http://www.youtube.com/watch?v=cNkp4QF3we8

És ha már épp ilyen írósban vagyok, akkor azt is elmesélem, hogy a postán kihallgattam, amint egy ötvenes fickónak valami lakásbiztosítást ajánlgat a postáskisasszony, amire az egy adott pillanatban azt reagálja, hogy majd megkérdezem anyát, mire én hátrafordultam és méregetni kezdtem, mondván, hogy hogy a fenébe lakik egy középkorú férfi még mindig az anyjával, de aztán persze rájöttem, hogy a szerelem elmúlásával a párok közt úgy tűnik ez a kötelező titulus...egyébként biztos mondtam már, de nekem ez az anya-apa teljesen stílusidegen, mi mama-papával nőttünk fel, hát nekem is evidens volt, hogy a gyerekeim hívjanak így. Egyszer talán a bezzeganyán olvastam, hogy egyesek szerint a mama-papa angolszász hatásra került be a magyarba, hát izé, azér ezzel erősen vitatkoznék, imígyen felkiáltva: mamma mia!

Marci persze szokott csúfolódni, hogy a mama-papa klasszikusan a budapesti sznob értelmiségi családok sajátja (mondjuk a családom se sznob, se értelmiségi nem volt, de amúgy minden stimmel), de mindegy, engem tényleg a hideg ráz az anya-apától, Marci meg belement a mama-papába, hát jó ez így szerintem. (Mondjuk Marcika újabban nagyon cukin, mamácska-papácska vagy mojma-pojpa névvel illet minket.) 

Viszont az óvó néni és a gyerekek képtelenek a mama-papára, tehát a gyerekeimnek alkalmazkodni kell (ahogy tettem én annak idején, mivel a szegény osztálytársaim mindig azt hitték, hogy a mama, az a nagymamám, jajmár) és nagyon ügyesen sikerül is nekik, olyan, mintha kétnyelvűek lennének: a gyerekeknek  és az óvó néniknek mint anyáról beszélnek rólam (rémes, hogy őszinte legyek, én nem és nem és nem akarok anya lenni, nekem csak a mama tetszik*), de ha hozzám fordulnak, akkor a mama a természetes, tök jó.








* mivel tudom, hogy mindenki csak az alkalomra vár, hogy valamin jól megsértődhessen, ezért gyorsan elmondom: titeket hívhat bárki bárhogyan, csak engem ne szólítson senki anyának. 

Má' megin' Gravity

Tegnap este Marci valami fizikus vagy csillagász vagy űrhajós blogjából olvasott fel Gravity-alázást (nem, igazából csak a hibákat sorolta fel a fickó, de amúgy lelkesedett, hogy milyen jó), úgyhogy hirtelen feljogosítva érzem magam, hogy én is szóljak pár szót az ügy (aka alázás) érdekében. 

A pasi egyébként csupa olyan dolgot mond, amit én magam is megkérdőjeleztem, tehát akár laikusok is észrevehetik a hibákat, persze ha nincs nekik egy saját szakértőjük (vagy bloggerük), aki felvilágosítsa őket, akkor örökre homályba vesznek értékes (aka alázó) felvetéseik. 

Na jó, mondom akkor, hogy nekem mi a bajom: szóval van itt ez a mondás, hogy jaj, hát nem baj, ha lapos a sztori, mer a technika, hú, hű, mire képes már az ember, még ilyet, hát akar a franc unalmas művészfilmet, mi szórakozni akarunk, hö. 

És akkor én meg erre azt mondom, hogy vegyük már észre, hogy a pornó az a műfaj, ahol egyáltalán soha nem számít a sztori, úgyhogy nerm is magyarázom túl, a Gravity tulajdonképpen ugyanez zöldben (bár engem is szórakoztatott ennek ellenére): bemegy a kertészfiú a batár nagy mellű, épp virágokat rendezgető nagyasszonyhoz, majd előveszi a kertésznadrágból a harminc centis farkát, meg pár dildót (és esetleg egy kirúzsozott kecskét is), ahogy kell. 

Hát persze kérem szépen, nem kell sztori, a technika a lényeg. Hö.






