Január 2.

 Erényei mellett szeretném a legtöbb ember számára valószínűleg egyáltalán nem is feltűnő (az én fülemet viszont nagyon is zavaró) dologra felhívni a figyelmet ezzel a filmmel kapcsolatban: a szereplő nagyon max harmincas lányok szerelmei Károly és Sándor (amúgy őket pedig Áginak és Klárának hívják).

Seriously? 2026-ban ezekkel a nevekkel operálnak? Szerintem ez abszolút baki, nem életszerű, nem hívod Károlynak/Sándornak a pasidat, de nagy valószínűséggel nem is hívják így eleve, hacsak nem hatvan pluszos.

Amúgy szerintem hiteles  film, például a januári Budapestje pont olyan rémes, mint amilyen rémes valóban a januári Budapest, illik a szakítás nyomorúságához, jó, hát nem egy akciófilm nyilván (akkor én meg se nézném, haha), de ha valaki szereti az ilyesmit, az akár még lelkesedhet is, persze semmi lelkesítő nincsen benne valójában, csak olyan normálisan nyomasztóan realista. 

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy szerinte rettenetes volt a Tehetséges Mr. Ripley (én természetesen rajongok érte), mert ő a moziba kikapcsolódni megy, nem azt nézni, hogy egy pszichopata halomra gyilkolja a környezetét mindenféle fondorlatos módon. 

Ez azóta is sokszor eszembe jut, mikor nyomorultabbnál nyomorultabb hősökről olvasok, vagy nézek filmet. Engem elképesztően fárasztanak a rózsaszín filmek, nekem pont az nem kikapcsolódás, ha nem kell gondolkodni/borzongani/együttérezni/sírni. Oké, a sok nyomasztásba is bele lehet fáradni, hogyne, nagyon is, sőt, néha mindezeket az általam preferált tevékenységeket (sírás, együttérzés, stb) lehet limonádékon is művelni, de én szerintem könyörögnék, hogy lőjenek főbe, ha mondjuk nap mint nap romantikus komédiákat kéne néznem. 

"óriás magányban egy pacsirta száll"

 Minden hangok legszomorúbbika a távoli repülőzúgás.

Balikó

 Drága Balikó. Nem lett jobban, csak délibáb volt, mikor valami gyógyszertől kicsit erőre kapott, kiderült, hogy FIP-es (az első macskám is ebben halt bele, el vagyok átkozva), tegnap elaltattuk. Nagyon gyorsan lett egyre rosszabbul, nem akartuk megvárni, hogy szenvedjen. Van valami új csodagyógyszer FIP-re állítólag, de az állatorvosunk azt mondta, hogy egy macskát se látott még meggyógyulni tőle, eszelős drága és csak szenvedne a folyamatos injekciózástól a macska (Balikó még a bolhairtó cseppentéstől is napokra kikészült), szóval úgy döntöttünk, nem gyötörjük ezzel. 

Nagyon örülök, hogy az utolsó héten mindenki sokat heverészett vele, nagyon bújós volt, búcsúzkodott, a macskák mindent tudnak, tudta ő is, hogy mi következik. A gyerekeket is bevontuk minden döntésbe, az egész folyamatba, borzasztó szomorúak, sírtak sokat, de talán segít is, hogy végig jelen voltak. 

Nagyon-nagyon hiányzik, rettenetes volt az egész, tegnap egész nap sírt az egész család, aztán együtt mentünk az állatorvoshoz este, végig ott voltunk, amíg megkapta az injekciókat, itthon pedig a kedvenc helyén, hátul a kertben eltemettük, mindenki segített ásni, gyújtottunk mécsest, vágtunk virágot, utána még tort is ültünk, ahol sokat beszélgettünk a kedves kis életéről, sírtunk, nevettünk, le vagyunk sújtva. 

Fenébe, hogy ebben a kultúrában ennyit számít a fizikai jelenlét - bárcsak megelégednénk a transzcendenssel.

 

Nálatok laknak-e állatok?

 Szóval az úgy van, hogy ezt a házat imádják az állatok. A tető csúcsában évek óta van fészek egész nyáron, aztán pár éve időnként denevérek nyomulnak a tető oldalában (erről a szomszéd néni tájékoztatott borzadva, merthogy egy hajnali pisilés során látta őket hazatérni - kicsit én is beparáztam először, de aztán beszéltem valami denevérkutató atyaúristennel, aki azt mondta, hogy ugyan már veszettség, örüljünk neki, hogy ilyen jó házunk van, hogy a denevérek megtisztelik a jelenlétükkel, hát oké), most meg rozsdafarkúak fészkeltek a konyhai szellőzőbe, ami leginkább a macskák miatt aggályos, nekünk nagyon tetszenek, mondjuk állati zajosak, olyan, mintha egy állatkereskedésben laknánk, a macskák meg azért teljesen beizgulnak a sütőből jövő hangoktól (igen, kicsit vicces, de onnan jönnek a hangok, Léna valamelyik nap aszongya bro a sütőben csipog).

