és akkor off

háttööö talán 3/43 körül megy a gép londonba, de csekkolhatod, ryanair-rel megyünk asszem, marci ért az ilyesmihez, én szar vagyok a számokban (és szervezésben), aztán be sem megyünk londonba (sajnos), hanem rögtön cambridge-be vonatozunk, ahol tök fasza szállásunk lesz, a marci-féle okos bácsik foglalták, aztán két nap cambridge, aztán vissza londonba, onnan másnap reggel a szuper vonattal párizsba, ott két nap városnézés erőltetett menetben, aztán vonattal vissza londonba, majd a végén legnagyobb sajnálatomra muszáj visszatérnünk triesztbe, najó, azér nem rossz, hogy majd végre újra nyomorgathatom a drága cicámat.

"money makes the world go round" vol. 51028945

Kezdem megérteni azokat az embereket, akik pénzproblémák miatt felakasztják magukat.

egy rövid kommentpárbaj margójára

Olvasom ezeket a szerintem nagyon sztereotipikus leírásokat a nőkről (amiket nyilván karikatúrának szánt az írójuk, de én úgy gondolom, hogy valami olyasmit próbál karikírozni, ami maximum a Cosmopolitan magazinban van jelen és mint ilyen, nem valódi), fölösleges kommentharcba keveredem (ez igazából nem fontos, hiszen jól tudjuk, hogy kommentben vitatkozni vagy véleményt nyilvánítani nagy butaság, sokan, sok helyen leírták már, hogy a magyar netes közösség egyszerűen éretlen az értelmes beszélgetésekre) és folyamatosan azon elmélkedem, hogy 1) én nyilván nem vagyok nő, merhogy gyakorlatilag egyetlen olyan elemet sem tartalmaz a viselkedésem, mint amiről tipikusként értekeznek 2) ugyanez vonatkozik azokra a nőkre, akik közel állnak hozzám, akiket jól ismerek 3) mindig mélyen elgondolkodtat, amikor egy férfi borzadva mesél arról, hogy az exe mennyire sztereotipikus nőként viselkedett míg együtt voltak, mert valahogy úgy képzelem, hogy egy magára valamit is adó ember intellektuálisan és érzelmileg magával egy szinten lévő partnert választ és nem nézi le a másik viselkedését, illetve véleményét még a szakítás után sem.




PS.: Az 'aki nincs velünk, az ellenünk van' attitűd szerintetek speciálisan magyar hozzáállás, vagy úgy általában elmondható az emberről?

szocializmus, modernizáció, szopás

Épp egy iszonyúan izgalmas témából írok valakinek bérdolgozatot (a szocializmus és a modernizáció viszonya) és őszintén sajnálom, hogy nem oldhatom meg egyszerűen a feladatot és nagyon sokat kell bullshitelnem, merhogy szerintem a legjobb volna ezt a problémát - azaz a hatalmas gap-et, amit a volt szocialista országoknak ugraniuk kellett (volna) az akkorra már nem is kapitalista, hanem mittomén, new age nyugati országokhoz való felzárkózáshoz - az első randis szopáshoz hasonlítani.
Sem testileg, sem lelkileg nem vagy még rá felkészülve, de ha jól sül el a dolog (jézusom, ez olyan sasjózsisan ócska), ha jól veszed az akadályt, ha személyiséged képes az aktust megfelelően integrálni, akkor akár nagy szerelem és kapcsolat is lehet belőle. Ha viszont bebukod, az sok időre visszavethet a randipiacon.

A Férfi öreg (b oldal)

Jó, hogy végre harminc vagy, így nem érzem olyan nagyon pedofilnak magam.

la crudele veritá

De figyelj, most komolyan. Minek itteni magyarokkal barátkozni? Otthon is kurva sok magyar van, már ott sem barátkoztam velük, itt mért kell? Mert állítólag azonos a kulturális hátterünk? Dehát hogy a tökömbe lenne azonos? A mai huszonévesek - kevés kivételtől eltekintve - még olvasni sem tudnak...

molly utazik és ettől neki jó

nagyon izgulok már, párizska, párizska, éjjenéjjen, londonka, cambridgeke, jézusom, fúha, mingyár elájulok

tegnapi

Mo: Borzalmas amit művelünk, hihetetlen, hogy fél kettőkor megnézünk még egy részt. És a múltkor is milyenek voltunk már, mikor kettőkor zenéket kezdtünk mutogatni egymásnak meg boroztunk.
Ma: És a végén gitároztam is.
Mo: Jézusom, olyanok vagyunk mint a kollégisták.