PS.: És persze ezekkel a kritikákkal leginkább magammal vitatkozom, mert én mondogatom mindig, hogy mindent a helyi értékén kell kezelni: nyilván nem hasonlítom a Gravity-t mondjuk az Etűdök gépzongorára című csodálatos-fantasztikus filmhez, illetve nem hasonlítom a Szex és New Yorkot sem mondjuk a Twin Peaks-hez, de ettől még külön-külön szerethetem mindet. És különben is, biztos vannak jó pornófilmek is, na. 

ahogy a dolgok vannak

Marcika: A mama a papa anyukája?
Nagymarci: Nem, a mama a papa felesége, a papa pedig a mama férje. 
Marcika: Nemár...

Szuper hétvégénk volt, voltunk sushizni, kocsmázni, kiállításon, moziban, a Várban, isteni volt és már nagyon ránk fért, én már halálosan ki voltam merülve. 

A gyerekek meg nagyon ügyesek voltak nélkülünk, és nagyon jó volt újra találkozni ma délután, bár a hisztit megtartották nekünk, hazafelé a kocsiban gyorsan be is mutatták, amit a nagyszülők előtt két napig titkoltak (mert velük persze mindig kedvesek és illedelmesek). 

"'Cause life is fleeting yeah, but I love you and my love surrounds you like an ether in everything that you do"

Kezdek felnőni a balesetekhez: tegnap, mikor Léna hatalmasat esett a csúszda tetejéről és nagyon beütötte a tarkóját, akkor nem kezdtem el sírni mint eddig...különben jól van, bár nagyon sokáig sírt, de szerencsére homokra esett, úgyhogy fél óra múlva már vígan verekedett Marcussal. 

A gyerekek ma elmennek a nagyszülőkhöz két napra, nekem meg egészen kicsire zsugorodott a gyomrom tegnap óta: már akkor hiányoztak, mikor még itt gyepálták egymást.

Hiába, nehéz ügy ez: amikor folyton velük van az ember, akkor bárkit kerítene, aki játszik velük legalább egy órát, de ha elmennek, hát megszakad a szíve. 

Persze sok dolgunk lesz, mert három évet kell behoznunk kettesben levésből: el kell mennünk moziba - én legszívesebben egész nap moziban ülnék -, színházba, kocsmázni, sushit enni, romantikusan sétálgatni és hekket enni a Római parton, meg aztán mondjuk valami Palotai diszkóba, aztán squasholni, biciklizni, kocsikázni, vonatozni, hajózni bárhová, hú, nagyon hosszú a listám.

 Mondjuk nekem az is tök jó, ha egyszer az életben még lehet itthon hangosan dugni. Bocs, nem vagyok úrinő.  

Livin' on the edge

Szerintem minket nem változtatott meg a gyerekek születése és pont olyan nagy duhajok vagyunk, mint régen voltunk. 
Jaja, például ma is átrohantunk a tök üres hatsávos úton.

"What you share with the world is what it keeps of you"

Az a legjobb ezekben az óriás rosszkedvekben, hogy végül elmúlnak, mintha elfújták volna őket, az ember új erőre kap, új dimenziókat lát meg, előhúzza valahonnan a tartalék energiáit, a tartalék türelmét, a tartalék humorérzékét, aztán szépen csordogál tovább az élet. 

Aznap, amikor nagyon rossz volt a kedvem, én barom, bevittem a gyerekeket a boltba, ahol kosarakat huzigálhattak, majd amikor már indultunk volna haza, valami döbbenetes, soha nem látott botrány tört ki, mert nem akartak jönni, mondván ők még vásárolnak. 

Hú, volt minden, amit el tudtok képzelni: egyszerre ordítás, földön fetrengés, sikítás, zokogás, asszem eddig ez volt a legrosszabb nyilvános jelenetünk, de az egészet magamnak köszönhetem és  fel nem foghatom, hogy miért nem tanultam még meg a leckét: két három évessel_ n_e_m_m_e_g_y_ü_n_k_ b_o_l_t_b_a_ és kész. 

