hétfő, február 29, 2016

(s)iker vol.45361234889

Léni lefekvéskor búcsúzkodik: Mama, én úgy szeretlek, hogy akkor is gondolni fogok rád, mikor meghalok!
Marcus kontráz: Én meg úgy szeretlek, hogy akkor is gondolni fogok rád, mikor te meghalsz!

Hajrá szülők!

Nagyon menő, a felsőben összesen egy osztálynyi gyerek van, nagyon büszke vagyok, éljen a szülői ellenállás!



PS.: A Saul miatt fanyalgók és utálkozók, meg hát...szarjanak sünt  
        A Saul miatt fanyalgóknak és utálkozóknak ezúton kívánok sok szerencsét és boldogabb életet

szombat, február 27, 2016

ahogy a dolgok vannak

És igen, szuper happy end itt a szenvedések után: tegnap, amíg Léna oviban volt, Marcussal elmentünk a kedves doktor néninkhez, akitől kaptunk kölcsön egy működő inhalálót (a miénk a legdurvább köhögő roham közepette elromlott, igazi tragikomikus jelenet lehetett, ahogy próbáltam megjavítani hajnalban) és még éppen visszaértünk Lénáért (igaz, majdnem bezárt az ovi), aztán estére Marcus olyan nagyon jól lett, hogy még kettőt köhintett, majd hang nélkül aludt reggel fél kilencig, én meg, a vakmerő anya, elvittem őket délután bábszínházba (pedig hogy fogadkoztam, hogy többé nem megyek a városba velük...úgy tűnik mazochista vagyok), mert a jegyeket Marcus óriásköhögésének napján vettem és nem akartam, hogy a köhögés megint meghiúsítson egy bábszínházat (volt már ilyen), meg hát Marcus ilyenkor igazából nem beteg. 
Kicsit necces volt megint az utazás (és változatlanul nem győzök csodálkozni az utazóközönség bunkóságán; simán elsodorják  a gyerekeket, sőt, gyakorlatilag észre sem veszik őket, mert olyan kicsik és az fel se merül senkiben, hogy esetleg átadja nekik a helyet, mert még nehezen kapaszkodnak.) 
Néhány agyvérzést azért kihordtam lábon az utazásaink alatt, de ilyenkor mindig superhero-nak érzem magam már itthon, biztos ezért veszem én azokat a bábszínházjegyeket. A gyerekek rettentően élvezték az utazást, gyakorlatilag minden csodálatos volt az úton.




PS.: Csak azt a zablisztes sajtos rudat, csak azt tudnám feledni!

péntek, február 26, 2016

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is" vol.453612789 aka TGIF

Mielőtt ezt írni kezdtem, próbáltam megtalálni egy postot, amiben Marcus hány a köhögéstől éjszaka és aztán együtt alszunk és neki hányásszaga van és horkol (azért kerestem a postot, merthogy mindez kísértetiesen ugyanígy történt az éjjel), de mégis ő a drága kisfiam és mindennél jobban szeretem ezen a világon és rákerestem arra a szóra, hogy 'hányás', de kábé ezer bejegyzés van a terhességi hányásomról (tényleg kéne könyvet írnom 'A hányás' címmel, szerintem hatalmas expert vagyok), úgyhogy nem állok neki keresni, meg megdöglök amúgy is, mert hát Marcus annyira köhögött éjjel, hogy már azon gondolkoztam, hogy a mentőket hívom (nagyon durva kopogós köhögést nyomott, két kopogás között hörögve fulladt), vidám éjszaka volt, az egyszer biztos, hú, kész vagyok teljesen, pedig mindenféle mást is akartam mondani, de sajnos leállt az agyműködésem, jojózik a szemem, elájulok, elpusztulok, kérem, kapcsolja ki

csütörtök, február 25, 2016

"Aaron "Hotch" Hotchner: [closing quote] Shakespeare wrote: "Nothing is so common as the wish to be remarkable" "

A gyerekek a Maci csoportba járnak és mindig szokott lenni macis tematikus hét, amikor lehet bevinni saját macit vagy maciról szóló könyvet. 
Mivel a kommunikáció igen kiváló az oviban, ezért én egy szülőtől (!) tegnap értesültem arról, hogy macis-hét van, ma gyorsan bevittük a Hotch nevű *jegesmedvét, amit még Amerikában vettünk (természetesen én neveztem el), mikor a gyerekek megszülettek és még kórházban voltak, illetve egy kis fehér macit, ami anno Marcus kis bölcsőjének volt a tartozéka (ezek fontos macik, láthatjuk). 
Mikor a gyerekek mentek befelé a csoportba, Marcus már messziről kiabált, hogy Elhoztuk a Hotch-ot! Elhoztuk a Hotch-ot!, én meg magamban nagyon vigyorogtam, mikor az óvó néni kissé döbbenten ismételgette, hogy Mi?! Hotch? Marcika meg kicsit ingerülten morogta a bajsza alá, hogy igen, Hotch, mit nem lehet ezen érteni?! Vicces jelenet volt. 
Úgy tűnik, az óvó néni nem Criminal Minds rajongó - mondjuk nekem azért meggyőződésem, hogy van neki is sötét oldala. Marcit mindig azzal szórakoztatom, hogy szerintem, amint a gyerekektől megszabadul, otthon disznóálarcban rúdtáncol a férjének (a lehető legegyszerűbb kinézetű óvó nénit képzeljétek el: nem festi magát, mindig barna kordnadrágban van, kedves, halk szavú, az egyenes haját középen elválasztva, festetlenül, kibontva hordja).






*érdekesség: az őt játszó színész pont úgy néz ki mint  a tesóm

szerda, február 24, 2016

Marcika különkiadás

A mesében Móric, a jóságos kandúr néhány könyörgő tekintetű óriáskígyónak sonkás szendvicset ad kedvességből, mire Marcika a homlokát ráncolja és kissé felháborodva felkiált: ezek akkor nem lehetnek sárga királypitonok! A sárga királypiton kisebb rágcsálókkal és rovarokkal táplálkozik. 