Szóval elmentünk tegnap megnézni a maffiózó külsejű, trieszti fizikus nagyhatalom filmjét egy nagyon Nobel-díjas fontos indiai bácsiról, amiből én főleg a történeti részt fogtam fel, merhogy a fizikához ugye magyarul se sok közöm van, hát még olaszul, na mindegy, mindenesetre szerepelt a filmben egy nagyon cuki, nyolcvan körüli asztrofizikus néni, néhány vörös óriás, de bevallom, nem könnyítette meg a koncentrálást a maffiózó külsejű, trieszti fizikus nagyhatalom úgy kábé negyven körüli csajának a tarkójára varrt, óriási pillangó tetkója, amiről bizony nagyon nehezen vettem le a szemem, nesze neked tudomány...

régen szerettem és vártam a karácsonyt és ebből mostanra, az anyám halála utánra csak valami tompa, nagyon fájó érzés maradt, valami olyan, amit a muszáj-dolgok kapcsán érzünk, valami istenem, essünk már túl rajta, legyen vége, nem akarom.
nagyon nehéz az anyám nélkül élni.

Feljegyzések az optimisták házából

Az ilyen 'segítek szívesen'- embernek én már semmit sem hiszek el. Nem hiszek el semmit továbbá a segítenél kérdésre igent válaszoló, de nemmel cselekvő embereknek sem.
Az idegenektől való segítségkérésre Olaszországban sajnos nagyon rászorulok, de soha többet, komolyan, soha többet. Nem, egyáltalán nem vagyok pesszimista, realista vagyok, sőt, optimista.
Optimista, mert kértem valamit, valamiket (ne nagy dolgokra gondoljatok, hanem mondjuk pár tippre, ami úgy egy darab emiljébe kerül valakinek) és magamból kiindulva segítségnyújtásra számítottam, vagy legalább egy udvariasan odaböffentett nemre.
Optimista vagyok, mert még mindig nem hiszem el, hogy az emberek a legtöbbször így viselkednek, ígérgetnek, segítséget ajánlanak és aztán azt is elfelejtik, hogy valaha találkoztak veled.
Optimista vagyok, mert még mindig reménykedem benne, hogy ha megtartják úgy jó. Nem, nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ilyesmikre, hogy: nincs munkád? itt meg itt mindig kaphatsz munkát, majd megírom pontosan miről van szó, de az emilemre soha nem válaszol, az már nyilván nagyon megterhelő volna, gondoltam is, hogy hamarosan írok neki valami rettentő kedveset, kösz a segítséget bazmeg, vagy ilyesmikre gondoltam.
És hát ez csak egy ilyen kis nyamvadt eset, iszonyú sokkal találkoztam, főleg az utóbbi időben, szeresd felebarátodat, mi a francot szeressek rajta, azt mondja meg végre valaki. Az ígéret szép szó, ha leszarják úgy jó, vagy mittomén.
Viszont arra a kérdésemre válaszoljatok plíz, hogy ezt az emberek miért, minek csinálják? Egyszerűen nem értem. Minek ajánl valaki segítséget, ha nem akar segíteni? Hogy önmagának elmondhassa, hogy már megint mennyire fasza voltam, nagylelkűnek tűntem, vagy miért?
Mert oké, azt már megszoktam, hogy nemet mondani senki sem tud, ezért a bizonytalan, kisbetűs igeneket mindig nemnek könyvelem el, kicsit fárasztó ugyan folyamatosan lefordítani drága felebarátaim gyáva üzeneteit, de úgy látszik nekem ez jutott.
Vagy - és ez is egy lehetőség, bár nagyon nehéz elképzelnem - egyszerűen én vagyok extra szerencsétlen és az emberek mindenki máshoz jók, az ígéreteiket megtartják, szerethetően, egyértelműen, tisztán viselkednek és kommunikálnak.
Fogalmam sincs, komolyan, nem, tényleg nem értem.
Azt viszont biztosan tudom, hogy optimista (vagy naiv és ostoba, hümm) vagyok és ez milyen jó már és milyen vicces is (na, azért lássuk be elég vicces, hogy pont én, a szkepticizmus állítólagos királynője), mert még mindig és újra meg újra, minden seggre esés előtt elhiszem, hogy az emberek tényleg segíteni akarnak és hogy az adott szónak tényleg súlya van.