Amúgy nagyon érdekesek, minden nap David Attenborough-nak érzem magam, ahogy a konyhaablakból figyelem, hogyan tanítják a szülők a gyerekeket repülni, meg persze közben hessegetem a három macskát (jó, Bali most legalább be van zárva, egyébként ő a legnagyobb vadász), őőőő, kicsit strapás, néha titkon vágyom rá, hogy inkább a Blahán belvárosban lakjunk állatok nélkül.

PS.: A kert hátuljában flangáló patkányokról majd máskor mesélek...

"Cats tell me without effort all that there is to know"*

 Balikó vasárnap este nem jött haza. Ilyen még soha nem történt, pedig nyolc éves elmúlt már. Teljesen kivoltam, egy pillanatot nem aludtam, egész éjjel hívogattam, mászkáltam fel-alá. Másnap reggel körbejártam az utcákat, kerestem, hívogattam (Hrabal meg a Vita Nuova jutott eszembe, asszem abban volt, hogy zokogva keresi a macskáját az erdőben), sehol semmi, kétségbeesésemben aztán a kertben a kedvenc helyén álldogáltam és néztem körbe-körbe, hogy hátha valahol ott van mégis és van egy régi íróasztal kitéve a kert hátuljába, na valahogy arra tévedt a szemem és az egyik alsó beszögellésben ott kuporgott szegény, látszott, hogy pocsékul van, felemeltem, de nagyon morgott, menekült előlem, végül egy bokor alól húztam ki, ahol előtte még itattam, meg bementem kabátért-kesztyűért (a macska nem játékszer, ha szétkarmol, én is ott végzem mellette a kertben kuporogva, halódva), közben persze rettegve, hogy elmegy, aztán sose találom meg, max csak meghalva. Itthon aztán bemászott az ágyunk alá, ott kuporgott, persze az állatorvos éppen addig rendelt, amíg ki nem húztam a bokorból, szóval vártunk délutánig, kiderült, hogy nagyon magas láza van, átnyomkodta, hogy van-e valahol seb rajta, nem harapta-e meg vagy ütötte-e el valami, de nem látszik semmi baj kívülről, szóval lehet, hogy csak valami vírus (nagyon remélem, hogy nem súlyosabb), most még mindig gyenge, de egy keveset már evett azért, mondjuk folyamatosan alszik, de legalább már kényelmes pózban, nem ebben a szörnyű kuporgósban. Pisilni nem láttam, ez nagyon aggaszt, ráadásul vasárnap elvileg elutazunk, meg fogok halni az aggodalomtól, ha így kell itt hagynom, remélem megjavul addigra, különben nem megyek el.

Én péntek óta beteg vagyok, de ez a nemalvás meg stressz aztán annyira bedurvította a betegségemet, hogy most alig tudok már beszélni, meg fáj a torkom veszettül, dehát kit érdekel, meglett a drága macska! Mindent inkább el tudok viselni, mint azt, hogy fogalmam sincs, hogy hol van és mi történt vele. Borzasztó volt ez az egész, meg is fogadtam, hogy nem lesz nekem több kijárós macskám (haha, na persze, mondja mindenki).

*Charles Bukowski

ahogy a dolgok vannak

 Hétvégére a pasik elmentek a Balatonra (Marci vállalkozott rá, hogy leviszi Marcust két barátjával  - remélem minden oké lesz és nem fogja megbánni), mi meg Lénával itthon chillezhetünk, meg lehet, hogy elmegyünk valami moziba. Ketten együtt ennyira nyugisak vagyunk, hogy azzal szoktam viccelni, hogy a szeretetnyelvünk a csend (a fickók mindketten nagyon zajosak - most még focit is néznek folyton, hát az meg már ilyan ómájgád*). 

