2020 és boldogujjatok

 A világot tépázó nehézségek ellenére nekem/nekünk ez egy jó év volt: tudtunk itthon dolgozni, mindenkinek megmaradt a munkája, senki sem volt beteg (de még a tágabb családi körben sem), utaztunk kicsit (pár napot voltunk Tatán és összesen két hetet a Balatonon. Idén nem mertünk elmenni Horvátországba, de mivel amúgy sincs nagyon pénzünk utazni (bár én legszívesebben semmi mást nem csinálnék), ezért különösebben nem tűnt fel, hogy belföldön kell nyaralni. 

Jó, hát Marcinak munkaköri kötelesség a brazil meg kínai konferencia, mondtam is neki, hogy ha akar még majd utazni, akkor gondolom be kell oltatnia magát. Érdekes volt megfigyelni egyébként a világ kollektív gyes-betegségét: nekem tényleg meg se kottyant a karantén, gyakoroltam már sokat, hiszen jó sok időt töltöttem külföldön, szinte teljes elszigeteltségben a gyerekekkel. Jó, tény, hogy a karantén egy sima gyeshez képest azért sok egyéb érzelemmel is átitatódott; nyilván sokan féltek magától a vírustól meg a létbizonytalanságtól is (a létbizonytalanságtól való félelem mondjuk még a gyes alatt is ott motoszkál szerintem). 

És persze az sem feltétlen vet jó fényt rám, hogy ennyire jól viseltem a karantént, mert ebből egyértelműen látszik, hogy micsoda besavanyodott alak vagyok: szeretek folyton itthon lenni, nem vágyom buliba, koncertre, nem izgat, hogy nem lehet utazni (elvileg ez izgatna, de úgysincs pénzünk, szóval...). A gyerekek is tök jó fejek voltak a karantén alatt, egy szó nélkül, napi átlag egy óra alatt megcsinálták a feladataikat, sokat volt együtt a család, játszottunk, bicikliztünk, sétáltunk, kirándultunk; szerintem sok év múlva - de már most is - fájdalmas nosztalgiával gondolok majd vissza rá, hogy milyen jó kis szimbiózisban élt itt a család pár hónapig. Tavasszal volt az is, hogy elkezdtünk gyakorolni velük a nyolcosztályos gimi felvételijére, január 23-án mennek szegények írni, hát izgalmas lesz. 

A macskák még mindig irtó cukik, már teljesen megszokták az itteni életüket, engem még mindig lenyűgöz, ahogy hazajárnak szépen esténként vacsorázni, aztán én szigorúan itthon tartom őket aludni (meggyőződésem, hogy a kinti macskák is tovább élnek, ha éjszaka nem kódorognak őrizetlenül). Nekem teljesen új élmény, hogy kijárós macskám van, most már csak ritkán aggódom értük, viszont látom, hogy annyival boldogabb életük van így szabadon, imádják a kertet. 

Májusban, miután megláttam magamról egy horror fényképet, vettem egy nagy levegőt és elkezdtem okosan enni, méricskélni, kalóriát számlálni, meg sokat futni, mozogni. A karantén alatt volt is időm főzőcskézni, meg magammal foglalkozni, nekem ez egy külön bónusz volt ebben az egész bezártságban. Egy hete mértem magam utoljára (az aggasztó karácsonyi zabálást igyekszem lesüllyeszteni a tudatalattimba egyelőre), akkorra 22 kilót fogytam. Kb ugyanekkor leszoktam a kávéról is (azóta is sírva nézem, ahogy Marci kávézik, ma lopva bele is ittam a kávéjába, csodás volt).

A fogyás melléktermékeként non-stop vacogok, úgyhogy szokásomtól eltérően nagyon várom a nyarat, na meg, bármennyire jó is a monotóniatűrésem, nehéz volt azért itt a sötétségben - úgy értem novemberben és decemberben - sokat bezárva lenni: jó év ide vagy oda, tényleg vége lehetne már ennek a covid mizériának. A munka problémáim továbbra is fájdalmasak (ráadásul kb öt forintot keresek havonta a kurva félállásnak köszönhetően), voltam megint interjúkon, el is tudtam volna menni pár helyre, de végül úgy döntöttem, hogy megvárom, hogy hogyan alakul a gyerekek (mármint az enyémek) iskolai élete, aztán lépek valamerre (na meg idén érettségizik a kedvenc osztályom is, őket most már nem hagyhatom el, amíg nem végeznek).

Idén a szokásosnál is többet olvastam, most nagyon sokat magyarul is (ilyet már régen csináltam), a könyvek közül az abszolút kedvenc Knausgård élete és nyomorúsága lett. Idén úgy döntöttem, hogy megörökítem egy fotón az olvasmányaimat (egy könyv biztosan hiányzik, mert a könyvtárból vette ki Léna - idén ismét lelkesen elolvastam pár gyerekkönyvet is -, de amúgy is biztos kifelejtettem valamit), így legalább később is emlékszem majd, hogy mit olvastam, mert egyébként mindig minden ködbe vész. 

Mindenkinek olyan új évet kívánok, amilyet szeretne, éljetek jól!

X

 Idén végre rászántuk magunkat, hogy magán egészségbiztosítást kössünk - 2020 bizonyos értelemben az egészségtudatosság éve volt, háddenem? - és a procedúra része, hogy egy orvos kikérdezi a kórtörténeted, illetve jó alaposan kifaggatnak a családod betegségeiről is. 

Mikor kimondtam az anyukám agydaganatban halt meg, az apukám pedig öngyilkos lett mondatot, akkor először arra gondoltam, hogy bizonyára nem igazán vagyok a biztosítók álma, aztán meg arra, hogy mennyi nyomorúság elfér egyetlen mondatban. 

Jaj, nagyon elkéstem, de boldog karácsonyt!

 

kajás

 Ah, csináltam kekszszalámit, kukorica- és franciasalátát, bepácoltam a halat és a csirkét (csak azóta kell csirke is, mióta a gyerekek megvannak, nehogy túl keveset álljak a konyhában), a gyerekekkel sütöttünk mézeskalácsot (ennek elég nagy részét már betolta a család, isteni finom, szuper a recept). Holnap Marci paníroz a gyerekekkel, én köreteket és tartárt csinálok, na meg megsütöm a panírozott cuccokat és végül meghalok, aztán  csomagolhatom is a pár tonna ajándékot, juhú! Még szerencse, hogy rendeltem három rúd bejglit meg egy kis töltött káposztát; ilyet még sose csináltam, pedig minden évben megfogadom, hogy többé nem főzök karácsonykor, hanem csak idült mosollyal iszom a fa alatt a forralt bort, majd elfogyasztjuk a szuper rendelt vacsorát...aztán végül minden évben elkap a gépszíj, mert szeretek főzni  merhát a rendes asszony főz otthon, e.

A karácsonyi készülődés margójára

 

46.

 Hát, ha már ébren vagyok még, megemlékezem erről a szülinapról is, bár teljesen rémisztő, hogy ennyire megöregedtem, hogy a túróba, hát most voltam huszonhat, meg harminc, meg ilyenek. Az is eszembe jutott most, hogy az anyukám, mikor meghalt, csak tizenkét évvel volt idősebb, mint én most, milyen nagyon szomorú.

Na de elvileg hejehuja kell, ha az ember öregszik, úgyhogy nem szomorkodom, dínomdánom.

