péntek, szeptember 28, 2012
csütörtök, szeptember 27, 2012
"Houston we have a problem"
szerda, szeptember 26, 2012
"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás" vol.87653294502
az első utas
kedd, szeptember 25, 2012
Marcika különkiadás
hétfő, szeptember 24, 2012
ahogy a dolgok vannak
szombat, szeptember 22, 2012
"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás"vol.985473829
péntek, szeptember 21, 2012
beszélnem kell róla
Jóvanna, az ilyen is a kultúrsokk része, nem?
nyaff
PS: Van egy magyar ismerősünk az egyetemen, tegnap kicsit leveleztünk, csodálkozott, hogy elköltözünk, de aztán azt mondta, hogy szerinte a gyerekek itt annyira elszigetelten nőnek fel, hogy miattuk mindenképp jobb lesz nekünk Európában.
Ő magáról azt mondta, hogy hiába van itt a férjével munkájuk, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy Amerikában öregedjen meg. Marci is azt mondta nekem valamelyik nap, hogy ő már inkább nem akar floridai nyugdíjas lenni...neki mondjuk nagyon elege van Amerikából, ha jól érzékelem.
"America no more"
csütörtök, szeptember 20, 2012
szerda, szeptember 19, 2012
breaking
Kis örömök, nohát.
kedd, szeptember 18, 2012
ezcsakegyköltözés vol.sok
Károly barna és bőrüléses és méltóságteljes, Károlyt nem szerettük annyira, mint Eriket (az olasz-magyar kocsit), de azért rémes ez az egész.
Persze örülni kell, mert Károly drága volt, dede jaj... tegnap Léna szép kis ágyát is elvitte valaki (a babák most a kis úti sátraikban alszanak), a lakásban most már csak két szék, egy asztal, meg a matracaink vannak bútor gyanánt, olyan szomorú.
Tudom, tudom, ezcsakegyköltözés.
luxusnyavalygás vol.sok
A baj csak az, hogy tényleg nem omolhatok össze most, el kell napolnom ezt a rettenetet, kérlek, Univerzum, segíts átvariálni a programot, az összeomlást szeptember 28. utánra - november lenne egyébként a legmegfelelőbb - időzíteni.
A Dalai Láma valamelyik könyvében olvastam, hogy mikor meghalt a testvére, akkor egy darabig nagyon szomorú volt, de egy pillanat alatt belátta, hogy ennek semmi értelme és egy csapásra ismét a régi lett. A Dalai Láma akarok lenni. Vagy ha ez nem lehetséges, akkor kérem a normális, józanabbik felemet.
István mondta nekem régen mindig, hogy mikor igazán nagy baj van, te sosem sírsz. Ehhez kéne tartanom magam, a fenébe is.
(s)iker vol.7639261712
Elviselhetetlenül aranyosak.
egy kis Vekerdy
– Létezik olyan, hogy jó szülői stratégia?
– Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.
Molly blues
Aztán a sértődöttségemen valahogy mindig röhögni kezdek és kicsit megnyugszom.
hétfő, szeptember 17, 2012
ezcsakegyköltözés
A macska-saga most már valami elképesztően bonyolulttá vált: Fanni úgy tűnik, olyan ezer dollárért fog utazni (most hogy ezt leírtam, lábon kihordtam még egy agyvérzést), egy napot Londonban kell töltenie és végül majd Rómába érkezik, ahol egy számára vadidegennél lakik majd pár napot.
Miért kell egy költözésnek ennyire nehéznek lennie, miért? Nap mint nap megállapítjuk, hogy Amerika tényleg arról szól, hogy minél több pénzt kicsikarjon belőled bárki, akivel kapcsolatba kerülsz.
Persze amikor már tényleg azon a ponton vagyok, hogy spontán égek az idegességtől, akkor próbálom mantrázni magamban, hogy ezcsakegyköltözésezcsakegyköltözés...ideig-óráig működik.
"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit." vol.987634578392
vasárnap, szeptember 16, 2012
"És jó itt, mondta a riportban"
na még egy
Csak azt akarom már régóta mondani, hogy szerintem az embernek, ha gyerekei vannak, iszonyat sokat kell dolgozni a házasságán - és ez hiába közhely, szerintem az egyik legfontosabb -, mert gyerekkel luxus elválni.
Nap mint nap megfigyelem, hogy mennyire ragaszkodnak mindkettőnkhöz, hogy mennyire iszonyatosan fontos nekik mindkettőnk jelenléte, hogy mennyire várják a visszajelzést mindenre mindkettőnktől. Szerencsére Marci nagyon gondoskodó apa és bár keveset van itthon, mikor itthon van, akkor pelenkázik, játszik velük, eteti őket, csinál mindent derekasan.