"Hello Mom, thank you Mom, hi Mom"

Az anyaság egy új rétegét ismertem meg azzal, hogy bekerültem egy sok nőből áll munkahelyre. Valahogy előbb-utóbb kiderül ugye, hogy nekem mindig rohanni kell haza a gyerekeimhez, meg itt volt most ez a verseny és én nem tudtam végig ott maradni, mert egyetlen nagymama sem toporog izgatottan az ovi körül, hogy a gyerekeimet hazahozza és egy darab rabszolgát sem kaptam karácsonyra! és miután ez kiderül, óhatatlanul jön a kérdve felkiáltás, hogy ikreid vannak és nincs segítséged?! 
Már pontosan tudom azt is, hogy a felkiáltást először egy szánakozó, majd egy elismerő mosoly követi. 

ahogy a dolgok vannak

Na tessék, szuper éjszakánk volt, senki nem köhögött, nem volt éhes, nem kellett pisilnie, nem akarta közölni velem hajnali háromkor, hogy szeret (mondjuk ez cuki volt, Lénike csinálta egyszer), hanem ALUDTUNK. Isteni volt, komolyan. Ráadásul egy órával később kellett ma jönnöm, úgyhogy csak fél hétkor keltünk, Marcika magától és ki is pattant az ágyból, ügyesen felöltözött, szóval, na, jó nap volt idáig.
Az iskolában sajnos meg kellett szívatnom a versenyzők osztályfőnökét, aki szintén jön versenyezni miattam, mert én nem tudok visszajönni a verseny után a suliba, egyszerűen nem érek oda akkor az oviba és jaj, szegény kis Szépek, mi lenne akkor velük. 
Tegnap szkájpoltunk Marcival - aki szerint San Francisco és Kalifornia úgy általában maga a földi paradicsom; szó szerint azt mondta, hogy még soha életében nem járt ennyire jó helyen (pedig igazán sok helyen járt már) és hogy New York elbújhat San Francisco mellett - és szegény kis Léna teljesen betúrázta magát, telefonálás közben azt hajtogatta Marcinak, hogy azonnal haza kell jönnie, aztán sokáig sírt miután letettük és azt zokogta, hogy édesapám, édes apukám, jaj, borzasztó volt, alig lehetett megnyugtatni.
Persze Marci optimista és azzal jött, hogy dehát a fele már letelt! Én meg, a realista azt mondtam erre, hogy igen és még pont annyi hátra van, amennyi letelt; futásnál szokott ez lenni, hogy nahát, már eltelt negyed óra! Jézusom, még pont negyed órát futnom kell!

kedd, február 23, 2016

Brühühű

Marcika ma negyed ötkor azt sugdosta a fülembe, hogy nagyon éhes.

El akarok menekülni Kamcsatkába, hogy sose találjanak meg.




PS.: Nyomorúságom betetőzéseként elromlott a kávéfőző.

hétfő, február 22, 2016

nagyon nyaff

Remélem ez a nap volt a mélypont és ennél csak jobb jöhet: hullafáradtan mentem be reggel, mert este egy Olimpiai Játékok angol versenyfelkészítő izére készültem jó sokáig, aztán meg négyszer kellett összesen kelni mindkét gyerekhez, majd negyed hatkor végleg, hát komolyan halálomon voltam.
Aztán egy szülő a földbe döngölt, egy általa súlyos hibának titulált dologért (sajnos nem mesélhetem el itt) és ez annyira rosszul esett és nyilván hozzáadódott a dögfáradtsághoz, hogy mindenhol sírtam, ahol úgy gondoltam, hogy senki se látja. 
Délután még a gyerekek kedvéért berohantam az oviba egy mesedélután nevű szeánszra, ami minden volt, csak nem mesedélután, ráadásul Marcus annyira fáradt volt, hogy jobbra-balra dőlt (szerencsétlen gyerekek másfél órával többet szoktak aludni, ha Marci viszi őket oviba), aztán, mintegy a nap megkoronázásaként, a focipályánál hisztériás nagyrohamot kapott, de azt az igazi ordító-hempergő fajtát, nem is volt kínos egy kicsit sem. 
Meglepő módon aztán mégis hazaértünk valahogy, én bőgtem még kicsit a vécében, asszem kisírtam magam most pár évre előre (szerintem amúgy évek óta nem sírtam), most meg lassan (gyorsan) beájulok az ágyba, bár kéne még nézegetnem a kibaszott sport szókincset. 

szombat, február 20, 2016

ahogy a dolgok vannak

Na, mára megvidámodtam kicsit, aludtam vagy hét órát, az kellett hozzá, el is tudtam menni lumpolni a városba délutáni lumpra (ez lefordítva annyit tesz, hogy "újabb mesekönyvet vettem" - mesekönyv junkie vagyok, mondtam már?), mert az óvó néni szitterünk eljött és vigyázott a macikra (de bevallom, a városban sokat lógattam az orrom, merthogy olyan magányos vagyok most a kedves Férj nélkül), meg aztán jót tett az is, hogy reggel szkájpoltunk Marcival - vicces, ő épp lefeküdni készült (kilenc óra az időeltolódás), a gyerekek nagyon álmélkodtak, hogy nála sötét van, itt meg verőfényes napsütés -, aki elmesélte, hogy kirándul San Franciscóba és azért nem repül végül, mert azt hajtogatták a szállásadói, hogy odáig autózni egy igazi lifetime experience lesz, hát, az biztos, mert valami nyolc óra az út, hú, irigykedem mindenesetre nagyon. 
Nagyon durva egyébként a gyerekekkel szkájpolni: mi gyakorlatilag egy szót sem tudunk váltani, mert megállás nélkül beszélnek, sokszor csak úgy, magukban, nem is értem, hogy fogtam fel mégis ezeket az információkat. Ez egyébként iszonyú nagy nehézség a "páros" életünkben: egyszerűen nem lehet beszélgetni, mikor a gyerekek itthon és ébren vannak (és bizony egyre többet vannak ébren). 
Reggel bevezettem Martine szuper ötletét, az apukaváró naptárt, tegnap rejtettem bele mindenfélét, de csak finnyogtak mert nyuszis matrica volt az első ajándék, semmi csoki. Nesze neked, kedveskedő anya. 
Majd valamikor elmesélem azt is, hogyan loholtam Lénával a szemészetre csütörtökön egy vaklárma okán és hogy milyen meglepően bunkó volt a szemész mikor telefonon beszéltünk, plusz egy kicsit kínos ügybe keveredtem az iskolában, de most asszem gyorsan lefekszem; a legjobb Marci távollétében az, hogy nem egyig vagyok fenn, hanem max 11-ig, pápá. 

péntek, február 19, 2016

TGIfuckingF

Léna: Jó, anyukának lenni?
Molly: Igen, Léna, jó.* 
Léna: Én nem szeretnék anyuka lenni, mert az anyukák élete olyan unalmas. Folyton mosogatniuk kell.

Marcus: Mamika akkor is cuki, mikor nem cuki.


Bár a gyerekeim nagyon aranyosak és csak mérsékelten rikácsoltam velük ma este (mondjuk azért sokkal többet, mint szeretnék), a mai napomat - vagy inkább estémet - legjobban ez a kép fémjelzi:


Kész vagyok teljesen, szétmegy a fejem és a hétvégi munkatáborra ma este főzéssel, mosással-teregetéssel és porszívózással melegítettem.





