ahogy a dolgok vannak aka "only on the Internet can a person be popular and lonely at the same time"

Egy ideje azon gondolkozom, hogy befejezem ezt a blogot, stílusos volna éppen a tizedik születésnapján. Szerintem kihoztam belőle mindent, amit lehetett és érdemes volt.

Sokáig menedéknek, visszajelzésnek használtam, de azt hiszem már nincs szükségem effélékre. Változtam is sokat, változott az életem, a körülményeim, hiszen tíz év nagy idő.

Régen kiborultam, ha nem írhattam blogot az égvilágon mindenről, ma főként az foglalkoztat, hogy hogyan írjak úgy érdekesen, hogy egy fikarcnyit sem adom ki magam, vicces ötlet, érzem én is.

Még gondolkozom azért ezen kicsit, bár nyilván akkor kezdem újra, amikor csak akarom, milyen szép is ez, kevés ilyen dolog van, ugye.

ahogy a dolgok vannak

Én holnap délig fogok aludni!
?
Nem is, inkább éjfélig!

Ennyire sosem vártam még pénteket mint most, pedig én marha, önként és dalolva vállalkoztam rá, hogy a leendő elsősök képességvizsgálatában részt veszek délután, ahelyett, hogy vidám arccal andalognék a városban, mielőtt moziba megyek Dével (ilyen is nagyon ritkán van, egészen csodálatos esemény). Többeknek elmondtam, hogy szerintem iszonyú érdekes ez a képességvizsgálat és szeretném csinálni, mire mindenki úgy nézett rám, mintha teljesen elmebeteg lennék. Úgy látszik, a munka hősének tűnök az ilyen ötleteimmel...

Szeretném elmesélni továbbá, hogy minden évfolyamon van egy rendbontó gyerek, akit elég nagy biztonsággal Bendegúznak hívnak. 

A végére pedig muszáj elmondanom, hogy Lénike a március 15-i ünnepséget katona ünnepnek hívja, hát ez mennyire aranyos már? Drága kisbabám, akkora cuki ember, nem lehet kibírni. 

helyzetjelentés

Elég nyomorult ez a hét, rengeteg dolog van, energiám meg semmi (konkrétan négykézláb mászom ki az ágyból reggel, mondjuk asszem sokat kivett belőlem a sok hajnali ötös kelés, meg a szombati munkanap), ígérem, válaszolok majd minden kommentre (nem is emlékeztem, hogy ilyen munkás a kommentelősdi, igyekszem mindig mindenkinek válaszolni, mert én személy szerint utálom, ha a kommentemet le se szarják), de most rohannom kell értekezni, pápá. 

ahogy a dolgok vannak

Én úgy szeretném, ha a feleségeket nem gúnyos "anyuként"* emlegetnék, ha egy (akár gyerekes) házaspárról van szó. Ez kábé annyira sértő, mint a szingliknek a szinglihorda meg a többi szar. 

* én mondjuk attól is megőrülök, mikor nem azt kérdezik itt bent, hogy 'Hazajött a férjed?', hanem azt, hogy 'Na, megjött, apa?' Szörnyű. 

Mellesleg hazajött A FÉRJEM és azzal állt elő, hogy akkor csináljunk még egy gyereket. Őőő. Oké. Vagyis. Izé. (Már egyszer sikeresen lebeszéltem magam erről, kissé sokkol az ötlet, de szerintem Marci is lehiggad majd, csak túlságosan hiányoztak neki a gyerekek.)

TGIF aka "e kettő kell nekem"

Miután a gyerekek lefeküdtek, arra gondoltam, hogy meghalok, ha nem nézhetem meg ezt a filmet és el kell mennem dolgozni szombaton reggel nyolcra úgy, hogy semmi jó nem történt péntek este:

Én szerelmes vagyok ebbe a filmbe, ez a film csodálatos, nagyszerű, szeretem, először Houstonban láttam és már akkor is nagyon nagy hatással volt rám, szuperül egyensúlyoz giccshatáron, ezért külön tetszik.
És ezt a zenét mennyire szeretem, hát, hú, nem is tudom mi mást mondhatnék, ha véletlenül még nem láttátok, nézzétek meg, sírás, nevetés, szeretés, barátság, szerelem, itt a zene:

És Marci meg már repül haza hozzánk, csodás.