Tegnap voltunk a helyi cirkuszban, mondván, hogy majd a gyerekek örülnek (én már gyerekkoromban is utáltam a cirkuszt, jó, én fura gyerek voltam, Albinoni Adagiója volt a kedvencem hat éves koromban, meg ilyenek), meg a fő attrakció néhány kínai vendégartista volt, gondoltam, abba talán én sem halok majd bele, hát, izé, számomra nagyon szomorú volt az egész, bár a kínaiak valóban elképesztően ügyesek voltak (viszont nem bírtam leállítani a gondolatot, miszerint végtelenül homoerotikus a sok egymáshoz simuló, izmos férfitest), de rajtuk kívül...tudjátok, van ez az érzés, amikor a Mónika show-t nézitek és annyira kínos az egész, hogy szégyenkezve bámuljátok a földet és nem mertek felnézni, na ilyen volt az, mikor jött viccelni a bohóc, vagy a nagyon kövér (!), leharcolt, lenőtt szőke hajú - leginkább BKV ellenőrre hasonlító - artistanő lengett a porond fölött. 

Valami blogban olvastam, hogy élvezned kell minden tevékenységet, amit a gyerekkel csinálsz, hát...én nagyon nem hiszek abban, hogy egy felnőtt képes ezeket igazán élvezni, persze lehet mondani, hogy csak olyat csináljatok, amit te magad is szeretsz, dehát akkor szegény gyerekeimnek dán gyilkosos filmeket* kéne néznie meg Csehovot, Pilinszkyt és Cyril Collard-t hallgatni esti mese gyanánt, nem, ez nem biztos, hogy annyira szerencsés volna, bár mostanában olvasok nekik Benedek Elek meséket, meg Janikovszkyt, azokat én is szeretem, de mondjuk az Annapetitől súlyos agyfaszt kapok, bár rendkívül hitelesen adom elő, szerintem senki meg nem mondja, hogy nekem ez nem tetszik. Hiába, a tanárvér...

Visszatérve a cirkuszra: az állatos számoknál a szégyenen is túl volt az érzés, ami bennem dörömbölt: egyszerűen csak végtelenül szánalmas volt, ahogy kutyákat ugráltat pár szerencsétlen idióta egy tucat nyugdíjas, meg gyerek előtt. 

Na mindegy, úgy láttam, a gyerekek tényleg élvezték (bár a nagyobb zajoktól időnként kicsit megijedtek; Léna állati cuki volt, ő főleg tapsolni akart, random bele is vastapsolt az összes produkcióba) és nagyon elfáradtak a sok új élménytől. Remélem a bábszínház - ahova mindig vinni akarom őket - számomra kevésbé lesz lehangoló. 

* kitaláltuk, hogy mi szembe megyünk a trendekkel és az eredeti dán Killinget nézzük

one of those days

Ma reggel zárva volt az ovi (tegnap senki nem mondta, hogy ma is szünet lesz, de rajtunk kívül mindenki tudta, szuper), én meg mehettem fagyoskodni a játszótérre, ahelyett, hogy írogattam volna az angol nyelvű motivációs leveleimet, ahogy tegnap este szépen elterveztem. 

Ilyenkor mindig reszketős idegbeteg leszek, mert úgy érzem, hogy az én saját életemnek vége van, én már csak a játszótéren meg a konyhában fogok állni, míg világ a világ. 

Múlt héten Marcus betegsége miatt voltam itthon, most a szünet miatt és valahogy mindig azon kapom magam, hogy folyton itthon ülök és megint és megint és újra meg újra csak a gyerekekkel vagyok, meg az undok háztartással vacakolok és most van az, hogy torkig vagyok, egyszerűen elég volt, öt éve nem dolgozom, most már több mint három éve a gyerekekkel vagyok itthon és a rosszkedvű napokon azt érzem, hogy kész, ebből nincs kiút, mert úgyis folyton betegek lesznek, nem tudjuk máshogy megoldani, nekem kell itthon lenni velük, nyilván mindenhonnan kirúgnak majd, ha hetente hiányzom, eh, reménytelen az egész. 

Persze folyton leintem magam, hogy türelmesnek kell lenni, meg nem gondolhattam, hogy rögtön találok munkát, de mit tegyek, ha mostanra az összes türelmem elfogyott és olyan nagyon türelmes voltam olyan sok éven át. 

Gravity (kritika helyett)

Hú, ez olyan mint a bábszínház. Háromra kiabáljuk be, hogy "vigyázz Sandra, mingyár lecsap az űrszemét"!