kínaiak és fizikusok

De figyelj, most mondd meg őszintén, hát van értelme annak a képletnek ott? Hát egyértelmű, hogy semmi de semmi értelme nincs, ez olyan mint a kínai: a kínaiak egyezményesen átverik a világot, értelmetlenül nyivákolnak, mi meg azt hisszük, hogy az egy nyelv. A fizikusok basszus ugyanezt csinálják, valld be, hogy mikor bemész dolgozni és szeminárium van, akkor igazából megbeszélitek, hogy már megint milyen jól sikerült átverni a világot, merhát mindenki azt hiszik hogy a leírt krikszkrakszoknak jelentése van...

hülye olaszok, olasz hülyék (Triesztblog)

Szóval ugye meséltem már, hogy nagy nehezen (olaszul) megbeszéltük ezzel az olasz izével (Paolo), hogy akkor ma reggel és 90 percet és teljesen kezdő és juj, de jó lesz, de én már igazából akkor sejtettem (mert a fickó teljesen őrültnek tűnt) és tegnap este már biztosan éreztem (ugyanis egy jó tanár telepatikus kapcsolatban áll mindenkivel, akiben akár csak egy másodpercre is felmerült, hogy tőle tanuljon), hogy nem lesz itt semmiféle kezdő angol meg to be-magyarázás, mer a fickó egyszerűen nem jön majd el és ez így is van rendjén, pontosan illeszkedik az itteni tanárságom történetébe, mindegy, felkeltünk időben, rendet raktunk és vártunk...és negyedkor azt mondtuk, hogy hát nyilván tök elfelejtette az egészet mer valószínűleg angol nyelvtanárokat hívogató-pszichózisban szenved és pénteken ismét rátört ez a nehezen kezelhető kellemetlen betegség, francba, pedig a mai pénz is kellett volna a Marci születésnapi ajándékához, nemtom mondtam már, hogy gyűlölök tanítani?
Btw mindig az jut eszembe, amit egy itt lakó magyar csaj mondottt nekünk, hogyaszongya Triesztben régen volt egy nagy elmegyógyintézet, ami bezárt és a viszonylag jó állapotú betegeket szélnek eresztették, nohát ezek leszármazottaival beszélek meg angol órákat, yea.
Amúgy meséltem már, hogy az új hobbink a lakásnézés? Naponta tárgyalunk mindenféle tulajokkal a riscaldamentóról, stufáról és condominióról, persze végül nyilván baromira nem költözünk majd sehová, mert túl nagy és idegesítő macera lenne, de bevallom, én nagyon élvezem, el is határoztam, hogy ingatlanügynök leszek (igen, csak miután már elvégeztem a pizzaiolo tanfolyamot), mert egyszerűen imádok idegen szobákban ábrándozni, bútorokat tanulmányozni, mérlegelni a kilátást és a fekvést, meg hogy vajon mikor honnan süt a nap.
Egyébként pedig jelenleg sci-fi fesztivál van Triesztben, nem, én nem szeretem az ilyesmit, de mivel itt soha semmi nincsen, minden alkalmat ki kell használni a művelődésre, tegnap láttuk ezt itt, ami egy elég didaktikus, ámde nagyon nyomasztóra és - az animációs részek, meg a hangulat miatt - igen eredetire csinált filmecske, ma meg megyünk valami nagyonfizikus bácsik nagyonelőadására a fekete lyukakról, de előtte, na, szerintetek micsinálunk előtte? Hát persze, hogy lakást nézünk, jessz.

