Isolde meg a Lány

Bár e-mailben már gratuláltam, dehát Isolde mégiscsak a blogger pajtásom, úgyhogy sok szépet kívánok nekik itt a blogon is a Lánnyal.

(s)iker vol.867940365

A legviccesebb, mikor megbeszélik magukkal, amit amúgy velem szoktak, tehát ilyeneket dünnyögnek az orruk alá: Nem szejetem Majcikát. Jaaajj, ne mondj ilyet, én nagyon szejetem Majcikát, olyan ajanosz. vagy Szejetem mamát. Én is szejetlek. vagy Nem szejetem mamát. Jaaajj, ne mondj ilyet. Mama szomojú. Szegén mama.

Sajnos a szeretlek mellett elkezdték a nemszeretleket is, amit persze általában nem veszünk komolyan, de időnként nem esik jól - tudom, hülyeség, de mégis -, persze teljesen meg vannak zavarodva, mert puszilgatnak és közben mondják, aztán meg lesik a hatást. (Most azt hiszem alapvetően minden szó, mozdulat és tett a határok feszegetését szolgálja)

Egyébként szerintem a felnőtteknek is pont ilyen rendszertelen összevisszaságok és egymásnak ellentmondó érzések járnak a fejében állandóan, csak a gyerekek az égvilágon mindent kimondanak, ami eszükbe jut - nagyon érdekes megfigyelni, ahogy működik a kis agyuk, hihetetlen az egész. Tavaly ilyenkor még olyan nagyon babásak voltak (és persze nem beszéltek), most meg már azt mondják, hogy buon giorno, meg haverjaik vannak a bölcsiben, őrület.

PS.: De a legcukibb, hogy Marcika elkezdett memének meg memának hívni, szerintem ez nagyon aranyos és a családunkban amúgy is nagy hagyománya van az idétlenebbnél idétlenebb nevek kitalálásának, az anyámmal tudtuk ezt nagyon jól csinálni, akit a tesómmal csak Lajosnak hívtunk, khm...

"sikítani akarok"

Jelenleg nincs semmi, ami jobban idegesítene ennél a jelenségnél. 

A kedvenc kérdésem a témakörben nekem is a mi történik az emberekkel? és nem, nem, nem tudom felfogni ezt az egészet. 

A kommentekben persze arról magyaráznak, hogy micsoda pletykás figura, aki az ismerősei életét ilyen szinten kielemzi ország-világ előtt, de az a gyanúm, hogy aki ezt látja meg egy ilyen írásból, az bizonyára épp az asztorlógusától jön...

fotóblog

Ez itt egy kis Toscana, majd lesz nemsokára New Orleans is.

"Amit reggel raktak, estére leomlott, Amit este raktak, reggelre leomlott"

Azt akartam még nyavalyogni, hogy itt minden tiszta penész, mert mindig minden nedves, valahogy mintha alulról ázna a ház (a gyerekszobában a laminált padló egyszer csak felpúposodott - már el is képzeltem, ahogy előjön onnan a fehér néni és a kalapos bácsi...)

És hiába törölgetem, dörzsölöm, folyton újra jönnek a foltok, képzelem milyen egészségtelen egy ilyen lakásban lakni, persze főleg a gyerekek miatt aggódom, kit érdekel az én tüdőm...bár ez egyébként hülye gondolkodás, mert valakinek fel is kell nevelni őket, szóval de, most már az én tüdőm is aggaszt, öröm átgondolni a dolgokat, én mondom. 

Aztán még azt is akartam nyavalyogni, hogy a ruhák se száradnak meg soha - csak bebüdösödnek pár nap alatt és moshatom őket újra és nem száradnak meg és moshatom őket újra, stbstb -, pedig ha valakinek, hát nekünk rengeteg a szennyesünk, mert a gyerekek koszolnak ügyesen, ahogy igazi gyerekekhez illik.

Én tudom, hogy szerintetek a szárítógép úri huncutság, de a sushi meg az angol nyelv mellett az hiányzik a legjobban az amerikai életemből.

Asszem most más hiszti hirtelen nem jut eszembe, egész gondtalan vagyok, nem?


PS.: Szerintem ez egy nagyon érdekes blog, nézegessétek. 

kieg. az előzőhöz

Persze a lehető legdicstelenebbül folytatódott a nap, de most a teljes őrületet képzeljétek el: hullafáradtan közös sikítás a játszótéren - én nem sikítottam, de nem sok hiányzott hozzá, mondjuk megértem őket, együtt nem aludtunk és nekem is hánynom kell a fáradtságtól -, eldőlt bicikli, egymás csapkodása-rugdosása az utánfutóban, sírás-rívás-zokogás-kapálózás, megdöbbentő volt, pedig már sok mindent láttam az elmúlt két és fél évben...próbálom úgy felfogni, hogy most biztosan egy olyan titkos, tudományos kísérlet részesei voltunk, ami az alvás fontosságát demonstrálja. 

Látjátok milyen pozitív vagyok? Hehe.

Viszont azért, hogy tényleg pozitív legyek, meg mert Léna a múltkor már kacagott itt, nézzétek, ahogy a szép fiú cukiskodik.

a hard night's day

Hú, brutális éjszaka volt, volt minden, mi szem-szájnak ingere: Óriás Kaki Katasztrófa, Köhögő Rohamok egész sorozata, megállíthatatlan zokogás (a szomszédok szerintem a hajukat tépték, papírvékonyak a falak), orrszívás, folyamatos égdörgés, illetve Marcika egyre mondogatta, hogy harangoznak (énnemtom, engem a hideg ráz néha attól, amit ők látnak meg hallanak, kezdve a fehér nénivel...)