* és mint nemrég fejtegettem is ezt, tényleg jó, akárhogy is panaszkodom. Biztos a Stockholm-szindróma teszi...

csütörtök, február 18, 2016

Iskolai életkép

Egészen szürreális, ahogy az ebédlőben a konyhás nénik a rádióból üvöltő Portisheadre  beszélik meg a visszereiket, meg a szomszéd gyerek fiának a skarlátját.

szerda, február 17, 2016

"What you share with the world is what it keeps of you"

Reggel a még sötét konyhában állva érzékeltem a szemem sarkából, hogy egy csótány iparkodik a konyharuha mögé elbújni előlem a kamra ajtófélfáján. Sírok, komolyan. 
Kicsit vonakodva írom ugyan le (mert a csótányok borzasztóak), de tényleg ez legyen a legnagyobb problémám: tegnap az iskola kapott egy nagy adag könyvet egy szülőtől, akinek, mint kiderült, meghalt rákban a nyolc éves kisfia, ezért elajándékozta a mesekönyveit. Ez már önmagában is iszonyú, de a helyzet az, hogy a nőnek összesen három gyereke született és ez a második, akit rákban elveszít. Én ennél szörnyűbbet nem tudok elképzelni. 
Azóta azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen sokkal biztonságosabb egyedül maradni: mennyivel kevesebb vesztenivalója van az embernek, mennyire sok fájdalmat megspórolhat magának. 
Igaz ugyan, hogy összességében biztosan kevesebb szeretetben van része, de az egyedüllét sokszor nagyon kellemes és könnyű rászokni, ha az ember viszonylag kiegyensúlyozott személyiség. 
Amikor viszont a gondolatmenetben arra a pontra jutok, hogy mérleget kell vonni a társtalan, kellemes, nyugis, hétvégi munkatábor nélküli, CSENDES, 'aztcsinálokamitakarok' életem és a Marcis-gyerekes, színes, szagos, zajos, fárasztó, nagyonnagyon fárasztó életem között, akkor mindig az a végső konklúzióm, hogy sokkal jobb a nagyon fárasztó családi életem, mint a nyugis társtalan. (Volt sok nyugtalan társtalan időszak is, na azok borzasztóak voltak, azokat az ellenségemnek se kívánom.)
Nem mondom, hogy ezt üzenem a világnak és ezt gondolom egyetlen útnak mindenki számára (jézus, hogy is mondanám: mikor egyedül voltam, gyűlöltem hallgatni a sok nagyokost, aki férjhez akart adni, hogy mihamarabb szülhessek egy foci csapatot), de azt hiszem, nekem ez a nem annyira biztonsági játék sokkal több örömet tartogat - és ez már csak azért is nagyon vicces az én számból, mert szilárd meggyőződésem volt hosszú éveken át, hogy soha, de soha nem akarok se gyereket, se férjet. Mondjuk tanár se akartam lenni egészen addig, amíg tanítani nem kezdtem... 



PS.: Ja és egy fontos a végére: ezúton szeretném Isolde Fiúját megéljenezni (sajnos az e-mail címe visszadobta a levelem).

kedd, február 16, 2016

"Hiányod átjár, mint huzat a házon"

Vacsoránál megkérdezte Marcus, hogy mikor jön haza az apukája, mire mondtam, hogy sajnos csak sok nap múlva, erre legörbülő szájjal azt mondta, hogy úgy fog hiányozni az arcocskája! Léna erre zokogva azt kiabálta: nekem meg a puszija!

ahogy a dolgok vannak

Szerintem tuti, hogy azért rendelte el az orvos a talpbetét használatát, hogy a talpam széle mellett az egész talpam elkezdjen fájni, így ugyanis végül majd könyörögni fogok neki egy kis csontfűrészelésért és ebben bizonyára perverz örömét lelné. 

Amúgy meg nyűglődöm, vacakul alszom Marci nélkül, folyton felébredek, fülelek, hogy nem köhög-e valaki, reggel meg élőhalott vagyok, ráadásul negyed hét helyett negyed hatkor kell kelnem és fél hatkor már vonszolom is ki a gyerekeket az ágyból, Marcika rettentő helyes volt reggel, kért még egy kis feltámadási időt és mire visszamentem, felöltözve fogadott (ez Marcusnál nagy dolog, bár újabban borzasztóan igyekszik, nagyon édes, nem bírom idegekkel), Léna meg némán sírt az álmosságtól, csak könnyek folytak a szeméből (szegény nagyon nem jó alvó, nehezen alszik el, könnyen felébred, aztán meg folyton álmos), megszakad a szívem ezektől. 

Annyira nehéz egyedül sakkozni a gyerekekkel meg az idővel, folyton stresszelek emiatt: ma például fogorvoshoz megyek, de ha kicsit is csúszik a dolog (és mindig csúszik), már nem érek oda időben az oviba és a gyerekeket a rendőrségre viszik és bár most viccelek ezzel, de Marci szerint egy idő után (de mennyi idő után? És ki viszi őket oda? Amikor Marci elfelejtett értük menni és én taxival odavágtattam, akkor a takarító nénik vigyáztak rájuk...) tényleg oda viszik őket, ha a szülők nem bukkannak fel. 
Iszonyú nehéz lehet egyedülálló anyának lenni, bár biztos egy idő után beállnak valahogy ezek a dolgok és kialakul valamiféle egyensúly, nem tudom. Léna este nagyon sírt az apukája után, na ez a másik, amit nagyon nehéz kezelni, sokkal nem tudom biztatni, mert Marci március 5-én jön csak haza, szóval ilyenkor simogatom és hagyom sírni, elég szomorú. 