a 'fussatok, gecik!'-ciklusból

Nemcsak a szövege, a refrénje is passzol a futáshoz, hat kilométeren át nyomtam és a következőkön elmélkedtem többek között:
- bevallom, rettentően elgyengülök, mikor a pasim te hogy lehetsz ilyen szép felkiáltással vadul fotózni kezd, amikor este hazaér
- azt figyeltem meg, hogy a nők a konditeremben mind nagyon kímélik magukat: csigalassúsággal biciklizgetnek, nagyon ritkán futnak, általában meg se izzadnak, szóval csak eltoszonkoskodnak egy kicsit és lássuk be, nagyon sok nő kevés gőzzel, takaréklángon él, keveset és visszafogottan kefél, keveset és visszafogottan eszik és iszik, nem mászik sziklát, retteg egy gyors autóban, fél a póktól, mittomén, persze ez nyilván ösztönös, egy nőnek nyilván kell a muníció meg az energia az utódok miatt, szóval ne értsetek félre, nem minősítem a visszafogott nőket, inkább arra akarom kihegyezni a dolgot, hogy akkor viszont a nő, aki vadul és felelőtlenül kefél, sziklát mászik, hisztérikusan gyorsan vezet, annyit eszik mint egy favágó, iszik mint a gödény, pókokat gyűjt, satöbbisatöbbi, szóval az ilyen nő rendellenes, önmagát ostobán elhasználó genetikai selejt?
- ha a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, akkor a hosszútávú kapcsolatokat végső soron a háj tartja össze?

A fenti elmélkedéseimen kívül két igen fontos eseményről szeretnék beszámolni:
- együtt futottam egy ásvánnyal; egész jól bírta, ahhoz képest, hogy folyamatosan úgy tartja a karját, mintha két bowling golyót csapott volna a hóna alá
- Olaszországban az a divat, hogy a konditeremben egy szép nagy terráriumba dögnagy kígyót helyeznek el, gondolom ezzel utalnak a hely vadállati voltára (esetleg Cicciolinára, ehhe), vagy énnemtom, nade a lényeg az, hogy én rendszeresen a kígyó mellett futok és hát az az igazság, hogy eddig csendes borzadállyal szemléltem az undok kis fekete szemét, de ma valami megváltozott köztünk: a terrárium egyik oldalán megpillantottam egy, a kígyónak odaerősített névtáblát, mely szerint a neve Ricky. Természetesen azonnal beleszerettem.

ahogy a dolgok vannak

egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen büdös mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska

passzív-agresszív

[19:55:58] MK: te figy, talaltam egy csomo amerikai helyet;)
[19:56:00] KA: wow
[19:56:05] KA: helyes, helyes
[19:56:07] MK: persze meg kell nezni, hogy hol vannak, meg milyenek
[19:56:20] KA: nem félsz, hogy el kell venned feleségül a végén?
[19:56:21] MK: de egy-ketto munkaleiras eleg jol hangzott (nem mind passzol ram igazan)
[19:56:29] MK: :D
[19:56:55] KA: szóval nem félsz?
[20:09:52] MK: nemnem

És azért muszáj beszélnem a torokszorító dolgokról, a közelgő karácsonyról, amitől azt hiszem az egész családom retteg, a közelgő anyám nélküli karácsonyról, aminek a gondolatától is legszívesebben az ágy alá bújva sírnék életem végéig, meg a kicsire aszalódott apukámról, aki hálálkodva köszönte meg, hogy főztem neki mikor otthon voltunk, bármit megtennék, hogy jobb kedve legyen és tudom, hogy semmit sem tudok tenni és bármit megtennék, hogy feltámasszam az anyámat, tegnap valaki azt mondta, a halál nem szomorú, mert elkerülhetetlen, nincs az elkerülhetetlen dolgoknál szomorúbb, én mondom feleim, bármit megtennék, hogy legyen még egy közös karácsonyunk, bármit, de nem lehet, mert az anyám nem lesz itt soha többé.

szellemek márpedig vannak

Ma: Te, mi volt ez a hang?
Mo: A macska, nem?
Ma: Nem, a macska itt van.
Mo: Hát akkor nyilván a szellemek, mindenhol vannak, otthon szerintem több is lakott, tudod, meséltem, mikor éjjel az egyik pofon vágott. Nem kell ebből olyan nagy hűhót csapni, itt vannak, de nincs velük baj, nem csinálnak semmi rosszat.
Ma: Jaj, ez ijesztő. És a szellemek akkor is itt vannak, amikor az ember mondjuk maszturbál?
Mo: Igen, ilyesmin én is szoktam aggódni, mármint, hogy mondjuk a halott rokonaim itt keringenek mikor dugunk...

