fogház

Na tessék, talán itt a rejélyes hőemelkedés oka: úgy fáj a fogam, hogy megbolondulok (az orvos rögtön azt kérdezte, van-e esetleg rossz fogam, mert furcsa volt, hogy ilyen hamar újra beteg lettem az arcüregizé után). 

Holnap elvánszorgok valami ügyeletre, remélem aludni tudok majd. A hülye fogfájás persze elrontja a ház előfoglalózása (vagy mi) felett érzett örömömet, de azért hú.

Ház.

HÁZ.

KERT.

_H_Á_Z_

_K_E_R_T_

(s)iker vol.34126789445

Marcus legújabb szórakozása a térképnézegetés és ma, amikor megtalálta Oroszországban a Léna folyót, lelkesen kiabálva hozta nekünk megmutatni.

Keservesen sírni kezdett viszont, mikor Léna diadalmasan felvilágosította*, hogy Marci folyó  nincsen  sajna.

*nem tudom Léna ebben miért olyan biztos, akár lehetne is...

PS: Ma az orvosnál valahogy kiderült, hogy ikreim vannak és a nő elismerően nézett rám, hogy hú, hát az nem lehet könnyű, én meg lelkesen mondtam, hogy ó, hát nagyon jó, mi már megszoktunk mindent, ami ezzel jár és amúgy meg az egész móka, kacagás. Háttőő igen, végülis...

Feljegyzések a Nyomorultak Házából (FNYH)

Hát ez valami horror, ez a lázasság, folyamatosan le-fel megy a lázam és mikor felfele megy, akkor annyira fázom, mint mikor szülés közben beütött az epidurál: éjjel egy pulóverben, három(!) takaróval, plusz sízokniban aludtam (most ezen felröhögtem, mire köhögő rohamom* támadt, amitől majd széthasad a fejem, egészen a nyakamig bezárólag), fúj, rég voltam ilyen szarul, teljesítsen inkább alul az immunrendszerem, ha kérhetném. 

A betegségben az egyetlen jó, hogy Marci elviselhetetlenül cuki: betakargat, babusgat, aggódik, zoknit keres, megcsinálja a határidős munkát, hagy aludni reggel (és a gyerekek is, ez mennyire megható már; azt mesélte Marci, hogy a reggeli készülődés közben végig suttogva beszélt mindenki, hogy tudjak aludni**), jaj, nem bírom idegekkel. 

* nagyon fura ez a betegség: egy nagyon kicsit náthás vagyok, időnként rondán köhögök, néha hánynom kell, de alapvetően csak a lázasságom van, meg hogy kábé mindenem fáj - gondolom ilyen az influenza, szerencsére nem nagyon volt részem eddig benne

** ez különösen Marcikának lehetett óriási kihívás, mert ő valamiért csak ordítva képes kommunikálni

(képzeljetek ide valami nagyon csúnyát)

Na, hazavánszorogtam idő előtt az iskolából lázasan, iszonyú fejfájással (persze végigtoltam az összes órám), majd itthon egy levél várt, hogy két napom van megcsinálni valami kurva bonyolult szarságot a tankönyvrendeléssel kapcsolatban (na az is... hú, inkább nem is mondok semmit; nevetséges amit ebben az országban az oktatás körüli dolgokkal csinálnak), gyorsan beszéltem az iskolámmal erről (és nem mellesleg elmondtam, hogy kábé felkelni nem tudok) és valami olyan szinten nem voltak segítőkészek (ezt csak te tudod megcsinálni, hangzott a mondat és hát egy túróst, bárki meg tudja, aki hozzáfér a rendszerhez, én kapásból három ilyen emberről tudok - egyébként ezt el is mondtam, nem túl kedvesen), hogy azóta is csak tátom a számat, hogy én tényleg ennyire le vagyok itt szarva?! 

És hát úgy tűnik, hogy sajnos igen.