Léna különkiadás

Lénike ma reggel a konyhából azt kiabálta, hogy mama, mama, szeretlek téged!  
Meg aztán Marcusnak azt szokta mondani kakilás közben, mikor szenved szegény - nálunk ez örök probléma lesz, én már látom -, hogy itt vagyok, segítek neked, megvédelek. És közben fogja a kezét, meg simogatja.

Csak tudnám, hogy ennyi aranyosságot ép ésszel hogy lehet elviselni?

"But before you come to any conclusions try walking in my shoes, try walking in my shoes. You'll stumble in my footsteps"

A cipőipar üzenete a nagylábú nőknek olyan végtelenül cinikus. 

Valahogy a nagy és rusnya (és kivétel nélkül példátlanul csúnya színű és mintázatú) gyógycipő jellegű izék a boltban mintha azt üzennék élettelen kegyetlenségükkel, hogy ha már ilyen kurva nagy a lábad, akkor biztos ronda is vagy, hát nem mindegy neked milyen cipőben jársz?

"betegbeteg"

Nem akarom dramatizálni, de azért aggasztó, hogy a kedves doktor nénink szerint Marcika a krupp és az asztma között egyensúlyozik félúton, úgyhogy jövő csütörtökön megyünk kivizsgáltatni egy tüdőgyógyászhoz. Rémes ez, miért kell egy szegény három évesnek ilyenekkel küzdenie? 

Éjjel megint alig aludtunk - én persze ilyenkor az ő szobájukban alszom -, Marcus hányva köhög, hörög, fullad, Léna szegény meg mehetett egyedül oviba: eddig vidáman ment és szerette, most zokogott - szerencsére Marci vitte, én nagyon rosszul viselem ezt - és azt mondta, most először, hogy nem szereti az ovit. 

Szép kicsi Léna, remélem azért jobb lett a kedve később, nagyon szereti az óvó néniket, akik közül az egyik egyébként Buddha reinkarnációja, ez számomra nyilvánvaló. 

Mikor Léna egyedül járt bölcsibe, mert Marcika kórházban volt meg utána otthon lábadozott, akkor mindig nagyon büszke mosollyal az arcán jött haza, látszott rajta, hogy tetszik neki, hogy egyedül is elboldogul. 

Jó az ikerség, mert soha nincs egyik sem egyedül, de pont ez a rossz is benne: mostanában azon gondolkoztunk, hogy valamikor (az iskolában szokták ezt elkezdeni az ikreknél, de lehet, hogy nem árt kicsit előbb) szét kéne választani őket, mert tényleg olyanok már, mint egy elválaszthatatlan öreg házaspár. 

Feljegyzések az apolitikusok házából

Mo: Engem isten és a körülötte lévő hype sokkal jobban idegesít Orbán Viktornál. 

Dé: Nemár, Orbán Viktornál nincs semmi idegesítőbb. 

Rájöttem, hogy számomra csak az apolitikusság járható út, mert vagy nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, nem olvasok el semmilyen politikával kapcsolatos hírt a neten és viszonylag boldog vagyok, vagy elkezdek politikával foglalkozni és végül felgyújtom magam a Parlament előtt. Középút nincs. 

(s)iker vol.678522391

Nekem az a gyanúm, hogy a legromantikusabb mondatainkat három éves korunk körül mondjuk el.

Tegnap este Léna az ágyban, mese közben egyszer csak azt mondta Marcusnak: Marcika én szeretlek téged. 

Marcus válasza a vallomásra csak fokozta a fájdalmas romantikát és némileg előrevetítette a szomorú párkapcsolati jövőt Lénike számára (remélem nem lesz olyan, de nehéz volt nem erre gondolni), mert a kérdésre, hogy Te szereted a Lénát? azt súgta (!) a hangjában bújkáló, kissé kegyetlen mosollyal, hogy Nem. 

szolgálati

Igazából írnék én, de mikor megpróbálom, egy órási, eltűntethetetlen hirdetés jelenik meg a képernyőn és ettől aztán nincsenek új postok, pedig van új érdekes élet, meg minden. 

