ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltam egy iskolatitkári állásinterjún (jó, hát nem gondoltam túl komolyan, csak mittomén, bánatomban már mindent megpróbálok) és a nagyon szimpatikus igazgató elmondta, hogy sajnos nagyon túlképzett vagyok és nulla forintot fogok keresni, de amúgy özönlenek hozzájuk a jogászok, pszichológusok és mérnökök álláspályázatai - nesze neked mindenki előtt megnyitott felsőoktatás, ugye. (Nem is mondom, hogy ez kinek a lelkén szárad, úgyis tudjátok gondolom/remélem).

Amúgy láttam egy mókásat az interjúról elmenet: egy, a legjobb esetben is bruttó 120 ezret fizető állás interjúját letudva egy nőci beült a Cabriójába és elhajtott, wow. Lefotózandó volt az egész szituáció - egy vicc ez az ország, én mindig mondtam. 

Amúgy szerintem a tanárság is úri passzió lett már (mondom, én is úgy csinálom: egy rakás pénzt fizetek, hogy taníthassak): ha Paris Hilton végképp megunja a seggvakarást, jöhet Magyarországra angolt tanítani, például. 

Tegnap mondtam Marcinak, hogy én most vagy elmegyek moziba és ő vigyáz a gyerekekre, vagy maradandó mentális károsodást szenvedek és attól aztán hosszútávon nagyon rossz lesz mindenkinek. 

így esett aztán, hogy megnéztem a francia filmhez képest meglepően sok altesti poénnal operáló Micsoda nők! címűt, hát, elég gagyi és helyenként elég ízléstelen is - azonkívül Isabelle Adjani mióta néz ki úgy, mint Zalatnay Sarolta? -, de így is százszor jobb volt, mint egy hasonló kaliberű amerikai komédia, persze én nagyon szeretem a francia filmeket, szóval elfogultan nyilatkozom róluk mindig. 

Amúgy meg papírkutya vagyok, mert mikor végre van két szabad órám, akkor a gyerekek állatira hiányoznak, folyton hazatelefonálok és olvadozom, mikor mindenképpen beszélni akarnak velem és olyanokat mondanak, hogy azt álmodtam, hogy az öledben ülök, meg azt álmodtam, hogy virágot szedek neked. Ó. Nem bírom idegekkel. 

Ilyen az egész anyaság egyébként: egy nagy, emocionális hullámvasút. Próbálhatsz ugyan néha hátralépni ebből a nagyon erős érzelmi kötelékből - ahogy kicsit szükségszerűen hátralépünk a vad szerelmekből is -, de a gyerekek megérzik, hogy eltávolodtál és még szorosabban ölelnek. 

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Valahogy nem jól csináljuk mi ezt a gyerekezést: egyszerűen teljesen abszurd, hogy nekem az állásinterjú a kikapcsolódás. 

Annyira fáradt vagyok, komolyan, ma senki nem aludt délután, mert Marcika borzasztóan köhög, ennek megfelelően olyan hisztisek most, hogy az állandó rikácsolásban-veszekedésben a gondolataimat se hallom. 

Eh, nem jól van ez így - legalább egy kurva kertünk volna, úgy azért csak könnyebb lenne az élet. 

Persze, tudom, majd megnőnek és akkor bánni fogom, hogy elvágyódtam mellőlük ezeken a nehéz napokon (nem mintha el is mennék, tehát végülis nem lesz mit megbánni, khm), meg vissza akarom hozni a kisgyerekkort, meg stbstb, de az a helyzet, hogy én is ember vagyok. (Ezt Marcikától idéztem, ő szokta mondani nagyon viccesen, hogy most én beszélek, én is ember vagyok - nyilván tőlem tanulta; persze, tudom, tudom, mártírszöveg, hát ez van.)

Most mennem kell, óriási ordítás és verekedés tört ki a másik szobában - immár kilencszázadszor ma.

"akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszu-hosszu őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragőzt?"

Mióta Triesztben voltunk - és ott hol olaszul, hol angolul beszéltünk az ismerősökkel és az ismeretlenekkel -, a gyerekek folyton angolul meg olaszul akarnak beszélni, olvasni, tanulni, meg halandzsáznak is hevesen, Marcika például hosszú perceken át olyanokat mond nagyon olaszos hanglejtéssel, hogy pantapéntászíszíszí, meg aztán könyörögnek(!), hogy a napi rajzfilm adagjukat (mert persze az elveimet már rég feladni kényszerültem rajzfilmnézés tekintetében) angolul vagy olaszul nézhessék. 