Feljegyzések a lúzerek házából

Az előbb a gugli kalendárban összeírtam, hogy mikor milyen óráim lesznek, mikor kit tanítok és hova kell mennem és arra kellett rájönnöm, hogy meglepően sok órám van ahhoz képest, hogy kábé két fillért keresek és mindez miért van, na miért?
Hát persze hogy a sok kibaszott lusta, szerencsétlen, nem egyenes és nem megbízható tanítvány miatt. Hogy soha semmit nem lehet előre tervezni, mert elvileg tanítok, de mindegyik állandóan lemondja, eltűnik, beteg lesz, meghal, dolgozik, költözik, depressziós, tegyük át, maradjon el, most éhes vagyok, inkább ne legyen óra, jaj most értem haza, ugye ráérsz később, fú bazmeg de idegesítő, na ezért, pontosan ezért hagytam a picsába az egészet annak idején és tessék, itt vagyok megint a kellős közepén, elvileg egész sok órával, gyakorlatilag nulla pénzzel.
Gyűlölöm.

the lodger

Új bogár költözött a lakásba. Baumgartner Ferenc. Igen, gondolom zsidó, hát istenem, mosmitnéztek?

Feljegyzések az Alcatrazból (aka slave to the wage)

Tuti Korsakov-szindrómám lesz mire befejezem ezt a fost.

Remek, csudálatos, gyönyörű.
Marci elment az olasz csoportunk főzős bulijára, amibe én rettenetesen finom mákos gubával neveztem, a mákos guba meg is jelenik a bulin, én viszont itthon szopok ezzel az istenverte ínyvisszahúzódós kutyafaszával, semmi gond, már csak ötven oldal (és mondjuk úgy 28 óra) és the end.
Megjegyzem énnemtom mit van olyan nagyra magával az összes fordító, a fordítói munka ocsmányabb (és szerintem kevésbé kreativ) mint egy futószalag mellett állni; komolyan mondom jobban éreztem magam anno reggel hatkor a dobozgyárban, ott legalább szerelmes volt belém a művezető...

muszáj beszélnem róla

Tegnap 12 perc 18 másodpercen át telefonon beszéltem egy olasszal leendő angol óránkról. Próbáltam én angolra váltani, de nem engedte az átkozott (nyilvánvalóan egy büdös szót sem beszél angolul), szóval egész kúl vagyok, csak ennyit akartam, nohát.

slave to the wage vol.69931260

Ma: Nem olvasol fel több verset? Tök jó, mikor olvasol.
Mo: Na jó, még egyet.
Mo:És akkor zuhogott, csattogott, villámlott/S akkor kerültem messze szobámat/És akkor őrjöngtem, szidtam a világot/S akkor tiport legjobban a Bánat./S akkor imádkoztam, követeltem, kértem/És akkor sírtam szívből igazán/S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem, /Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.
Na jó, mosmár tényleg megyek vissza a fognyaki érzékenység tüneteivel vacakolni...





PS.: Azér csak nem álltam meg, kettőkor fel kellett olvasnom, márcsak a múltkori postom kapcsán is, hogyaszongya: - Instállom, usgye, aszongya, butykos, lölkem - mondta Turi Dani makacs-mereven. S egyszercsak, fogta, s akkorát bömbent, ordantott a torkával, hogy a szája kétoldalt kirepedt a füléig. Valami forróság fogta el a hercegzasszonyt: - a hímség ilyen förtelemszép nyikkanására. Elszédült, megkábult, összebágyadt, lecsuppant, odariggyent a férfi zekés melletetejére. Először látott igazi férfit. Erős, ősösztönös, nagyszerű, igazi, félliterköpő, füligrepedtszájú, füstös férfit. Az igazit. A nagyot. A kérlelhetetlent. Az ősösztönöst.

Dr House, Dr Bailey és kis barátaik

Én tudom, ezek csak ostoba filmek, sorozatok, ez csak fikció, ez csak mese, a felnőttek ópiuma, a remény, hogy a világ nem egy undorító, szürke, közönyös hely, hanem az érzések, az értékek, na azok igenis itt vannak, jelen vannak, tiszteljük, becsüljük, szeretjük őket, a gonosz nem nyeri el méltó büntetését, merhogy gonosz, na az nincsen is, a gonoszság kérem az csak valami álcázott, üdvözült mosollyal pislogó sérülés az emberben, a gyermekkori bántalmai neki, persze, tudom én ezt, deazér gyerekek, mindig rettentő ideges leszek, mikor ezekben a fikciókban a gonoszságokat ordibáló, keménykedő, mindenkivel közönségesen őszinte és majdnem mindig nagyon geci szereplőket tulajdonképpen mindenki rajongva szereti, merhogy az ilyen szőrösszívű mocskokról ugye mindig kiderül, hogy hát ők színes-illatos réten pislogó, hangicsáló viráglelkű lények és a keménykedés, na az csak álca, merhogy ők a legemberibbek, a legjóságosabbak, a legsérülékenyebbek, satöbbisatöbbi, ismeritek a típust mindannyian, hát namár, nemár, lássuk be: a fríkeket, főleg ha arrogáns gecik, minden közösség kiveti magából (tudom mit beszélek), méghogy szeretet, meg szimpátia, meg a titkos fájdalmak mély megértése, meg titkos imádat, empátai, ugyankérem, jézusmária.

