slave to the wage vol.5643789

Extra cukin fogadtak ma minden osztályban a hiányzás után: rögtön el is fogott a kétség, na meg szörnyű bűntudatom támadt, hogy én itt állások után kajtatok folyton, a diákok meg azt magyarázzák, hogy mennyire hiányoztam és jaj, de rossz volt másokkal angolozni, meg de jó, hogy nálam fognak érettségizni. Brühühű.

slave to the wage vol.5643892389

Na tessék, nem bírok magammal: jelentkeztem egy elég testhezálló félállásra és nagy hirtelen bekerültem a harmadik körbe, ami egy assessment center; ilyet még úgyse csináltam.
Persze van egy csomó aggályom (pl az abszolút gyászreakció már a gondolatra is, hogy esetleg nem leszünk egy iskolában a gyerekekkel), de abból, amit érzek annak gondolatára, hogy esetleg elmehetek máshova dolgozni (mérhetetlen öröm), arra következtetek, hogy bizony, nagyon rám férne, ha mást csinálnék végre.
Persze simán lehet, hogy nem én leszek a befutó, na meg amúgy is kinyírnak a suliban, ha ilyen közel az érettségihez felmondok (bár azzal érvelhetek, hogy pont felkészítettem a diákjaimat, ágyő), de megpróbálom - nagy bátran pofátlanul sok pénzt kértem, szerintem -, meglátjuk.




PS.: Lénus végül nagyon beteg lett, úgyhogy itthon héderezünk még ma, holnap megyünk megint suliba sajnos.

Léni különkiadás

Léni is beteg, de ő rendületlenül jár iskolába, nem tudom lebeszélni (azzal érvelt, hogy nincs láza, én meg megadtam magam), ma például azért kellett bemennie, mert matekversenyre megy a kis okos majom.
Amúgy is hihetetlenül céltudatos és fegyelmezett, ahogy az egyik tanítónő fogalmazott: ilyen gyerek nincs is.
Fogalmam sincs kire ütött - Marci szerintem pont olyan hebehurgya volt ilyen korában, mint Marcus, én meg ilyen kis neurotikus izé voltam, matekversenyre például biztos nem jártam -, de elég lenyűgöző akarata és tartása van.

Marcus különkiadás

Amint Marci elutazott itthonról (Amszterdamba ment, a mázlista), Marcuska azonnal beteg lett. (Mindig ez van, nem is számítottam másra).
Röpke három órát ültünk az orvosnál - kb az összes tanítványommal összefutottunk -, aki azt jósolta, hogy hamarosan a kislányt (aka Léna) is hoznunk kell majd. (És persze nyilván én is benyaltam valami ebolát, ha már.)
Tudom, nem szép ilyet mondani, de én úgy szeretem, mikor Marcuska beteg (na nem nagyon, csak ha egy kicsit bágyadtka): olyankor elviselhetetlenül aranyos és lehet sokat dajkálgatni, na meg itthon heverészünk együtt.
A nagyfejű kisfiamról jut eszembe, hogy nemrég az iskolában egy jelenet örökre beleégett a lelkembe: Marcuskám kapott kétszáz forintot, hogy vegyen valamit uzsonnára, de mivel sejtettem, hogy az nem sokra lesz elég, így az első szünetben elsétáltam én is a büféhez és mikor odaértem, épp Marcuska állt a néni előtt, szomorúan kétszáznegyven forintos kakaós csigát kérincsèlve. Épp akkor léptem mögé, mikor a büfés néni lekicsinyelte a kétszázasát.
Jaj, olyan megható volt az a kicsi szőke gyerek a megszeppent arcával, a kétszázast morzsolgatva! Nem lehet bírni idegekkel az ilyent. Drága kisfiam!
Azóta napjában háromszor előadom ezt a gyerekeknek, miközben Marcuskát puszilgatom, de persze csak a szemüket forgatják a kis disznók. Néha pont olyan, mintha már tizenhat évesek volnának, én meg a nagymamájuk, rettenet.

ahogy a dolgok vannak

Bár úgy nagyjából minden kapcsolatot megszakítottam a Facebookkal, az emlékeket mindig megnézegetem és ma ezt dobta fel hat évvel ezelőttről:

Nagyon büszke vagyok: "Marci és Léna értelmi képességei, logikai készsége és szókincse kiemelkedő." (ovis félévi bizi:)) - mondtak még szépeket, de ezek tetszettek a legjobban:)

Amúgy meg még mindig a téli depresszióval (és a gyerekek tanítónénijével, de ez egy hosszú sztori) küzdök - egyelőre ő áll nyerésre -, úgyhogy ezért nem írok sosem, na meg a Netflix  szörnyű lustaság, ejjej.