Hajnali kettő körül egyhangúan megszavazták, hogy én aludjak náluk - mostanában be szoktuk osztani az éjszakai ügyeletet, most Marci jött volna, de a gyerekek kiebrudalták -, persze nem nagyon aludtunk, Marcus nagyon kínlódott, sírdogált, szerintem utál feküdni, mert a náthától nem kap levegőt, meg nagyon köhög és volt egy pont, mikor azt zokogta, hogy pusziljam meg a torkát, mert fáj (mindig gyógypuszit kapnak, ha valami fáj), szegény kismajmok, a betegség egyszerűen rémes dolog.

Én persze most annyira fáradt vagyok, hogy állva is elaludnék, na ilyenkorra leszek rettenetes sárkány estére és hát nem csodálom, hogy az alvásmegvonást kínzásra is használják.

Egyébként a houstoni repülő óriás csótányok helyett Pisában óriás szúnyogokkal kell küzdenünk, nagyobbak egy lónál, komolyan. Mondjuk én a szúnyogra szavazok, ha lehet kérni...

"Tegyél le, tegyél le, tegyél le, elég volt, vicceltem, elég volt. Tegyél le!"

Marci elvitte focizni a dedeket - tök büszke vagyok egyébként, mert ha választhat, Marcika mindig velem akar focizni; én ugyanis állatira beleélem magam a játékba és ordibálok, hogy góóól meg kötény és ő olyankor nagyon nevet -, én meg itthon maradtam me time-on (na jó, alapvetően mákos gubát csinálni, küldött mákot a nagynéném, juhéjj) és ezért gyorsan kihasználom az alkalmat és elmesélem, hogy a legjobban az  jellemzi a gyerekeknek ezt az időszakát, amikor ülnek az asztalnál és még el sem hangzik igazából se kérés, se felszólítás, csak mondjuk egy erőteljesebb Marci és Marcika, sápadt, konok kis arccal, dacos szájbiggyesztéssel, tulajdonképpen inkább közönyösen, mint dühösen kicsit megrázza szép szőke fürtjeit és csak ennyit mond: nem.




PS.: Még Marcusról akartam mesélni, hogy valamelyik nap előbb ébredt délután, mint Léna és, mivel megint nem nagyon alszunk éjszaka nátha és ocsmány köhögés - na mi más? - okán, hát én is elájultam velük együtt, persze Marcikára felébredtem, gyorsan kivettem az ágyából és magam mellé tettem és életünkben először (próbáltuk már, de két gyerekkel nagyon nehéz együtt aludni), kiskifli-nagykifliben szunyáltunk szerelmesen még vagy egy fél órát.
Csodás volt és egy kicsit megint elkezdtem irigyelni azokat, akik egyszerre csak egy gyerekre figyelnek, egy gyereket etetnek, egy gyereket tutujgatnak. Persze amikor ketten ölelnek-puszilnak, az is csodás, ugyanakkor ha kettő hempereg a földön istentudjamilyen dacból kifolyólag, az, hát...kemény. A dupla dackorszak nem tréfadolog, bár asszem kezdem megszokni. 

ATT

Biztos minden kapcsolatban vannak tabu témák, ilyenekre gondolok, mint a szexuális problémák, a pénzügyi helyzet, a konfliktusok a családdal, stbstb. 

Nálunk a költözés A Tabu Téma. 

Viszont lassan-lassan, undorodva, fintorogva, egy-egy utalással elkezdtünk beszélni róla. 

ÉS ANNYIRA SZÖRNYŰ LESZ MÁR MEGINT és én annyira szeretném, ha mindig tabu maradna. De nincs mit tenni, költözni kell, viszont majd bölcs buddhista módjára azzal vigasztalom magam, miközben hazaküzdjük magunkat, hogy ez csak a tudat játéka.

Léna szerint a világ

Kezd kissé szürreálissá válni a mindent megevős sztori. Léna ma a következőket mondta a járókelőkre mutatva: Embereket megesszük! Majd miután bementünk egy templomba a mise legelejére: Zene! Megesszük zenét vacsorára! És ugyan nem evős, de az is vicces, ahogy a templomi látogatásunkat végül összefoglalta: Színes üveg, zene, bácsi beszélget.

Lehet, hogy tényleg kéne csinálnom külön vicces gyerekblogot, csak én mindig azt gondoltam, hogy abból már annyi van - nem mintha nyivákolós énblogból ne lenne sok -, meg hogy nem akarok több blogot írni egyszerre és hogy ide kell gyűjteni mindent (a titkos postok között vannak az első szavak, meg a vicces mondatok, aztán amikor nagyon vicces valamelyik, azt nektek is elmesélem.) 

cukidíj

Kaptam egy ilyen kis cuki díjat Katitól - pedig ne feledjétek, a blogom olvashatatlan szar (á, mindegy, nem érdekes, nem akarok beszélni róla), bár elég sok borzalmas dolog népszerű, ebben igazatok van, pl Győzike vagy Katy Perry -, egy szép kislány anyukájától és izé, az biztos, hogy tovább kell adnom valakiknek, őőő ja, igen, meg szólni kell nekik erről, szuper lesz.

A kis cuki díjat kapja tehát (dobpergés):

Marcsi

Az alma meg a fája

Aklübisz

Egy csomó embernek adnék ilyen cuki kis díjat, de vagy zárt a blogjuk, vagy szülnek, vagy utálnának érte szerintem, úgyhogy most csak három bloggernek adtam, Marcsinak azért akartam mindenképp, mert tudom, hogy szereti a díjakat, na. 

Szerintem jó ez a díjazás, szeretem a blogger barátkozást.

"csepp, csepp, csepereg, villan, csattan, megered"

De értitek, Angliában sokszor vacak idő van, viszont egymást érik a játszóházak, ahol esőben is kitombolhatják magukat a gyerekek. Itt egy darab ilyen sincs, pedig folyton esik, nem is értem. (Bár ez az év állítólag extrém - ilyen a mi formánk.)

A lakásba beszorulva mindannyian nagyon nyűgösek vagyunk - a gyerekek egyfolytában mondogatják, hogy menjünk sétálni és nekünk is klausztrofóbiánk van itthon egy idő után -, gyerekek, ne szüljetek, amíg nincs kertes házatok. 