vénülő kezemmel

Ó, már tíz napod sincs addig, nagyszerű, szuper, lássuk be, a férfi harmincnál kezdődik.

2008.08.18. (rincoglionita)

Tegnap este sörrel ünnepeltük a Nagy Megismerkedés Napját (NMN), meg a sinh-Gordon modell nem relativisztikus limeszét, úgyhogy most másnaposan kúszunk a lakásban mindenféle pizza házhozszállítós szórólapok után kutatva.
Éjszaka, a szokásos álmatlan hentergésem közepette egyrészt az a romantikus gondolatom támadt, hogy én most is mindent ugyanúgy csinálnék mint egy évvel ezelőtt, bizony, kijönnék ide egy vadidegennel, akibe beleestem mint ló a gödörbe, másrészt Marci úgy hajnali három körül fennhangon azt mondta, hogy see you all, ez lesz az elköszönés, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy majdnem leestem az ágyról, majd azzal nyugtatgattam, hogyaszongya ne szomorkodj, az apukám állítólag egyszer éjszaka felült az ágyban és azt kiáltotta: "elvtársak, fel van darabolva!".

lutto

Amikor annak idején először úgy tűnt, hogy a két éves kapcsolatunknak véget vetünk az Istvánnal (igen, csak úgy tűnt, mert röviddel utána kibékültünk, majd öt évig folyamatosan szakítottunk, de ez most nem tartozik ide), én majd' beledöglöttem: hetekig nem aludtam (altatóval sem), nem tudtam beszélni, nem ettem, fogytam vagy 20 kilót és egész nap a Duna tévén néztem az időjárás jelentést (a főiskolán akkor szerencsére gyorsan lenyomtam a vizsgáimat valahogy, nyilván önkívületben, szóval pusztulhattam kedvemre egészen február elejéig), pokoli volt. Nos, a nagymamámnak nyilvánvalóan nem tűnt fel semmi az egészből, pedig gyászoltam a javából, utólag komolyan csodálkozom, hogy túléltem azt az időszakot.
Az apám jelenleg rettenetes állapotban van és a nagymamám ezt egyszerűen nem érti: nem érti, hogy nem tud aludni, nem tud enni, nincs kedve semmihez, merhogy szerinte a gyász elmúlik, hát hiszen ő is gyászolt már.
De vajon mennyi idő után múlik el a gyász ha a szüleim tizenhét évesen ismerkedtek meg (tehát gyakorlatilag együtt nőttek fel) és összesen negyvenkét évig éltek együtt? Valószínűleg soha.

ahogy a dolgok vannak

Amikor akár csak egy egészen rövid Budapest (vagy Balaton, vagy London, vagy egy akármilyen másik hely) után visszajövünk ide, nekem olyan borzalmasan rossz a kedvem napokig, hogy alig tudok kimászni az ágyból reggel.
Trieszt a reménytelenség városa.

"money makes the world go round"

A családom jelenleg tragikusan szar anyagi helyzetben van; a filmekben az ilyen reménytelen szituációkban az egyik családtag végül mindig hirtelen felindulásból elkövet egy igen tébolyult és nagyon béna bankrablást.

I heart Budapest

Itt ábrándozhatok a hatoson, ahol részeg fiatalok ordítanak, hajléktalanok fekszenek az utcán, sárga a villamos, színes-szagos a körút, mindenki magyarul beszél, vannak művész mozik, az utcáknak története van az életemben, mindenki ismeri Mekk mestert, a város él, lélelegzik, az előbb majdnem megcsókoltam a Nyugatinál a földet és tervezem, hogy holnap megnyalom a metró bejáratát, esküszöm már majdnem magyarnak érzem magam...