"Betegbeteg"

Na tessék, a szakmai sértettség megbetegített: már úgy jöttem haza, hogy pocsékul voltam, mindenem fájt, össze-vissza vert a lötyögős billentyűjű szívem egész nap (ezt betudtam mondjuk a tavaszi időnek), aztán itthon eszméletlenül elkezdett fájni a bőröm (én így vagyok lázas), iszonyúan fájt és égett a szemem, majd (dobpergés) kiderült, hogy hőemelkedésem van. Hőemelkedésem. Nekem. 

Utoljára 15 éve volt lázam, amikor durva ételmérgezésem volt egy hónapig. 

Nekem soha nincs még csak hőemelkedésem sem, nemhogy lázam - egyszer az orvos erre megvetően azt mondta, hogy ez rossz immunválaszra utal -, de ha van, akkor, mint a náthás férfiak, szó szerint halálomon vagyok. 

De basszus én most nem lehetek beteg, témazárót kell iratnom és előtte összefoglalunk, csináltattam az osztályokkal Halloween projektet, az iskolai Halloween partiban is kell valamit bohóckodnom, plusz be vagyok osztva orrba-szájba helyettesíteni, engem ki fognak nyírni.

Helyettesítésről jut eszembe: ma erkölcstan órán voltam az ötödikeseknél és iszonyú helyesek voltak, tök jót beszélgettünk; meg is legyintett a gondolat, hogy csinálok valami ilyen továbbképzést. Annyiszor van hetedik órában a nagyokkal, hogy inkább beszélgetnék velük (mennyivel hasznosabb lenne, jóég), de ehelyett tolni kell az agyukba a subjectverbobjectet (amit hetedik órában természetesen képtelenek befogadni) 

PS: Most inkább nem fejtem ki, hogy rájöttem, a nyelvtan tanítása felesleges időpocsékolás, bár nyelvtan tanulásra kétségtelenül szükség van.

Léna különkiadás

Ma az óvó néni azzal fogadott, hogy holnap viszi Lénát a nemtommilyen tévéműsorba tököt faragni. (Majd ezt pontosítanom kell, hogy a tévé előtt csápolhassunk jókor) 

Mondtam neki, hogy Léni imádja az ilyeneket, mert ügyes és nagyon fegyelmezett is, mire az óvó néni azt mondta, hogy bizony, ezért viszi magával.

Urasan taxival mennek-jönnek, kellett beleegyező nyilatkozat, ezer adat - egy adott ponton nagyon megszorongattam szegény óvó nénit, mert le kellett írnia Léna születési helyét; először csak egy H betűt írt, mondván, hogy majd később megnézi, de tanárvérem nem hagyott nyugodni, úgyhogy lediktáltam neki, basszus, tessék tudni leírni, hogy Houston, hát ilyet -, na meg nem győztem Marcust vigasztalni, aki halálra van sértve, mert ő nem mehet. Cserébe fociznom kell, míg Léna haza nem jön...

PS: Lehet, hogy megveszünk egy házat; te jóisten, húha, jaj és nahát.

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Mi ez az e-mail amit küldtél nekem?
Nem nézted meg? Egy eladó ház linkje. 
Látod, ez a szerelem: még mindig vadul dobogni kezd a szívem, mikor meglátom, hogy írtál...

Egmont

A legjobb dolog október 23-ban az, hogy legalább ezerszer hallottam a héten az  Egmont nyitányt. 

Mikor rácsodálkozom ezekre az elképesztően szép zenékre, mindig rájövök, hogy már soha egy hangnyi zenét nem hallgatok - mióta gyerekeim vannak, nincs szebb a csendnél -, pedig régen megállás nélkül koncertekre jártam, a Fesztiválzenekart állóhelyekről hallgattam ahol csak lehetett és Istvánnal legfőbb szórakozásunk egy időben a klasszikus zene hallgatása, na meg a lemezek gyűjtögetése volt (ami ugye elég vicces, tekintve, hogy ő világ életében rockzenekarok  - hehe, a degradáló rockzenekaron biztos megsértődne - basszusgitárosa volt és mégis: valahogy nem klasszikusokat csak elvétve hallgattunk; a kapcsolatunknak egy elég hosszú időszakában kábé csak ezen nem vesztünk össze).