PS: Jut eszembe: a NAT-nál számomra sokkal kiborítóbb, hogy a mi iskolánk aláírt egy megállapodást, hogy ősztől honvédelmi ismereteket tanít, hát hányok, komolyan.
Mi a tökömet csinálok én még ebben az országban, de tényleg?!

Tanulós, tanítós

Sokoldalúság ide vagy oda, ma nekem kellett a gyerekekkel matekozni, hát hú. 

Persze tanultunk már sokszor együtt, de néha, mikor valamit nehezebben fognak fel, a hajamat tépem.

Amikor annak idején a vizsgatanításom volt, azt mondták, hogy túl türelmes vagyok - és tényleg, bármit ezerszer elmagyarázok, nem leszek ideges sosem -, de a saját gyerekeimmel...egy vicsorgó hárpia válik belőlem, jézus.

Ráadásul iszonyú maximalista vagyok, amivel alaposan meg is leptem magam; azelőtt úgy képzeltem, hogy kicsit sem érdekelnek majd a gyerekek eredményei, mert én egy laza, jófej szülő leszek, aztán tessék basszus, már egy matek négyestől is tikkelni kezd a szemem. Fura.

Apalánya

Imádom, hogy Marci olyan sokoldalú: nagyjából bármit elmagyaráz/megtanít a gyerekeknek; angolt, matekot, helyesírási szabályt, idegen szót, mitológiai alakot, a fizika törvényszerűségeit, a foci szabályait, darts dobási technikákat, csillagképeket, plusz jól énekel, gitározik és zongorázik.

Ma például Lénus nagyon akart készülni a pénteki ének felelésre(!), úgyhogy amint Marci hazaért, már oda is pattant a zongorához (Marci, nem Léna) és együtt csiszolgatták a Házasodik a tücsök című, méltán népszerű dalocskát úgy, hogy Marci zongorázott, Léna énekelt.

Régen azt gondoltam egyébként, hogy ha lesz egy lányunk, akkor állati féltékeny leszek rá, de hála istennek ez fel sem merül, épp ellenkezőleg: hatalmas boldogság nézni, ahogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást, puszilkodnak, viccelődnek, énekelnek, komolykodnak, sakkoznak(!).

Szombat éjjel azt álmodtam, hogy az anyukám újra meghalt és csak zokogtam, zokogtam álmomban, akkor úgy tűnt, egész éjjel.
Azt hiszem, mégsem sikerült teljesen kizárnom az agyamból a színdarabot.

Aktív pihenés

Az aktív pihenés halálosan fárasztó, de azért titokban élvezem.
Pénteken elrohantunk a hamarosan bezáró Miniversumba, állatira tetszett mindannyiunknak, azóta a gyerekek előszedték a létező összes sínt és vonatot és azokkal játszanak, én meg terepasztalért könyörgök Marcinak.
Szombaton megnéztük a gyerekekkel az Aranygyapjas kaland című színdarabot, ami egy, a gyerekek által imádott, görög témát dolgoz fel, de fanyalogtak, mert minden második percben dalra fakadt valaki a színpadon. Látszik, hogy az én gyerekeim: pont így utálom az állandó éneklést filmben és színdarabban.
Az előadás után aztán én még elmentem megnézni a Futótűz című darabot, ami nagyon sújtó módon nagyon fontos témát - a menekültek témáját - feszeget.
A kritika azt írta róla, hogy éppen megfelelően adagolja a borzalmakat és nem lesz annyira sok, hogy az ember elzárja a befogadás elől, hát, szerintem velem éppen ez történt, de azért tényleg fontos darab és fontos lenne sokaknak (főleg azoknak, akik soha nem néznének meg egy ilyen - pláne Alföldi - darabot) megnézni.