???

Na jó, budapestinek.

egy temetés margójára

Igazából csak temetésekre és esküvőkre megyünk haza: az én rokonaim és ismerőseim meghalnak, a Marciéi házasodnak.
Amíg éjszaka álmatlanul hánykolódtam (a hajnali felébredések helyett újabban nem tudok elaludni) azon gondolkodtam, hogy vajon mi a közös és mi különbözik az anyámban és a testvéreiben (közülük fél év eltéréssel ketten haltak meg idén, az anyám és a nagybátyám, a két legfiatalabb testvér).
Furcsa megfigyelést tettem: a négy testvér közül az egyetlen akit láthatóan sosem érdekeltek különösebben az emberi kapcsolatok, sosem érdekelte a szerelem, nos, egyedül ő nem rákos.

homo ludens

Tulajdonképpen egész életemben (na jó, életem bizonyos szakaszaiban) a nyelv abszurd mivoltát, azaz a szavak használatának korlátoltságát, alkalmatlanságát és fölöslegességét próbáltam bizonyítani, így a hétköznapi kommunikációmat is igyekszem ehhez az elvhez igazítani, illetve már jó ideje abszurd nyelvkönyvet készülök írni, nyilván óriási siker lesz...
A legújabb, a nyelv abszurditásával kapcsolatos játékom igen egyszerű: minden tevékenységünket máshogyan nevezzük, mint ahogy annak idején megtanultuk, tehát ha éppen ágyban fekve szundikálunk, akkor a mit csinálsz kérdésre azt válaszoljuk, hogy leveleket veszek ki a postaládából. Ha pedig a kedves Férfit csetben interjúvoljuk a fentiekkel kapcsolatban a munkahelyén, akkor a következő párbeszédhez hasonlót illik lefolytatni:

2:44 PM me: micsinálsz?

2:45 PM M: origamit hajtogatok

me: ó, azt hittem kádat mosol...

(még mindig) blogok ihletésére

Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy míg a minden este kocsmázó tizen- és huszonéves laza és jó fej, addig ugyanez ötvenesben visszataszító alkoholista.
Tényleg igaz lenne a mondás, hogyaszongya az alkoholista ugyanannyit iszik mint mi, csak őt lenézzük? Vagy az alkoholizmust idővel illik kinőni és ezzel minden korosztály születésétől fogva tisztában van?

"'Well, shall we go?' 'Yes, let's go.' They do not move"

Ma:Úristen, még nem döntöttük el mit csináljunk. Holnap meg kell mondanom.
Mo:Szerintem maradjunk. Majd megnyugszom és elfogadom a sorsom; nem akarom, hogy miattam tönkremenjen a fizikusi karriered.
Ma:Szerintem menjünk. Nem akarom, hogy megőrülj itt munka nélkül, ráadásul te egyszer már otthagytál mindent értem, úgyhogy most nekem kell áldozatot hoznom.
Mo:Ugye tudod, hogy semmi önzetlenség sincs egyikünkben sem? Mindketten csak hárítjuk a döntés felelősségét. Amúgy gyűlölöm ezt a várost, menjünk. Vagyis maradjunk. Menjünk. Maradjunk. Eh, nemtom.
Ma:Menjünk.
Mo:Igen, menjünk. M_e_n_j_ü_n_k. MEGYÜNK!

3:53 PM M: csao

megmondtam giusinak

jofej volt

meg o mondta, hogy ha majd megis kell hosszabbitas, meglatjuk, hatha tehet valamit

jo, jo, te ennek nem orulnel

de erted, jol allt hozza

me: jól van, akkor a kocka el van vetve, látod, a végén szerencsénk lesz...maradhatunk;)
M: szoval hogy jofej volt mussi

javasolt meg 2 helyet, csak az a baj, hogy az lehet, hogy halaluncsi

svajban

azt mondta, meg genf is eleg dead

4:07 PM ez az egyik

me: svájc?