"Whoah I'm letting go"

Vasárnap óta tanultuk ezt a nyomorult környezetet vaktérképpel, tankönyvvel, munkafüzettel, ilyen, olyan, amolyan összefoglalóval, tegnap már mindenkinek lógott a bele, úgyhogy megbeszéltük a gyerekekkel, hogy ha ennek vége, akkor pénteken egész este táncolunk és tényleg. Tök jó volt, abszolút terápiás hatású, táncoljatok ti is.

"And the sex and the drugs, and the complications"

 Az iskola alkoholizmusba taszít: amint befejeztük az angol, majd a giga környezet tanulást (a gyerekek a szeptember óta tanultakból írnak pénteken, ez milyen már), online impulzusvásároltam egy pálinkát és egy tequilát. Tulajdonképpen igaza van Orbánnak, egy kis kiegészítéssel: ha iskolás gyereked van, a pálinka mindenképpen alapvető élelmiszer. 

haj

 Legyőztem félelmeimet és elmentem a fodrászhoz; tűrhetetlenül szar volt a hajam, őszült és a derekamig ért, olyan voltam már, mint egy ősasszony. 

Nem tetszik különösebben sajnos, de legalább rövidebb és barna.

(s)iker vol.7612256

 A gyerekek olyan kis viccesek, ügyesek. A héten lehetett beadni környezet szorgalmit, egy kiselőadást egy magyar városról, gondoltam legyünk menők, megtanítom őket PowerPoint előadást csinálni. Lénára ragadnak ezek a dolgok, úgyhogy egy szempillantás alatt tudott mindent - később Marcinak is ő segített -, tök jó előadást csináltak.

Ma újra bementünk tesztelni - ez a mai sokkal rosszabb volt, állatira csípett, de legalább negatív lett megint - és arra jöttem haza, hogy a gyerekek egy PowerPointos mesét írnak, de frankón képekkel, párbeszédekkel, tök jó, nagyon tetszik.

RSZ

 A nagy röhögés után azért megsajnáltam ezt a nyomorult Szájert, rémes lehet ennyire képmutató, hazug életet élni* - meg van egy lánya, az is eszembe jutott, hogy annak milyen pocsék lehet, a feleséget gondolom annyira nem lepte meg a dolog -; olyan vagyok, mint Léna: ő is mindig zokog, mikor a mesében meghal a leggonoszabb szereplő. 

* sőt, ez valójában a geciség művészi szintre emelése és egyben nyilván valami pszichés betegség is, hogy te simán éled a melegek gondtalan életét külföldön (mert ott azért van ilyen, bár kétlem egyébként, hogy pont olyan egyszerű, mint heteróként), itthon meg tűzzel-vassal irtanád az összes szabad, nyílt életre vágyó meleget. 

ahogy a dolgok vannak

 Tudom, egy szörnyeteg vagyok, amiért élvezem a karanténokat, de mit csináljak, egyszerűen annyival nyugisabb az élet, ha a gyerekek is itthon vannak: állati jókat alszunk reggel (nekem ma csak 9-től volt órám), nem kell rohanni, meg hazafelé hallgatni a gyerekek hisztijét (amíg felkapaszkodunk a dombra a suliból, általában több dráma is lezajlik, minimum egyvalaki mindig sír és ritkaság, amikor nem veszekszenek megállás nélkül; szerintem olyankor kijön belőlük az egész napi stressz, amit a gyerekek általában szeretnek az anyjukra zúdítani. Ha Marcival jönnek haza kocsival, szó nincs visítva sírásról, erre én kellek), nem kell egy csomót az estéből a táskabepakolás ellenőrzésével, hegyezéssel, uzsonna pakolással tölteni, nem kell folyton ruhát (maszkot!) mosni, szóval nincs a sok iskolával járó izé, amit utálok. 

Tegnap kirándultunk a tesómékkal és bár időnként majd befagyott a fenekünk, azért nagyon király volt. A mostani karanténban - tudom, hivatalosan nincs karantén, de mi online tanítunk, az meg olyan - a sötétség a rossz, azt nehezen viselem, tavasszal este még elmentünk biciklizni, hát most ezt nem lehet. 

tesztes

 Végül 11-re kellett menni, úgyhogy vidám reggeli és fogmosás után megdöfödték az orromat - az volt az össz  kellemetlenség, hogy könnyezni kezdett utána a szemem, mondjuk én ébren végigcsináltam egy mandulaműtétet, hát az klasszisokkal szarabb - és negyed óra múlva kaptam is egy negatív eredményt, majd jól összevitatkoztam az egyik kolléganőmmel, aki nem átallott bejönni és úgy lemondani a tesztről (btw nem értem miért nem kötelező), mondván, ennek semmi értelme, mert bizonytalan az eredmény és csak a kormány zsebét hízlalja és különben is, egy ismerőse belehalt a tesztelésbe (!). Inkább nem részletezem a véleményemet, az emberek totál hülyék, hát mit csináljunk. Mondjuk újfent elgondolkoztam, hogy a társadalom lesújtó véleménye a tanárokról nem jogos-e némileg. 

Utána rohantam haza - kivételesen kiadtam a feladatokat, nem tanítottam; én amúgy folyton gyötröm a diákokat online, pedig nem is kötelező az összes órát megtartani -, mert Marcinak szülinapja volt és ünnepi menüt főztem. Minden nagyon szép és jó volt, heje-huja, dínom-dánom. Ünneplés közben jött a hír, hogy a gyerekeknek hétfőn nem lesz suli és a digitális oktatás ügyében később értesítenek, amit nem annyira értek, mert úgy tudom, hogy két pozitív eredmény született az általánosban, ezért még nem szokták bezárni az iskolát...de azt hiszem az a baj alapvetően, hogy nagyon sokan eleve betegek és egyszerűen már nem tud ilyen kevés tanárral működni a suli. (Nálunk egy pozitív eredmény volt, ő kb tudta is magáról,  mert tünetei is vannak, mondjuk kicsit gáz, hogy bejött megnézetni és sorban állt, meg ilyenek...mondom én, hogy közvetlenül a tesztelés után kapom majd el.)

PS.: Jaj és a kolléganőm ultimate érvét ki is felejtettem: miért lenne pozitív, hiszen nincs semmi tünete...nekem tényleg fáj ez a fajta ostobaság, az ilyentől egyszerűen sírnom kell. 

covidos

 Ma délelőtt jött az e-mail, hogy holnap menjünk be tesztelésre. Oké, gyorsan lemondtam a fogorvost, hát ez már mégis fontosabb most. Jó. Két óra múlva újabb levél, hogy ja, bocs, pénteken lesz a tesztelés. Ez annyira jellemző, eh, na mindegy. Nyolcra kell menni, de előtte három órán át nem szabad enni-inni, fogat mosni, szóval ott állunk majd étlen-szomjan, büdös szájjal, egy csuda lesz, komolyan. A fogyókúrás énemben felötlött ugyan, hogy felkelek ötkor reggelizni, de a lusta énem azonnal leintette. 