Slave to the wage aka "Those who can't do, teach" vol.32678945

Ma beszélgettem a titkárnőnkkel, aki egy adott pillanatban azt mondta, hogy még soha nem látott senkit, aki ilyen gyorsan, ennyire ráérzett volna az emberekre mint én. 

Kétségtelen, hogy ez egy skillem, valahogy meg kéne lovagolni és milliárdokat keresni vele.

Amúgy menthetetlenül elvesztem, végképp beszippantott a tanítás: az előbb (este kilenc körül) arra eszméltem, hogy az egyik hetedikes tanítványommal egy online versenyről levelezek.

Az egyébként eléggé biztosnak látszik, hogy a költözés miatt más suliban kell majd tanítanom (vagy mást kell csinálnom máshol) és emiatt aggódom is, meg nem is. 

Az tény, hogy itt rengeteg és nehéz a munka, osztályonként folyamatosan harminc gyereket készítünk a Cambridge vizsga különböző fokozataira, tanítani kell brit, amerikai és ausztrál civilizációt, ez jó sok készülést igényel (viszont én nagyon megszerettem, tök érdekes), ugyanakkor ez azért nem egy átlagos iskola, átlagos gyerekekkel, hanem válogatott társaság (sokaknak már nyolcadikban megvan a felsőfokú nyelvvizsgája), máshol nyilván sokkal nehezebb sok szempontból és gondolom szakmailag nem túl nagy kihívás a legtöbb iskolában dolgozni, itt meg azért eléggé az, bár tény, hogy minden bőrt lenyúznak rólunk és időnként nagyon mérges vagyok amiatt, hogy olyan magától értetődően szívatnak az égvilágon mindennel és elvárják, hogy mosolyogva tűrd az összes plusz órát, versenyzést, helyettesítést, péntek ötkor napközizést, vasárnap amerikai tanár fogadását, amerikai tanár tanárrá képezését, ügyes-bajos dolgainak intézését, stbstb. 

Na tessék, még mindig és már megint a munkán nyígok, lehet, hogy ezentúl csak linkelnem kéne egy-egy régebbi bejegyzést.

"Run away from all your boredom" aka "Life is what happens to you while you're busy making other plans"

Jaj, nem tudom, rettentő nyűgös vagyok, folyton csak rohanok a saját életem után, hatkor kelek mindig horror szívdobogásra, stresszben, loholok a busz után, az iskolában az óráim mellett folyamatosan meg kell oldani mások életét is, aztán vágtatni haza, mert jaj, a gyerekekért időben kell jönni, itthon a szokásos verkli, mosás, főzés, teregetés, mosogatás, gyerekhiszti, esti rutin, nem akar senki fogat mosni, aludni, összevesznek, sírnak, orrba gyűrik egymást, nem jó a vacsora, nem akarok inhalálni, ne menjünk holnap oviba, nem, nem, ne, ne, ne, neee, ágyból ki, ágyba be, ne ez legyen a mese, dedede, nem tudok aludni, brühühű, stbstb én meg az öt perces szünetekben - amikor épp mondjuk nem kell senkit fürdetni, abajgatni, vacsoráztatni, noszogatni, toszogatni - az óráimra készülök, dogát javítok, dehát nevetséges az egész, alig tudok koncentrálni, végül mindent összecsapok, eh, jó lesz ez így is; de igazán semmi se jó, az óráimat is mindig olyan szürkének érzem, de mit csináljak, ha készülés közben a gondolataimat se hallom...nem jó ez így, nem tetszik, az élet nem erre való. 

Amikor régen azt hajtogattam, hogy nem akarok gyereket, akkor pontosan attól féltem, ami most történik velem: hogy a rutin felzabálja az egész életemet és minden csak arról szól majd, hogy mit kell csinálni/venni/hozni/vinni, milyen másik ember életét kell nekem egyengetni. A gyerekeimet persze imádom nyilván, megteszek értük bármit, nem is erről van szó, de valamit meg kell változtatnom, mielőtt belefulladok a funkcionális létbe.