Dekád

Rájöttem, hogy muszáj visszatekintenem az elmúlt évtizedre, mert például 2010 annyira elképesztő volt: 2010 januárjában (? az nem lehet, nem jön ki, na mindegy, valahogy az év elején) terhes lettem, májusban összeházasodtunk, júliusban hazaköltöztünk Triesztből, augusztusban két húsz kilós bőrönddel, a macskával és két gyerekkel a hasamban elköltöztünk Houstonba, októberben megszülettek a gyerekek.
A gyerekek pár hónaposak voltak, mikor itthon meghalt az apukám, hazajöttem a temetésére 2011 márciusában. Ezután volt egy pár hónapos depressziós időszakom, amit gyógyszerrel sikerült rendbe hozni.
Utána már eseménytelenül csordogált az élet (haha): 2012-ben teljesen váratlanul meghalt Marci főnöke, úgyhogy hirtelen munka nélkül maradt. Egy jófej olasz fizikus viszont "befogadta" egy évre  a pisai egyetemre, úgyhogy szeptemberben eladtuk mindenünket (szerencsére a kocsit is sikerült, abból volt pénzünk repülőjegyre), majd két nappal a gyerekek születésnapja előtt, immár hat bőrönddel, két gyerekkel és a macskával (akit előre kellett küldeni és Londonban éjszakázott) elköltöztünk Pisába. Pisában a gyerekek jártak kicsit bölcsibe, a végére gagyarásztak is valamennyit olaszul, tök jó lett volna maradni, de Marci megnyert egy nagy lóvéval járó, kutatókat hazacsábító ösztöndíjat, aminek nem bírtunk ellenállni és 2013-ban sajnos hazaköltöztünk.
A gyerekek elkezdtek oviba járni, én munkát kerestem (ez a folyamat nálam örökké tart, mint tudjuk), néha találtam is - nemrég megszámoltam: tizenöt munkahelyre vettek fel az elmúlt hét évben.
Nagyjából folyamatosan szenvedtünk a lakásprobléma miatt és szörnyen bonyolult családi tranzakciók, veszekedések, lakásrész eladások után 2017 februárjában végül beköltöztünk a házunkba, ami változatlanul fantasztikus-csodálatos-nagyszerű.
A gyerekek már itt ballagtak az oviból és 2017-ben elkezdték az iskolát, amiért nem rajongunk ugyan, de alsónak elmegy...
2018 februárja óta dolgozom az itteni gimnáziumban, amit a sok nyávogás ellenére azért viszonylag szeretek, a diákokkal kifejezetten jóban vagyok, szóval elmegy, bár engem nehéz boldoggá tenni, olyan nyughatatlan vagyok, na meg az iskolai állapotok közismerten rémesek, hogy a fizetésről ne is beszéljek.
2018 áprilisában meghalt drága Fanni cicám, júniusban az apai nagymamám.
Szintén 2018 februárjában kezdtem a szakfordítói szakot, amiért 2019 júliusában kaptam diplomát, 2018 őszén pedig megszületett a drága unokahúgom, aki most már jár és gagyarászik.
A diplomával a zsebemben félállásba kértem magam, úgyhogy idén ősztől emberi mennyiséget dolgozom embertelenül kis fizetésért. Fordítói munkám eddig nem nagyon volt, bár épp most csinálok egy próbafordítást. Amúgy természetesen megállás nélkül azon agonizálok, hogy valójában nem akarok én fordító lenni, de mondom, nekem ez a tévelygés a keresztem és gyanús, hogy most már életem végéig cipelnem kell.
Tíz év alatt jártunk Houstonban, New Orleansban, Galvestonban, én egyedül New Yorkban, rengeteg olasz városban, Londonban, Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban és néhány másik francia városban, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Edinburgh-ban, a Balatonon és egyéb magyar városokban.
Összességében nagy kaland volt az elmúlt tíz év, 2030-ban gyanítom, hogy unalmasabb beszámolót írok majd.