Gyerekekkel az valami csodálatos lehet, én szerintem csinálnék a kertben egy fedett játszórészt is, istenem, mindig elképzelem magam, ahogy a szép napsütésben én a lugasban üldögélek, ők meg vidám arccal szórják egymás fejére a homokot (ez különösen kedves elfoglaltságuk).

 Jó, hát az eső akkor is kellemetlen, de ha lenne fedett játszórész...eh, na mindegy, csak azt akartam mondani, hogy utálom az esőt.

a gyerekek szerint a világ

A macska hányását tanulmányozva egy emberként kiáltanak fel: Süti!

Léna  Marcika köldökét nézegetve: Szilvásgombóc!

Marcika egy, a földön iszkoló gyíkot nézegetve: Krokodil! Megesszük!*

* lehet, hogy a gyerekeim folyton éhesek?

kacagós Lencse

Tudom, hogy a pénteknek amúgy is örültök (én nem, mert hétvégén itt zuhogni fog az eső állítólag, pedig most elkezdtünk mániákusan kirándulni, mondván, hogy már csak pár hónapunk van Toszkánában aztán vége a turista-létnek), de ezt tessék megnézni, ettől az ember nagyon megvidámodik.

"ciao mamma, ciao papá"

Na tessék, már megint fosom a szót, ez nem jó jel, ilyet akkor szoktam ha nem vagyok jól - kommentharcokba is olyankor keveredem amúgy; értitek, más inni kezd bánatában, én vad kommentelésbe kezdek -, na mindegy, igyekszem nem beleélni magam a rosszul levésbe, szóval most éppen büszkélkedni akarok meglepő módon: az olasz tesztem buono lett - senki nem tudja ez mit takar ugyan -, de a legjobban az tetszik, hogy elmentem szépen ügyesen olaszul beiratkozni, rákérdeztem a részletekre is ÉS a kisboltban most először nem váltott angolra a fickó (ha angolra váltanak, hiába nyökögsz olaszul, az állítólag az udvariasság jele, meg a ronda akcentusodé - persze ők úgy beszélnek angolul, mint én olaszul, dehát...), mikor bementem venni valamit. 

Meg kéne tanulni jól olaszul, valamire csak tudnám használni az angollal együtt. (A kommentháborúk kapcsán mindig rájövök, hogy mennyire nagyon kéne már dolgoznom, hogy ne haszontalanságokkal töltsem a kevéske szabadidőm)

Ja, ha már olasz: a gyerekek egyre több olasz szót mondanak, állati édesek: Marcika képeket úgy mutogat a könyvekben, hogy azt mondogatja, eccola, meg nagyon udvariasak, kint mindenkinek köszönnek, hogy buon' giorno, vitatkozni úgy szoktak, hogy azt kiabálják a könyveket ráncigálva szikrázó szemmel, hogy nonono, Marcika a játszótéren integet a gyerekeknek és ilyeneket mond, hogy ciao, a domani, hát meg kell a szívnek szakadni. (és vers, igen)

"bazd meg bazd meg bazd meg akkor is csak bazd meg probléma probléma szikrázó probléma pofátlan probléma húshegynyi probléma"

Azon gondolkodtam éjszaka - nem tudtam aludni, ma lenne az apukám születésnapja, ilyenkor ez van -, hogy ha valóban mindenki elkezdené relativizálni a problémáit, akkor soha többé nem lennének problémák egyáltalán, mert soha senki nem gondolná, hogy a saját problémája ne lenne a más problémájához képest nevetséges és soha többé szóba se kerülnének úgy általában a problémák. 

Izé. Lehet, hogy inkább aludnom kellett volna...

"English summer rain seems to last for ages"

Meg a pisai, hát komolyan mondom már. Az önironikus Pisa Today ezt a képet rakta ma - egy jó nagy délutáni zuhé után - a Facebookra. Én régen úgy szerettem az esőt, de most...az összes programunkat elmossa és idebent nyűgösködünk folyton.

képes blog

Jó dolog ez a képes blog azért - akartam már mutatni a gesztenyehintósakat, meg aztán a szuper kilátásunkat és belecsempésztem még egy anya-Léna képet is.

blogger

Marci mindig ostoroz, mikor blogokon vitába keveredem, mondván, hogy láthatatlan, ismeretlen emberekkel vitatkozni teljesen nevetséges időpazarlás, hát van benne valami. 

Kábé annyi értelme van, mint egy kocsmában bort iszogatva  fölösleges dolgokról beszélni egész este; jó, nem, kevesebb, mert a kocsmában legalább valami emberi interakció is zajlik, a neten azért kicsit más beszélgetni, pláne vitázni. És persze eleve az én túlzó stílusom, a jelzőhasználatom mind-mind tök félreérthető (pedig nem vagyok élőben ennyire grandiózus...vagy igen? hümm, ezen még gondolkodom) és  az esetek kilencven százalékában félre is megy minden beszélgetés. Amilyen jó dolog a net, olyan kártékony is tud lenni - igen, természetesen van egy rakás más dolog, ami miatt baj van vele. 

Mondjuk nekem főleg a blogger lét az, ami némi enyhülést ad a Nagy Olasz/Amerikai Magányomban, bár képzeljétek, van itt egy magyar nőci egy gyerekkel*, akivel végül - elveim ellenére** - felvettem a kapcsolatot és megbeszéltük, hogy majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk. 

Hát, meglátjuk.

* a nemgyerekesek annyira nem értenek semmit az életünkből, de tényleg. Bocsánat nemgyerekesek, tudom, hogy ettől még jó emberek vagytok, de ez van.