Elképesztő, hogy micsoda bürokráciája van annak, ha az ember a gyerekével marad otthon táppénzen: huszonöt papírt ki kell tölteni és épp csak a bugyim színét nem kell megadni, annyira béna - nyilván ezzel szeretnék ösztönözni, hogy az ember ne menjen táppénzre a gyerekével...továbbá ezúton keresem a megoldást arra a rejtélyre, amin sokat gondolkodom újra meg újra, nevezetesen, hogy a fidesznyikeknek mi a jó ég baja van, de tényleg. Ezeknek a hardcore Ovi rajongóknak, úgy értem. Ezek betegek, nem? Egyszerűen nem lehetséges, hogy másképp azt szajkózzák, amit. 
És oké, mondjuk mindig, hogy agymosottak, de mitől? Az agymosáshoz nem kell nagyon sokat az agymosó közelében lenni és hallgatni az ő mantráit a meggyőződéséről? Persze simán lehet, hogy Orbán titkos szeánszokon babonázza híveit, el tudnám képzelni. Őrület. 
Menjünk már el ebből az országból, olyan rosszul érzem magam itt. Mondjuk van ez a vonulat a magyar sajtóban, hogy arról cikkeznek, hogy csak a béna, szar, képzetlen munkaerő marad itthon, na mondjuk szerintem ez kurva sértő, én személy szerint kikérem magamnak, nem tudom ti hogy vagytok vele. 

hétfő, február 15, 2016

"Come back to Texas It's just not the same Since you went away Before you lose your accent And forget all about the Lonestar state There's a seat for you at the Rodeo And I've got every slow dance saved Besides the Mexican food sucks north of here anyway "

Marci elment reggel, de este még felidéztük miközben pakolt, hogy milyen volt, mikor két bőrönddel és a macskával (meg a két gyerekkel a hasamban) elköltöztünk Amerikába.
Emlékszem, éjfélig pakoltunk és biztosak voltunk benne, hogy valamit elfelejtünk, aztán végül éjfél körül csak lefeküdtünk attól rettegve, hogy valamit tényleg elfelejtettünk, nem tudtunk aludni, valahogy négy körül keltünk, én előre szorongtam, hogy okádni fogok (és nem történt semmi ilyesmi meglepő módon, először az átszállásnál hánytam Chicagóban - az adrenalin biztos megoldotta a dolgot), meg a macska miatt is nagyon aggódtam (szegény, a csomagok közt töltött tíz órás út hatására végképp elhatalmasodott a neurózisa. Átszállás előtt találkoztunk vele és minden szál szőre égnek állt és eszelősen nyávogott.)
Érdekes, hogy amiatt csak kicsit aggódtam, hogy elkezdek szülni repülés közben, valahogy a terhességem alatt végig halálosan nyugodt voltam a terhességgel kapcsolatos dolgok miatt (na jó, kivéve a hányást, de az végül is nem a gyerekek problémája volt, ők végig jól voltak): egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy baj lehet és a hormonok szerintem jót is tettek az idegeimnek - mindenre csak legyintettem, meg alapvetően nagyon kipihent voltam: a nap nagy részét átaludtam ugyanis.
Aztán miután megérkeztünk, villámgyorsan kellett lakást találnunk és be is kellett rendeznünk azt a lakást (emlékszem, egy csomót flangáltunk az Ikeában), vennünk kellett egy kocsit (na azzal is szerencsétlenkedtünk egy csomót), plusz meg kellett vennünk az alap babadolgokat (mondjuk elég jellemző azért, hogy miközben csordogált a magzatvizem, Marci elrohant betétet venni nekem, én meg szedegettem össze a kórházi cuccom; a kórházi ügyeletes orvos úgyis azt mondta, hogy nagyon ne siessünk..). 
Utólag már azt gondolom, hogy bármennyire is gyengének éreztem magam, alapvetően hihetetlen jó erőben voltam (nagyjából egész nap rohangáltunk az intézendők miatt)  és nagy szerencsém is volt az egész terhességgel: egyszer volt kicsit magasabb a vérnyomásom, éppen akkor, mikor Amerikában először elmentünk orvoshoz, de amúgy végig minden tökéletes volt. 
És aztán persze az idősebb, ügyeletes orvossal is nagy szerencsénk volt, aki a kritikus pillanatban, amikor Marcika nem akart kijönni és elkezdett esni a szívhangja, félretolta a fiatal - egyébként tök jó fej - orvosomat és szépen kifogózta Marcust a titkos mexikói fogóival (azt mesélték róla utólag, hogy mindenféle mágikus szerszámai vannak, amiket meg sem mutat senkinek.) Egyébként ilyen laza, veszkó csizmás fazon volt és azt mondta nekünk, hogy a magyarok a kedvencei Semmelweis miatt (na tessék, ilyen is van).
Hú, ezt most mért is mondom? Ja, hogy Amerika. Hát igen, az Amerikába költözés azért szorosan kapcsolódik a gyerekek születéséhez...hogy is volt? Augusztus végén repültünk és október 2-án születtek a Szépek. 
Vásárlásra visszatérve: nagyjából mindent használtan vettünk a craigslist segítségével és tök érdekes volt látni egy csomóféle ikrest: az ikerbabakocsit egy egyedülálló ikres anyától vettük, aki az anyjával élt, de voltunk ikres szoptatós párnát venni egy kacsalábon forgó palotában, dupla ikres anyukánál is (az nagyon kemény dolog lehet, jézusisten). 
Érdekes volt aztán az amerikai szülésfelkészítő is, meg egyáltalán, egész Amerika. Marci útjával most teljesen visszajött az az amerikai hangulatom, még a szagokat is érezni vélem, tök érdekes az emberi agy, feleim. 
Összességében mondjuk azért azt mondanám, hogy Houston (és talán Amerika úgy általában) nem európai embernek való, viszont mégis van egy csomó dolog, ami a mai napig hiányzik; máshogy hiányzik ugyan mint Pisa (őőő Trieszt, na az nem hiányzik egyáltalán), de határozottan hiányzik, pedig sokat kínlódtam azért ott.







PS.: Ezt kifelejtettem: újabb három év Magyarország után őszintén szólva gondolkodás nélkül mennék el Amerikába akár már holnap. 

vasárnap, február 14, 2016

Valentin napi ünnepség*, konferencia előtt

Igyál még egy kis bort; leitatlak és akkor...dolgozom!

Nagyon ambivalens a viszonyom az utazásodhoz: már most nagyon hiányzol, ugyanakkor megpukkadok az irigységtől**.





* sosem ünnepeljük a Valentin napot, de most eszünkbe jutott és vettünk egy üveg bort

** Marci egy hete azzal sokkol, hogy Kaliforniában nem szabad majd mosnia, mert szárazság van, illetve azon aggódik, hogy valószínűleg kéne vinni strandtörülközőt


csütörtök, február 11, 2016

"Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön"