Na jó, valójában csak a kertemről akarok egy képet mutatni (kertészkedni nem szeretek, mert sajnálom rá az időt, de a szép virágok meg olyan szépek, úgyhogy muszáj, ez kb három év munkája), meg itt vannak más, ilyen random közelmúltbeli cuccok:

ez egy macska haverom, rettentő édespofa

ő itt Füst Milán

az ég itt nálunk az valami csoda minden nap

ezt a házassági évfordulós bulinkon lőttem a Keletiben/Adidas reklám

* ezt mondogatta Marcus alsóban

Marcus különkiadás

 Marcussal eszméletlen tanulásban voltunk a hétvégén meg tegnap, mert az év végi szóbeli vizsgák hétfőn és kedden voltak,  idén töriből meg németből (az írásbelit már májusban letudták szegények, nyomják őket keményen), úgyhogy hétvégén kikérdeztem a törit (abból nagyon akart villantani, mert imádja és nagyon jó belőle), de közben meg eléggé elhanyagoltuk a németet. 

Aztán tegnap a szuper maxpontos törije után hazajött, elkezdett hisztizni, hogy ő már nem bír tanulni, minek kell ez, minden tanár hülye, utál mindent, nyenyenye, én meg tudom, hogy ő rohadtul bír tanulni, mert meggyőződésem szerint fotografikus memóriája van, úgyhogy baromi mérges lettem, összevesztünk  rondán először, de aztán jött kb tíz perc múlva, hogy oké, vegyük át, nyomjuk, na, ennek az lett az eredménye, hogy egyrészt fetrengtünk a röhögéstől egész délután (ha minket összeeresztenek, akkor ott kő kövön nem marad; állati komolytalanok vagyunk, mikor együtt tanulunk), mert vagy hét órán át nyúztuk a szituációkat meg a témákat (még egy csomó mindent ki is kellett dolgozni, persze chat gpt a barátunk, de azért ő nem volt elég, meg hibázik is rendesen) és lőn, maxpontos lett ez is, Marcus olyan boldog, amilyennek rég nem láttam, nagyon stresszelt szegény ezen is, huh, nem is tudom utoljára mikor beszéltem ennyit németül (a végén már olaszt és oroszt is kevertem bele az angolon kívül, haha).

Léna különkiadás

Csak hogy legyen valami vidámabb is: Léna viszont tök jól van, nagyon szereti az új sulit, vannak barátnők, akikkel hajlandó  mászkálni ide-oda, az egyik barátnője már kétszer színházba is jött velünk, kicsit döcögősen kezdett félév után, mert kapott pár négyest és ez őt teljesen kikészíti, de mostanra helyreállt a világ rendje, mindenből hatosra áll, ilyenkor boldog. 

Annyira örülök, hogy elég bátor volt iskolát váltani, nagyon jót tett neki, tök jókedvű (egy darabig totál depressziósnak tűnt ő is, neki is volt szerelmi bánata persze, mondjuk ő ezeket olyan Léna-mód, vasladyként tolja), nyitott, egyszerűen szuper. 

A héten rövidfilm fesztiválra járunk, Léna teljesen odavan a művészmozikért, hiába, anyja lánya, sosem felejtem el, mikor a főiskolán hosszú délutánokat terveztem meg úgy, hogy mikor melyik moziba érek oda és az egyik filmnek vége lesz-e addigra, mire a másik kezdődik - volt, hogy három-négy filmet is megnéztem így. Most, hogy nagyobbak a gyerekek, vissza akarom vezetni a mozit az életembe, rajongok érte ugyanis. Színházba is elég sokat járunk, Lénával néha külön is, ő annyira imádja, hogy egyszer, még régebben (már kb 10 éves koruk óta járunk velük; láttak persze olyasmit is, ami nem volt nekik való) azt kérdezte valamelyik előadás után, hogy vajon lesz olyan, ami nem fog tetszeni?

tipor a bánat*

 Nem vidám dolog a gyerekedet pszichiáterhez vinni, persze nyilván nem kell drámát csinálni belőle (anno, mikor a tesómmal voltak ilyenek, apukám teljesen kikészült, azt magyarázta, hogy tönkrement az életünk, jó, az tényleg nagyon súlyos és rémisztő volt), de tegnap este azért egészen megplattyantam ettől és eljutottam odáig, hogy minek az ilyennek szaporodni - ezen mindenki kiborul, aki hallja, de lehet, hogy megfontolandó (lett volna), ha a család tele van mentális beteggel meg öngyilkossal... mondjuk szerintem én egész jó munkát végeztem saját magamon, bár még mindig vannak borzalmas időszakaim és gondolataim, de legalább már az eszközeim is megvannak nagyjából mindennek a leküzdésére. 

