Megyünk Magyarországra aludni! (Léna, a rossz alvó)
Megyünk Magyarországra és eszünk Túró Rudit! (Marcus, a falánk)
Megyünk Magyarországra és eszünk Túró Rudit! (Marcus, a falánk)
Egy hónap múlva ilyenkor már otthon leszünk, teljesen hihetetlen.
Szorongásom az utazás miatt kezd a tetőfokára hágni, mivel a repülőn a következők lesznek velem: két gyerek, két autósülés (amit fel kell adni csomagként, nem használhatjuk, de leszállás után valahogy ki kell cűgölnünk a reptérről), egy kézipoggyász nekem, esetleg egy (két) kézipoggyász a gyerekeknek, plusz feladunk egy bőröndöt valószínűleg, plusz lesz velünk egy ikerbabkocsi, plusz nem vár senki a reptéren. Most őszintén: ezt így hogy?
Aztán meg Ottlik Géza olyan szépen elmondja az én problémámat a beszéddel (írással), hogy megmutatom nektek:
Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az
 első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt 
válaszolni. "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. 
Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban 
szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. 
Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat 
gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb 
megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a 
cselekedetek.
Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet,
 feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, 
hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ
 nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A 
látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell 
kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint 
húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes
 rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet
 kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: 
elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a 
valóságot.