Bűntudatot érezhetsz azért, mert nem használsz textilpelenkát, de azért is, ha használat közben, néhány mosás után, megszürkül valamennyi. Bűntudatos lehetsz a tápszer és a szoptatás miatt is. ("Szegény kisgyerek, biztos éhes, eleget kap enni?") Bűntudat leselkedik rád a fürdőszoba ajtó mögött ("Én mindig langyos vizes vattával töröltem le szegény kis feneküket, nem ezekkel a szörnyű, vegyszeres törlőkendőkkel.") Ott bujkál a fiókos szekrényben. ("Ezek a modern ruhadarabok persze könnyen kezelhetők, de szegény kis fenekük legalább levegőzött a régi tiszta gyapjúholmikban.")
A bűntudat les rád, ha a baba sírva fakad, de ha megvigasztalod, akkor is lecsap ("Elrontod azt a gyereket drágám, hosszú távon neked lesz nehezebb") Bűntudat lapul a konyhában, míg keserves erőfeszítéssel próbálsz kinyitni egy bébiételt ("Hát nem nagyon hasonlít az igazi ételhez, vagy igen?") Ha a baba nyugodtan szemlélődik a kosarában, akkor sem kímél ("Szegény kisöreg, kicsit untat, ugye? Azt mondják, ingerszegény környezetben lelassul a fejlődés ritmusa."), de kajánul megnyalja a szája szélét, ha föltámasztod, hadd nézze mit csinálsz ("Szegény kis hátának nem sok ez? Még olyan puhák a csontjai.")
Csak úgy száműzheted a bűntudatot, ha az anyaság John Wayne-jévé képezed át magad: megkeményedsz, határozottan, öntudatosan, némi megvetéssel szemléled a világot. Hagyod a mamát, hadd mondja a magáét. A másik lehetőség, hogy egyszerűen megnézed a gyerekedet: mennyi mindent rosszul csinálsz, a gyerek mégis TÖKÉLETES. Szeret téged. Majdnem tiszta és éppen nem is olyan éhes. Úgy veszi az életet, ahogy jön. Hogy papírpelenka van rajta, felemás zokni és a kétéves bátyja könyékig feltűrt pulóvere, nem érdekes.*





Tegnap éjjel eszembe jutott a gyerekek születése utáni brutális időszak; az őrült kétségbeesésünk, amikor fogalmunk se  volt, hogy mihez kapjunk, csak az volt biztos, hogy aludni, na azt egyáltalán nem lehet hosszú hónapokig.
Sok mindennel próbálkoztunk akkor, hogy egyikünk se pusztuljon bele az ikrezés élményébe: újabb és újabb menetrendeket eszeltünk ki, beosztottuk, hogy ki mikor etet és hogyan váltjuk egymást és ehhez képest a reflux gyógyszereket mikor kell beadni és mindezt hogyan írjuk fel valahová és valahogy soha semmi nem működött, elcsúszott, a soros etető elaludt, képtelenség volt felkelteni; igaz, hogy az egész ködbe vész, de nagyon kemény időszak volt. 
Szóval volt ez a nagy kínlódásunk, hogy valami rációt vigyünk a káoszba és az őrületbe, de sokszor azért csak az történt, hogy én (órára!) felkeltem kaját gyártani még a gyerekek előtt, Marci pedig félig csukott szemmel, szolgaian követett mindenhová, mert hát ő is akart segíteni szegény, mégse csináljak mindent én egyedül (hahaha - de azért cuki volt, na).
Azért jutott eszembe ez tegnap, mert nagyjából ugyanez történt, csak éppen fordítva: Marcika kettőtől háromig megállíthatatlan, majdnem hányásig fajuló köhögőrohamot produkált, mire Marci azonnal kiugrott az ágyból, vitte a Fenistilt, szívta az orrát, dajkálta, itatta, megmérte a lázát, kilógatta az ablakon, pipáztatta, inhaláltak (! ezen a ponton a szomszédok már biztos a hajukat tépték), stbstb.
Én meg vagy tíz perc elteltével riadtam csak fel, bevonszoltam magam a gyerekszobába, lerogytam ott az ágyra, kicsit elaludtam, majd az orrszíváshoz átjöttünk hozzánk, hogy szegény Lénát ne zavarjuk (nyilván végig ébren volt), a jelenet megismétlődött, bár annyit azért próbáltam közreműködni, hogy félálomban simogattam Marcus haját, meg mondogattam, hogy na, már múlik, nem köhög olyan gyakran. És szégyen, gyalázat, de előző éjjel meg fel sem ébredtem egy ugyanilyen köhögőrohamra. De semmire: se az inhalálásra, se az orrszívásra, se Marcus szenvedő sírására. (És itt szeretném megemlíteni, hogy Marci jófejségéért nem tudok eléggé hálás lenni.)
Ma aztán bűntudattól vezérelve itthon maradtam vele (nem leszek túl népszerű az iskolában, ha Marcusnak hetente lesznek köhögőrohamai a továbbiakban is) és óránként (!) inhaláltunk, próbáltunk együtt aludni (őőő, én aludtam, Marcus elszökött olvasgatni - újabban nem alszik délutánonként, ennyit a délutáni szexről hétvégenként), cukiskodtunk, olvasgattunk  istenem, mennyivel jobb volt, mint egész nap bezárva lenni az iskolába!
Mondanám, hogy nem tudom mitől vagyok így kipurcanva, dehát pontosan tudom: mostanában hat órát is ritkán alszunk, hétvégén itthon komoly munkatábor van, amúgy meg folyamatos a verkli, kiszállás az nincs sosem, az élet tényleg nagyon fárasztó. 
Esti bónuszként letört egy darab egy hátsó fogamból - rám jár a rúd mostanában, háddenem?



* Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? (Többek között ezt a könyvet olvasom most. Nem rossz, bár helyenként kicsit túltolja ezt a mindent leszaró anya pózt, meg a fordítás is béna időnként és hát az egész könyv kicsit öregecske, de jókat röhögök azért néha.)

szerda, február 10, 2016

"Receive with simplicity everything that happens to you"

Na tessék, a doki azt mondta, mindenképpen operálni kell a lábam és ráadásul csontvágásos technikával, merthogy ez egy örökletes hiba, szarul nőtt a nemtommelyik csont, kész, viszlát, emelgethetsz te üveggolyót a talpaddal, ez attól nem múlik el úgyse és amúgy is kijött volna, akármit emelgetek akárhogy. 
Ez mondjuk megnyugtatott kicsit: végre nem én csináltam valamit rosszul...egyelőre várunk még azért (tök szimpatikus volt, hogy nem vette elő rögtön a fűrészt az asztal alól), szerezzek talpbetétet, attól reméljük jobb lesz, aztán ha ráérek megműti. Jaj. Most már tudom mit teszek idén nyáron, haha. 

Ma öt éve halt meg az apukám. Aznap szép, napsütéses idő volt, épp depressziósok végső becsavarására való. 
Szegény apukám, már nem haragszom rá, bár őszintén szólva ebben sok - úgy öt - év munkája van. Nagyon szokott hiányozni, de szerencsére otthon már ritkán jut eszembe. 
Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz ott lakni, ahol meghalt, lent gondolkodni, hogy hova ugorhatott pontosan, fent méricskélni, hogy hogyan ugrik ki innen valaki (nem mondom, hogy ezeket már nem csinálom, de egyre kevésbé ugrik össze a gyomrom, amikor felmerül egy-egy ilyen gondolat). 