Meg nem tudom, az is bánt, hogy annyira egyedül érzem magam ezzel, valahogy ezekről a dolgokról mindenki hallgat, pedig nekem annyit segítene, ha tudnék más emberekről is, akik hasonló cipőben járnak. Ugyanolyan ez a téma, mint a szülés utáni depresszió, arról is néma kussban kell lenni, hát micsoda anya az, akinek van ideje depressziósnak lenni?! (ez a kedvencem).

Tegnap egy csomót beszéltem Marcinak a sötét gondolataimról, de aztán az volt a végkifejlet, hogy de azzal biztatom magam, hogy talán ha az apukámat is elvitték volna pszichiáterhez 15 évesen, még ma is élne. Jó, hát szarul hangzik ez is, de egyelőre ez a legpozitívabb, amit ki tudok csikarni magamból.

* ebből, szabadon

Ilyen izék meg tizenhatodik

 Ó, wow. Majdnem megkérdeztem az egyik kolléganőmet, hogy Amerika melyik részéről származik, mert annyira fura az akcentusa, aztán tegnap a meetingünkön rájöttem, hogy szegény csak eszméletlen beszédhibás. Hú, nagyon óvatosnak kell lenni. Meg amikor azt mondják, 'my partner', akkor az nagyon gyakran azonos neműt jelent és akkor ciki úgy utalni mondjuk egy nőre, mintha férfi lenne (most ne keverjük ide a transzneműeket, az végképp bonyolító), jaj, nehéz ez a politikai korrektség.

Ma van a tizenhatodik házassági évfordulónk, szerintem elég menők vagyunk ezzel a sok évvel és azt kell mondjam, hogy egész jól megy a dolog. Jó, hát nyilván vannak viták meg zökkenők, rosszabb időszakok, de van sok-sok jó is és szerencsére mindig van min nevetni.

"I'm not doing anyone any kind of favors watching airplanes land and sink into the pavement"

 Én értem, hogy most mindenki Ilya Rozanovért van megveszve, de azért ne feledkezzünk el Joe Goldbergről sem - igaz, mindkettőnek béna az orra, szóval én fenntartásokkal nézegetem őket, de azért mindkettőnek vannak ezek a lábroggyantó pillantásai, amik lemásznak a képernyőről (respect mindkét színésznek: elképesztő, hogy mennyire más a civil kisugárzásuk).

 

Nagyon röhögök 2.

 Léna kaján vigyorral az arcán jön fel a pincéből, ahol a reménytelenül szarul záródó hűtőben matatott az imént:

Úristen, egyre unhingedebb tárgyak támasztják a hűtőt! Először egy tégla, aztán egy bőrönd és most egy kenyérsütő!

I'm a Legend, Thanos

Marci barátai: Anyukád tök chill, sétálni jár, meg kettlebellt emelget, egy legenda!*

*nagyon röhögök ezen, nagyon cuki

"Most teljesen egyedül vagyok, egyedül vagyok, egyedül repülök"

 Rájöttem, hogy Marci tulajdonképpen egy filmsztár* életét éli: miután hazatért Bledből csütörtök este, ma már utazik is tovább Lisszabonba, hogy utána majd hamarosan Krétára repüljön. 

Összeszámoltam: az elmúlt két évben legalább húsz különböző városban járt (és ezek között van több ázsiai, európai, ausztrál és amerikai) és gondolom párat ki is hagytam, már ő sem emlékszik sokszor, hogy mikor hol volt, mondom én, egy turnézó sztár (film, rock, whatever).

Mondjuk nem annyira tetszik, hogy folyamatosan egyedül kell küzdenem azzal, hogy Marcus egyre vacakabbul van (újabban pánikrohamokat is produkál), mert amúgy már megszoktam, hogy folyton egyedül vagyok a gyerekekkel, végülis így nőttek fel, volt időm hozzászokni. Azért kicsit kellemesebb most egyedül lenni velük, mint mikor a játszótéren ketten rohantak két irányba, éjjel meg a  mozgásfejlődés miatt nem aludtak (bár, most, hogy meggondolom, van hasonlóság: Marcus épp a stressz/pánik miatt nem alszik, úgyhogy én sem, most is olyan vagyok épp, mint akit kihánytak), hú, ezektől az emlékektől most is PTSD-m van. 