Persze rögtön hisztiznek egy csomóan, hogy ők ezt nem akarják (fel nem foghatom miért, tán mert az orrodba túrnak és az fáj?), hát én akarom; itt dübörög ez a szar körülöttünk mindenütt, nem ártana tisztán látni magamat illetően - legalább egy percig (végül is ha negatív, amint kész a teszt, azonnal elkaphatom, mondjuk a tesztre váró kollégáktól, vagy magától a tesztelőtől.) És persze én amilyen marha vagyok, járok be a suliba végzősöket korrepetálni (annyit nyifogtak, hogy online ők nem tudnak tanulni, hogy gondoltam oké, tanuljunk kicsit a suliban ha lehet), ők is potenciális vírushordozók, hogy a gyerekeimről már ne is beszéljünk. 

Btw kb két hete pár napig állatira fájt a lábam (de alig tudtam aludni tőle), na erre több pozitívtól is hallottam a lábfájást, mint tünetet, hát hümm. 

love is all around

 Marcus nagyon aggódik, hogy bezárják az iskolát, mert épp a régi-új szerelme miatt nagyon lelkesen megy minden reggel. (Tavaly már szerelmes volt ebbe a lányba, de a lány valami hatodikosért epekedett.) Idén ez már a harmadik nagy szerelem, kicsit csélcsap a fiú.

"Az emberi élet törlőrongy, amely mindig ugyanazt a felületet sikálja."

 Tegnap bekeveredtem a városba és vettem egy Christmas Orange nevű illatos mécsest. Itthon meggyújtottam, mire Marcus mézeskalács után kezdett sivalkodni, Léni meg követelte, hogy tegyünk be karácsonyi dalokat. 

Ma befejeztem Margaret Mazzantini Újjászületés című könyvét. Nagyon erős, sok rétegű darab, bár az én ízlésemnek kicsit túl sok benne a nagyon szép, nagyon mély kép, mintha helyenként nem tudta volna eldönteni, hogy regényt, vagy monumentális verset írjon-e, de más bajom nincs vele, sőt, teljesen a hatása alá kerültem, van benne sok brutalitás, háború, végzetes szerelem, csalódás, gyerek utáni vágy, erőszak, fordulatok, wow. Sokat markol, de tud is kezdeni vele valamit, kicsit bódult vagyok a befejezés óta. 

Azt még azért hozzátenném, hogy Elena Ferrante regényeihez hasonlóan, ez is nagyon "női" könyv, egy férfinak szerintem bizonyos részei egyenesen érthetetlenek lennének, na meg ez a sok, nagy érzelem, a szép képek...

furious anger

 Csak pislogok, ahogy a Facebookon pironkodva, settenkedve comingoutolnak a gyerekek osztálytársainak anyukái, hogy épp covidosok, vagy tesztre várnak. Egyszerűen szörnyű ez a titkolózás, mi a tökért nem lehet erről normálisan beszélni? Szerintem ez abszolút magyar virtus, járvány van, joga lenne tudni mindenkinek az osztályban/iskolában, hogy hogyan is áll a fertőzés, de nem, mi titkoljuk, mert...ja, azt nem tudom miért. Mert kiderül az igazság? Mert ilyenkor tesztelni kéne mindenkit? Mert esetleg kiderülne, hogy az osztályt sürgősen karanténba kéne tenni, na meg eleve az alsókat, ovikat, bölcsiket is be kéne zárni (a kormánynak meg támogatni az otthon maradó szülőket)? Igen, nyilván erről van szó. Csak így akkor ennek a szarnak sosem lesz vége. 

A múltkor rászóltam két hülye kölökre, akik az udvaron minden elhaladónak egy covidos ölelést ajánlgattak kacagva. Mondtam nekik, hogy Amerikában ezért lecsuknak manapság. Csak néztek rám, mint egy őrültre, hát mi bajom van nekem, mekkora poén ez. 

szép új világ

Tegnap részt vettem életem legszürreálisabb állásinterjúján egy iskola előtt az utcán(!), maszkos interjúztató tanárokkal körbevéve. Az igazgatónak folyton bepárásodott a szemüvege, úgyhogy a szemébe sem sikerült belenéznem, de mivel hideg volt, legalább gyorsan lezavartuk a dolgot. 

Nem tetszettem nekik, mert túl hosszú a felmondási időm, nem is értem mit gondolok, hogy nem nyáron keresek munkát, na meg ott vannak a végzős csoportjaim is, elég nagy szemétség volna hirtelen lelépni.  

small joys

 Az elmúlt két hét legfontosabb eseménye, hogy végre meghozta a postás:

egészséges

 Tegnap volt nálunk orvosi vizsgálat a tanároknak - ez is minek most, de tényleg - és eldicsekedtem a nagy fogyásommal az orvosnak, meg meséltem neki, hogy leszoktam a kávéról* (azt mondta, az ő gyomrának is nagyon rossz, de képtelen leszokni), nagyon megdicsért, majd kiderült, hogy kb egy ovisnál is alacsonyabb a vérnyomásom, ennek mondjuk örülök, bár nem szeretnék újra elkezdeni ájuldozni (általános iskolában meg gimiben rendszeresen elájultam, néha a városban, volt, hogy az iskolában - ekkor kórházba is kerültem -, de remélem ez nem jelenik meg újra).

Szóval fizikailag elég jól vagyok, de a lelkem rottyon van, iszonyatosan kedvetlen meg nyomott vagyok folyton, ez a takony idő sem kedvez a hangulatomnak, na meg a nem múló midlife crisis is teljesen odabasz lehoz az életről keseríti a napjaimat.

* nincs nap, hogy ne vágynék eszelősen egy jó kávéra, a pszichés függés biztos örökké tart

covidos

 Nálunk a suliban most már igazán bedurvult a járvány: sorra derül ki egész családokról több osztályban, hogy fertőzöttek, tanárok egész családjukkal vagy épp egyedül betegek lesznek és mi történik? Semmi, még csak nem is beszélnek róla, sőt, van nálunk egy tanár, aki egyenesen titkolni akarta, mondván, hogy senkinek semmi köze hozzá.

Hogy klasszikust idézzek: ezt most így hogy?!

"Hello mom, hi mom"

Az anyukám ma lenne 70 éves. Annak idején, mikor diagnosztizálták, vettem neki egy kis kabalamalacot, amit a halála után eltettem emlékbe. Egy ideje Léna vele alszik és Zsuzsinak hívja (anyukám Zsuzsanna volt), szerintem ez nagyon megható, anyukám nagyon értékelné.

run, Forrest, run

  A saját futógép csodálatos dolog: egyrészt lefutom a napi adagot, míg elkészül az ebéd, másrészt futás közben hangosan lehet ordítani, hogyaszongya if the answer is no, can I change your mind.

slave to the wage vol. sok millió

Nem, nem vállaltam el végül, mert öreg vagyok és gyáva.  mert nem tudom mit hoz a jövő (és mert valóban öreg vagyok és gyáva), nem tudom a gyerekek hol járnak majd iskolába és azért nekünk az egy sarkalatos pont (logisztikailag nagyon bonyolult lehet, ha én Budapesten dolgozom, ők meg mondjuk Pest megyében járnak valahol iskolába), mert közel s távol senki sincs, aki segítsen. 

Persze a gyerekek hamarosan végképp nagy culák lesznek, nem kell őket hurcibálni, kísérgetni, akkor majd talán én is szabadabb leszek és végképp baromi öreg.

Úgy érzem, ez a bejegyzés tulajdonképpen az életemet évek óta megkeserítő életközepi válságról (amit néha egyenesen depressziónak érzékelek) szól.