Most biztos sokaknak nem fog tetszeni amit mondok, de sajnos azt látom, hogy az anyaság kiváló menekülés azok számára, akik egyáltalán soha nem szeretnének szembenézni önmagukkal. Nem, nem mondom, hogy mindenki ilyen, aki gyereket vállal, de a gyerekvállalás bizony csodálatos terep az önbecsapásra/önmegtagadásra, ha valakinek éppen erre van affinitása.

Én nem tudom, erre a fajta kínra mi a megoldás, hogy van-e egyáltalán, de az biztos, hogy én nem hagyom ennyiben az életem.



PS.: Pedig ma alá kellett írnom egy papírt, miszerint bruttó nyolcezerrel többet keresek szeptembertől, hát néddmá, a világ császára vagyok. 

Léni különkiadás

Léna nagyon érzékeny kislány, rendszeresen sírdogál meséken, ordítva zokog a Vukon (tényleg szomorú, nem is nekik való még persze, de iszonyú nehéz dolgom van a könyvfaló kislányommal: muszáj komolyabb, hosszabb dolgokat is a kezébe adni, mert fél perc alatt elolvas mindent), sírdogál ha egy mesében bárkinek baja esik, rosszul érzi magát, eltéved (legyen bármilyen pozitív is a megoldás végül) és valamelyik nap azon zokogott rám borulva, hogy nekem már meghalt az anyukám és biztos nagyon hiányzik, mert az anyuka csodálatos dolog és ő is szeretné, ha lenne még egy nagymamája és különben is, mind meghalunk egyszer.

Szegény kicsi kislány: olyan megható látni, ahogy a kis hatéves fejével próbálja összerakni az életet.

"...egy egész tenger zúgja mégis vissza"

Az a szokás az oviban, hogy az ilyen-olyan különórák után vágtatni kell a gyerekekért, mert már nem mehetnek vissza a csoportjukba. 

Valamelyik nap Lénit vártam a torna után és az egyik kislányért valahogy nem jött senki, mire a foglalkozást tartó nőci hívogatni kezdte a szüleit és közben könnyedén megkérdezte a kislánytól, hogy anya és apa már nem élnek együtt, ugye?

Mire a kislány egészen kifejezéstelen arccal, cuki hatéves hangon azt motyogta maga elé, hogy nem, apa már nem lakik velünk. 

Nagyon szívszorító pillanat volt, azóta is sokszor eszembe jut. 

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf"

Tegnap felhívtam a tesómat, hogy beszéljünk a lakásügyekről, de valahogy egész különösen sikerült elkanyarodnunk az öngyilkos családtagjaink és a családunk betegségei témakörhöz, ami ijesztően kimeríthetetlen. (Néha azt gondolom, hogy nekem óriási felelőtlenség volt gyereket csinálni; máskor meg szent meggyőződésem, hogy én leszek az, aki leszámol a szörnyű családi örökségekkel.) 

Megbeszéltük, hogy ki hogyan szorong(ott) az apukánk betegségei (alkoholizmus, mániás depresszió) miatt - én egyébként ezeket a dolgokat pár évvel ezelőttig be sem vallottam magamnak azt hiszem -, meg hogy mi az, amire mindenképp figyelnünk kell, hogy mi magunk ne kerüljünk bele valami negatív spirálba.

Sokat beszéltünk az apai nagymamámról, akit nagyon durván terrorizált a férje, a nagypapám (akinek volt egy ikertestvére, mellesleg, a genetikus szerint onnan jött a családba az ikerség). Azt hiszem a nagypapám sokat tett azért, hogy az apukám később olyan legyen, amilyen: emlékszem, úgy jellemezte a családi életüket, hogy "maga volt a pokol". (Csak halkan merem mondani, hogy az ő apja, a dédapám is öngyilkos lett, ráadásul valami egészen fifikás módon, mint a tesóm elmesélte tegnap, én nem is tudtam erről.)

Részletesen kielemeztük, hogy az apukám hogyan lett öngyilkos, mit mondott előtte, ivott-e bármit, mi volt a boncolási jegyzőkönyvben, hogyan viselkedett napokkal, hetekkel előtte. 