Szerintem borzasztó volna nekik, ha valaha elválnánk - jó, nyilván más ez idősebb gyerekkel, bár szerintem az ember felnőttként is sérül, ha elválnak a szülei, de lehet, hogy ez csak az én mimóza lelkem szüleménye - és én bármit meg fogok tenni, hogy jól működjön az életünk.
Persze sokat gondolkodom azon is, hogy vajon a nagy szerelem az mindenre elég-e - jelenlegi álláspontunk szerint igen -, de ezt majd esetleg egy másik rettenetesen izgalmas dolgozatban fejtem ki nektek.
nyiff
Mondták, hogy bármit itt hagyhatunk, csak a gyerekeket nem. Igen, viccelt (szerintem igazából nem), igen, nevettünk, nem, nyilván nem hagynánk itt őket (ezt le sem kell írni olyan egyértelmű), de mégis szarul esett, mert annyira kifejezi, hogy mit gondolnak róluk.
Mindegy, nyilván nem kéne ilyesmivel foglalkozni és amúgy is túlérzékeny vagyok, csak ez a mondat megint ráébresztett, hogy mennyire iszonyúan kell vigyázni arra, hogy ne bántsunk meg másokat mindenféle fölösleges mondatokkal.
12 days to go
Mondjuk azt sem csodálom, hogy a gyerekek kivannak: nyilván érzik a mi idegességünket, a lakás és az ő szobájuk is teljesen csupasz, alig sétálunk, folyton intézkedünk meg pakolunk, ha ébren vannak akkor is (hisztiznek is rendesen miatta), jaj, utálatos az egész.
Úgy döntöttünk, hogy nem lesz garage sale, amink még van, azt eladakozzuk, egyszerűen nincs már kapacitásunk eladogatni dolgokat.
Istenem, csak menjünk már innen, számolom a napokat, komolyan. Elegem van nagyon.
nyaff
Imádom őket, de ezt a non-stop szolgálatot rettenetes hosszú éveken át csinálni.
Mindegy, csak fáradt vagyok.
szombat, szeptember 15, 2012
csak a szokásos
Éjfél körül elkezdtük bepakolni óriás táskáinkat: most épp az az álláspont, hogy hat - 23 kilós - sem lesz elég. Mondjuk egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy fizikailag hogyan kivitelezhető ez az egész: két gyerek (plusz autós ülések, plusz babakocsi), egy macska óriás ketrecben, legalább hat baromi nagy táska, két laptop, meg amit a fedélzetre viszünk. Csodás lesz az egy év Pisában: szerintem folyamatosan kipakolok majd azért, hogy végül újra bepakolhassak.
Előző életemben biztosan agorafóbiás voltam, ezért kapom ezt most...
péntek, szeptember 14, 2012
ahogy a dolgok vannak
És mint mondtam, a macskával van a legtöbb baj: a kurva British Airways kitalálta, hogy Pisába nem szállít állatot - valahogy egy hónappal ezelőtt ez senkinek sem jutott eszébe, mikor hívogattuk őket -, úgyhogy a macskát megpróbáljuk Rómában felvetetni az egyetlen egy darab ismerősünkkel, aki ott van. Ha nem sikerül, akkor talán hazaküldetjük, na ez meg szintén egy reménytelen ügy (ki veszi át? hova teszi? mikor megyünk érte?). Meg hát amúgy is: szegény Fanni félőrült lesz, mire újra találkozunk vele.
Úristen. Soha de soha de soha ne költözzetek Amerikába, ha nem akartok örökre itt maradni.
PS: Mikor nyafogok, Marci mindig azzal nyugtat, hogy legalább lesz mit mesélni az unokáknak a hajdani mozgalmas életünkről. Hát igen. Ha megérem, akkor nagyon is lesz mit mesélni...
csütörtök, szeptember 13, 2012
sixteen days to go
Persze még így is hihetetlen mennyiségű cuccunk van - többek között a kocsit is el kell adni -, el nem tudom képzelni, hogy kiürítjük valaha ezt a lakást.
Minden reggel gyomorgörccsel ébredek és altatóval alszom - öregszem, a kalandos élet meggyötör rendesen. (és vers)
Marcika különkiadás
szerda, szeptember 12, 2012
La Nouvelle-Orléans
Bár volt pár pillanat, mikor sírtam - a babákkal valami eszelős bonyolult volt kivitelezni akár egy fotót is az utcán és néha kiborultam, mert nagyon frusztráló tud lenni, ahogy órákon át ordítanak a kocsiban és rám köpik az étteremben a kaját, meg ilyenek -, de most, hogy itthon vagyunk és a babák alszanak, most már csak a szépre emlékezem.
