Hogy ne csak csúnyát mondjak Houstonról, elmesélem, hogy nagyon szeretem ebben a városban, hogy bár alapvetően elég ronda (tudjátok, az amerikai Százhalombatta), meg négy autópálya szeli át (ezt az európai embernek nehéz elképzelni: a város az itt nem város, hanem valahogy olyan...hatalmas területen lévő sok kis falvak összessége. Kicsit olyan, mint az autópálya mentén a táj, mikor megyünk a Balatonra), de nagyon zöld és meglepő módon kifejezetten jó a levegő.
Aztán az sem hátrány, hogy gyakorlatilag mindenhol van valami medenceszerűség (itt egyébként ez létszükséglet, most is például olyan meleg van, mint otthon augusztusban, amikor csúcsmeleget mérnek) és persze mindig süt a nap. És igaz, hogy a rekkenő hőség undorító, a napsütés viszont nagyon jót tesz a lelkemnek, állítom, hogy sokat számított a depresszióm gyors javulásában a szép idő.
Igen, valahogy mindig olyan nyaralós hangulatom van itt - persze sokat számít nyilván, hogy nem dolgozom -: lehet papucsban, kis szoknyában flangálni télen-nyáron, jó a színem - tele vagyok szexi szeplővel is, bibí -, pedig igyekszem csak az árnyékban létezni (egyrészt mert utálom a napot és a meleget öt percnél tovább, másrészt mert meggyőződésem, hogy állati egészségtelen napon lenni).
Szóval isteni, hogy mindig jó idő van, tényleg szinte mindig süt a nap, az eső sajnos ritka, pedig én szeretem nagyon (mint mondtam, a hőséget utálom, de aki sokat élt mondjuk Amszterdamban, az valószínűleg megbecsülné az itteni időt), rengeteg szép virág meg egzotikus növény van, illatos a levegő, sok a mókus, a kacsa, ludak flangálnak mindenfelé, oázisnak meg itt a légkondis lakás (tudom, tudom, szerintetek a légkondi szar; trust me, egy hét Houstonban és a légkondi lenne a legjobb barátotok...).
Hümm, tényleg, most hogy így összeszedtem, rá kell jönnöm, hogy milyen fasza hely ez a Houston.