* mikor előadtam neki az elméletemet, csak annyit mondott, hogy legyen inkább rocksztár 

nyaff

 Rájöttem, hogy még azt is akartam mondani, hogy nem jól vagyok, mert Marci sincs jól (lelkileg, meg Crohnilag), de ma kicsit megvidámodtam, mert beszéltem a pszichológusával (azóta jár, mióta megkapta a diagnózist) és kiderült, hogy hajszálra ugyanazokat a dolgokat mondjuk neki, csak engem ugye le kell hurrogni (nem baj, ez a dolga egy kamasznak). Persze aztán Marcus cuki, mert érzékelem, hogy megfogad egy csomó mindent abból, amit mondok, meg látom, hogy próbálkozik, hogy jobban legyen, nekem meg birkatürelemmel kell viselnem minden inzultust (nem baj, nekem meg ez a dolgom).

Az a szerencse, hogy én elég jó vagyok krízis-kezelésben (a sajátjaimmal is egész jól elbántam, na meg a mentálisan terhelt család az hasznos ilyen szempontból), meg végignéztem, ahogy anno az apukámat egyszer az anyukám kihozta a depresszióból (semmi extrát nem csinált, kb munkaterápiára kényszerítette, tökre működött, bár lassú volt, gyógyszerrel biztos jobban ment volna, de az apukám nem volt hajlandó pszichiáterhez menni; mielőtt öngyilkos lett, akkor is próbáltam elcibálni párszor, hiába), mondjuk nagyon-nagyon fárasztó ez az állandó terápiázás, beszélgetés, ottlevés (I heart home office, ha nem mondtam volna még elégszer), dehát ez van, most ez nagyon kell Marcusnak, nagyon kis törékeny, érzékeny gyerek ő, de abban reménykedem, hogy a nehézségek megerősítik. Meglepő, de a barátai jól segítenek neki, nemcsak ez a hátbavágós 'jóvammágeci' megy náluk, mint ahogy a fiúknál sokszor (jó, nyilván van az is), szóval nagyon remélem, hogy legalább a kis lelke javul majd, ha már a Crohn sose múlik el.  

A képen Léna vágyait látjuk, hát ebbe nagyon belefacsarodik a szívem. 

"Everything that kills me makes me feel alive"*

 Lejtőn futni csodás. Emelkedőn futni letális. 

Tulajdonképpen csak ennyit akartam.

* a posztot csak azért írom, hogy végre leírhassam ezt a címet, kicsit hasonlóan ahhoz, mikor akartam egy macskát, hogy elnevezhessem Milánnak (azóta már lett is egy fél  - a szomszéddal közös -, ráadásul Füst Milán, nem akárki; ezt biztos nem is meséltem még sose, ej, ilyenek ezek a lusta bloggerek. Sidenote: a szomszéd a macskát Buicknak hívja, ezen mindig elborzadok. És atyaég, milyen izgalmas élete van a macskának: ki tudja még hogy hívják és ki lehet más szomszédoknál!) 

"Gyere és bújj hozzám újra Magyarország!"

 Atyaég, hát mit tudtam én erről, hogy ez ilyen jó lesz! Hát nem érdekel engem semmi más, csak hogy végük van. A mai napot főleg bőgéssel töltöm teljes eufóriában, másnaposan, kábé mint valami őrült friss szerelmes, hát ki tudta ezt, hogy magyarnak lenni néha egész kellemes is lehet? 

ahogy a dolgok vannak

 Még mindig teljesen lenyűgöz, mikor Marci Denverből felhív minket és elkezdi a fizikát magyarázni Marcusnak (mármint nem a fizika a fantasztikus, hanem hogy ezt meg lehet csinálni; mindig eszembe jut, hogy anno nagyon sokáig nem is volt telefonunk otthon egyáltalán). Fun fact: mindkét gyerek gyűlöli a fizikát...

Tegnapelőtt viszont angolt tanultunk Marcussal valami dogára, hát dőltünk a röhögéstől végig (a fizika kevésbé vicces sajnos), szerencsére a dolgozat is jó lett és mostanra úgy tűnik, hogy az angol már az elviselhető kategóriába került (Léna mindig imádta, de Marcus - szerintem, hogy engem bosszantson - eddig mindig azt magyarázta, hogy mekkora béna nyelv az angol, bezzeg a német).

Szeretném továbbá felháborodásomat kifejezni, mert a mindenféle szakirodalom azzal kecsegtet, hogy a klimaxos tüneteid enyhülnek, ha jól eszel és sportolsz (esetleg fogysz is); na most ehhez képest arról tudok beszámolni, hogy hónapokig - amíg szarul ettem és keveset mozogtam, ergo nem is fogytam, sőt - nulla hőhullámom volt és úgy aludtam, mint akit agyonvertek, de most! Most, hogy tök jól eszem, számolom a kalóriát, fogyok, mozgok minden nap, most egy csomószor leizzadok, éjjel felébredek, hogy megőrülök a melegtől, plusz néha minden ok nélkül olyan lehangolt leszek, hogy azonnal meg akarok halni, na meg néha majd elpusztulok, olyan fáradtnak érzem magam, jaj, igazán, annyira nagyon örülök, hogy én lehetek a kivétel!