Azt kell mondjam, hogy nagyon felszabadító volt, gyakrabban kéne ilyesmikről beszélnünk, nekem nagyon sokat segítene. Vannak mindkettőnknek durva emlékei gyerekkorunkból meg későbbről az apukám balhéiról - én kamaszként csúnya háborút folytattam vele, szegény tesóm beletörődőbb volt -, párat ezek közül is felelevenítettünk és bár nem kellemes ezeket előszedegetni mélyről, a végeredmény számít igazán és még pszichológusra sem kell költeni. 

kieg. az előzőhöz

Valamelyik nap olvastam arról egy hosszú cikket, hogy miért jó harminc fölött gyereket szülni, nos, a szerző nyilván későn szült, mivel a cikk óriási hozsanna arról, hogy a kései szülés az egyetlen üdvözítő, kábé egy negatívumot említett, hogyaszongya öreg és ronda leszel, mikor a gyerek érettségizik, vagy valami ilyesmi.

Oké, van sok előnye a kései gyerekvállalásnak, de pont az én dilemmám az nagy hátránya, nevezetesen, hogy - és ez most önző módon csak rólam szól - visszamentem a közoktatásba, mert 'jaj, de jó, szünetek, jaj de jó, kiszámítható munkaórák (na persze), ez szuper kisgyerekekkel', csak arra nem gondoltam, hogy ebből az állapotból biztosan tovább akarok majd lépni egy évvel később amikor nagyobbak lesznek, de basszus hova menjek ötven évesen (ők akkor lesznek 14 évesek)?

Magyarországon egyértelműen sehová, hiszen már most is késő valami újat/mást keresni. Külföldön elvileg esélyesebb minden, ha az ember idősebb, de biztos hogy esélyes akkor is, ha az ember idősebb ÉS külföldi?

Nem mintha külföldön lennénk, dehát.

Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, annyira elveszettnek érzem néha magam. Egyszer a Szex és New Yorkban az egyik csaj mondta mímelt vicces reakcióként a (nem létező) pasijáról érdeklődő valakinek, hogy nem biztos, hogy mindenkinek van párja; na hát ezt érzem én karrierfronton: talán egy idő után fel kell adni az önazonossági álmot - amit mellesleg egy párszor már feladtam és mindig azt hittem, hogy oké, belenyugszom, nekem ezt dobta a gép, valami nyughatatlanság/hiányérzet mindig szorítja a gyomrom, hát istenem.

Mondjuk előttem van egy nagyon rossz példa is erről: az apukám egész életében azt siratta, hogy a közelébe sem jutott az életnek, amit megálmodott, hogy ő ügyvéd, színész meg tanár akart lenni és végül túl hamar gyereket csinált és sose került be az egyetemre, hiába próbálkozott sokat és sokáig. Emlékszem milyen boldog volt, mikor tanítani kezdtem; na tessék, valaki másnak az álmait mégis sikerült valóra váltanom - tán be kéne érni ezzel.

Vicces ez a blog, vagy öt éven át a súlyos egzisztenciális válságomról és a reménytelen szerelmi életemről szólt, aztán most vagy három éve a lehetetlen/nemlétező karrierem a fő csapásvonal.

Oké, ne legyünk telhetetlenek: pár éve még (most már nyolc, te jó ég) a fél karomat adtam volna azért, hogy találjak valakit, akivel egy húron pendülünk. Azért így fogalmazok, mert szerintem a szeretés nem elég egy (normális) kapcsolathoz, kell hozzá még a csapatmunka képessége, meg valami nagy-nagy cinkosság.

PS: Még mindig nem tudom hogy csináljam a blogbezárósdit, a bejegyzések jelszavazása jó ötlet, de azt még nem találtam ki hogy működne és amúgy meg persze lusta vagyok ezen gondolkodni, de időben szólok, ha rájövök a szándékaimra, addig meg vekengek viszonylag semleges témákról.