**elveim= csak azért nem barátkozunk senkivel, mert gyereke van


PS.: Pedig pont a tanár vénám miatt tök jól megtalálom a hangot nagyjából mindenkivel, igazából nem tudom miért vagyok ilyen nembarátkozós. Ezzel az új ismerősömmel is tök jól elbeszélgettem rögtön. 

nyaff

Szegény kis Lencse, megint sír reggel a bölcsiben, nem akar bemenni - Marcus már megszokta, tök lelkesen betrappol -, érdekes ez a szeparációs szorongás, néha úgy tűnik, mintha elmúlt volna, aztán megint nagyon erősen előtör, mondjuk az a legnehezebb, mikor mindkettőjüknek van, mert hát amúgy is folyton utánozzák egymást. Ja, a verekedés új szintre fejlődött: miután valaki fejbe csapta a másikat, jön és jelenti, hogyaszongya megütötted Marcikát. Ütögetted Lénát. Az a baj, hogy ezen mindig kicsit röhögnöm kell, de persze nem lehet. Ez nekem különben komoly nehézség, hogy egy csomó esetben muszáj lenne röhögni, de nem lehet, mert hát akkor hogy is vennék komolyan a szabályokat...

Egyébként meg el vagyok rendesen plattyanva, nyilván az apukám születésnapja miatt, fáj nagyon a fejem meg a szívem - nem tudom hogy fogok én az ő lakásukban lakni, rettegek ettől. 

Tudom, uncsi vagyok, mindig csak ezt ismételgetem, dehát  annyira nyomasztanak ezek a dolgok.

Tiszta hülyeségeken borulok ki, például, hogy meglátom a Skype-on vagy a telefonomban a számukat és teljesen magam alá kerülök, hogy nem tudom már soha többé felhívni őket, de kitörölni képtelen vagyok. Ez a gyász ez sosem múlik el? 

Fogalmam sincs miért - de, azért vannak sejtéseim -, de sokkal durvább, fájdalmasabb, erőszakosabb az apukám miatt érzett gyászom. Persze nyilván nem mindegy, hogy hal meg a szerettünk: valószínűleg sokkal jobb, ha békésen elalszik - persze nyilván kevéssé békés aki beteg, de értitek - nyolcvan évesen (bár férfiaknál ez azért ritka), mint az, hogy kiugrik az ablakon hatvan éves korában. Borzasztó.

(s)iker vol.76943237689

Ezt gyorsan elmesélem, nagyon mókás: a gyerekek elkezdték nevelni egymást. Főleg Léna csinálja, de már Marcika is átvette tőle: az éppen okoskodó fél a másik arcába hajol közelről és tagoltan, baromi hangosan ilyeneket mond: nincs több keksz, Marcika. Először kezet mosunk, Marcika. Először levesszük a cipőt, Léna. Nem ugrál Marcika. Nem kell sapka, Léna.

Egyszer, amikor Léna szokatlanul tudálékosan csinálta, Marcus hirtelen fejbe kólintotta - természetesen megszidtuk érte, de én a szívem mélyén megértettem, állati idegesítő, mikor kioktatják az embert, hát nem?

Ja, amúgy ha van jó konfliktuskezelő módszeretek, írjatok, én valahogy nem találom a megfelelő eszközt, hogy leszereljem az állandó bunyózást - nálunk nincs semmire csapkodás, úgyhogy ezt ne javasoljátok; erőszakot nem torlunk meg erőszakkal ugye -, de nagyon nem szeretem, hogy folyton ütik egymást. Akkor kezdték, mikor elkezdtek bölcsibe járni, hogy ez összefügg-e a többi gyerekkel, azt nem tudom, igazából sokszor azt gondolom, hogy ezeket a meccseket muszáj lejátszaniuk egymással, de azért zavar.

ahogy a dolgok vannak

Rendeztünk ma házasság time-ot (igen, elég randa név, én találtam ki, sajnálom), Marci szerencsére össze-vissza dolgozik, úgyhogy el tudunk szabadulni a bölcsi idején is - állati jó volt, utoljára vagy fél éve csináltunk ilyet, mert Marcinak egy csomó gondja van a munkájával és bulldog-módra dolgozik éjjel-nappal -, pedig nagyon kell ez, tudjátok, már Vekerdy is megmondta, hogy szabadjára kell engedni az anyákat ha lehet, Spock meg azt mondogatja, hogy a szülőknek sok-sok időt kéne együtt töltenie, hogy a gyerekeik láthassák, hogy ők nemcsak a szüleik, hanem egy boldog pár is (szerintem Spock egyébként a legmegértőbb a szülőkkel az összes nagyokos közül). 

Moziba akartunk menni, de fél négykor van az első előadás - ez egy kisváros -, úgyhogy ez a lehetőség sajnos kilőve, végül sétáltunk, egy csomót beszélgettünk (persze elég sokat a gyerekekről), meg nem túl finom pizzát ettünk. Az idő megint vacak, esik - az agyamra megy ez már -, gondolom az egész nyár ilyen lesz, pedig mikor kisüt a nap, akkor mindig nagyon szoktam örülni, hogy itt lakunk. 

Tegnap pont azon gondolkodtam, hogy annyira nagyon nem akarok hazaköltözni, hogy el sem tudom mondani. Nem nagyon köt engem már semmi Budapesthez - jó, ide sem köt semmi, de itt meg lehet lebegni a turista-létben, ez itt a limbo... A barátait ennyi idő alatt elveszíti az ember - sajnos ez tényleg így van, ahhoz, hogy a kapcsolatok élők maradjanak, jelen kell lenni - és mindig azt érzem, hogy a tesómtól is eltávolodtam, már csak arról szoktunk levelezni, hogy mit kell intézni a lakásommal, meg hogy milyen idegesítők az albérlők. 

Ott van aztán még az anyukám két testvére, meg az apukám testvére és a nagymamám, őket persze szeretem, dehát azért nem túl szoros a  kapcsolatunk, őket már nehéz mozdítani, betegek, öregek, speciális életűek - tudjátok, nálunk senkinek sem született gyereke a nagymamákon kívül, tehát még csak tanácsot sem tud senki adni, ami ugyan sokszor jól jön, mert a tanácsok khm...elég bosszantóak, de néha szeretnék kérdezni valakitől. 