Az is állatira tetszik nekik, amikor készülök az óráimra (meg egyáltalán: a lakás tele van mindenféle nyelvkönyvvel, imádják őket hurcolni, nézegetni, velem felolvastatni), mindig el kell magyaráznom, hogy mit fogok tanítani és folyamatosan ismételgetik, amit angolul mondok. 

Most kéne elkezdeniük nyelvet tanulni, mert állati fogékonyak, de kicsit aggódom, mert nekem az a mániám, hogy idén kezdjenek valami sporttevékenységbe (Lénának muszáj is, ha az én alkatomat örökölte - az arcomat biztos örökölte, szóval gyanítható, hogy minden mást is -, merthogy megállás nélkül enni akar), de nem akarom, hogy halálra terheljük őket ezekkel a dolgokkal, bár ha mindent játéknak fognak fel - és az edzők/nyelvtanárok jól, játékosan csinálják -, akkor nem hiszem, hogy nagyon megterhelné őket. Fene tudja. Akkora zen gyerekek egyébként, hogy boldogan elvannak egy bottal meg egy pocsolyával órákon át (valamelyik nap például azt játszották, hogy horgászok) - lehet, hogy még hagyni kéne őket sokáig ebben az önfeledt, céltalan játékéletben. 

"Rettenetes csak várni, mindég, tűrni, hogy az embert leintsék; dühöngve várni s bukni sorba vagy beleöregedni lassan valami rezignációba."

Pár napja minden szabadidőmben az ingatlan.com-ot bámulom.
Erzsébeten már egész jó (három szobás vagy nagyobb) házak vannak 10-15 millióért (nem pörög a piac az biztos: egy csomó képen behavazott tetők és kocsik vannak).
Különös lendületet ad az új szenvedélyemnek, mikor hallom a szomszédot pisilni.



Következő életemben vékony, okos, sikeres és gazdag akarok lenni.

"My analyst says I exaggerate my childhood memories"

Keresd az anyát. 




PS.: Gyereket nevelni tulajdonképpen rémisztően nagy felelősség, nem?

"nem tudja, tanítja"

És igen: holnap fél nyolctól megint műveltetés, függő beszéd, igeidők, stbstb - kemény, hogy a hétfő-szerda reggeli csoportom egy felsőfokot közelítő nyelvtanmániás bagázs*. 

Épeszű ember nem akar hétfőn reggel a present perfect-ről vitatkozni, nem? Időnként tényleg sírni támad kedvem, hogy egyáltalán beszélnem kell, mikor én valójában aludni akarok. 

Nehéz a bohóc tanárok élete.




* ami persze sokkal-sokkal jobb, mintha a pokolba kívánnának

szolgálati közlemény

Kedves zárt blogot író olvasók, a sportszerűség végett kérlek titeket, hogy vagy ne linkeljétek a bejegyzéseimet, vagy hadd lássam, hova linkeltétek, ha már. 

Köszönöm.

politikus

Muszáj apolitikusnak lennem: Orbán Viktor beszédét olvasva majdnem szívinfarktust/agyvérzést kaptam, azonkívül ismét sürgősen távozni szeretnék ebből az országból.

Istenem, tényleg minek jöttünk ide haza...

"hogy mik vannak és hogy kell vigyázni"

Léna Triesztben nagyon fájlalta a torkát,  ezért el kellett vinnünk oda, ahol annak idején a felháborító esetem történt a magyar nővérrel - azóta is ordítani szeretnék, ha eszembe jut, hogy milyen emberek élnek a világban. 

Amúgy a "milyen emberekről" még az is eszembe jut, hogy a bébiszitterünk egyszerűen elérhetetlen, semmilyen formában nem kommunikál velem, nem hív vissza, sms-re, email-re nem válaszol, azelőtt pedig tök megbízható és elérhető volt. 

Hajlanék rá, hogy azt gondoljam, valami baja esett, ha nem történt volna már velem nagyon sok furcsaság emberekkel kapcsolatban: volt egyszer például egy tanítányom, aki nem jött a megbeszélt időben órára és mivel tudtam, hogy nemsokára érettségizik, lelkiismeretes tanár módjára párszor hívtam, hogy mégis mi van vele, mért nem jött, mikor jön. Egyszer felvette és beleordított a telefonba, hogyaszongya miattad fognak kirúgni a munkahelyemről, te hülye picsa. 
Pár hét múlva eljött a tanteremhez, ahol tanítottam és mintha mi sem történt volna, kacagva megköszönte, hogy segítettem az érettségire való felkészülésben. Azóta is kerekedik a szemem ha ez eszembe jut, de a lényeg: láttam már - egész normálisnak tűnő - embereket teljesen kifordulni önmagukból. 