Jó, bennem lakik egy kis sebész, aki nem hagyja nagyon eluralkodni a szentimentális érzéseket (egyébként szerintem ez a kis sebész a szüleim halálának környékén költözött belém, nyilván önvédelemből is), bennem nincs (már) sok a nagymamám tragikus hősnő lelkéből, én nem úgy gondolok a szüleim halálára, ahogy ő (tragédia, rettenetes tragédia, mondogatja elfúló hangon).
Szomorú nagyon, de ez van. Nem rettenetes tragédia, hanem az élettel járó nagy nehézség, bánat, rossz. Olyan rossz, ami előbb-utóbb, ilyen-olyan formában mindenkit megtalál. 

Úgyhogy tetszik most nekem ez az eső (amúgy szeretem az esőt, ha nem fél éven át egyfolytában esik, ahogy Pisában annak idején): egy ilyen napon a napsütés olyan gúnyosnak tűnne. 

kedd, február 09, 2016

Léni különkiadás

Tegnap ezt hallgattam végtelenítve és Lénának annyira megtetszett, hogy kortárs táncot lejtett rá (sajnos nem sikerült felvennem, majd legközelebb; mondjuk igazából úgy kéne megtáncoltatni, hogy Marci adja elő a számot az eredetinél szerintem sokkal jobban).

“If Jesus came back and saw what was being done in his name, he'd never stop throwing up.”

Jó napot kívánok, ön szerint ki uralkodik a világ felett? - támadt nekem egy átlagos külsejű ötvenes nő valamelyik nap a buszmegállóban. 
Reflexből majdnem rávágtam, hogy a zsidók, de aztán visszafogtam magam. 
Folyton térítők martaléka vagyok egyébként, valami lehet az arcomban, amitől naiv és befolyásolható szerencsétlennek látszom. azt gondolják, téríthető/térítendő vagyok. 

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Azt hiszem nekem egyébként rettentő jót tesz a gyerekezés, akármilyen nehéz is. 
Most nem az egyértelmű "jutalomra" gondolok, mármint, hogy nagyon szeretjük egymást és ez jó, hanem inkább a praktikus részére, ami (engem legalábbis) egyben tart és segít, hogy ne hagyjam el magam. 
Tegnap rettentő rossz kedvem támadt - iskolai dolgok miatt is, meg mert 10-én jön az apukám halálának ötödik évfordulója és az ilyen évfordulók környékén rosszkedvű leszek és nyűgös -, de amikor elmentem a gyerekekért, egyszerűen muszáj volt abbahagynom a morgást, mert egyrészt nagyon helyesek voltak, másrészt meg a dolgok praktikus része szuperül elvonja a figyelmem az irracionális és a megalapozott félelmeimről és a rosszkedvemről. (Erre alapozom egyébként azt a tézisemet is, hogy egy nő azért szül sok gyereket, hogy sose kelljen a saját életével foglalkoznia - valamiféle rosszul értelmezett önvédelemből.)
Jó, mondjuk most extra aggodalom az életembe, hogy Marci elmegy három hétre - ilyen sokat még nem volt távol soha - és hiába tudom, hogy mindent megoldok egyedül, mégis nehéz, főleg a reggeli kelésnél érzem néha ezt az ólmos fáradtságot, hogy én nem, köszönöm, erre képtelen vagyok, viszlát, csinálja valaki más. 
Mert azzal, hogy Marci elmegy, legalább egy órával előbb kell kelni mindenkinek és nagyon nehezen indulnak a reggelek, a gyerekek későn fekszenek mindig, reggel meg halálukon vannak, én idegbeteg vagyok, hogy lekésem a buszt, ami húsz percenként jár, hú, már attól fáradt vagyok, hogy ezt végiggondolom. 
Meg aztán van valami baja a lábamnak, ez halálosan nyomaszt és idegesít (én vagyok a világ legrosszabb betege, mondtam már?), a talpam oldalán olyan, mintha lenne egy csontkinövés és rohadtul fáj karácsony óta (eddig titkoltam magam előtt is, de most már muszáj lesz ortopédushoz mennem, holnapra kaptam időpontot) és a múltkor el akartam menni futni és megőrülök úgy fáj a futócipőben a lábam és ettől is rettentő rosszul érzem magam, nagyon hiányzik a mozgás, úgyhogy most kitaláltam, hogy a régi szuper tornámra fogok járni, amit zokniban is lehet csinálni (nem mintha úgy ne fájna a lábam), de persze idő arra sincs soha, főleg ha egyedül vagyok és jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal. 


Marcika különkiadás

Szegény kis Marcuskám. Valamelyik nap arról beszélt, hogy az ő élete annyira nehéz, mert folyton éhes, de semmit nem szeret. (Nem bírom idegekkel az ilyen szövegeket.) 
És tényleg: egyre többet panaszkodik, hogy éhes (szerintem most valami növekedési ugrásban lehet amúgy), én meg lelkesen próbálom főzni azt a három ételt, amiről úgy tudom, hogy esetleg megeszi, de sajnos evés közben (általában egy kanál után) mindig kiderül, hogy nem, ezt sem szereti valójában.
Tegnap az esti óvó néni rajongva fogadott, mert Marcuskám barkóbázásra kényszerítette és folyton olyan madarakra gondolt, amiknek földi halandó a nevét se tudja kimondani, meg egyáltalán: Marcika már tud olvasni?! kérdezte álmélkodva. 
Kis cuki, nem értem honnan ez a nagy esze; a fény ezek szerint jól táplálja az agyat...

hétfő, február 08, 2016

FY

Múlt héten meghekkelték a levelezésemet; páran írtatok is, hogy mi a franc az a pénzért kuncsorgó levél, ami a nevemben (angolul!* ez mennyire valószínű, hogy az ismerőseimnek angolul írok a nagy szükségben - hekkerek, buták vagytok**) elment az összes embernek, akivel valaha leveleztem. 
Először csak a levelet vettem észre - mert a hülyék bénák voltak, nekem is elküldték, mivel néha magammal is levelezek (ne kérdezzétek, nem érdekes) -, aztán meg azt, hogy nem kapok egy darab e-mailt se. Marci fedezte fel végül, hogy azt állították be nekem, hogy minden e-mailem menjen a szemétbe (gondolom, hogy ne lássam, ha valaki lelkesen pénzt akar küldeni) és az egészet pedig átirányították valami orosz levelezőrendszerbe, egy, a nevemre készült e-mail címre. 
Nagyon kemény, azóta is úgy érzem magam, mintha idegenek a bugyimban kezdtek volna turkálni álmomban. 
A tegnapi napomat azzal töltöttem, hogy FUCK YOU tárgyú e-maileket küldtem arra a címre, amire mindent átirányítottak, bár Marci mondta, hogy nagyon ne izmozzak, mert nyilván azonnal megszüntetik, amint rájönnek, hogy nem jött össze a tervük, de muszáj volt, olyan jól esett, egyet azért remélem elolvastak közülük. 