Persze New Orleans is egy gusztustalan, zajos, büdös város - az anyaság valahogy alapjaiban megváltoztatta a városi patkány imidzsemet, mostanában már csak virágos réteken szeretnék mosolyogni a szőke gyerekeimmel -, de olyan nagyon karakteres és bizonyos értelemben itt-ott szép is. A szexiparos lányoktól mondjuk én már Amszterdamban is nagyon szomorú lettem, itt meg valahogy súlyosbítva van az egész bulizós-fülledt fíling nyomorszaggal is (nagyon sok a hajléktalan, bár nagyon barátságosak), meg én a bulizós-fülledt fílingtől is alapvetően nagyon szomorú leszek, talán mert mindig felidézem a másnapokat, meg a vad bulizás hiábavalóságát, szóval volt itt is sok minden, ami taszított, de sokkal-sokkal jobb volt, mint New York.
(New York nekem nem volt elég karakteres, ráadásul büdös volt és nagyon koszos. Igen. Csak bűze volt, míg például Londonnak meg Párizsnak igazi illata van. Szerintem ha hazamegyünk, Budapestet is utálni fogom, pedig azelőtt szerelmes voltam belé. Tudom, tudom, a New York imádók utálnak ezért, de micsináljak, nem tetszett, egyszerűen nem. )
És még azt is el kell mesélnem, hogy a babák fennállásának történetében először egy ágyban aludtunk négyen - és hiába, hogy állati kényelmetlen volt és alig fértünk el és lökdöstük egymást, valami hihetetlenül jó érzés volt a kis babatestekkel heverni, meg meglesni őket álmukban.
vasárnap, szeptember 09, 2012
NO előtt
Az amerikai trendnek megfelelően - és a hírhedten poloskás New York után - eszelős rettegést fejlesztettem ki magamban a szállodai szobák ágypoloskái iránt (hosszú-hosszú fórumokban értekeznek arról emberek, hogy képtelenség megszabadulni tőlük egy-egy utazás után és hogy a családot nemcsak mentális, de financiális nyomorba is taszítja a bedbug harc), úgyhogy legszívesebben szkafanderben, kilencven százalékos alkohollal leöntve mennék.
Szegény Marci - a család józanabbik tagja - némán tűri, ahogy mindent előre bezacskózok és előkészítem a poloska vizsgáló felszerelésemet.
Azelőtt simán csak turista voltam, most harcba indulok. Ó, boldog tudatlanság, szeretlek.
szombat, szeptember 08, 2012
SATC (trash version)
plattyant
:morog
És percenként cserélgetik a profilképüket...
csütörtök, szeptember 06, 2012
end game
23 nap múlva utazunk, úristen.
szerda, szeptember 05, 2012
"He said I was a flower of the mountain, yes, But now I've powers o'er a woman's body, yes."
Valahogy olyan furcsa volt, hogy miért akar valaki olyan nagyon egy asztalt, hogy öt percenként telefonál miatta, így aztán utána néztem, hogy létezik-e craigslist bűnözés és hát naná, hogy létezik és nemcsak a prostitúció kapcsán: újabban az a divat, hogy valami nagyon drága tárgyat meghirdetnek nagyon olcsón, odacsalnak egy lakásba, majd a fejedhez pisztolyt nyomva kirabolnak. Miután elolvastam ezeket a csodálatos történeteket, úgy döntöttünk, hogy Marci inkább beviszi az egyetemre az asztalt...
Az ilyen történetek engem mindig nagyon elgondolkodtatnak és rádöbbentenek arra, hogy én valami eszelős naiv vagyok: egyszerűen feltételezem az emberekről, hogy alapvetően jószándékúak, hogy jót akarnak és hogy ha rosszat is tesznek, hát utólag megbánják. És újra meg újra kiderül, hogy egy fenét van ez így. Én meg újra meg újra hiszek mindenkinek - úgyhogy azt hiszem, nekem nem az első pofon a legnagyobb, mert én csak nagy pofonokat kapok.
kedd, szeptember 04, 2012
gugli nem a barátod
Szóval: téboly balra, én jobbra el.
PS: Mindenkinek nagyon köszönöm a segítséget, nagyon tetszik, hogy ennyi jóságos emberrel kerülök kapcsolatba a blog által.
hétfő, szeptember 03, 2012
deal with it
Azt hiszem a szülők halála mindenképpen valami rémisztő ősmagányba taszítja az embert.
"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!"
Fura, sírós gyakorlat.