(Btw mik vannak: európai kék kártya ide vagy oda: Léna vizsgálata 30 euró volt, fel vagyok háborodva.) 

slave to the wage vol.5647839299

Azért azt nehezen emésztem meg, hogy míg más facebookozik a munkahelyén (nem, nem mindenki, de sokan láthatóan igen) és nyolc órás állásért nyolc órás bért kap, addig én csak akkor kapok pénzt, ha valóban megtartok egy órát (jelenleg olyan kevés órám van, hogy szó szerint én fizetek azért, hogy dolgozhassak, pazar), ráadásul óratartás közben nem lehet semmi mást csinálni, olyankor valóban dolgozni kell. 

Tudom, nem szép dolog az irigység, de ez az a téma, amiért ütni tudnék komolyan. 

Ez egyébként onnan jutott eszembe, hogy tegnap próbáltam egyeztetni a nyelviskolás kiscsajjal, hogy akkor hogy s mint lesznek az órák augusztusban, aki lazán közölte, hogy hát ma csak ügyelet van náluk, (úgyhogy nem tudunk beszélni), de gondolom az irodisták ezért teljes pénzt kapnak, hát a francbamár komolyan. 

Tudom, tudom, minek hagytam ott azt a bizonyos nyelviskolai munkahelyet (ahonnan egyébként időközben az is elment, akinek a feladatait átvettem volna), dehát az meg annyira nagy kompromisszum lett volna, amire nem vagyok hajlandó. Érdekes, valahogy egyik multi se tűnt akkora kompromisszumnak annak idején, de biztos azért is, mert legalább angolul tudtam beszélni mindkét helyemen, ami azért elég fontos nekem, hiszen ezt tanultam ezer évig és ez az, amit nem szabad elfelejtenem. (Ha nem használom, bizony én is elfelejtem, szomorú, de így van.)

Jelentkeztem különben több helyre is a közoktatásba, kettőre már nem kellettem, eh, olyan reménytelen ez a munkaügyi életem, hogy sírni tudnék. 

Ahogy a dolgok vannak

Persze nem is én lennék, ha végül nem sajnáltam volna, hogy hazajövünk, pedig sokkal fáradtabb vagyok, mint mikor elmentünk, de gondolom ez most még nagyon sokáig így lesz. 

Sokat szapulom magam az elvágyódós, szívfacsarodós természetem miatt, de tegnap rájöttem, hogy jó ez így, mert bár sokszor nem érzem jól magam helyzetekben, de már akkor mindent megszépít a messzeség, ha csak öt percre távolodom az élménytől; szóval azt hiszem, a Végső Nagy Összegzéskor én csak szépről és jóról fogok beszámolni.

Btw szép és jó: a gyerekek fantasztikusak, komolyan: egy nyekk nélkül ülték végig mindkét hat órás utat, le a kalappal előttük.

"Fear of growing old"

Fáradt, öreg, korrupt blogger lettem.

Beleestem a boldogságfasiszta blogolás csapdájába - bűnös vagyok.

Tegnap ugyanis egy egészen hosszú postot írtam arról, hogy nekem elegem van, elválok, elszököm Kamcsatkába, nekem senkim sincsen, engem senki se szeret, én mindig egyedül vagyok, világégés, apokalipszis, csend és hó és halál. 

És igen: megírtam és titkosítottam azon melegében. 

Én.

Aki azt képzelem, hogy én találtam fel az őszinteséget, én, aki megfogadtam mikor elkezdtem blogot írni, hogy sosem írok majd úgy, mintha az egész életem cukros takony volna és igenis elmondom majd a rosszat meg a szomorút és szétnyavalygom a netet ha ahhoz van kedvem és gondoljon minden kedves tévénéző gyerek azt, amit akar, mert engem egy cseppet sem érdekel senkinek a semmilyen véleménye.

Szomorú, öreg bloggerén.