"Those who can't do, teach" vol.567438912

Marci valakinek elmesélte. hogy megint jelentkeztem valamilyen állásra és a nagy csodálkozásra azt mondta neki, hogy én egyszerűen függő vagyok. 

Azóta is sokat gondolkodom ezen, mert igen, részben igaza van: én változásfüggő vagyok, nehezen viselem sokáig ugyanazokat a helyzeteket (mondjuk a nehezen megtalált pasimat nagyon nem szeretném másikra cserélni), ugyanakkor a folytonos álláskeresésnél van egy másik motivációm is: (dobpergés) a pénz.

Egyszerűen zavar, hogy ennyire vacakul keresek, hát ez az igazság; persze ha lenne valami értelmes perspektíva (a nevetséges portfólió íráson kívül, ugye), hogy mondjuk x időn belül, ilyen és ilyen követelményeket teljesítve értelmes összeggel nőne a fizetésem, akkor azt mondanám, hogy oké, de így...hogy hat évenként bekerülhetek - egy szakdolgozat és vizsga árán - egy olyan fizetési kategóriába, ami kb tíz ezer forinttal emeli a fizetésem, hát ez annyira azért nem motiváló. 

És hát na, egy csomót jártam iskolába, az egyetemre felvett diákhitelt a mai napig fizetem - mondjuk isten  tudja minek találtam ki magamnak azt az egyetemet, oké, nagyon érdekelt, dehát kellett volna inkább valami olyat tanulni, amivel normálisan lehet keresni, minek két diploma ugyanabból a tárgyból, jézusom, mekkora barom vagyok - és baromi elégedetlen vagyok, hogy a sok tanulásnak ilyen nyamvadt eredménye van. Mert az csak egy kis szelete a nagy egésznek, hogy szeretek tanítani. 

Ha egyedül lennék, eszem ágában sem volna itthon maradni, sokszor titkon haragszom is Marcira azért, mert itt kell nyűglődnöm ebben a perspektívátlan fostengerben, de oké, értem az indokait: nyilván ő nem fog elmenni valahová pincérnek (most ezen felröhögtem), csak azért, hogy ne éljünk itthon; én mondjuk simán megtenném, de lássuk be, neki van tudományos karrierje, nem nekem. 

ahogy a dolgok vannak

Tesómmal eladtuk a lakást (ez egy olyan fura dolog volt, hogy a lakás teljesen az enyém volt, én fizettem,  én laktam, de szegény bátyót meg kellett tenni adóstársnak mikor kihalt a család) és azon nyomban össze is vesztünk a másikon (van most egy elég jó opció a felezést illetően, csak sajnos elég gyakran kommunikációs problémáink akadnak és időnként rondán összebalhézunk, meg aztán mindenki feszült valamiért)
A közművek átíratása miatt az egész napot a vevőnkkel töltöttem és bár az én ügyintézésem kevéssé volt romantikus, mégis kipattant a fejemből egy keserédes magyar film ötlete: vevő és eladó egymásra talál a közmű átíratás útvesztőiben, a díjbeszedős kisasszonyok morózus tekintetétől kísérve kacsmarog az utolsó vízszámla kiegyenlítésekor, a kezek véletlenül összeérnek a villanyóra leolvasásakor, meg ilyesmire gondoltam.

Hú, fáj a szívem a lakásért, a háznézés meg most az új opcióval összekuszálódott - az árak pedig mennek szépen fölfelé.
Amúgy itthon vagyok végül betegnek, arcüreg-gyulladásom van, hiába, no, érdemes volt a jeges szélben a NAV-hoz és az OEP-be rohangálni az anyanyelvi tanárok ügyeit intézendő.
Nem baj, végre kialszom magam, meg olvasok, csak sajnos késnek a rendelt könyveim, pedig a nyáron kialakított olvasási rutinomat akarom folytatni: nagyjából olyan nyolc könyvet olvastam el júniustól szeptemberig. (Mondjuk azt még nem is meséltem, hogy a térdemben belapult porc miatt a nyáron egy csomó időt heverésznem kellett, merthogy konkrétan nem tudtam lábra állni, szóval talán ezért is volt időm olvasni). Most persze lelassult ez az iram, mert egy csomót kell dolgoznom, de olvasni annyira jó, hogy muszáj küzdeni (és vég nélkül könyveket vásárolni).