PS.: De azért azt el kell mesélnem, hogy nemrég két tizenkettedikes tanítványom (fiúk ráadásul, pedig a lányok inkább mondanak szépeket az embernek) arról beszéltek, hogy mennyire szép vagyok, hát wow. Mivel ilyenben már ritkán van részem mióta öreg vagyok és gyáva, ezért muszáj megörökítenem. 

slave to the wage vol.762389

Kaptam egy eléggé visszautasíthatatlan állásajánlatot (egy suliban, angolosként): pont háromszor annyit keresnék, mint most. 

Holnapig kell döntenem. 

hétvégi

Tegnap egy egész nagyot túráztunk a környékünkön és újra meg újra megállapítom, hogy szuper helyen lakunk: körös-körül erdők, dombok, gyönyörű.

Hazafelé egy szakaszon le akartuk vágni az utat és egy brutális lejtőn oldalaztunk/fenéken csúsztunk lefelé olyan kétszáz métert.

Én csúszás közben vagy röhögtem, vagy azt mormoltam az orrom alatt, hogy nem vagyunk normálisak, esetleg a kettőt együtt. Végül szerencsésen hazaértünk, Marcus megfogadta, hogy most 80 évig nem kirándul. (Fú, ilyen szempontból is nagyon kamaszodnak: mostanában alig akarnak feltápászkodni valami program miatt.)

Ha vasárnap, akkor meg sütök: diétás szilvás-diós és tökös-diós muffint, a hisztiseknek (aka Marcus) sima kakaóst. Tettem a végébe képeket és még egy szekrényben alvó Bellát is mutatok, mert ő egy óriási édesség (ahogy Léna mondaná).

politikai

 Igazából már azért nem írok politikáról és a mindenféle felháborító eseményről, mert egyszerűen elakadt a szavam. Nem most, már egy jó ideje.

 Szívem szerint sikítva menekülnék innen már holnap; ez amúgy tökéletesen kifejezi, hogy mit érzek.

Emily in Paris

Ha francia lennék, szerintem eléggé kiakadnék ettől az új Netflix borzalomtól; a sorozat a franciákat lusta, gonosz, szexista sznobokként ábrázolja, akik a konditerem előtt (edzés helyett?) is cigiznek. 

Mondjuk az igazság kedvéért hozzátenném, hogy az amerikaiak is kapnak rendesen: őket munkamániás, folyton ordító, idegesítően boldog  naivákként mutatják be (a dagadtságukon is élcelődnek, bár a főhős persze ilyen szempontból tökéletes), akik képtelenek megtanulni franciául (vagy bármilyen nyelven, teszem hozzá halkan). 

Azt mondjuk erős túlzásnak érzem, hogy ez a bugyuta sorozat olyan lenne, mint a Szex és New York (valahol olvastam egy ilyet), az legalább, a tagadhatatlan hibái ellenére - na meg, hogy Carrie Bradshaw szövegétől a legtöbbször a falnak megyek és legszívesebben behúznék neki egy nagyot - szellemes volt. (Érdekes, ott is nagyon hangsúlyozták, hogy a franciák folyton bagóznak).

Jó, tudom, nézzek értelmes sorozatokat...a szörnyűséges Emily előtt egy szintén nagyon idegesítő olasz tinidrámát néztem, mondjuk akkor volt mentségem, mert ráfogtam, hogy az olaszt gyakorlom. 

És különben is, nagy szükség van a bugyuta filmekre: néha le kell gyalulni az agyamat, az élet olyan fárasztó.

PS: Na, kicsit utánaolvastam: állítólag épp a legdurvább sztereotípiák ütköztetése volt a cél. Hát, ez olyan jól sikerült, hogy a sorozat kb önmaga paródiája lett.

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 11256928

Az agyamra megy a fogyásom körüli felhajtás. Bármit eszem, valaki biztosan megjegyez valamit, például 1, nahát, hogy lefogytam, ilyet szabad ennem? 2, nahát, hogy lefogytam, az segített, amit éppen eszem? 3, nahát, hogy lefogytam, ugye már nem fogom hordani azt a bő ruhát? 4, nahát, hogy lefogytam, jaj, így mennyire szép vagyok (ez tulajdonképpen szerintem egy sértés, amit azelőtt ugye nem mondtak ki, ti. "de ronda vagy"), 5, nahát, hogy lefogytam, ilyen kaját kell venni nekik is ehhez?  Illetve bármi olyat eszem, ami mások szerint nem diétás, rögtön basztatni kezdenek (beleértve Marcit is sajnos), hogy ejnye, ilyet nekem nem szabad, hogy gondolom ezt, lemértem, beírtam már a kalóriabázisba?, stbstb. Fú, nagyon kimerítő, na meg néha tényleg kifejezetten sértő is. 

Tök jó volt dagadtan jókat enni, mikor az égvilágon senkit nem érdekelt,  hogy mikor mit tömök magamba.

PS: Jaj, a legjobb típust kifelejtettem: valaki olyan, aki maga is túlsúllyal vagy akár cukorbetegséggel küzd, ajánlgatni kezd nekem valami diétás finomságot, mondván ilyet még te is ehetsz...

ahogy a dolgok vannak

Valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen lélekben én már arra készülök, hogy elkapom egyszer ezt a szar koronavírust. Annyira védtelenek vagyunk a suliban, szerintem tényleg csak idő kérdése, de reménykedem benne, hogy mázlista leszek és könnyen átvészelem. 

Tegnap volt nálunk nyárbúcsúztató kerti parti és sokat beszélgettünk erről a helyzetről: a beszélgetések alapján azt hiszem, hogy kb már senki sincs, akinek ne lenne (több) ismerőse beteg/fertőzött. Mivel szinte nulla a védekezés - szerintem bizony szükség volna karanténra, de nyilván nem én döntök, sőt, a véleményem sem érdekel senkit -, ezért bárki bármikor sorra kerülhet, főleg úgy, hogy a diákjaink szarnak az egészre, buliznak, járkálnak össze-vissza (lehetőleg maszk nélkül). 

Amúgy meg kemény volt a gyerekzsúr után hirtelen "baráti" buli nyolc felnőttnek (plusz gyerekek) - annyi kaját halmoztunk fel, hogy mondjuk jövő márciusig ehetjük (a gyerekek meg annyi csokit kaptak ajándékba, hogy bőven etethetnék vele az utca összes gyerekét). 

Most meg dolgozatot kéne javítanom, de az életemről blogolok, kapucnis pulóvert vadászok, titkon csokit eszem (szörnyű), na meg nézek magam elé. Fárasztó ez az aktív pihenés...

HB

 Ah, ma tíz évesek a Szépek, elhull a virág, stb, istenem, hogyan és mikor telt el ennyi idő? 

Tíz kispajti volt itt bulizni ma - és kb annyit ettek, mint húsz favágó -, fantasztikus, hogy mindenki (köztük én is) életben maradt és még a nyavalyás környezet dolgozatra is ötöst kaptak, micsoda nap ez a mai!    

slave to the wage vol.4532678

Holnap megyek interjúzni - egy iskolába, de akkor is - és ilyenkor, mintha mindenki megérezné, mert tanártársak és diákok is extra kedvesek lesznek. Persze az is lehet, hogy hirtelen nosztalgikus köd szállja meg az agyamat és az anticipált veszteség érzésétől mindent szebbnek látok.

