szerda, május 18, 2022

multikatonaság rewind

Haha. Elszegődtem multikatonának - nem, egyszerűen nem bírtam tovább tanítani, kész, vége, muszáj volt abbahagyni, tényleg az utolsókat rúgtam -, a körülmények csodálatosak, már csak azért is, mert heti egyszer kell bejárni. A főnököm hétfőn úgy köszönt el tőlem, hogy gyere be szerdán, ha ráérsz. 

szerda, április 20, 2022

"betegbeteg"

 Úgy tűnik, influenzàs vagyok, a covid gyorstesztem legalàbbis negatív lett, jó, hàt mittudomén jók-e ezek a gyorstesztek, a tüneteim mind lehetnek omikron tünetek is.

El is szédelegtem az orvoshoz(!), aki megvizsgàlt(!!), példàtlan. Szerintem màr erről önmagàban érdemes megemlékezni. 

Na meg még azt akartam mondani, hogy basszus, ehhez képest a covid vidàm sétànak tűnt egy szép parkban. Így konkrétan felàllni is alig bírok, ha vécére megyek, utàna kimerülten pihegve fekszem, szédülök, fàj a bőröm, a szemem, a mindenem, hànynom kell, ömlik a taknyom, iszonyúan fàj a torkom és a fejem, jóég, rémes.

A csalàd többi tagja is elég kehes egyébként, Léna jàr egyedül suliba, de màr nàthàs ő is, utàlatos így az élet.

péntek, április 01, 2022

rewind

 Háttőőőő....csak annyit szerettem volna mondani, hogy éppen ezt a blogot olvasgatom nagy lelkesedéssel. Ez tulajdonképpen mindent elmond a jelenlegi életemről (na meg az elmúlt hónapok szerencsétlenkedéséről).  Majd jövök még nyafogni, csak unom már azt is, ezért inkább hallgattam, hallgatok. 

hétfő, január 17, 2022

csütörtök, december 23, 2021

Főző magyar*

 Tíz éve csináltam utoljára (és akkor először), de idén valamiért a fejembe vettem, hogy bejglit kell sütnöm. Kicsit buktaszerű és szétterülő lett (szerintem túl lazán tekertem fel), meg össze is nőttek a tepsiben (ezt nem tudom hogy kell elkerülni, biztos kéne valamit tenni közéjük, vagy egyesével sütni...) és túl is vannak töltve (nyami), de nem nyíltak szét és marha finomak, úgyhogy kb sikerként könyvelem el az idei termést:


* Mikor szerelmünk hajnalán meglátogattam Marcit Londonban, egy kínai csaj volt a lakótársa, aki egyfolytában főzött, ezért Marci elnevezte főző kínainak (nem pc). Azóta, ha túltolom a főzést, csak főző magyarnak nevez. 


PS.: Innen van a recept. Én nagyon bízom ebben a nőben, minden receptje - ez egyébként pont nem az övé, de az ő ajánlása szerintem elég - tökéletes. 


szerda, december 08, 2021

Poszt-covid

 Nekem most akkor kell harmadik oltàs, vagy a covid volt a booster? Ezt valahogy sehogy nem tudom kideríteni. És ha kiderül, hogy kell, akkor mikor? 

Amúgy a kardiológus is mindent rendben talàlt - jó lett a laborom is, bàr kicsit emelkedett a koleszterinem, hàt fasza, érdemes lefogyni basszus, most fogyhatok tovàbb* - azt mondta, szerinte két hónapig ne fussak (nagyon szomorú vagyok), de addig semmiképp, míg van ez a "kis mellhàrtya izgalom" (ezen mindig röhögnöm kell). Röpke 36 ezer forintomba került, hogy megtudjam, hogy elvileg semmi bajom (csak àllatira fàjnak az izületeim, a mellkasom és a hàtam időnként), csak hàt ilyen a covid: a volt kolléganőmnek egyenesen azt mondta a tüdőgyógyàsz, hogy tudomàsul kell venni, hogy ez egy szàz napos (!) betegség. Marci annyira cukin aggódik értem: teljesen odavolt ma is, hogy szatyrokat vonszoltam fel a dombtetőre (egy dombtetőn lakunk, még mindig beleborzongok az örömbe), mert megerőltetem magam, jaj. 

Tény, hogy a magam irànti kímélet nem ment nekem sose jól.


* egyébként azt mondta, hogy nem vészes, simàn lehet genetikai okokból is, igyak meg minden este egy pohár vörösbort, attól jobb lesz. Vajon csokimikulàs zabàlàs utàn is segít? Hümm, fogas kérdés...


kedd, december 07, 2021

Kiskamasz különkiadás aka Morbidék

 (Párbeszéd Marcusssal pár órányi gyötrelmes német tanulás után)


Marc: Jövő héten az igékből írunk dolgozatot.
Mo: De akkor én már nem leszek itt.
Marc: Miért? Kamcsatkára utazol vagy elföldelnek?


(Bevallom, én nagyon röhögtem, de a gyerekek nagymamája pl kiborulna szerintem egy ilyen párbeszédtől, de mit csináljunk, nekünk ilyen humort sikerült a gyerekekbe plántálni.) 



kedd, november 30, 2021

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

 Léna egyik osztálytársának két hete hirtelen meghalt az apukája, ami azért is sokkolt minket, mert egyrészt kb negyven éves volt, másrészt pont találkoztunk vele, mikor jött a lányáért a szülinapi buliba. Ma reggel egy anyukával beszélgetve elég egyértelművé vált, hogy öngyilkos lett, úgyhogy újra, még súlyosabban sokkolódtam. Az ismerős anyuka ugyan nem mondta ki, hogy öngyilkosság történt, sőt, elkezdte balesetként emlegetni, de szerintem tök egyértelmű. 