*ráadásul hibás angolsággal. Marci mondta, hogy nem fákjúzni kellett volna, hanem pirossal kijavítva visszaküldeni a levelüket


**Marci szerint ezek nem valakik, hanem valamiféle kémprogram, nade nemár, kell ide valami ember is, aki kitalálja az egészet, kezeli az adatokat, meg mondjuk levelezni kezd a szerencsétlennel, aki pénzt akar küldeni - létezik vajon ilyen ember? Mondjuk volt, aki aggódva kérdezte tőlem, hogy ez most akkor komoly ez a levél? Őőő...fura, mindenesetre.  

péntek, február 05, 2016

ovisos

Ma az oviban nevelésmentes nap van (legelőször azt hittem, ez amolyan vidám nap, amikor csak játszanak és nincs semmi gyakorlás, tanulás, kötelező dolog. Aztán amikor az egyik ilyen vidám napon mentünk az oviba és az zárva volt, akkor megértettem, hogy ez még annál is vidámabb nap...), azaz a gyerekeknek ügyeletes oviba kell(ett volna) menniük. 
Már hét elején elkezdték a sírást-rívást emiatt, különösen Léna van kiborulva az ilyentől, hogy ő nem akar, nem szeret, maradjunk itthon, brühühű, aztán tegnap este szegény alig tudott elaludni, zokogott, hogy menjek az oviba én is vele, meg hogy ott még jobban hiányzom (ÓÓÓ), alig tudtam megnyugtatni. 
Marci lumpolni volt este, éjfélkor jött haza, én meg elkezdtem puhítani és sugdosni a fülébe, hogy milyen jó apuka lenne, ha itthon maradna a gyerekekkel, úgyis nemsokára elmegy három hétre, jaj, szegény kisbabák, olyan szomorúak, blablabla, aztán reggel még kicsit duruzsoltam, aztán a szegény kisbabák meg most vígan játszanak otthon. 
Na ezért kell Marcinak mindig kutatónak maradnia (az én szemszögemből ezért, ő meg megszállott, úgyhogy nem kell erőltetni): azt csinál, amit akar, jön-megy, otthon marad, senkit nem érdekel, tök jó. Mondjuk én a helyében folyton otthon aludnék, de én lusta állat vagyok, Marcus is megmondta: mama mindig olyan kis álmoska. 

csütörtök, február 04, 2016

I'm in

Valamelyik nap eszembe jutott, mikor az általában nagyon korán kelő Marcikával egyszer elmentem hajnalban a Ferde Toronyhoz, már korán nagyon erős volt a nap, alig láttam az álmosságtól, de nagyon jó volt Marcussal kettesben bolyongani - azóta se volt ilyen nagyon, kivéve, mikor kórházba került és bent voltam vele. Kéne ilyen külön programokat szervezni, csak hát a kétgyerekes programszervezés is kifog rajtunk néha. 
Talán azért jutott eszembe Pisa, meg ez a napsütős hangulat és az egész toszkán életünk (annyira jó volt, mikor már nem zuhogott az eső - nagyon boldog voltam ott), mert Marci tegnap azzal jött haza, hogy jelentkezik egy baszkföldi állásra. 
Mondtam neki, hogy már hozhatja is a bőröndöt, benne vagyok, induljunk. 



PS.: Mostanában folyton a régi képeket nézegetem, ideje országot váltani, úgy érzem.

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”vol.34512789


Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.*



Jaj, olyan jó fej az igazgatónk: a kerületben első igazgatóként írta alá a tiltakozást és teljes mellszélességgel vállalja, amit gondol és nem félti a seggét és megy tüntetni, nagyon szimpi, szeretem a gerinces embereket. 
Persze én kaptam beszólást azért, hogy mit írogatok alá, nem is vagyok itt rendes tanár (hát igen, azért az emberek már csak ilyenek, a tanárok meg főleg), fogalmam sincs semmiről, de én nem hagytam magam, mondtam, hogy egyrészt baromira nem igaz, hogy semmiről nincs fogalmam, másrészt jeleztem, hogy azért egy ilyen tüntetés messze nem csak a tanárokról szól és nagyon fontos mellé állni már csak szolidaritásból is, azonkívül de, tanár vagyok akkor is, ha nincs heti huszonöt órám. (Btw majd lesz, csak éppen jövőre.) 
(Ezt nektek is mondom egyébként, írjatok alá mindent, amit lehet. Tudom, mindenki fél...vagy - és ezt csak halkan merem mondani - szarik bele az egészbe.)




PS.: Ja igen és megjegyeztem, hogy szerintem akkor most mondjuk az orvosoknak is ki kéne menni az utcára a tanárokkal együtt és akkor jött a hőbörgés, hogy jaj, ugyan, kit érdekelnek az orvosok, mi bajuk lehet nekik...ez a baj a magyar emberrel tényleg: csőlátása van és csak magára gondol, nagyon rövidtávon, ráadásul a sok szívatástól már rosszindulatú is (igen, tisztelet a kivételnek, ezt mindig gondoljátok hozzá, az általánosítás csúnya dolog, de időnként pontos megfigyelésen alapszik).






*Bibó István

szerda, február 03, 2016

"I distinctly heard him say, 'Jew eat.' Not: 'Did you.' 'Jew eat"*

A Facebook már megint nagyon elgondolkodtatott (milyen szerencsétek van, haha): ha azt mondjuk, hogy a drogozó terhes nők áldozatok, akkor nem ugyanúgy áldozat-e a tizedikes, keményen zsidózó/cigányozó Dani gyerek (egy volt tanítványom), meg az undorító vén bunkó, aki majd ötvenévesen válik belőle (és aki kommenteket ír Facebook posztok alá?) 
Megkockáztatom, még a hátterük, az áldozattá válásuk is fakadhat egy tőről: többek között a végtelen tudatlanságból például. 
Egyébként azon is sokat gondolkodom, hogy bizony, pont az ilyen Danik tartják életben a Holocaustot és a zsidóság sértettségét/félelmét: hát hogy a fenébe ne kéne beszélni arról, ami (nem is olyan régen) történt, ha a zsidó az még ma, 2016-ban is szitokszó és ha bármikor, bárhogyan, bármilyen apropóból elkezdhet akár csak szalonzsidózni mindenki, aki él és mozog. 