Ma visszajött a covidos tanítványom a suliba és vidáman mondta, hogy ő akár még mindig beteg lehet, ugyanis második tesztet senki nem csinált neki. Remek. Mindenesetre karanténba tettem a ma írt dolgozatát*, két hét múlva kijavítom, haha. 

* most jutott eszembe, hogy biztos mindenki kiborul ezen az azonnali dolgozatíráson, de így jött ki a lépés, ma írtak volna mindenképp, dehát nekem áldott jó szívem van - egyébként tényleg, nem is gondolnà az ember -, szóval ne aggódjatok. 

furious anger

 Istenem, milyen csodálatosan stresszmentes volt az élet a kibaszott iskola nélkül! Most meg minden napra jut valami beírás, elfelejtett felszerelés, ordítozó infótanár, környezet dolgozat, hülye osztálytársak, fúj.

Ma például az történt, hogy Marcus intőt kapott, mert egy osztálytársa fellökte (!) - nem fejtem ki, mert spontán égek az idegtől, a tanító néni áldozathibáztatása prekoncepciókból táplàlkozik, ti. Marcus mindig rosszat csinál, nyilván ő hozta a saját fejére a bajt -, hàt komolyan már.

Milyen szuper volt itthon a kis tanulókörünk, mikor például én vécépapír gurigából húsvéti nyuszit ragasztgattam, ők meg bicikliztek addig! Könnyes szemmel gondolok vissza a karanténra.

Gasztro

Ha covid, akkor sütök. Most épp narancsos-kakaós és mandulás-kardamomos tökös muffint. Azért elég utálatos nem enni ezekből, de már mínusz 17 kilónál* tartok, muszáj erősnek lennem.

* tegnap észrevettem, hogy lötyög a jegygyűrűm az ujjamon, még ilyet!

Covid mesék aka covid para már megint

Át is keresztelhetem mostantól Covid naplóra ezt a blogot, dehát muszáj beszélnem róla. Tudjátok mi történt a pozitív eredmény után? Na? Na?! Hát kb semmi. Két másik diákot karanténba raktak, akik közel ültek a pozitív lányhoz, oszt csókolom. De van is egy újabb delikvens (több mint 24 órája várja szegény, hogy leteszteljék, na ez is egy érdekes sztori), aki tegnapelőtt egészen közel hajolva kérdezte tőlem, hogy elmehet-e hamarabb. Remek.

Ja, bocs, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tanári karból azokat ingyen letesztelik, akik 15 percen át 2 méternél közelebb voltak a pozitív diákhoz. Több tanár félreértette az ingyenes tesztelés lehetőségét és feliratkozott a listára, erre rájuk ripakodtak, hogy mit képzelnek, csak úgy nincs teszt, csak, ha 15 percig álltál 2 méterre a pozitív lánytól, hát mit nem lehet ezen érteni?!

Egy vicc, ami ebben az országban megy, komolyan, pont ezért szeretem dokumentálni ezeket az abszurd történéseket.

Egyébként meg Marcust muszáj volt itthon tartani - tessék, ezennel megkövetem a tanítónénit, bár változatlanul nem értem, hogyan vetemedik diagnózisra -, mert nincs jól, levert, náthás és vagy négy napja folyamatosan fáj a feje (engem ez aggaszt a legjobban, mióta ismerem a pozitív diákunk törtenetét). A gyerekorvos azt mondta, hogy akkor hívjuk, ha nem múló tünete van, hát lassan elérkezik az idő (szinte lehetetlen felhívni, non-stop hívogatják).

Covid mesék aka para

Találtak nálunk egy pozitív diákot, akinek tök véletlenül ismerjük az apját és nagyon tanulságos a gyerek története: azért csináltatott neki tesztet az orvos, mert fájt a feje, nem volt semmilyen más tünete. 

Itt szeretném feljegyezni azt is, hogy Marcust ma hazaküldték, mert a fejéhez tartott lázmérővel 37.5-öt mértek nála és azért mérték meg a lázát, mert matekórán néma csendben ült (mondjuk nála ez tényleg egyértelműen jelzi, hogy nagy baj van). A tanító néni drága rögtön előadta Marcusnak, hogy ez biztos, hogy covid (honnan  a tökömből vesz ilyeneket és minek ijesztgeti szerencsétlent?), nekem meg a telefonban azt mondta, hogy nem örülök (hát baszki, én viszont nagyon), mintha legalábbis hallotta volna, hogy a családdal covid bulikba járunk. Itthon aztán mindenféle lázmérőkkel max 36.6-ot mértünk neki, szóval passz. Tény, hogy napok óta fáj a feje...mondjuk nekem is. És mondjuk 31 fok van, akár ettől is lehet mindenféle bajunk. 

A tanító néni szerint soha többé ne menjen iskolába, a héten ne menjen iskolába, a gyerekorvos szerint még egy napot figyeljük itthon, aztán mehet. Kíváncsi leszek, sikerül-e lemeccselni, hogy suliba járjon már a héten. 

Hogy nálunk mi lesz a suliban, azt nem tudom, egyelőre néma csend van, senki nem mondott semmit. 

Covid para vol. 657389

 Épp két gyerek covid tesztjére várunk bent, mondjuk nem csodálkoznék, ha pozitív lenne akár mindkettő.

De mi azért soron kívüli értekezleteket is beiktatunk, mit nekünk vírusok! A tanárok elpusztíthatatlanok, akár a csótányok.

Covid para

Elég lesújtó véleményem van a saját diákjainkról: elvileg a maszk a folyosón "kötelezően választható" (elég nevetséges, de tényleg az van, hogy felvehetik, de nem muszáj) és minden tanár hordja, de kb. egy diàk sem. Na meg a különböző összeesküvés-elméletek, amiket előadnak (és amikből süt a vírustagadás), istenem! Jó, nyilván a szüleiktől hallják ezeket, de olyan kiábrándító. 

Kíváncsi vagyok, ezzel a hozzáállással mikor lesz gócpont az iskolánk. A velünk egy épületben lévő általános iskolások sokkal fegyelmezettebbek.

Marcus különkiadás vol.562378812

Miért, szerinted nem vagyok okos?!

Dehogynem, nagyon okos vagy!

Olyan vagyok, mint Kossuth...vagy Zeusz.

Első nap az iskolában

Hú, azért fura érzés volt a gyerekeket ma otthagyni az iskolában (most napközben nem nagyon szabad találkoznunk, igyekeznek a gimiseket szeparálni a kicsiktől és a tanároknak is illik szeparálódni, én azt hiszem), kb olyan, mint anno bölcsibe vinni őket; ez alatt az öt hónap alatt nagyon sokat voltunk együtt, nagyon összenőttünk, úgyhogy eléggé elfacsarodott a szívem ma reggel, mikor elbúcsúztunk.

Amúgy is teljesen rendhagyó, hogy maszkot meg kézfertőtlenítőt pakolunk nekik, mintha műteni mennének, komolyan. 

Nagyon fura világ lett itt, de néha már azon gondolkodom, hogy végül talán így lesz vége az életünknek itt a földön: egy ilyen vírus elhozza a súlyos gazdasági válságot, a válság mindenféle viszályokat, háborúkat provokál, aztán azoktól sajnos mindmeghalunk.