Igaz ugyan, hogy a nagymamámmal például egészen új szintre emelkedett a kapcsolatunk mióta gyerekeim vannak, bár ő erről nem tud: egészen máshogy gondolok már rá és egész máshogy viselkedem vele, sokkal-sokkal empatikusabb vagyok azt hiszem (neki az apja és a fia is öngyilkos lett, én egyszerűen nem tudom, hogy ezt hogy lehet ép ésszel elviselni, ő meg egész méltósággal eléldegél), meg nagyon tetszik, ahogy a gyerekekhez viszonyul: hiába öreg már, meg nehezen mozog, mindene fáj, annyira igyekezett játszani meg barátkozni velük mikor otthon voltunk látogatóban és a gyerekek annyira kedvesek voltak vele, nagyon megható volt.

Egyébként meg szomorkodom most sokat, az apukám két nap múlva lenne 63 éves és közhely, nem közhely, de tényleg sokkal rosszabbak ezek a gyászok, hiányok az évfordulók, ünnepek idején, Borzasztóan hiányzik és úgy általában a szüleim borzasztóan hiányoznak...na tessék, nesze nektek napsugaras bejegyzések. 

Dehát most komolyan, az úgyis leírhatatlan, ahogy a szép kisgyerekek szép mosollyal vágtatnak felénk a bölcsiben, amikor értük megyünk - emlékszem, egyszer próbáltam elmagyarázni itt a blogon, hogy maga volt a tömény boldogság, mikor Marcussal egyszer valamin nagyon nevettünk, majd csak feküdtünk egymás mellett és néztük a plafont. Dehát ez egy olyan lapos történet - ezt csinálni kell, át kell élni, rá kell nézni Marcikára, bele kell nézni a huncut kék szemébe és nyomkodni kell a nagy orrát, hogy az ember átérezze, hogy mi is egy ilyen kis Marcika. Na ezt most értitek? Dehogy. Nem is baj.

Egyébként sokat gondolkodtam még az engem ért kritikának azon részén is (nem akarom ezt itt nagyon cincálni egyébként, sok értelme nincs, én tudom amit tudok a saját életemről, elég az - ugyanakkor szeretek mindenen elgondolkodni, meg nem is bánom, ha néha baszogatnak, nyilván sok mindent rosszul csinál az ember, jó ezeket felülbírálni. Jó, azt nem mondom, hogy szeretem a kritikát, de elviselem, hátha jót tesz), hogy bizonyos embereknek semmi se jó - mondjuk tény, én vállalom, hogy túl kritikus vagyok (bár mentségemre szolgáljon, hogy bizonyos értelemben elég nehéz körülmények között élek, a "csomagom" nem olyan egyszerűen cipelhető), ugyanakkor, függetlenül a nehézségeimtől, szerintem igenis fontos a kritikus gondolkodás. 

Én nem hiszem, hogy történt volna az emberiséggel bármi, ha mosolyogva nézi a szép virágokat a réten és lelkesen  csak úgy él. Oké, én nem tettem semmi különöset az emberiségért (egyelőre, teszem hozzá halkan egy szmájli kíséretében) - egyes Facebook-os ismerőseim szerint inkább ártottam pl a gyerekeim megszülésével -, de akkor is azt gondolom, hogy csak az az előremutató, a lehetőség, ha az ember nem áhittattal keblére öleli a világot, hanem gondolkodik is róla - ha pedig ezt teszi és van némi esze is, előbb-utóbb felmerülnek benne ennek a világnak a gyenge pontjai,  a csúfságai is. Az persze csodálatos, ha az ember mindenen túllépve, nehéz csomagokkal a vállán is képes az áhitatra - hát én ezt azt hiszem buktam, de mit tegyek...

Egyébként megint nem aludtunk semmit, Léna fél óránként sírt, szerintem ilyenkor nincs is magánál - egyszer azt kiabálta, hogy Lénáélénáé, álmában biztos valami tárgyon huzakodott Marcikával.

Ja és még egy érdekesség: Marci hamarosan hazamegy beiratni a gyerekeket az oviba. Mikor telt el ennyi idő, de komolyan?

"szeretem, ha visznek, mindegy is hová"

Én fel nem foghatom, hogyan létezhet olyan ember, aki nem szeret utazni. Erre egyszerűen nem terjed az empátiám. Nem értem. Nem tudom átérezni, nem tudom értelmezni. 

Na jó, van még egy ilyen és ez az evés utálata. 

Nanemár.

" Hétvége, hétvége. Hiába mész az erdőbe "

Gyerekek, nekem senki nem szólt, hogy ilyen jó dolog csúszdázni, meg játszótéren mindenféle ilyen bonyolult izéken lógni, mászni, meg aztán focizni, szomorú vagyok, komolyan, ennyi elpazarolt év! A gyerekek meg már nagyon ügyesek, szuperül kúsznak-másznak, lépcsőznek, fociznak, komoly, nagy emberek lettek. (Időnként elszoruló torokkal nézem az undok tinédzsereket*, hogy jaj, nemsokára ők is olyanok lesznek, jaj, nem akarom, inkább ide nekem ezer Boribont - egyébként képzeljétek, mióta beszélnek a gyerekek, sokkal jobban tetszenek a meséik is, már tök jól lehet beszélgetni velük a sztorikról, sőt, újabban elkezdtek kérdezgetni is, miazmiaz?)

Olyan aktív hétvégénk volt, hogy mindjárt meghalunk a fáradtságtól, majdnem elmentünk Firenzébe is vonattal - de elfelejtettünk pénzt vinni magunkkal -, úgyhogy bánatunkban Viareggióban kötöttünk ki, a kihalt strandon találtunk egy szuper játszóteret, aztán csúszdáztunk rogyásig.**

*kérlek nyugtassatok meg, ugye vannak kedves tinédzserek is? Én úgy emlékszem, nem volt velem különösebb baj...