"A szavakat meggondolatlanul használtam"

Sajnos mostanában nagyon előtérbe került nálunk az Eddie Murphy-féle altesti humor (sőt, Marcika lelkesen gyurmázza a fütyijét bárhol, bármikor), a gyerekek harsányan kacagnak a puni-fütyi-cici-kaki-pisi szavakon, nem győzzük őket leállítani.
Tudom, hogy életkori sajátosság meg gondolom az ovi hatása is, de bevallom, nekem az agyamra megy.
Alig várom, hogy együtt nevessünk a Monty Pythonon - Léna szerintem már jó úton jár: imádja a rucola salátát. (Igen, ezek szorosan összefüggő dolgok, nem értem mit csodálkoztok.)

ahogy a dolgok vannak

A hétvégén aztán kisimultak kicsit az idegeim - némileg megszoktam az itteni életet (nekem az mindig egy-két hét, eleinte egy csomót szorongok az új helyeken, meg fogalmam sincs mi hogy van, hogy lehet a gyerekekkel közlekedni, ilyenek), Léna torokfájása is elmúlt, úgyhogy elkezdtünk aludni (jó, hát mondjuk ma reggel Marcika kezdett hányós köhögésbe, nyilván, de valahogy azt már megszoktuk az elmúlt két év alatt), bár pokoli meleg van (mondjuk épp most esik az eső, kínlódunk itt bent), de voltunk tengerezni (a tengerpart itt egyszerűen horror, de a tenger az mégis tenger) meg kirándulni itt és itt, találkoztunk régi-új ismerősökkel, akik nagyon kedvesek a gyerekekkel (én egy ideje ebben mérem az emberséget), aperitívóztunk, míg Marcika a motorokat leste, Léna meg alagutat ásott a földbe Magyarországig (ebbe most ne menjünk bele), veszekedtünk (az egész életemet azzal töltöm, hogy rád várok, leginkább valami idegen országban, ahol egy lelket sem ismerek), kibékültünk és vettünk Londonba repülőjegyet - a hatodik évfordulónkat ott ünnepeljük, a tesómék a nagynénémékkel karöltve kedvesen elvállalták a gyerekeket, hű, nagyon izgulok, hű, biztos nagyon jó lesz. 

Aztán azon gondolkoztam még, hogy szerintem a Facebook-on az állatos képeket felrakók a gyerekes képeket felrakókat szánják, a gyerekes képeket felrakók meg az állatos képeket felrakókat. 

Azt hiszem izgalmas és egészen újszerű életünk volna, ha mindenki elkezdene igazat mondani. 

Azt álmodtam az éjjel, hogy felvettek egy olyan munkahelyre, ahol klipszes-műkörmös-becsavart hajú nők dolgoztak és minden percben terveket eszeltem ki a menekülésre, de végül leintettem magam: a munkahelyem a Flóriánnál volt, húsz percre a lakásunktól, soha rosszabbat, ugye - elvégre most a budaörsi Tescóban tanítok (90 percre a lakásunktól, kemény).

Továbbá elolvastam Bridget Jones harmadik egészen borzalmas és hiteltelen naplóját: szerintem maga a mű is szörnyű, nade a fordítás...jesus. 

Eljutottunk a Breaking Bad negyedik évadának majdnem a végéig, nagyon nyomasztó, nagyon sötét, nagyon szomorú, nagyon lehangoló, nagyon jó. (Komolyan Totál szívás a magyar címe? JESUS.)

Titokban mindenféle nyelvtanulós terveket dédelgetek: mivel száz évet tanultam már németül, gondoltam kicsit felfrissítem, meg mittomén, esetleg elkezdek spanyolul tanulni - hobbinak nem rossz a nyelvtanulás, nemde?

Más izgalmakról nem tudok beszámolni, bár a gyerekezős blogokat és kommentjeiket olvasva képtelen vagyok napirendre térni az anyaságot övező képmutatástól, komolyan, egyszerűen rosszul vagyok tőle, nem értem, taszít, elborzaszt, halálra idegesít - azt hiszem izgalmas és egészen újszerű életünk volna, ha mindenki elkezdene igazat mondani. 

love story (némi praktikus felhanggal)

(Esti mese után, a sötétben)

Léni:  Azt fogom álmodni, hogy szeretlek.

Marcika: Én azt fogom álmodni, hogy nagyon szeretlek. Meg teregetünk...

meg nyafog (as usual)

Az is van még aztán, hogy sokáig nem volt egyáltalán netünk - de jó is volt - és amikor lett, akkor egyszerre két dolog is sokkolt a Facebookon: az egyik, hogy egy elég távoli, de valamiért számomra kedves (velem egykorú) ismerősöm hirtelen meghalt, a másik meg a régi iskolám egy közkedvelt tanárának a napokban megszellőztetett molesztálási botránya, ami valamiért most pattant ki hirtelen. 