(Ej, ne figyeljetek rám, egy csak ilyen szeptember blues, biztos mingyár lesz oltás, hejehuja, dínomdánom, marad a jó öreg frontális, irl oktatás, ovibölcsi, stb)

nyaff

 

Covid para update

 Ja, hogy most már hirtelen lett fertőtlenítő meg akcióterv is, mert holnap diákok is lesznek...végülis mit számítanak a suliban a tanárok? Mért is ne kéne nekik órákig értekezletet tartani mindenféle levegőtlen helyiségekbe zsúfolva? 

Ma pont azt olvastam egyébként, hogy a tanárok egymásra a legveszélyesebbek (nyilván), de úgy tűnik, csak én szoktam olvasgatni erről a vírusról.

Squash

 Ma a gyerekeket nagy hirtelen meghívták egy szülinapi bulira, mi meg kitaláltuk, hogy elrohanunk squasholni, ahol utoljára a gyerekek nyolc hónapos korában, alvásidőben voltunk. Az akkor elég vicces volt: a babakocsit az üveg mögé tettük, ahonnan szemmel tarthattuk, mi meg bent pattogtunk a labda után.

Remélem nem tíz év múlva megyünk legközelebb.

Covid para

Amíg ma vizsgáztattunk (osztályozó vizsgák voltak azoknak, akik ősszel akarják megcsinálni a májusban elmaradt előrehozott érettségijüket), valaki nagyon csúnyán köhögött a folyosón, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon idén még szeptemberben vége lesz-e az irl tanévnek...nálunk amúgy semmilyen óvintèzkedés nincsen - pedig kötelező lenne, nem is értem -, lesz évnyitó, nincs kézfertőtlenítő, fel sem merül, hogy maszkot vegyünk és az összes értekezletet egy kicsi teremben tartottuk - biztos hulljon a férgese alapon. 

Egy ismerősünk kisfiának óvódáját ma zárták be, mert az egyik óvónéni fertőzött; szerintem csak idő kérdése, hogy egy csomó hasonló intézményben találjanak fertőzöttet, pl nálunk. Kicsit aggódom.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.563489723

Az egyetlen vigaszom a suliban, hogy mindenki körülrajong, hogy milyen csinos vagyok, én meg mindig büszkén elmesélem, hogy ledobtam 14 kilót. 

Persze titokban utálom magam, mert a szülés óta már vagy háromszor szépen lefogytam, de az a gyanúm, hogy a jojózás pont ugyanúgy a keresztem, mint a szakmai nehézségek. 

Most mondjuk nagyon megfogadtam, hogy kínosan vigyázok a visszahízással: félek, hogy a klimaxig már nem sok dobásom van, mert utána piszok nehéz fogyni. 

Istenem, ezek a problémák! Mikor lettem a saját nagymamám?

slave to the wage update

 Azért mókás, amikor már az első értekezlet közben munkát keresek.

slave to the wage vol.6723789

 Holnap 9-től értekezlet.

Nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, neeeheeheeeeeeem!

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Ma 12 éve, hogy megismerkedtünk, aztán csak vadul peregtek az események (országváltás, 2 éven belül esküvő, dupla gyerek, kontinensváltás), de mi még mindig lelkesen, minden évben ünnepeljük ezt a fontos dátumot. 

Igaz, tegnap az ünnepi szalonnasütést elmosta kicsit az eső - ma utaztunk haza a Balatonról, úgyhogy muszáj volt tegnap partizni -, de azért volt idő átérezni az esemény súlyát, felidézni, hogy ki mit mondott, ki mit érzett, mi volt a találkozó előtt és után.

Marcus azzal emelte az ünnep fényét, hogy feltette a számára legfontosabb kérdést - Na, és smároltatok? -, mi meg koccintottunk, örültünk, nosztalgiáztunk.

ahogy a dolgok vannak

 

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

Volt ez a borzasztó hír, hogy egy nyomorult öngyilkos a tizennegyedikről ráugrott egy kétgyerekes anyára, aki meghalt és én marha meg még mindig nem tudtam eléggé szakítani a Facebookkal és csak álmélkodva nézem a sok kegyetlen kommentet, amit az öngyilkosok kapnak - kb ugyanazt, mint a melegek: mé nem a négy fal között csinálja az aberrált állat? (btw olyan nehéz egy öngyilkosra fröcsögő emberről feltételeznem, hogy empátiát érez a halott anya - vagy bárki - iránt). 

Persze ha már ott vagyok, beszélek is, érzékenyítek - Marci szerint teljesen fölöslegesen -, de tegnap annyira kiborultam ezen, hogy sírtam futás közben.

A minden évben a középiskolákban megtartott  pénz- és ökohét helyett/mellett mentális egészség napokat kéne tartani; mennyire fontos volna, hogy az emberek ne aberrált állatként gondoljanak valakire, aki eljut odáig, hogy  teljesen eltemeti magában az életösztönét.

Marcus különkiadás

(Háttér: az elmúlt napokban megnéztük az első három Harry Pottert.)

Marcus az elég barátságtalan szomszédunkról: De minek barátkozzunk vele, hát úgy néz rám, mintha dementor lennék!

Marcus és Léni együtt fogat mos és közben csaholás, farkasüvöltés, majd habzsoló evés hangjait halljuk, végül Marcus kikiabál: Semmi baj, nem veszekszünk, csak vérfarkas vagyok!

ahogy a dolgok vannak

Olyan, mintha a víz alól bukkantam volna fel 2519 oldalnyi Knåusgard után.
Fontos könyvfolyam mindenről és semmiről; olvassátok el, érdemes.

FWP aka brühühű

Tegnap befejeztük a Better Call Saul ötödik évadát és hamarosan véget ér a Harcom is, ráadásul kávét sem iszom, istenem!
Miféle kiüresedett, semmirevaló, szürke élet ez így, rémület.

(s)iker vol.451278456

A gyerekek most épp abban a korban vannak, hogy elhányják magukat mindenfajta szülői smacizástól*, de szegényeknek nincs szerencséjük, mert mi egy  folyton turbékoló pár vagyunk. Újabban nagyon cinikusan konfetti! csatakiáltással kísérik minden csókjelenetünket, elég vicces.




*meg úgy általában a szerelem mindenfajta megnyilvánulási formájától

Hurrá, nyaralunk!

Mo: 45 éve nyaralok a Balatonon és az a szabály, hogy délelőtt sosem fürdünk, mert jeges szél fúj a parton és iszonyú hideg a víz.
Ma: Jaj, ugyan már, szerintem egy csomószor süt a nap.
Mo: Eddig kettőből kétszer jeges szél fújt...
Ma: Az statisztikailag nem releváns.

gyerekes

Ma megint orvosnál jártam és ilyenkor kicsit császkálok a városban, most ráadásul Léninek kellett sortokat vennem, mert óriásit nőtt (hízott is sajnos sokat, de állatira kamaszodik, izzad, szőrösödik a hónalja, nő a melle, szóval nyilván a hormonok miatt van, de hihetetlen, hogy ez már ilyen hamar kezdődik) és mivel mostanában online rendelek, elszoktam már a kisméretű gyerekruhák látványától. Nézegettem a kis cuki traktoros pólókat és el is plattyantam hamar, mert rögtön azon kezdtem mélázni, hogy nekem már sose lesz ilyen kis törpetermetűm otthon. 