**na jó, bevallom, nem ezek a kicsi csúszdák vadítottak meg ennyire, szombaton az itteni lovin felfedeztünk egy menő játszóteret is, na ott volt a csuda világ. 








PS.: A blogom kapcsán - szerintem igazságtalanul, bár ezt igazából nem tudhatom, kívülről, egy blog által nem tudom látni magam sajnos - szaranyaság gyanújába keveredtem, úgyhogy úgy döntöttem, ezentúl napsugaras postokat is fogok írni (ez itt a napsugaras ciklus első része) - nekem az ilyesmi nehezen megy, mert furcsa módon az örömöket kevésbé szeretem a blogon megosztani, mint a szenvedéseket, bánatokat (én tényleg itt akarok nyavalyogni, dehát nem lehet nyugodtan ezek szerint - a napsugaras postokból egy csomó egyébként titkosítva van, szerintem az öröm valahogy sokkal személyesebb, meg nem is tudom...nem leírható, inkább jelen kell lenni benne), dehát azt már mégse hagyhatom, hogy itt mindenféle ismeretlenek azt gondolják, hogy utálom a gyerekeimet, szóval kalandra fel...

morgás

A Groupon kétszemélyes utakat ajánlgat anyák napi ajándék gyanánt.
Ennek tényleg van piaca? Ez komolyan ennyire egyszerű másoknak, hogy lepasszolják a gyereket és mennek? (:morogva el)

"hello mom, hi mom"

Azt hiszem az (engem legalábbis folyton gyötrő) anyai bűntudat újabb fázisába kerültem: ha bármilyen elváltozást észlelek a gyerekeimen, akkor azt azonnal rákként diagnosztizálom, miközben ostorozom magam, hogy az én elképesztően szar génjeim* tehetnek mindenről...






*hogy egyszerű legyek: az egész családom rákos (volt)

huh

Rohannom kell, holnap olasz vizsga - a múltkori csak próbavizsga volt, na -, de a délutánomról muszáj megemlékeznem, döbbenetes volt: Léna a délutáni alvást úgy zárta, hogy belehányt az ágyába - valószínűleg a köhögéstől, egy csuda volt a répadarabokat vakarni a lepedőről, én mondom - , de mivel akkor még nem aludták ki magukat, viszont visszafektetni már nem lehetett őket, ezért vagy két órán át kánonban sikítottak, én ilyet még életemben nem hallottam, komolyan ijesztő volt és semmi nem használt, ilyet még csecsemőkorukban sem csináltak soha, már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket (hozzám) - aztán valahogy elmúlt, de most úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger.

és ez is egy bók

Hogy te milyen gyönyörű vagy még mindig, már megint!


Olyankor azért szeretem mégis a Facebook-ot, mikor István régi barátja egy ilyen levéllel nyit reggel...

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás" vol.985473830

Az a baj, hogy lélekben én már elkezdtem csomagolni és lélekben gyomorgörcsöm is van ettől a hazamenősditől, meg hogy majd a szülők lakásában kell lakni (erre nem is merek gondolni, gyűlöltem oda bemenni, amikor otthon voltunk) és munkát kell találni (hogy? hol? mit?) és mindenki mogorva lesz és a turista létben lebegést felcseréljük a magyar valóságra és a Ferde Torony helyett lakótelepi házakat nézünk majd és a gyerekek megint bekattannak a változástól és fél év lesz, mire egyedül alszanak újra. 

Tudom, el vagyok kényeztetve és csak ne nyafogjak és különben is, nekem semmi sem jó. Hát, tény, hogy kevés dolog jó nekem úgy igazán, de annyira szerencsésen romantikus alkat vagyok, hogy utólag mindig minden megszépül - szóval az világos, hogy boldogan fogok meghalni és hát nem erre gyúrunk mindannyian? 

Ja, nem, elrontottam, élni kell boldogan...az már nehezebb nekem, mert a jelen mindig elégedetlenné tesz, meg rettenetesen kritikus vagyok. Egyszer a tesóméknál volt egy buli és valaki valami színházi előadásról beszélt nekem, amikor a tesóm azt mondta neki legyintve, hogy á, neki ne mondj semmit, ő nagyon kritikus. 

Akkor azért kicsit elszomorodtam, hogy mér nem vagyok én ilyen kis vidáman csicsergő, világot keblemre ölelő, könnyed csevegésre alkalmas leánka.

ez tulajdonképpen egy bók

P. teljesen megdöbbent, hogy ilyen idős vagy. Mármint, hogy még nála is idősebb (P. 35 éves)...

"What you share with the world is what it keeps of you"

Elfelejtettem blogot ünnepelni, pedig 1-én volt a bűvös hetedik születésnapja.
Nekem egyébként feltett szándékom sosem abbahagyni, mindig el is képzelem, ahogy hetven évesen a betegségeimről és a halálfélelmemről mesélek majd...

gesztenyehintó, futás és tavasz

És a gesztenyehintóról* még nem is meséltem - ezzel húzom haza őket a bölcsiből. 

Először katasztrofális volt, verekedtek benne, Léna sírt, hogy Marcika rugdossa, lökdösi, nem fér el, kiszállunk, de pár nap alatt nagyjából megszokták. 

Amúgy meg csodálatos, hogy van már biciklim - Houstonban az volt az egyik legnehezebb, hogy teljesen ki voltam szolgáltatva Marcinak a kocsi miatt, bár ott is lehetett volna éppen biciklizni bizonyos helyeken -, megyek is futni vele egy hozzánk közel lévő sportpályára, ami isteni, bár egyelőre olyan béna vagyok, hogy az élmény leginkább egy fájdalmas gyökérkezeléshez hasonlít, de szerintem még a szenvedős futásban is mindig ott a flow megjelenésének lehetősége, egyszerűen nem tudok elképzelni jobb sportot. 

Egyébként meg életemben nem vártam még így a jó időt; én alapvetően utálom a meleget, de ennyi eső után nem tudok elég hálás lenni a napsütésért. 