Londonka

Reggel ezt a számot hallgattam rongyosra, nekem ez a szám, meg a zenekar abszolút London:

Mikor ott laktam, nem is nagyon hallgattam mást. Eszembe is jutott jutott róla egy csomó sztori (már akkor se sok félelemérzetem volt, ha jobban meggondolom, miket műveltem), de az egyik, az különösen mókás volt: valahol a belvárosban tekeregtem, néztem a fényeket (mert pénzem az nem volt semmire, szóval én csak a fényeket néztem amolyan cselédlányosan - au-pair voltam Londonban, szóval stimmel is). 

Szóval néztem a fényeket és egyszer csak megszólított egy fickó, hogy menjek vele a nemtommilyen salsa klubba (haha, hát ez nagyon vicces most is, jobb alanyt nem is találhatott volna erre), mire mondtam neki, hogy hát dehogy. 

Erre kedvesen udvarolni kezdett, hogyaszongya nem leszek mindig szép és fiatal, úgyhogy használjam ki most ezt a lehetőséget. 

Elég sajátos csajozási módszer, nem? Mondjuk én röhögtem, vicces volt. 

Mindeközben egy e-mailben

Képzeld, a hiperszuper mindenmentes egészséges dezodoromtól (vagyis gondolom, hogy attól) brutál bevörösödött az egyik hónaljam, fasza. Az alumíniumostól ilyen sose volt, de attól meg rákos leszek. Nem kéne használni semmit biztos, na de akkor a büdösség aggasztó. 

Döntenem kell, hogy büdös legyek vagy rákos.  

ahogy a dolgok vannak

Na végre egy este és egy reggel, mikor nincs veszekedés (a kisebb villongásokat leszámítva). 

Marci szombaton végre hazajön (ezt a gyerekek az oviban el is mesélték gyorsan mindenkinek, kis cukik), de olyan romantikus most a helyzetünk, mint annak idején, mikor ő még Londonban lakott, én meg itthon, de már rettentő szerelmesek voltunk és muszáj volt folyton tartani a kapcsolatot, de valamiért sosem cseteltünk csak nagyon minimálisat, mindig e-mailt írtunk, na és most is ezt csináljuk (a szkájpolást beszüntettük, mert Lénike nagyon kiborul miatta), bár ma reggel beszéltünk telefonon és nagyon jó volt a hangját hallani, sok ez a három hét tényleg, igaz, kapcsolatunk ugye úgy kezdődött, hogy egy hónapig nem találkoztunk, úgyhogy gyakorlottak vagyunk ebben. 

Ez a szombati munkanap viszont iszonyú kegyetlenség, mindenkit utálok miatta, tűrhetetlen, már előre látom, hogy reggel négykézláb fogok kimászni az ágyból és akkor még a gyerekeimet is ki kell rángatnom. Eh. 

Amúgy meg tiszta nátha vagyok és kómás is, de a napsütés sokat dob a hangulatomon, csodálatos, hogy a tegnapi szeles hideg csak egy napig tartott. 

A csótányirtó elkotyogta, hogy az alattunk lakó nyanya a gócpont a házban, hihetetlen, de komolyan. Körülbelül tíz éven át éltünk úgy, hogy ennek a nőnek a fia tökig csavart erősítőkkel gitározott éjjel-nappal, aztán amikor épp megunta a gyakorlást (baromi hamisan játszott ráadásul), akkor bulit rendezett és zenét hallgatott a horror barátaival hajnalig, tette mindezt baromi hangosan persze, most meg drága anyukája (aki gyanúnk szerint tök süket, ezért nem tűnt fel neki, hogy mit művel a bunkó fia) baszki csótányokat nevel a lakásában, hát gyönyörű. 

(Mielőtt beköltöztünk, valami ilyet magyarázott nekem, hogy itt olyan csótányok vannak, amik bemásznak az ágyba is és erről a többi lakó tehet, mert nem takarítanak - most meg kiderül, hogy nála van a legtöbb. Bemásznak az ágyba? Jézusom, mennyi lehet akkor nála?! Nem akarom elképzelni. Akkor mondjuk annak tulajdonítottam a dolgot, hogy beszél össze-vissza, buta mint a föld, biztos csak képzeli, hogy csótányok másznak az ágyba, de most már nem vagyok olyan biztos a dolgomban... Az anyukám annak idején a lakógyűlésen mindig elmagyarázta neki, hogy mi történik, mert hát ő egy ilyen kedves nő volt, segített az elesetteken, nem is értem, hogy éppen ennek a nőnek hogy tudott segíteni...)