Ráadásul pont tegnap érdeklődött Léna, hogy nem lehetne-e neki egy kistesója és akkor mondani kellett, hogy bocs, de a mama már öreg, be kell érned az unokatesóval. 

Sokszor nagyon sajnálom, hogy nem lett harmadik gyerekünk, de most meg azért tényleg egyre könnyebb az élet, ma például délig aludtam* (istenem, csodás volt), a gyerekek már lazán csinálnak mindent egyedül és még suttognak is, hogy fel ne verjenek minket. 

Persze azért mindig lesz bennem hiányérzet, hogy két első gyerekem van és sosem tudom meg, milyen egy gyerekre kizárólagosan odafigyelni (jó, egy harmadikra se lehetne kizárólagosan, bár jó nagy volna a korkülönbség, az azért segítene ebben) de hát ez van, ezt dobta a gép. 

* elnézést minden éjszakázó/hajnalozó kisgyerekestől

detox

Fontos feljegyeznem: június 28-án letettem a kávét, szétcseszte a gyomromat, muszáj volt. 

A fene gondolta, hogy az elvonási tünetek ilyen kemények lesznek (terhesen egyszer már leszoktam róla, de akkor amúgy is piszok rosszul voltam és folyton hánytam meg aludtam, úgyhogy annyira nem tűnt fel): tegnap éjfélkor például még nem tudtam aludni a súlyos izületi fájdalmaimtól, esküszöm azon gondolkodtam, hogy gyorsan bedobok egy dupla kávét üresen, én ezt nem bírom tovább, na meg nagy-nagy együttérzéssel gondoltam Mark Rentonra. 

Ma már egy kicsit jobb egy advil után,  de ez kísérletnek is érdekes, mert nem is gondoltam, hogy ennyire függő vagyok, napi két kávét ittam, nagy cucc, erre tessék. 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap orvosnál és állásinterjún is jártam, mindkét helyen előkerültek témaként a gyerekeim.
Ezt az ikres dolgot persze változatlanul borzadó pillantások és megjegyzések - ikrek! úristen! - kísérik. Régen ezeken megsértődtem, most már kicsit sem érdekel, úgy látszik, jól haladok a személyiségfejlődés útján (nem).
Szerintem tök jók az ikrek, csak az első három évet kell kibekkelni valahogy, hát igen.
Amúgy mindenkit megdicsérek: a város tele van maszkos emberekkel, teljesen le voltam nyűgözve, hogy ilyen fegyelmezettek a magyarok. Vettem gyorsan magamnak is fekete maszkot a béna kékeszöld helyett, Marcus szerint ezzel egyértelművé vált a nindzsaságom.








PS.: Ha valaki véletlenül ismer holisztikus szemléletű gasztroenterológust, ne tartsa magában, írjon nekem, plíz.

perverz

Iszonyú szexisnek találom Marci online záróvizsgáztatását (nem mintha bármit értenék belőle), folyton hallgatózom.

Mikor megismerkedtünk, akkor is mindig nyaggattam, hogy beszéljen a munkájáról, de kifizetett annyival, hogy számolom a vonalakat. 

Update: A záróvizsga után elduruzsoltam Marcinak, hogy milyen szexi a záróvizsgáztatás, mire azt mondta, az én tanárságom pont annyira szexi, na tessék.

slave to the wage vol.millió

Múlt héten bejártunk az iskolába és azonnal hatalmas, agresszív balhék törtek ki (a szokásosnál is rémesebbek) és megint csak az jutott eszembe, hogy én ezt nem bírom tovább, ilyen légkörben nem tudok/akarok dolgozni. 

Ilyenkor persze mindig elkezdek állást keresni és bizony lehet, hogy most jön a jó világ, mert rengeteg mindent hirdetnek home office lehetőséggel - mire jó egy vírus? - , ami nekem maga volna a paradicsom; a gyerekek logisztikája miatt mindenképpen. 

Azt gondolom persze, hogy most nagyon nagy a verseny az állásokért - a vírus a munkanélküliségért is sokat tett nyilván -, de azt hiszem próbálkozni fogok, ha valami kicsit is izgalmasat látok. 

A stressz miatt kapásból előjöttek olyan - itt nem részletezendő, de elég kellemetlen - egészségügyi problémáim, amiknek híre-hamva sem volt, amíg nem találkoztam a kollégáimmal, ez azért annyira sokatmondó. 

Knåusgard megint/még mindig

A harmadik Knåusgard könyv (Játék) volt eddig a legnehezebb, mert itt ír részletesen a gyerekkorában elszenvedett súlyos (testi és lelki) bántalmazásról, amit az apjától kellett elviselnie.
Szomorú, hogy kegyetlen rohadék férgek is lehetnek apák, nagyon rossz volt olvasni arról, ahogy rettegett tőle, na meg egyáltalán, nagyon kellemetlen volt olvasni a borzalmas családi dinamikájukról.
Mondom, Daddy issues is lehetne a címe, a Harcom amúgy is több sebből vérzik (nyilván nem véletlenül).

Végre vakáció!

Na tessék, mindkét gyerek kitűnő - ja,bocs, Marci magatartása négyes, bár nemtom mire alapozzák, nem járt iskolába három hónapig -, Léna négy dicséret (az egyik matekból, wow), évfolyam tanulója, dínomdánom, hejehuja.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.sokezer

Amíg ti pizzát esztek*, addig én hajdinát rágicsálok.**





* a gyerekek barátai jönnek látogatóba és a menüt tervezgettem
** május eleje óta öt kilót fogytam

Drága Bob

RIP

Covidiot

Rá kellett döbbennem, hogy rettegek  a maszkos emberektől: csütörtökön érettségiztetni voltam, reggel hétre kellett mennem (ennek borzalma még a maszkos embereknél is hatalmasabb volt), az úton senki senki és egyszer csak, ahogy a titkos lépcsőn suhantam lefelé, mögöttem feltűnt egy maszkos ember, hát azt hittem, menten elájulok, meg kellett állnom és elengednem, mert nem bírtam elviselni, hogy mögöttem jöjjön. 

Mondjuk még a maszkos embereknél is rémisztőbb volt az érettségi elnök, aki az összes matek dolgozatot átjavította és egy-egy ponton külön balhézásba kezdett, majd kéjes önelégültséggel külön határozatban értesítette a nyomorult érettségizőket, hogy a dolgozatuk egy ponttal kevesebbet ér. Édesistenem. 

Marcus különkiadás

Imígyen elmélkedett Marcus ma reggel hatkor:

Húha, micsoda köd van! Vagy ez csak a képzeletem bizarr szüleménye?

(És én még attól féltem két éves korában, hogy sosem fog beszélni...)

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

A gyerekek már olyan nagyok, hogy kijárnak az utcánkba biciklizni (szigorúan szülők nélkül) és nagy hirtelen új barátokat is szereztek itt, úgyhogy újabban délutánonként nem egymást ölik itthon - hála istennek! -, hanem kint menőznek.
Hihetetlen gyorsan elillant ez a tíz év!

Még mindig Knåusgard

You're a real shit for not knowing how old your daughter is.

Right, filtered through the kaleidoscope of your own daddy issues. 

I do not have daddy issues. 

Please, we all have them. Now, periodically, if you can, take time to reflect on the daddy issues that your daddy had with his daddy and his daddy with his daddy and his daddy before him and every daddy that's been going on daddying before that daddy. 