Na majd egyszer valaki megjavítja, addig is csókjaim. 

ahogy a dolgok vannak

Nekem egy ideje meggyőződésem, hogy Vekerdy csak így utólag, pszichológusi minőségében önigazol azzal, hogy azt mondja, a gyereknek minél tovább az anyja mellett a helye és az intézmények és közösségek csak szükséges rosszak (tehát lehetőleg minél tovább tartsuk otthon a kölkeket), mert már elfelejtette, hogy ez a gondolat tulajdonképpen akkor fogant meg az agyában, amikor az ezer gyereke közösségbe került és az első években mindig mindenki beteg volt. 

Igen, ezt természetesen csak bevezetésnek szántam, mert most azonnal nyüszítve szeretném panaszolni, hogy hulla betegek vagyunk (én a leginkább), mindenkinek fáj a torka, köhög, hörög, röfög, horkol, Marcika megint kruppgyanúba keveredett (azóta úgy párásítunk náluk, hogy simán használhatnák a szobájukat a Pálmaházban valami egzotikus növényeknek),  jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony.

Mondjuk az állatira tetszik, hogy barátnőzni járok (ma is megyek este), meg jövő héten állásinterjúra megyek, hogy mik vannak és hogy kell vigyázni...

"Itt élned, halnod kell"

Arra azért nem számítottam, hogy botrányhősnőként kezelnek majd a házban, hogy az itt lakók megbámulnak az utcán, épp csak ujjal nem mutogatnak, meg persze úgy tűnik sajnálnak: ma például egy szimpatikus, kedves nő arról beszélt, hogy régről ismerjük egymást és megsimogatta a karom, miközben bánatosan nézett a szemembe, hát...ez borzasztó. És a legborzasztóbb az, hogy mondani senki nem mond semmit, mennyire tipikus, milyen gyávák az emberek. Persze nem hibáztatom őket, mit lehet ilyenkor mondani (ráadásul eltelt két és fél év azóta), semmit, nyilván.

Nem mintha amúgy ne gondolnék nagyon sokat erre az egészre - bár amikor kicsit nézegetem az erkélyt és azon kezdek gondolkozni, hogy vajon innen hogyan ugrik ki az ember, akkor igyekszem gyorsan mást csinálni, meg elhessegetni a gondolatot -, hiszen minden reggel ott kell elmennünk az oviba, ahová az apám valószínűleg kiesett az ablakból (ez mennyire morbid azért; és folyton azon gondolkozom, hogy mit mondjak a gyerekeknek majd a nagypapa haláláról, mert hazudni nem akarok, de azt se akarom, hogy túl sokat forgassák a fejükben ezt, vagy hogy ez egy normális verzió legyen számukra a meghalásra. Az apám nagyapja is öngyilkos lett, ez a jelenlegi helyzet fényében azért sokatmondó). 

Mondjuk őszintén szólva nem a fájdalom dominál - bár néha majd megszakad a szívem -, amikor végiggondolom az apám halálát, inkább felkavarodik a gyomrom, meg sokat szorongok. Hogy fogom-e itt jól érezni magam, azt nem tudom. Valószínűleg sokkal boldogabb lennék máshol, dehát most ez van, majd meglátjuk hogy bírom.

Amúgy is nagyon felkavaró az egész itteni életem, mert én hat éves koromtól úgy huszonhat éves koromig itt éltem, ezen a környéken, az anyám is borzasztóan hiányzik megint, mondjuk számítottam erre, meg persze ősz is van, eh, mennem kell sokat futni, az jót tesz, képzeljétek, már kilencven percnél tartok, állati büszke vagyok ám.

RIP

Meghalt az Őz,* én meg teljesen meg vagyok döbbenve, bár fogalmam sincs miért: mindig mindent elkövetett, hogy rövid élete legyen. Sosem szerettük egymást, egyszer hülye kurvának nevezett valami kocsmában, dehát mittomén. Egészen egyedülálló figura volt, meg aztán az István-időszak, az első szigetes élményeim és ifjúságom speciális "tartozéka".


* mondjuk az meglep, hogy a Vidámpark kultikus zenekar volt, dehát az Index biztos tudja. Nekem mondjuk eléggé tönkretette az életem a zenekari feleség szerep, szóval biztos kultikus volt tényleg, azok döntik romlásba a tagokat meg a nőiket, nem?

képes távirati

Költözni iszonyú. A szépek ma három évesek. Tegnap volt az első nap az oviban.