is, de főként Marcus bajai, az egyetlen dolog, ami mostanában boldoggá tesz, hogy ezzel a csajjal nyomom a súlyzózást reggelente, meg továbbra is megmászom a környéken a dombokat. 

Amúgy bocs, nem szeretem a kommenteket, muszáj volt eltüntetnem őket: én csak kiabálni akarom a dolgokat a világba, nem szeretném utána még megbeszélni is, de mindenkit szeretek, písz. 

ilyen ómájgád

 A temetés miatt kivettem egy nap szabadságot tegnapelőtt és mikor a team meetingen kacagva kérdezgettek, hogy miért voltam szabadságon és miért csak egy napig, akkor olyan szívesen mondtam volna, hogy temetésen voltam, hahaha, ugye milyen vicces? (Itt képzeljétek el, hogy forgatom a szemem).

Van ugye ez az óriási közhely, hogy a halál az élet része és beszélnünk kell róla és blablabla, hát megnéztem volna az arcokat, mikor a közös csetbe beteszem a képet, amit a nagynéném sírjáról csináltam (biztattak mindenkit, hogy tegyen képeket a dolgokról, amiket csinált mostanában, persze gondolom csak a jó dolgokról szabad)...amúgy is beidegesedtem tegnap, mert a főnököm a meeting után képes volt arról emailt írni nekem, hogy amikor bekapcsolom a kamerát, akkor ne azt válasszam, hogy elhomályosítom a hátteret, hanem használjam a céges logós nyomi irodai képet, mert az mennyivel profibb (ilyen félig elszáradt növény van egy totál üres asztalon - ez az egyik választható kép). 

Hú, én azóta is ezen dühöngök, ez mikromenedzsment level 1000, úristen! Eddig ilyet nem tapasztaltam. Ráadásul nem valami külsőssel beszéltünk (ezzel próbáltam érvelni a válaszomban), komolyan, nem térek magamhoz. 

Mondjuk felmerült bennem, hogy legközelebb péniszeket teszek ki, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi történne (jó, biztos kirúgnának, de érdekelne, hogy hogyan fogalmaznák meg az indokokat - persze nem merek ilyet csinálni, ej, szomorú, nem vagyok elég badass).

"kínzó kérdés"

 Léna Hasfelmetsző Jackről kapott ajándékkönyvet a kitűnő bizonyítványáért. Vajon mit adnak annak, aki több tárgyból bukik, netán évet ismétel?

"the last day of summer never felt so cold"

 

A halál keretezte az idei nyarat: nyár elején meghalt Balikó, nyár végén a nagynéném. 

Nagyon-nagyon szomorú vagyok, borzasztó nehéz az egész, a nagynéném volt az utolsó a nagycsaládból, most már csak mi vagyunk, a tesóm meg én, na meg persze a kicsik, ők írják az új családi történelmet. A mi történeteink meghaltak a rokonokkal, néha beleborzongok ennek a véglegességébe. 

Három nagyon jó dolog is történt, a csodásabbik, hogy megérkezett a családba egy őrült állatka, Mangó, a másik, hogy levágattam a hajam és rájöttem, hogy én egy rövidhajú ember vagyok, hát mit parádéztam én ezzel a nagy hajjal éveken á?! Plusz Mangó kapcsán felvettem a fonalat egy gyerekkori barátommal, ami a legnagyobb élet. 

Minden más jó volt, de végig elég bánatos, nincs is kedvem írni, szóval képek. 

slave to the wage vol. 45892345

 Azzal szoktam viccelni, hogy annyira kreatív a munkám, hogy még egy majom is unná - de sajnos ez valójában nem vicces. Mondjuk az, hogy teljesen itthonról végezhető, csodás és életmentő volt Marcus brutál diétája idején (és amúgy is szeretem, hogy itt vagyok a gyerekeknek ha kellek ha nem), de mostanra már annyira elképesztően unom, hogy még vécére menni is izgalmasabb, mint a kurva exceleket meg rendszereket nézegetni. 

De most nyáron kitaláltam magamnak egy tanulnivalót, ettől fel vagyok dobva, majd elmesélem, de most megyek, mert az unalmas szarból rohadt sok van. 

Január 2.

 Erényei mellett szeretném a legtöbb ember számára valószínűleg egyáltalán nem is feltűnő (az én fülemet viszont nagyon is zavaró) dologra felhívni a figyelmet ezzel a filmmel kapcsolatban: a szereplő nagyon max harmincas lányok szerelmei Károly és Sándor (amúgy őket pedig Áginak és Klárának hívják).

Seriously? 2026-ban ezekkel a nevekkel operálnak? Szerintem ez abszolút baki, nem életszerű, nem hívod Károlynak/Sándornak a pasidat, de nagy valószínűséggel nem is hívják így eleve, hacsak nem hatvan pluszos.

Amúgy szerintem hiteles  film, például a januári Budapestje pont olyan rémes, mint amilyen rémes valóban a januári Budapest, illik a szakítás nyomorúságához, jó, hát nem egy akciófilm nyilván (akkor én meg se nézném, haha), de ha valaki szereti az ilyesmit, az akár még lelkesedhet is, persze semmi lelkesítő nincsen benne valójában, csak olyan normálisan nyomasztóan realista. 

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy szerinte rettenetes volt a Tehetséges Mr. Ripley (én természetesen rajongok érte), mert ő a moziba kikapcsolódni megy, nem azt nézni, hogy egy pszichopata halomra gyilkolja a környezetét mindenféle fondorlatos módon. 

Ez azóta is sokszor eszembe jut, mikor nyomorultabbnál nyomorultabb hősökről olvasok, vagy nézek filmet. Engem elképesztően fárasztanak a rózsaszín filmek, nekem pont az nem kikapcsolódás, ha nem kell gondolkodni/borzongani/együttérezni/sírni. Oké, a sok nyomasztásba is bele lehet fáradni, hogyne, nagyon is, sőt, néha mindezeket az általam preferált tevékenységeket (sírás, együttérzés, stb) lehet limonádékon is művelni, de én szerintem könyörögnék, hogy lőjenek főbe, ha mondjuk nap mint nap romantikus komédiákat kéne néznem. 

"óriás magányban egy pacsirta száll"

 Minden hangok legszomorúbbika a távoli repülőzúgás.