újabb furious anger/ahogy a dolgok vannak

Ma megvédtem egy hányós terhest, ronda dolog hányós terheseket csesztetni.
Az vele a baj persze, hogy nem akar dolgozni, pedig CSAK hányingere van és bezzeg mindenki másnak csodálatos, nyugodt terhessége volt, amit kacagva, non-stop végigdolgozott a bányában.
Szerintem én teljesen magától értetődően nevezhetem ki magam a hányós terhesek védőszentjének - még kórházban is voltam a vészes hányás miatt, ami baszki CSAK nyolc hónapig tartott - és mint ilyen, nem hagyhatom, hogy CSAK hányingernek nevezzék azt a borzalmat, ami pl nekem volt.
Oké, nem tudom mit érez, akit megvédtem, de nekem van olyan emlékem akkorról, hogy angol óra közben rohanok ki hányni (többször), úgyhogy teljesen megértem, ha valaki nem szeretne így tanítani.
Nekem egyébként gyakran jártányi erőm sem volt, sőt, amikor már iszonyú sokat hánytam, akkor időnként felülni sem tudtam és tisztán emlékszem, hogy olyan rosszul voltam, hogy abban reménykedtem, hogy éjjel feltűnik a lakásban egy sorozatgyilkos és kinyír.
Nem szeretem ezt, hogy mindenki folyton legyengézi a másikat, csak mert nincs tapasztalása bizonyos kellemetlenségekről: itt van rögtön a másik vesszőparipám, a (szülés utáni) depresszió, amit szintén úri huncutságnak vél az összes mázlista, aki rózsaszín cukorfelhőn ringatta boldogan gügyögő kisbabáját, míg az hirtelen harminc éves nem lett.

Az is van továbbá, hogy fogalmam sincs, hogyan zárjam be a blogot ha tényleg limitált számú meghívót lehet csak kiosztani; tök igazságtalan lenne kihagyni embereket. Ugyanakkor annyi titkosat mesélnék, jaj, nagyon nehéz ez a bloggerlét!
Aztán meg beteg is vagyok, elöntötte az agyamat a takony, de persze járok dolgozni, mert mindig van valami, amiért muszáj ott lenni, meg amúgy is utálom ha helyettesítenek, mondjuk a fél tanári kar hiányzik, de úgy tűnik, én vagyok a másokat betegen helyettesítő balek, szuper.
És csütörtökön meg eladjuk a lakásomat, sírok (és persze örülök).

"Ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és..."

Nagyon szuper szülinap volt, az ajándékok hatalmas sikert arattak (itt külön kiemelném az IKEA konyhát, amit féláron kaptam egy kedves blogolvasótól, aki házhoz is szállította; mondtam már, hogy blogot írni jó?), ráadásul éppen még viszonylag jó időnk volt a szülinapi piknikhez: van a Rózsadomb környékén egy szalonnasütő/kiránduló hely, ahol már párszor voltunk a tesómékkal, a gyerekek imádják, mi is nagyon szeretjük, na és ott szépen letáboroztunk, szalonnát sütöttünk, (ultra)mini túrát tettünk, tortáztunk, tök jó volt. Az időjárás meglepően kegyes volt hozzánk: egy nagyon kicsit esett a buli közben, meg aztán a végén; Marcus végig ősember üzemmódban nyomta, fát hordott a tesómmal és ordított, Lénike meg tolta a szokásos okos kislány szerepkört: van egy kis napvédő sátrunk, amit ilyenkor mindig elviszünk, na Léna oda bevette magát az idő egy részében és az újonnan kapott rózsaszín naplójába írt rettentő cuki dolgokat.




PS.: Íme a szülinapi kép.

Születésnapos Szépek

Úristen, már hat évesek! Ez azt jelenti, hogy mi is baromi öregek vagyunk...