"Az úton senki, senki"

 Vasárnap bemerészkedtem az erdőbe, mert elkezdtem követni egy pasit a nagy kutyájával az oldalán, gondoltam a kutya megvéd a sorozatgyilkostól és a vaddisznótól is (Léna utólag megkérdezte, hogy "de mi van, ha a pasi a sorozatgyilkos?"). Hétköznap általában reggel (de néha ebédidőben, meg most már este is) bóklászom itt a környéken, az időnként kicsit para, tényleg nincs sehol senki (néha macskák, az persze mindig jó), de úgy döntöttem, öreg vagyok én már a szervkereskedőknek is. 

Love Is Love

 Hát persze én is Heated Rivalry rajongó lettem*, abszolút megértem a hisztériát is körülötte, nyilván odavannak a nők attól, ha szexi férfiak bármilyen érzelem kifejezésére képesek, ráadásul tényleg nagyon meggyőző a főszereplők vonzalma (az Index szerint egyáltalán nincs kémia közöttük, oké, hát biztos véletlenül Harry Pottert és Ginny Weasleyt nézték, na, köztük tényleg nem volt**), mondjuk az kicsit aggaszt engem, hogy mi lesz velük tíz év múlva (a harmadik évadban már valami olyasminek kell következnie, az első évadban is eltelt tíz év), mert azért nem sok közös van bennük, ha jobban megvizsgáljuk és a kezdeti eszelős szerelem után meg nem tudom mi tartja majd őket össze, de meglátjuk (az őrületet jól mutatja, hogy állítólag már a harmadik évadra is leszerződtek, pedig még második sincs).

Az kicsit szomorú persze, hogy ha mondjuk Marcusnak ajánlom, hogy nézze meg, akkor kiborul, hogy "dehát ő nem néz szerelmes férfiakat" - ez a klasszik heteró pasi hozzáállás, hogy fúj, ha nem nő a pár egyik tagja, pedig az én fiam igazán elfogadó szellemben nevelkedett, aztán tessék. Jó, hát azt hiszem, ezek a dolgok nagyon mélyen ágyazottak az agyunkba, a társadalomba, nehéz ezzel szembemenni. 

És persze vannak a homoszexualitáshoz hasonlóan fontos dolgok nem (eléggé) kibontva: én úgy tudom, hogy a könyv szerint az egyik főszereplő autista, illetve a másik főszereplő anyja öngyilkos lett (ezt mintegy mellékesen tudjuk meg), remélem ezekkel még kezdenek valamit, persze simán lehet, hogy csak a melegségre fókuszálnak, az is elég nagy téma, főleg a nagyon maszkulin sportolók esetében. 

* a gyerekek folyton ezzel szívatnak, hogy na persze, a középkorú anyukájuk szerelmes fickókat bámul a tévében és forgatják a szemüket, mikor erről beszélek, elég vicces

** vagy oké, maradjunk egy hasonló példánál: Timothy Chalamet és Armie Hammer a Call Me by Your Name-ben kábé annyira rezonálnak egymásra, mint két döglött hal (bocs, nekem nem jön be, bár tudom, hogy sokan szeretik)

politikai

 Egyáltalán nem értem, mire ez a nagy lelkesedés, de látszólag én vagyok az egyetlen, aki tegnap savanyú pofával, kokárda nélkül ültem itthon és morogtam, mikor belehallgattam Magyar Péter beszédébe (aztán Orbánéba is, aki amúgy indolkolatlan módon üvöltött folyamatosan, mondtam is magamban, hogy bro, hát ott a mikrofon).

Hát én nemtom. Engem pont annyira elborzaszt Magyar Péter kormányzásának lehetősége, mint amennyire iszonyodom attól, hogy Orbán itt marad örökre.

Szerintem ennek az országnak kell még vagy ötven év (száz?) - és fontos, hogy kihaljon ez a mostani gárda -, mire beletanul a demokráciába és képes lesz nagyjából értelmes vezetőket választani (és talán lesz miből választani). 