M: a masik meg fribourg/freiburg

me: úgy képzelem svájcot mint egy nagy műtőt

M: en is

blogger bloggernek farkasa vol. 457900134

Persze, persze, hasznos intézmény a blog, mert egyrészt nem kell meghallgatnunk ismerőseink borzalmasan unalmas lamentálását, történeteit, lelki életét (én sokszor csak úgy válaszolok a hogy vagy kérdésre, hogy olvasd el a blogomat, bevallom, fáraszt a beszéd már hosszú ideje ráadásul annak idején éppen azért kezdtem blogot írni, hogy megkíméljem a környezetemet magamtól és a problémáimtól), másrészt nekünk sem kell barátainkat végtelen nyivákolásunkkal kínozni, merhát a blognak mindig mindenről hisztizhetünk.
A tegnapi kommentek kapcsán viszont azon kezdtem gondolkodni (mondtam én ezt már régebben is, mindig nem mondtam), hogy nem is biztos, hogy olyan nagyon jó dolog megszilárdítani pillanatnyi érzéseket, gondolatokat, hogy pont attól, hogy megszilárdítjuk, mind nagyon valóságos lesz, nagy jelentőségű, különleges, ezt nem akarhatjuk, nem, nem, a legtöbb embernek már így is az a baja, hogy rettentő komolyan veszi saját magát, a saját érzéseit, a saját gondolatait, a saját tetteit, hát még, ha hercig kis karakterekkel mesélheti el a világnak minden bánatát, hát még, ha bizonyos embereket kommentelésre inspirál...ettől ő fontos ember lesz, író, tanító, nevelő, világmegváltó, Valaki és hát csak súgva, egészen halkan mondom, csak a kedves tévénéző gyerekeknek, csak itt és most (jó lenne, ha valaki mosmár fizetne ezért a nagyszerű gondolatért), hogy isten óvjon minket az író, tanító, nevelő, világmegváltó blogger Valakiktől.

helyzetjelentés

A lényeg, hogy együtt akarunk lenni.

Foglaljuk össze tehát. Lehet, hogy Triesztben maradunk. Lehet, hogy Amerikába megyünk. Esetleg Angliába. Dániába. Amszterdamba. Budapestre. Bolognába. A jövőképem kissé bizonytalan. Jövőképpen nem vagyok biztos. Hogy jövőképp ehhez?
A romantikus kapcsolatok ismérve többek között a szörnyű bizonytalanság, tehát szerencsés nő vagyok, feleim.

mogyoró kinövi a blogját

Újabban folyton azon kapom magam, hogy iszonyúan ingerel az összes blog: a lelket boncolgatós (de ha ezt gondolnám, akkor azt csinálnám, viszont nem csinálhatom azt, mert így és így érzek, nagyon fáj, vagyis nem, de azért néha mégis belehalok és amikor belehalok, akkor érzem, hogy élek, de nem halhatok bele, hiszen ez az életem), bátran szókimondó modoros-pinaszagú (széttártam a lábam, basztunk, az ondó az arcomba fröccsent, mit érdekel engem, köpök a férfiakra), a valódi napló (beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Székesfehérvárig, a kocsiban nevettünk, aztán betértünk egy étterembe, csirkepaprikást rendeltünk, sütött a nap, háromszor pisiltem, kaptam egy új pizsamát, nagyon szép nap volt), a viccesen-bebaszós-vagány vagyok blog (aztán a gödörben a huszadik vodkasör után lehánytam egy hajléktalan bokáját, sírtunk a röhögéstől), a nagy költő vagyok blog (a hajnal a szemhéjamon át a lelkembe kukucskált és bágyadtan köszöntötte ébredező szívemet), a nagyon okos és művelt vagyok blog (Bertrand Russel szerint az elme legjellemzőbb tulajdonsága éppen az, hogy képes ismeretségbe kerülni olyan dolgokkal, amelyek mások, mint ő maga), na jó, szóval hányok a blogoktól, na.
Most mit tegyek? Ne olvassam őket, persze, nyilván, mindig ezzel jöttök, nekem viszont van egy jobb ötletem: esetleg inkább blogolok a blogundorról.

speranza

Talán mégis Amerikába megyünk (ó uram, add).

helyzetjelentés

Nos, a bogár neve tulajdonképpen Stefanics László Ágoston. Ez azért jó, mert így nemcsak Lacinak szólíthatom. Cukor nélkül szereti a kávét.
Valószínűleg még két évet maradunk Triesztben.
Faszán értettük az olasz hangalámondást a dél-amerikai filmfesztiválon.
Ma San Giusto nap alkalmából egész nap henyéltem, bár nemtom mit ünnepelünk ilyenkor.