Valaki mondja meg mit vétettem?! Gondolom előző életemben elviselhetetlen szomszéd voltam, vagy ilyesmi.



PS.: Egy kellemesebb téma itt a végébe: van egy kislány a hatodikosok között (akiket versenyre készítettem múlt héten, meg amúgy is volt már pár angol órám velük), aki szerintem pont olyan, mint amilyen majd Léna lesz nagyobb lánynak, mindig elcsodálkozom, mikor pont úgy néz rám a nagy barna szemével, mint Léna, tök érdekes. Kicsit furcsállná szerintem, ha kérnék tőle kisgyerekkori képeket, de annyira kíváncsi vagyok a fiatalabb arcára, hogy nehéz megállni.
Ja, a szép barna szemet úgy érzem,  illusztrálnom is kell (mármint Lénával):

nyaff

Marcus már megint (még mindig) kibírhatatlan szegény, elképesztő dolgokat művel folyamatosan: poénból hozzám vágja a cipőjét az ovi öltözőjében, még nevet is hozzá, majd, miután hosszan megbeszéljük, hogy ilyet nem csinálunk, otthon újra megteszi, semmi se jó és mindent utál: a vécé szagát (ma egyszerűen ki kellett vonszolni oda, különben bepisilt volna), az orrcseppet, a jóreggeltet, a joghurtot, a gumicsizmát, a bakancsot, a kabátot, a sapkát, a fogmosást, az öltözést, az ovit, az egész kibaszott életet, én meg annyira tehetetlen vagyok, mostanában néha sírni kezdek a hatvanadik ilyennél (remek anyuka vagyok, érzem én is), ma reggel például nagyon rondán összevesztünk, miután hatkor már túl volt legalább tíz hisztin és azt találtam mondani, hogy Lénával sosincs baj, vele meg folyton (már akkor bántam miközben mondtam; ez tényleg szarvashiba, de mit csináljak, én is ember vagyok - ráadásul most épp tök beteg ember -, bár tudom, én nem lehetek ember, az anyák mind szuper, vágyak nélküli, önfeladó angyalok valójában, vagy ha nem, akkor törekedniük kell rá*), na, több se kellett neki, azonnal sírni kezdett, hogy ő elköltözik és én őt nem szeretem, jaj, szörnyű volt. 

Aztán persze kibékültünk, megbeszéltük, de mardos a bűntudat, nagyon rosszul érzem magam ezek miatt (minden napra jut legalább egy ilyen) és kezdek nagyon belefáradni a Marcika kezelésbe, meg hogy mindenből óriási dráma  és sipákolás van. Lehetne mondani, hogy ez azért van, mert Marci távolléte felzaklatja, de sajnos nem: mindig ilyen nehéz kezelni őt, csak amikor ketten csináljuk, kicsit eloszlik a dolog. 

* ironizálok, mielőtt valaki  valami kioktatót kommentelne  megijedne




PS.: Elfelejtettem dühöngeni azon, ami szintén Marcussal függ össze, illetve Marcus képességeivel, hogyaszongya az óvó nénik megállás nélkül azzal csesztetik, hogy neki már tudnia kell cipőt kötni és orrot fújni** és minden nap attól frusztráltan jön haza, hogy már megint mondogatták neki, hogy ez így nem jó, hogy ő ezeket nem tudja (a rajzolást már meg se említem). De most ezt mért kell? Mért kell minden gyereknek takkra ugyanakkorra tudnia mindent, én ezt nem értem!
Még iskolába se megy, akkor nem mindegy? Ja igen, rejtélyes módon az a szöveg, hogy neki mindent pont úgy kell tudnia, mintha iskolába menne...miért is? Nem azért marad tovább egy évvel, mert nem tud mindent úgy? Komolyan mondom, az ovi kezd emlékeztetni egy katonai alakulatra, ahol mindenkinek egyformán jól kell csinálnia mindent, mert ha nem...nos, nem tudjuk pontosan, hogy akkor mi lesz, de folyamatosan azt sugallják, nagy baj.


** most itt szeretném megosztani az én nagy titkomat: tíz éves koromig nem tudtam orrot fújni (Marci mindig ezen röhög, mikor elmesélem) - lehet, hogy van egy ilyen hibás gén, ami öröklődik, az orrfújásért felelős gén, na.