Engem az ilyen dolgok érthető okokból mélyen megérintenek és annyira átérzem amikor valaki képtelen kimondani, hogy öngyilkosság történt, mert az első, amit ilyen esetben érzel, az a szégyen, még akkor is, ha csak egy ismerős lesz öngyilkos, biztos ez valami ősi, ösztönös, kollektív érzés, nem tudom. 

Amikor az apukám meghalt, a két legerősebb érzés bennem a szégyen és a harag volt; pont gondoltam is az osztálytárs anyukájára, hogy mennyire borzasztóan érezheti most magát (úgy értem az alapvető nagy bánaton túl), hiszen minél erősebb ilyenkor a haragod az öngyilkos iránt, annál jobban szégyelled magad és ez a szégyen csak arra a nagyon összetett alapszégyenre pakolódik, amit azért érzel, mert valakid öngyilkos lett és mert emiatt azt gondolod, hogy bűnös vagy. 

Ez az eset megint felhozta bennem - pedig már olyan ügyesen elnyomtam! - azt a szorongást, amit azért érzek, mert egyszer muszáj lesz az apukám öngyilkosságáról beszélni a gyerekeknek; szerintem ez fontos, nem akarom, hogy egy ilyen titokkal nőjenek fel, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hogy lehet erről "jól" beszélni velük. Ráadásul szerintem már most érzik, hogy van ezzel a halállal valami nem oké, mert sosem kérdezték meg, hogy miért halt meg az apukám, holott az összes más családi halottról tudják és mindig kérdezősködtek is róluk. Ej, borzasztó nehéz ez. 

csütörtök, november 25, 2021

A negyvenhat évesek abszurd élete

 A kardiológus nem hajlandó megvizsgálni negatív PCR nélkül, mondván frissen lezajlott covid fertőzéssel a magamfajta leprás csak ne ugráljon nagyon itt mindenféle vizsgálatokon. A háziorvos nem hajlandó elküldeni PCR-re, mondván, oltva vagyok, mit képzel a kolléga. A szívem fáj (vagy mit tudom én mi fáj, a mellkasom bal oldala, időnként nagyon.). 

A nagyon szimpi tüdőgyógyász (tök jó volt egy ilyen orvossal találkozni végre) azt mondta, hogy látszik a tüdőmön, hogy valami nem teljesen oké, de nem tűnik kórosnak, nem kell gyógyszer, viszont szedjek tüdő vitamint, egy hónapig ne sportoljak, csináltassak labort - amit a kardiológus is kért, de a háziorvos felháborodott, hogy ő ilyen labort nem kér, hagyjuk is -, nézessem meg a szívem. És akkor a kör bezárul. 

Oké, hát nyilván most költsek erre hirtelen negyvenezer forintot, ha érdekel, hogy mi a búbánat van; egy volt kolléganőmmel beszéltem a háziorvosról, mert ő is hozzá jár és azzal nyugtatott, hogy ha nagy bajod lenne, akkor úgyis bevittek volna a kórházba. De basszus, nemár, ez milyen gondolkodásmód: a megelőzés tehát nem fontos, ne is nyomozzunk, ha fáj a mellkasunk, nyilván kiderült volna már, ha nagyon betegek lennénk. Hogy klasszikust idézzek: ezt most így hogy? 

Igen, az ember nagyon sokszor mázlista, meg úgy gondolkodik, hogy biztos nem lesz baja (és sokszor tényleg nincs), de a tüdőgyógyász néni azt mondta, hogy a háziorvos nagyon rosszul gondolja, hogy nekem nem is kellett volna elmennem hozzá - elmeséltem neki, hogy úgy kellett kitaposnom belőle a beutalót -, mert a covidos betegek kb. 30 százalékának maradandó károsodása lesz vagy a tüdejében vagy a szívében. Egyébként mind a kardiológusnak, mind a tüdőgyógyásznak volt egy-két keresetlen szava a háziorvosom elmeállapotára vonatkozóan, titokban heherésztem is rajtuk, na meg örültem, hogy nem feltétlen én vagyok a hülye a sztoriban, hanem ezt valahogy tényleg máshogy kéne intézni. Persze a háziorvosom meg kapásból lehülyézte a kardiológust, szóval na. Az ilyesmit már ismerem a tanáriból. 


PS.: És a tüdőgondozóba csak jöttek és jöttek tömött sorokban a volt covidos betegek (másfél órát vártam a recepció közvetlen közelében, azalatt sajnos egy rakás beteg köpetéről és embóliájáról hallgathattam meg sebtében elordított sztorikat (nesze neked diszkréció és titoktartás). 

A tüdőgyógyász egyébként azt is elmondta, hogy zömmel tényleg oltatlanok vannak a sürgősségin, vagy oltott nagyon kövérek és alapbetegségben szenvedők és hozzátette, hogy akárki akármit mond, az oltás nagyon fontos és a tüdőm nélküle valószínűleg nagyon nem így nézne ki. 

PPS.: Plusz bónusz, hogy fantomszagként nekem cigi jutott: esténként olyan, mintha valaki az orromban dohányozna, hát nem csodás? Szívesen becserélném mondjuk nutellára...