Mindkét híren csak tátom a szám és borzasztó rossz a kedvem tőlük. 

fanyalog (as usual)

Tehát tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a nyaralás abból áll, hogy nem nyolcra, hanem ötre jössz haza, nem?

ŐŐŐ, hát igen, nem mondanám, hogy hatalmas pihenés, amit itt művelünk, én vagy egész nap utcasarkokon állok Marcikával és autókat nézek (Léna ilyenkor elmélyülten a földet kapirgálja egy bottal - szerintem ebbe most ne menjünk bele), vagy focizok plusz Lénát tartom a bármin, amin egyensúlyozik, ráadásul a gyerekek most kitalálták, hogy nem hajlandóak együtt játszani és rengeteget veszekszenek. 

Marci persze konferenciál, magyarul kábé egyedül csinálok megint mindent - tudom, tudom, ne panaszkodjak, mégiscsak Triesztben vagyok (szart se lehet itt csinálni, mondtam már?). 

Este kicsit elmegyünk fagyizni meg tengerezni (de itt rémes a tengerpart is szerintem, egy nagy betonrengeteg, nem kifejezetten gyerekbarát), de nagyjából ennyi a rendkívüliség - a kocsit igyekszünk teljesen kiiktatni, mert nincs parkolóhely, de tényleg, zéró, semmi. 

Trieszt változatlanul egy depresszív város, meg persze az is szívás kicsit, hogy a város közepén lakunk, tele van minden autóval, én meg folyamatosan rettegek ha hárman vagyunk, hogy valamelyik gyerek csak úgy kitépi magát a kezemből és az autók alá gyalogol.

Mondjuk kétségkívül üdítő, hogy nem a békásmegyeri mijafaszom anyukákat kell bámulnom a játszótéren, hanem pl néhány trieszti bolondot (a bolondokat szeretem megfigyelni - és a bolondok szeretik a játszótereket -, állati érdekes dolgokat csinálnak). 

Most különben azért tudok itt írkálni, mert Marciban feltámadt a lelkiismeret-furdalás és elvitte a gyerekeket a játszótérre, úgyhogy van egy kis időm, amikor senki nem szól hozzám és nem akar tőlem valamit, csodás. Persze ez azért nem olyan szabadidő, mindjárt mehetek pl vacsorát vásárolni - de kétségtelenül sokkal kellemesebb ezt úgy tenni, hogy nem kell hangosan vihogva fogócskázó gyerekeket elfognom fizetés előtt, közben és után, szóval ez is egy program, na...tudom, tudom, minekazilyennekgyerek, dehát ez van: önző vagyok, szükségem lenne egy kis időre néha legalább és egyszerűen megőrülök attól, hogy már megint és folyton én vagyok velük egyedül. Szülni akarok magamnak egy tettrekész nagymamát. 

ahogy a dolgok vannak

Két horror éjszaka és egy horror nappal után, legnagyobb meglepetésünkre, ma mindenki láztalan és vidám, úgyhogy nagy merészen mindjárt el is indulunk.
Kívánjatok nekünk sok szerencsét!

kieg. az előzőhöz

Léna persze éjjel lázasodott be, szóval utazás azt hiszem elnapolva - legalábbis nekünk, Marci csütörtökön előad, ő valószínűleg elutazik -, mert állati nyűgösek, sírdogálnak, kínlódnak, jaj, rémes ez. 

Pedig már kezdtem beleélni magam a nyaralásba. 

ahogy a dolgok vannak

Tulajdonképpen már szemem se rebben, mikor Marcika az elutazásunk (?) előtt egy nappal 38.8-cal jön haza az oviból - mi más is történhetne ugye. 

Ilyenkor egyébként az átlagosnál is cukibb: ölben kell ringatni és borzasztó szelid és bújós, jaj, nem bírom idegekkel. (Ráadásul ma levágattuk a haját és olyankor az amúgy is nagy orra még nagyobbnak látszik és olyan igazi tejfelszőke, ó, de gyönyörű szép kisfiú.)