* az egyik meséjükben szerepel gesztenyehintó, amikor aggódtak eleinte, azzal csábítgattuk őket, hogy mennyire szuper lesz, olyan, mint a gesztenyehintó...

"these two wonderful creatures"

Ezt írta egy közös ismerősünk a Facebookon Marcinak: we just checked out all the pictures of your beautiful kids on fb: congratulations to you and for these two wonderful creatures, they look so happy! :)

Igen, szerintem is boldognak látszanak, nézzétek csak. Valamit azért csak jól csinálunk, na. 




PS: És végre jó idő van - betegség ide vagy oda, két napja a lehető legtöbb időt töltjük a napon. 

Feljegyzések a dagadtak házából vol.986573492

Remekül megy a fogyókúra: már híztam egy kilót...

"betegbeteg"

Találjátok ki, hogy mi történt a gyerekekkel az uszodában...á, nem kell aggódni, semmi rémisztő - bár szegény Léna állítólag sírt, nem szerette a vizet -, csak hát...megfáztak. Milyen meglepő! És most tök betegek, iszonyúan köhögnek, megint nem aludtunk, elpusztulok, ma olasz vizsga, jaj. 

Szegény Marci fél ötkor, mikor Marcika orrát szívtuk, meg hányását takarítottuk (annyira köhög, hogy hányni is szokott tőle) azt nyöszörögte, hogy az élet teljesen kilátástalan - hát, szépek voltak a betegség nélküli napok (az a három), ez tény, de nem értem ő mit nyafog: én aludtam (haha, dehogy aludtam) bent a gyerekeknél és hallgattam a vég nélküli köhögésüket.

"József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott."

Mikor születtem, a kezemben kés volt -
      azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
      embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
      azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
      Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
      Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
      ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
      azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
      hogy erre csak hallgatok.

1936. nov. - dec.

 És a nagymamám ma lenne 103 éves. Ezt a verset neki írta a nagypapa. Szerencsés nő volt, hát nem?

ahogy a dolgok vannak

Van egy furcsa szülőpár a bölcsiben - már egy ideje figyelem őket -: sokszor ketten mennek délben a gyerekért és állati furán viselkednek. A nő úgy csókolgatja, ölelgeti a gyereket, mintha először (és utoljára) látná, hisztérikusan sikoltozik, hogy ciao amore (btw még mindig nem szoktam hozzá, hogy körülöttem olaszul beszélnek; Marci mindig azzal ostorozza az olasz nyelvet, hogy olyan, mintha önmaga paródiája lenne ezekkel a túlzó hangsúlyokkal meg dallamokkal). 

A fickó viszont elképesztően kontrasztos a nővel együtt: rá se néz a gyerekre mikor az kijön a bölcsi ajtaján, egy csomószor kimegy telefonálni miközben az anya boldogan visong örömében, teljesen közönyösnek tűnik, nagyon furcsa. 

Egyszer a játszótéren is találkoztunk velük - meglepő módon a pasi megismert minket, a nő nem -, a  felállás ugyanez volt: a fickó telefonját nyomogatva, unottan vonszolta magát a családdal, a nő meg fejhangon visítozott boldogságában, míg a gyerek hintázott. Eleinte az volt a teóriám, hogy a pasi nem a gyerek apja, de jól megnéztem a kölköt és tök úgy néz ki, mint Közönyös Apuka, szóval ez nem nyert. Sámli legyek, ha értem...

Aztán van ez a post a  bezzeganyán. Csak pár kommentet sikerült elolvasnom, de úgy tűnt, a legtöbben azt tanácsolják a post írójának, hogy barátkozzon anyukákkal baba-mama klubokban meg játszótéren. 

Amikor szenvedek, hogy egyedül vagyok, Marci is mindig azzal jön, hogy keressünk Pisában élő magyar gyerekeseket. De én ezt nem akarom...egyszerűen nem akarok azért barátkozni valakivel, mert neki is van gyereke. Ez olyan, mintha azért barátkoznék valakivel, mert neki is zöld a szeme. Vagy mert mittomén, van piros gumicsizmája. 

Az olaszokkal barátkozás sajnos nem játszik, mielőtt még azt javasolnátok: mire kinyögöm egy két éves színvonalán mozgó mondataimat, a játszótéren jelen lévő anyukák már el is mentek olasz anyukákkal beszélgetni némileg magasabb színvonalon - nem hibáztatom őket. Ja, angolul persze nem tudnak - aki tud, az sem tud, ha értitek mire gondolok.

Az  a szerencse, hogy én nagyon jól elvagyok egyedül - és nem nagyon hiszek a barátságban -, de néha még így is rosszul érzem magam amiatt, hogy egyetlen ember van, akivel érdemben tudok beszélgetni - mert a szép kisgyerekeim ugyan nagyon viccesek és mindkettő elég kommunikatív (elképesztő, de nagyjából kívülről tudják egy csomó mese szövegét; ma leültek az asztalukhoz egy-egy könyvvel és elmondták a meséket, csak ámultam), de azért felnőtt beszélgetéseket majd csak a cukrászdában folytatunk úgy húsz év múlva (na jó, hátha kicsit előbb is.) 

Ja és ha már gyerekek: holnaptól csütörtökönként úszni járnak a bölcsivel, nagyon izgalmas.

I heart NY

Tök olyanok ezek a képek, mintha szerettem volna New Yorkot, pedig nem...mondjuk tény, hogy nagyon érdekes volt.

Ha mentek, menjetek velük: kedvesek, viccesek és mindent tudnak. Egy túrájukra sajnos már nem tudtam elmenni, de így is  lejártam a lábam három nap alatt. Jól csinálták a dolgukat: olyan pontosan emlékszem minden sztorira, mintha tegnap lettem volna ott.

kieg. az előzőhöz

A gyermektelenektől azt hiszem a spontán mozizás lehetőségét irigylem a legjobban. Na jó, a spontaneitás lehetőségét úgy általában, persze, de a mozi az annyira nagyon jó dolog.