Mert ez, hogy a kisebb szarra (egyébként ezt is honnan vesszük?) szavazunk extázisban, ez rettentő szomorú, persze majd én is ezt fogom tenni (mínusz extázis), de már előre hányok magamtól.

nyaff

 A Crohn miatt feliratkoztunk egy Heim Pálos levlistára, ahonnan néha jönnek kérések dietetikus és védőnő hallgatóktól, hogy töltsük ki a kérdőíveiket a szakdolgozatukhoz. Tegnap kitöltöttem egyet, valami olyasmi volt a cím, hogy a Crohn és az élet első 1000 napja közti összefüggések. Én úgy elszomorodtam ezen! El is kezdtem hibáztatni magam rögtön, hogy miért nem császárral szültem inkább, Marcust biztos az kevésbé viselte volna meg (ő negyven perccel később keveredett ki a hasamból, mint Léna, ráadásul kifogózták). 

Jó, eleve túl kicsi és sovány volt mindkét gyerek, de Lénának korántsem volt annyi baja, mint Marcusnak: Marcus két hetet volt kórházban, Léna egyet, Marcust szondával táplálták, aztán tök refluxos lett, gyógyszert is kapott rá (Léna is, de sokkal enyhébb tünetei voltak), aztán egy csomót hányt a reflux miatt, aztán később talán emiatt is alakult ki az állandó hörgőgyulladása, meg a folyamatos, rémes köhögés, ami elkísérte egészen alsóig (szerencsére az már legalább nincs), aztán persze szoptatni se bírtam őket rendesen, anyatejet kb négy hónapos koráig kapott, a tápszer (és a hozzátáplálás) meg fene tudja, miket triggerel(t). 

Ráadásul én még mindig gyanakszom Marcusnál valami ADHD-féle dologra is (egyszer elkezdtem bevizsgáltatni a sulival, de végül visszavontam a kérvényt, nem akarok neki papírt erről, érdekesség, hogy maga a nevtanos nő beszélt le a vizsgálatról, mondván, hogy rendes fejlesztést úgyse kap majd, de megbélyegzést biztosan) és az érdekes csavar a dologban, hogy Nagymarci is egy ideje pszichológushoz jár (szerintem a kapuzárási pánik miatt kezdte, de ő tagadja) és basszus, ott felvetődött az ő ADHD érintettsége, érdekes. 

Ezt az ADHD-t csak azért mondom, mert nagyon sokat motoszkál a fejemben, hogy minden amiatt van, hogy Marcus negyven percet még úszkált, mikor már nem kellett volna neki, talán oxigénhiányos is volt kicsit, isten tudja, nagyon elkezdtek kapkodni egy adott ponton, mert esett a szívhangja, meg a köldökzsinór is rá volt tekeredve, szóval elég problémás volt az élete rögtön az elején. 

Tudom, semmi értelme szarul érezni magam emiatt, ez van, de az a nyavalyás "mi lett volna ha..." egész életemben elkísér majd, azt hiszem. 

"Este jó"

 Jaj, úristen, olyan jó volt tegnap kicsivel este tizenegy után bezárni magunk mögött az ajtót Lénával! Mikor egyedül vagyok a gyerekekkel, mindig van bennem rossz érzés, akárhova mennek/megyünk és amikor végre hazaérünk ilyenkor, sokkal kevésbé érzem magam árvának és valami határtalan hála fog el, hogy van hol laknunk és biztonságban vagyunk. Persze minden más már, mert nem óriás babakocsit kell taxiba betuszkolnom és őrült kétéveseket hajkurásznom az orvosi rendelőben (true story, Houstonban történt ráadásul), hanem például tegnap bementem Lénáért a színházhoz, megnézte az Amadeust a sulival, én meg nem akartam, hogy egyedül kóvályogjon este, nem is ismeri a várost, meg amúgy se, hiába nagylány már, féltem nagyon (ugyanitt szeretnék visszaemlékezni magamra, aki a Fekete Lyukba járkáltam 15 évesen, hát jesus, nem is értem a szüleimet). Persze az is rossz érzés volt, hogy Marcit itt kellett hagynom, bár olyan ügyesek már a gyerekek, szerintem nem is félnek (régebben azért még néha aggódtak, ha egyedül voltak este), simán lefekszenek egyedül.

Ilyenkor, mikor csak hárman vagyunk, nem is merek nagy sétákat tenni az erdőben (amikre amúgy rászoktam mostanában), mert hát na, mi lesz, ha jön a sorozatgyilkos, a gyerekek meg itt maradnak nélkülem (jóvanna, sosem lehet tudni).