Egyébként meg feltett szándékom volt - mielőtt kiderült Marcika láza -, hogy arról rinyáljak, hogy annyira, de annyira utálok ezen a lakótelepen lakni, hogy azt elmondani sem tudom: egyszerűen rosszul vagyok ezektől az ocsmányul káromkodó csellengő utcagyerekektől, az apáktól, akik úgy "vigasztalják" a síró gyerekeiket, hogy "nem értem mi a pöcsért kell sírni", a focipályán "kibelezlek te gecit" ordító emberszerű lényektől, egyszerűen hánynom kell tőlük - tudom, én egy elitista bunkó vagyok és szeressem felebarátaimat, de nem megy, szeresse őket az, akinek hat anyja van. 

Főként persze az a baj, hogy a gyerekeim nap mint nap ezt a sok ragyabunkót nézik és hallgatják - meg lelkesen köszöngetnek némelyik nap mint nap itt ténfergőnek -, én pedig folyton attól rettegek, hogy valami gonosz varázslat folytán itt kell felnevelnem őket és majd egyszer ők is ezekbe  a bandákba akarnak tartozni, felnéznek majd erre a sok taplóra, meg ilyenek, tejézusisten. Tudom, tudom, a családi minta a legfontosabb, de ismerjük a sok elfajzott, "senkisemértimitőltértrosszútra" gyerekről szóló rémisztő történetet, jaj. 

A Pride margójára

Az élet ugyan kicsit elsodort a harcos ultraliberális énemtől, de azért csírájában jelen van az mindig: éjjel azt álmodtam, hogy valakivel arról ordítozom, hogyaszongya ha azt kifogásolod, hogy a gyerekeim mamának hívnak, akkor azon meg nyilván végképp fel vagy háborodva, hogy van olyan, hogy valaki buzi...

A hard day's night

Ez volt életem legfárasztóbb napja. 

Nem tudom miért volt olyan nagyon fárasztó - tulajdonképpen pont olyan volt, mint az összes többi szombat, de mindjárt elpusztulok, valószínűleg eleve hulla fáradt vagyok és még most jön a nyaralás, ami nyilván életem legkimerítőbb két hete lesz, ne szépítsük. 

Ma, miközben éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, elkezdtem megvizsgálni, hogy mi az, ami a legkimerítőbb, amikor a gyerekekkel vagyok egész nap és változatlanul azt kell mondanom, hogy a zaj meg a rengeteg történés. 

Az, hogy folyamatosan ketten (hárman) beszélnek hozzám (és tényleg folyamatosan beszélnek), hogy valaki mindig zsezseg körülöttem, inni akar, pisilni kell, segítsek bugyit lehúzni, menjek focizni, ne focizzak, dobjam, olvassam fel, főzzünk együtt, kapcsoljam be, kapcsoljam ki, jaj megütött, jaj nagyon fáj, mama kösd be, simogassuk meg a matát, hol a mackóm, hol a babám, jajnincsmegakisbabáháháháháááám, vigasztalj meg, gyere focizzunk, pisilni kell, kakilni kell, fáradt vagyok, éhes vagyok, melegem van, fázom, szomjas vagyok, mama segíts, csukd be, nyisd ki, jaj megütött, menjünk a játszótérreheheheheheheeee, pisilni kell, nem tudom egyedül lehúzni, segíts mama, ne segíts, már tudom egyedül, olvasd fel, kapcsold be, táncolj, énekelj, legyél velem, vegyél az öledbe, vigasztalj meg, puszit kérek, jaj megütött, jaj nagyon fáj, mama kösd be, simogassuk meg a matát, hol a mackóm, hol a babám, jajnincsmegakisbabáháháháháááám, vigasztalj meg, gyere focizzunk, pisilni kell, kakilni kell, fáradt vagyok, éhes vagyok, melegem van, fázom, szomjas vagyok, mama segíts, csukd be, nyisd ki, jaj megütött, menjünk játszótérreheheheheheheeee, pisilni kell, nem tudom egyedül lehúzni, segíts mama, ne segíts, már tudom egyedül, olvasd fel, kapcsold be, táncolj, énekelj, legyél velem, vegyél az öledbe, vigasztalj meg, puszit kérek, jahahahahaaaaajj!

"Explain this to me like I'm a six year old'

De az ilyen gyerekeket miért, miért, miért nem adják örökbe? Soha nem fogom ezt megérteni. 

Mert a gyerekről való lemondás ciki? Félnek, hogy megszólják őket, mert nem bírják a gyerekneveléssel járó nehézségeket, vagy mi? A halálbüntetés vagy a börtön (nyilván életfogytos lesz, meg aztán bent meg is ölik - a gyerekgyilkosok nem népszerűek ha jól tudom) sokkal nagyobb "ciki", nem? Megölni egy kisgyereket meg aztán végképp "ciki". 