Menjetek moziba mázlisták.

ahogy a dolgok vannak

Azt hiszem van egy olyan zen meditációs gyakorlat, hogy a meditációt végzők a falat nézik napokig némán, na, hát ezt biztosan egy kisgyerekes anyuka találta ki. (És ezúton szeretném kifejezni mély tiszteletemet az otthon dolgozó, illetve tanuló anyák iránt. Én, részemről elképesztő teljesítménynek találom amire ők képesek.)

Amúgy meg azért nem írok, mert hétvégén kirándultunk végre (ez egy igen hát hogy is mondjam... büdös, de összességében kellemes kirándulás volt: szegény Marcus a kanyargós utakon durván összehányta a kocsit és a ruháját), meg esténként a fényképeket rendezgetem, végre fel akarom tenni a New Yorkban meg New Orleans-ban készülteket is, meg aztán rádöbbentünk, hogy csak agyhalottmód, sutyorogva, lábujjhegyen tunyulunk itt este, ahelyett, hogy mondjuk filmet néznénk, úgyhogy elkezdtünk sorozatokat bámulni, hú, egészen kikapcsol a dolog*, de azért legjobb volna mégis pár napig egy fehér fal előtt ülni némán.







*mióta elromlott az alvásuk meg folyton betegek (ezek eléggé összecsengenek az országváltással, úristen, mi lesz majd ősszel), azóta szinte semmi mást nem tudunk csinálni este sem, csak őket tutujgatjuk - istenem, Amerikában még napközben futottam, meg filmeket néztem este, hát komolyan össze sem lehet hasonlítani azt az életet a mostanival.
Kedves, még gyermektelen barátaim, ismételjük át a leckét: segítséget szerezni bármi áron, igen, ez volt az...

eerie

Az ijesztő néni-bácsi sztori folytatása: ma megint - mint mindig - hallottuk a szomszédok hangját, Léna jött a szokásos félsz bácsitól szöveggel, majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami ilyet mond: félsz fehér ruhás nénitől. Jaj.


update: Léna ma fehér bácsiról beszélt...

"I can't get no sleep"

Jaj, dehát mit tudtam én a két óránkénti etetések idején! 

Azt képzeltem az a vég, hogy két órákat alszom négy hónapig (rettenetes volt, teszem hozzá borzadva), de nem, nem az a vég, hanem az a vég, ami most van mióta otthon voltunk, azaz mióta egyfolytában betegek és szeparációs szorongásuk van: az elalvás most már megy megint jól, nem kell bemennem, de aztán...ha tegnap este nem voltam tízszer náluk, akkor egyszer sem (fél kettőkor feküdtünk le), majd valamikor hajnalban megint eldurvult a hisztériás helyzet, kínomban bementem (Marci tök beteg), jó, ott alszom...nade Marcika fél nyolckor már rikolt hisztérikusan, hogy fekelünkfekelünk, rémes, egyszerűen rémes. Délután egy ideje pontosan hatvan percet hajlandók aludni, ha elég betegek, akkor negyvenötöt, mint például ma délután is, hát komolyan sírhatnékom van ettől, sírtam is...újabban minden meseolvasáskor elalszom én is.

Más embereknek két évesen kezdenek normálisabban aludni a gyerekeik, a mieink most szoknak le az alvásról, szuper. Kár, hogy nem lehet előre aludni, másfél évig annyira el voltunk kényeztetve. 

A nagyon komoly tanácsom a még gyermekteleneknek, terheseknek: valóban egy egész falu kell egy gyerek/a gyerekek felneveléséhez, szerezzetek segítséget bármi áron, mi most épp megint majd' megpusztulunk.

FB

Én az ilyen bölcs idézeteket szeretem a Facebook falamon.

(s)iker vol.8707698749

Mikor épp nem ölik egymást, akkor nagy haverok.

némaüzem

Két újabb gondolkodnivaló, amikről nem írok semmit inkább: ez meg ez.

"betegbeteg"

Ha valaki előre szól, hogy amikor a gyerekek közösségbe kerülnek, akkor én is egyfolytában, hónapokig beteg leszek, akkor lehet, hogy jobban meggondolom ezt a gyermekvállalás témát...jelenleg az egyetlen (majdnem) egészséges a családban Léna, Marcus valószínűleg skarlátos, napok óta piros, kiütéses, nagyon nyűgös, nagyon lázas - délután megy orvoshoz az apukájával -, mi meg Marcival ilyen torokfájós-szörcsögős-hörgős izétől szenvedünk újfent, úgyhogy ma itthon döglődünk mindannyian; heverni persze  lehetetlen, mert amint belehenteredtem a szobájukban lévő ágyba, azonnal megérkezett valamelyik gyerek, hogyaszongya felkel mama (ja, ilyen katonás a stílus nálunk, tiszta terrorban élek).

Mondjuk azt már tudom, hogy a nátha, a köhögés meg a torokfájás az a gyerekeknél teljesen természetes, amint más gyerekekkel találkoznak, szóval azt már nem is említem: akinek csak ömlik a takony az orrából, annak semmi baja...




PS: Csak még annyit akartam, hogy nyavalygok ugyan, de a betegápolással valahogy mindig egy újabb, mélyebb szintre lép a kapcsolatom a gyerekekkel, valahogy egyre empatikusabb vagyok velük, azt hiszem.
Hát hiába, a szülőség olyan művészet, amit az embernek muszáj folyamatosan tanulni, csiszolgatni, egyáltalán nem olyan nagyon egyszerű. 

ahogy a dolgok vannak

Tulajdonképpen fel nem foghatom, hogy minek írok még mindig blogot, jelenleg az életem egy mondatban összefoglalható: a konyhában állok és a gyerekek betegek.*

 

Erről kár ennyit fecsegni, hát nem?

* nekem erről a legnyomasztóbb magyar filmek ugranak be - azt hiszem az egyetlen mentségem, hogy mindezt Toszkánában csinálom.