*hát igen


PS.: Ja és persze a fenti problémák óhatatlanul elvezetnek a felelősség kérdésköréhez: ki és mikortól felelős/nem felelős a saját tetteiért/beszédéért ha a társadalom nagy része - ha jobban megfigyelitek -bizonyos értelemben áldozat?

Izgalmas kérdések ezek, feleim, de mennem kell vissza a csirkeleveshez. 

helyzetjelentés

Tegnap este 11 felé Marci vadul bütykölte a képleteit, én meg olvasgattam mindenféle idegesítő hírportálokat és hosszú monológokat nyomtam a hírek kapcsán, amire pár ahát és ühümöt kaptam válaszul (ez elég általános esti kép nálunk és bár lehangolónak tűnik, azért szoktunk beszélgetni is, úgyhogy annyira nem ejt kétségbe a dolog, meg Marci szerencséjére elég jól elszöszölök magamban, nem igénylem az állandó tutujgatást), mire fogtam a fényképezőgépet, lefotóztam ahogy a gépe fölött görnyed és azt mondtam neki, hogy ennek a képnek az lesz a címe, hogy egy egész világ létezik a fizikán kívül. 

Az új anyanyelvi tanár kifejtette nekem, hogy tanítani szerinte bárki tud, csak kérdéseket kell feltenni, tiszta sor. Igyekeztem udvariasan kezelni a felháborodásomat, majd gonoszul vihogtam magamban, mikor a tanár párja ma reggel mesélte, hogy egyelőre folyamatosan belesül az összes feladatba amit kiagyal, még a legegyszerűbb szerepjátékokat és párbeszédes feladatokat is elcseszi. 

Szomorú vagyok, de ismét meg kell állapítanom, hogy a forradalmi hevület nem kisgyerekes anyáknak való: nyilvánvalóan nem tudok elmenni a pedagógus tüntetésre, pedig belülről nézem végig, ahogy szétveri az oktatást a Fidesz és igencsak feszít az indulat amúgy is persze.

Szorosan kapcsolódik ehhez az a gondolat, ami kezd egészen komolyan kirajzolódni az agyamban (bár mondogattam én ezt azelőtt is sokat): én el akarok menni innen, mindig is el akartam. 
Ha egyedül lennék, már rég nem élnék itthon, de egy ideje az kezdett pörögni az agyamban, hogy én nem akarom, hogy a gyerekeim ebbe az iskolarendszerbe járjanak és ebben a rendszerben nyomorodjanak meg éljenek.

hétfő, február 01, 2016

"betegbeteg" aka Kívánjatok nekem sok szerencsét!

Az oviban a gyerekek csoportjának ajtajára ki volt írva, hogy tüszősmandula, skarlát és hányós-hasmenős megbetegedések ütötték fel a fejüket. 
Lénának fáj a hasa és hányingere van.

Sírok.

ahogy a dolgok vannak

Amúgy egészen gyötrelmes múlt hetünk volt, mindkét gyerek tök beteg lett végül, Marci szegény egészen kipurcant - és itt szeretném megkövetni, mert el kell ismernem, hogy igazán sokat segített: nekem a suliban kellett lennem mindenképp, mert egy új anyanyelvi tanárt pátyolgattam és Bevándorlási Hivatalba kísértem, ő meg otthon inhalált a gyerekekkel óránként (és egy csomót kelt a köhögő Marcushoz éjszaka) és persze közben próbált dolgozni és füstölgött az agya, amiért szegény Marcussal a csilpcsalp füzikéről és az örvös trogon táplálkozási szokásairól kellett beszélgetnie munka helyett egész nap (viccesen hangzik, de Marcika nagyon kemény kis ornitológus - most, hogy már tud olvasni, betanulja maga a kedvenc madaras könyvéből a madarakat és simán sorolja, hogy melyik madár mit eszik és hol lakik, ugyanakkor szüksége van ehhez közönségre, úgyhogy nem sok mindent lehet csinálni, mikor ő is otthon van napközben. Szoktam amúgy mondogatni, hogy gyanús azért, hogy ott van az autizmus spektrumon valahol).

Btw autizmus spektrum: volt az oviban fogadó óra és az óvó néni megint elmondta Marcikáról, hogy kis zseni gyerek (nagyon vicces, azt mondta, hogy bármilyen feladatot kell elvégeznie, közben előadja az elméleteit és mindent nagyon lassan csinál, mert ilyen kis szétszórt professzor, jézusom, hogy lesz ez az iskolában...), ugyanakkor időnként állítólag egészen primkó játékokat játszik Lénával és ezekkel őt is visszahúzza és hogy talán el kéne gondolkodni a szétválasztásukon (mármint, hogy járjanak külön csoportba, vagy ha nem is az oviban, de az iskolában mindenképp), már csak azért is, mert állítólag egyfolytában veszekszenek (amikor épp nem primkó játékokat játszanak).
Primkó játék például az óvó néni szerint az, hogy azt játsszák, hogy ők kutyák...mondjuk én nem tudom, hogy ez miért olyan nagy baj (tök cukik közben, csak úgy mondom, otthon is szokták ezt játszani), de az óvó néni szerint ha egy ilyen szerepjáték nem vezet sehová, nincs komolyabb sztorija és csak öncélú kutyaugatásból áll, akkor nem megfelelő, főleg öt éves korban...persze én rögtön felháborodtam, hogy mi ez a baromság, a szabad játék mindenképp megfelelő, de Marci csitítgat, hogy az óvó néni tudja, látott már sok gyereket, ő a szakember. Dehát izé...és akkor mégis mit kéne csinálnom, mikor azt játsszák, hogy kutyák? Elterelni őket és izgalmas logikai játékba kezdeni, mert annak jó hatása van? 
Jaj, nehéz ez a gyereknevelés, én mondom, feleim. 

Egyébként meg Marci hétvégén rájött, hogy tud palacsintát sütni, úgyhogy a sikertől megrészegülve dobálta őket két napon át (szerintem két nap alatt tíz kilót híztunk) és itt kell elmesélnem azt a csodát is, ami szintén hétvégén esett meg: tesómék meglátogattak minket szombaton és a gyerekek 11 körül feküdtek le. Másnap reggel fél 11-kor(!!) jelentkezett Marcika nálunk, hogy ő akkor már reggelizne. Isteni volt. 
(A macskák amúgy tudnak valamit: épp ma olvastam, hogy életük hetven százalékát átalusszák.)

Kedves tévénéző gyerekek!

Érdekelne a véleményetek a modernkori  metaüzenetekről: a Facebook-on a nemlájkolás valójában azt jelenti, leszarlak?