Vagy mert gyerekeket örökbe adni mégsem olyan egyszerű? Mert akkor azért kéne sokat dolgozniuk az amerikaiaknak, hogy ez egyszerű legyen: Amerikában - meg biztos máshol is - szerintem egy csomó gyereket megölnek azért, mert mégsem akarják nevelni őket, mert talán rájöttek, hogy a gyereknevelés nem nekik való, talán nem bírják elviselni, hogy nem elég szabadok.
Amerikában egy csomó szó van arról, hogy támogatni kell  a nőket szülés után, mert súlyos depresszióba eshetnek, akár pszichotikussá is válhatnak és veszélyesek lehetnek a gyerekeikre, de erről a problémáról miért nem beszél senki?
Amikor ott laktunk tényleg naponta hallottam legalább egy ilyen nagyon gyanús gyerekgyilkosságról, amikor elég nyilvánvalóan a szülők okozták a gyerekük halálát. Szerintem tök fontos lenne csinálni egy ilyen szervezetet, ami pont abban segíti az éretlen, nem megfelelő döntést hozó párokat, vagy azokat, akik meggondolják magukat (szarul hangzik, de valahogy erről van szó ilyenkor, nem?) hogy ne megöljék a gyereküket, hanem adják örökbe, ha nem boldogulnak vele.
Rémes, érthetetlen és nagyon szomorú egy ilyen ügy; az ember egy teljesen kifürkészhetetlen állat. 

Léni különkiadás

Léna este az ágyban:

Én mindent akarok veled csinálni: tanítani és futni, meg boltba menni meg mindenben segíteni neked. 

Ó. Elviselhetetlenül aranyos. Ráadásul ezen a képen pont olyan, mint az anyukám volt kislánykorában.

kieg. az előzőhöz

Belegondoltál már, hogy mennyire kemény lesz a hat órás kocsiút a gyerekekkel?

Jézusom, tényleg, ezt egészen elfelejtettem.

PS.: Bocsánat, bocsánat, a kommentelési lehetőséggel valami zűrzavar volt, továbbra sem lehet kommentelni, de köszönöm az összes tanácsot, amit kaptam - teljesen megdöbbentem, amikor reggel kommentek érkeztek a telefonomra. 

"Voyage, voyage, eternellement"

Egy szemfüles oepes néni ma felfedezte, hogy a gyerekeknek lejárt az útlevele - soha jobbkor -, mire most kapkodunk fűhöz-fához, okmányirodához (egyetlen budapesti okmányirodába sincs hely jövő hét elejére, így Gyálra megyünk hétfőn jobb híján, röhej), de talán hiába megyünk, mert épp most olvastam, hogy ideiglenes személyivel - ami nem kártyaformátumú - elvileg nem lehet elhagyni az országot (más kérdés, hogy a kutya se ellenőrzött minket soha, pedig fel-alá rohangáltunk Triesztből, Pisából meg vissza). 

Van ugyan a gyerekeknek még érvényes amerikai útlevele (vicces, azon a képen nem három hónaposak, mint a magyar útlevelükben, hanem olyan kilenc körül), de ha amerikaiként mennek Olaszországba, akkor talán kell valami pecsét amikor belépnek az országba, meg amikor elhagyják - mert amúgy asszem kéne nekik vízum három hónapnál hosszabb tartózkodásra -, szóval emiatt fel kell hívnunk az Olasz Nagykövetséget, hát mekkora szívás már ez...ha nem akarunk európai biztosítási kártyát kiváltani, észre se vettük volna. 

Reményre ad viszont okot, hogy valami olyat olvastam, hogy van egy egyezmény, miszerint egy éven belül lejárt útlevéllel is lehet utazni az Unión belül - de vajon az egyezmény kiötlőin kívül tud erről valaki más is?

Sírok.





PS.: Ja, sürgősséggel - három napon belül - kiállított útlevél mint opció: 39000 Forint egy embernek, hát kacagnom kell. 

ahogy a dolgok vannak

Most, hogy rájöttem, hogy szeretek focizni, Marci már legalább egy percig elemezhet nekem egy meccset anélkül, hogy teljesen megszűnne a fókusz a tekintetemben, szerintem ez óriási dolog; azonkívül biztos vagyok benne, hogy érzelmileg sokkal egészségesebb volnék, ha egy kertes házba mehetnék haza, ahová kiülhetnék a kertbe vagy a verandára olaszozni, meg ilyenek. 