Jaj és Houstonról jut eszembe: az új főnököm Houston egyik kertvárosi részében lakik, vicces. Mikor meséltem neki, hogy én is laktam arrafelé, ráadásul ott születtek a gyerekeim, kb faarccal tudomásul vette; furák az amerikaiak, azért ha nekem ő mondta volna, hogy Budapesten született a gyereke, biztos néztem volna kicsit, hogy nahát...jó, hát értem, neki nem nagy dolog Houstonban lenni, oké. 

ahogy a dolgok vannak

 Doktor Marci megint három hétre elmegy; Párizsba meg Amerikába utazik, irigylem piszkosul, hát a fene vigye, hogy én meg mindig csak itthon vagyok, mondjuk imádok itthon lenni, szóval de jó nekem (ez könnyen ment, ez a negatívból a pozitívba)!

Léna iskolaváltása azt hiszem, egy sikertörténet: azt mondja, a dolog kirángatta a komfortzónájából és ez milyen jó, ráadásul tök kedvesen fogadták, nincs az a fura hangulat, mint a másik osztályban, plusz ez az iskola egyszerűen, hát...gyengébb, mint a másik, Léna brillírozik még abból is, ami annyira nem megy neki és a maximalizmusának is jót tesz, hogy azért annyira sokat nem kell tanulnia az igazgatói kézfogáshoz (ami neki ugye a minimum - a saját mércéje szerint, teszem hozzá halkan, mert én lebeszélni szoktam a tanulásról, mondván, jó a négyes is). Csak érdekesség: szerinte a matek a relax óra, ő ott kikapcsolódik és jól szórakozik, wow, az én lányom! Nekem a matek óra a borzalmas megaláztatások színtere volt, istenem, de jó, hogy a gyerekeim nem cipelik tovább ezt a terhet! Marcus zéró erőfeszítéssel négyes matekból, de ő magasról tesz az egészre, bár szerintem nagyon vág az esze, szóval lehetne ő is hatos mindenből, dehát. Neki meg épp fáj a hasa sokat és ráadásul szerelmi bánata van (simán összefügghet a kettő sajnos), persze nálunk a hasfájás az más, mint a nem Crohnos gyerekeknél, mi betojunk és aggódunk és hívjuk a gasztrós dokit és székletminta és brühühű. Na mindegy, igyekszem nem parázni, mostanában ez megy nekem, nem is értem.

Ja és nem is meséltem, hogy cégen belül átmegyek máshová márciustól, istenem, már jó lesz nagyon, veszettül unom ezt a sok jogi szart, amit most csinálok (nem is küldeném már jó szívvel Marcust jogi egyetemre - plusz azt mondják a cégnél a jogászok, hogy lassan már nem vesznek fel senkit jogászbojtárnak, mert az AI simán mindent olcsóbban/gyorsabban/jobban megcsinál), engem mondjuk Lénával ellentétben aggaszt a komfortzónám elvesztése, dehát a nyughatatlanság miatt azért úgy évente kb váltanom kell. A céget amúgy imádom, esküszöm, még az iroda is jó (ahova be se kell járni, csak ha kedved van), oké, hát multihoz hűen elég robotikus az egész, meg bazi sokat kell dolgozni, de elég jól keresek és kiszámítható az élet, na meg a csodás home office, mindent visz (és vers!). 

“a world that gives us what we want but not what we want to want”

 Jaj, muszáj beszélnem róla, gondoltam kinyitom még egy kicsit a blogot, hogy szóljak mindenkinek: nézzétek az HBO-n az Industryt, szerintem egyszerűen zseniális, jó, hát nagyon kell igyekezni érteni a pénzügyi/gazdasági ármánykodást (nekem se megy természetesen), de mindennek utána lehet nézni, na meg nem is az a lényeg, hanem a rettenetesen beteg emberek és döbbenetesen elcseszett kapcsolataik, jaj, hát én egyszerűen imádom és bónuszként (főleg az első két évadban) vannak szuper London vágóképek és mindenféle angolt beszélnek benne, ó, csodás. 

Egy korszak vége

 A gyerekek hétfőtől nem egy iskolába járnak. Az az igazság, hogy nagyon szomorú vagyok, mondjuk a hídról leugró srác miatt is* - az apukám miatt nekem ez a leugrós öngyilkosság nagy trigger, rájöttem. Valamikor írtam arról a francia lányról a blogban, aki ugyanott lett öngyilkos, de egyszerűen nem találom, megyek is bánatomban budgetot számolni, a matek olyan kijózanító. 

*és nagyon-nagyon remélem, hogy soha nem fog kiderülni, hogy amiatt nem mert hazamenni, mert elhagyta az i-phone-ját