Bármit, értitek, BÁRMIT megtennék egy házért. 

(Vasárnap a nagynénéméknél voltunk, a gyerekek vidáman locsolták a kertet, homokoztak, én meg olvasgattam egy kerti padon ülve - az ilyen élmények hatására mindig felerősödik ez az érzés: egyszerűen sírva hányok a lakóteleptől, szerintem a világnak ez az egyik legundorítóbb találmánya.)

Jövő héten elutazunk Triesztbe és annyira kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz Trieszt ezzel az új, gyerekes szemmel nézve, bár nekem az a gyanúm, hogy sokkal jobb.



UPDATE       Lapzárta után érkezett, hogyaszongya megvan a nyelvvizsgám, YES.

slave to the wage vol.45327829345

Tegnap voltam egy call centeres interjún és olyan visszás volt, hogy mikor behívtak az interjúra, akkor egy büdös szót sem értettem a hívó fél hadarásából: csodás reklám ez egy call centernek, nemde?

Marcus különkiadás

Azért szeretek bemenni az oviba kellemetlen dolgokról is beszélgetni, mert mindig meghallgathatom, hogy mennyire jól sikerültek a gyerekeim és milyen fantasztikusan okosak és hogy imádják őket. 

Ma reggel beszélgettünk az ovis fejlesztővel (aki nekem igen meggyőzőnek tűnt, okos - és érdekes - dolgokat mondott), aki dióhéjban azt mondta, hogy Marcus - valószínűleg a koraszülöttség meg az ikerség miatt - hipotón, vannak még csecsemős reflexei, ezért terápiára szorul (azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy Léna is, bár őt az óvó nénik nem küldték ősszel gyógytornára) és szeptemberben csináltassunk felmérő tesztet azért, hogy kiderüljön, hogy mik a fejlesztendő területek, javasolják-e  a focit, stbstb, de addig is lógassuk itthon fejjel lefelé és mászassuk az összes létező mászókán. 

Btw hétvégén voltunk játszóházban és trambulinoztunk - a trambulin egyszerűen csodálatos, én imádtam -, állítólag az is szuper, meg egyáltalán: mindenféle mozgás. 

Azt mondta még a kedves Ágicska nénicske (Marcus így hívja), hogy Marcika az összes problémáját csodálatosan kompenzálja a nyitottságával, meg hogy olyan huncut és iszonyú jól kommunikál és hogy ő nagyonnagyonnangyonnagyonnagyon szereti. 

Teljesen meghatódtam, meg ilyenkor azért ki is borulok, így utólag is, mert ezt például Amerikában miért nem nézte meg soha senki, ez fontos dolog - nem mintha a terápiáért tudtunk volna fizetni, de akkor is. Mondjuk az is igaz, hogy akkor még sokkal idegesebb lettem volna, hogy van ez a probléma és nem tudjuk orvosolni, gondolom a terápia percenként 100 dollár Amerikában.
Persze azért így is halálra izgultam magam a megkésett beszédfejlődésük miatt (és az persze simán összefügghet a mozgásos problémákkal), szerintem a depressziómban ez is vastagon benne volt akkor. Szerencsére megnyugtatott a fejlesztő nénicske, hogy még pont időben vagyunk és minden jó lesz.







PS.: Vicces volt, kérdezte a fejlesztő még azt is, hogy veszélyeztetett terhes voltam-e (egyébként én úgy tudom, hogy minden ikerterhesség veszélyeztetett, mondjuk én tényleg veszélyben voltam a hányással, de a többiek jól voltak bent), merthogy már az sem tesz jót a hasban lévő gyereknek, ha az anya nem mozog mert feküdnie kell.
Nos, mivel mi Amerikába költöztünk, meg Triesztből jártunk haza orvoshoz meg különben is, én terhestornáztam, meg rengeteget sétáltam - a cukor miatti félelmemben is -, ezért asszem én nem tettem hozzá Marcus hipotónságához, bár azt már ritkán szoktam elmesélni, hogy milyen kalandosan - és 30 hetes terhesen - jutottunk ki Amerikába, mert valahogy mindig olyan furán néznek rám, meg akármit mesélek ezekről a dolgokról,  nagyzolásnak hat, pedig micsináljak, ez az igazság. Persze ez ugyanaz az effektus, mint ha szépirodalmat olvasol és klasszikus zenét hallgatsz, akkor csakis sznob lehetsz, akármilyen autentikus is az érdeklődésed.