Leginkább ez a Girls jelenet jut eszembe róla, ebben Jessa rehabon van és az ott összeszedett későbbi átmeneti pasijával beszélget az apákról.
De sok közös pontot találtam amúgy is (az apáink alkoholizmusát nem utolsósorban), időnként kifejezetten lírai, ahogy ír, most olvasom a harmadik kötetet, belejöttem, meg is szerettem, bár néha még mindig ingerültté tesz, de tény, hogy nagy hatással van rám. A szüleimen, meg a viszonyunkon is sokkal többet gondolkodom, mióta elkezdtem olvasni.
Kíváncsi vagyok az ötödik kötet után hogyan érzek majd iránta.

13 reasons why season 4 (OMFG) és SPOILEREK ITT-OTT

Ó, jézusmária. Tudom, minek nézek négy évadot egy tinidrámából, vagy mi ez (mondjuk a legfiatalabb szereplő is igencsak elmúlt 20 éves, ideje is befejezni a sorozatot). 

Szerintem a  negyedik évadról nem is lehet normális kritikát írni, annyira összeszedhetetlenül hatalmas a shitstorm, amit előadnak benne. 

A legfeltűnőbb mondjuk a comingoutok (van egy pár) elképesztő könnyűsége, kb: Anya, apa, ezzel a pasival járok, szeretem, szeret. Ó, nagyszerű, drága kisfiam, sok boldogságot! 

Vagy az se rossz, amikor a teljesen szétesett főhős elárulja kedves - és mindig rendkívül higgadt, megértő és fegyelmezett - szüleinek, hogy disszociatív személyiségzavarban szenved* és sajnos-sajnos felgyújtotta az igazgató kocsiját, de ebből az égvilágon semmire sem emlékszik, nos, akkor még meg is simizik, miközben azt mondják, hogy oh, honey. 

Aztán ahogy a hírhedten homofób  amerikai focijátékosok lelkesen ünneplik a frissen összejött meleg párokat, hát anyám, mer' ez biztos így megy, tényleg. Na meg egyáltalán, nem is kellenek ehhez egybites homofób sportolók: képzelem mennyire lehetsz nyíltan meleg egy amerikai középiskolában és mennyire meghatódik az összes osztálytársad, ha pasi létedre a pasiddal smárolsz a szalagavatódon. 

Az is kibaszott nevetséges, hogy iskolai lövöldözést imitálva tesztelik a diákok reakcióját az ilyesfajta incidensekre, hahaha, na persze; szerintem másnapra a felháborodott szülők teljes joggal felgyújtanák az egész iskolát igazgatóstul, ha ilyesmire sor kerülne. Meg egyáltalán: ahogy az igazgató reagál az őt érő sorozatos inzultusokra és az iskolájában történő bűncselekményekre, hát röhögnöm kell: egy kis ejnyebejnye jár minden súlyos bűncselekményért abban az Amerikában, ahol egy nyamvadt gyorshajtásért is lecsuknak, ha nincs elég jó ügyvéded. 

Meg ez a rengeteg sok trendi téma, amit összehordanak, de túl sokra nem jutnak velük (és a végén úgyis kimondatik, hogy csak a szeretet számít, szem szárazon nem maradhat, naná): a melegség, a bármiféle másság - a bőrszín problematikája vicces módon szinte el is törpül -, az öngyilkosság, a mentális zavarok, a bullying, a drogozás és annak mindenféle következményei, a nők jogai, a nemi erőszak, a szexuális beleegyezés, az iskolai irányítás visszásságai, az iskolai erőszak mindenféle formái (lövöldözés és az ellene való védekezés, legaktuálisabban), a migránsok kitoloncolása, AIDS, anyám, már a felsorolásuktól is elfáradok. 

Csak az nézze meg a negyedik évadot - mondjuk a harmadik szerintem bizonyos értelemben még szánalmasabb volt -, aki valamiért kötődik ezekhez a figurákhoz, mert akkor talán megbocsátó lesz  a végére.



*Maminti aszongya ez marhaság, hát jó. De azért a véleményemen nem változtat.

"I have a dream"

Tudom, naiv vagyok, de Trump már csak belebukik ebbe az egészbe.

Marcus különkiadás

Marcuska az Egri csillagokat olvassa és a hatására mindenáron törökül akar tanulni. Amíg el nem kezdi a török nyelvleckéket, addig a biztonság kedvéért Allah akbart ordibálva rohangál a kertben.

könyves

Knausgård igazából olyan, mint egy nagyon aprólékos, idegesítő blog, amit egyrészt megszokásból olvasol, másrészt mert felcsillannak benne néha jól megírt, izgalmas gondolatok. Most a Szerelemnél tartok és időnként kedvem lenne bevágni a sarokba, máskor meg elismerően bólogatok.

Day 41*

Kezdünk nagyon elkanászodni: újabban vacsora közben pókerezni szoktunk.

* még mindig hétvégék nélkül számolom

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem" aka rózsalakodalom

Ma van a tizedik házassági évfordulónk, ezt azért nem felejtettem el: még mindig úgy gondolom, hogy állati nagy mázlisták vagyunk és tök jó nekünk.
Tulajdonképpen csak ennyit akartam.

ahogy a dolgok vannak

A gyerekekből kihozza a karantén az állatot: ma azt mondták, hogy iskolába akarnak menni végre. Nekem olyan felemás érzéseim vannak az esetleges iskolanyitással kapcsolatban: nem bánnám, de tartok is tőle, mert rohadtul ellustultunk, későn fekszünk, későn kelünk, a rendszerünk nem működik jól, a gyerekek sokat ölik egymást, van rengeteg kihasználatlan idejük, ej, nem tudom. 

Addig is gyorsan elolvasok ezer könyvet (épp elkezdtem a Harcomat. Először bosszantott, hogy most mit kell nekem ennek a nárcisztikus pasinak a nem túl érdekes problémáival foglalkoznom, de a századik oldal körül valahogy magával sodort a sztori; mondjuk a fantasztikusságáról még nem vagyok azért meggyőződve), meg sütök-főzök rendületlenül, most például sikerült végre a zsemle (igazából csak azért írtam, hogy dicsekedhessek vele). 

UPDATE: A nagy karanténban meg elfeledkeztem mindenféle fontos számokról: a blog április 1-én volt tizennégy, a cicák meg április 15-én 2 évesek.

gasztro vol.4523789

Tudom, most már hagyjam abba ezt a gasztro kivagyiságot, de még sose csináltam kakaós csigát, meg kell örökítenem. Kicsit nyomik, de tök finomak.
Úgy tűnik, a kreatív energiáimat most így élem ki, a gyerekek* meg majd begurulnak az iskolába szeptemberben.

* én mostanában úgy nagyjából ellenállok a    kísértésnek, Marci meg nem hízik semmitől úgyse (valójában a kicsi Marci se, van vagy 30 kiló. Csak a nők dagadnak nálunk, nehéz ügy.)

Covid kultúr

Marcuska tegnap este bejelentette, hogy elolvasta a századik könyvet a karanténban, úgyhogy bulit kell csapnunk sürgősen.
Elővette a hűtőből az almalevet, aztàn Prodigy* számokra táncoltunk, hogy ellenpontozzuk a túlzott kultúrálódást.

*imádják, de csak mert tele van velük a telefonom, ezért kénytelenek az ő számaikat hallgatni

A kajakatasztrófák napja

A zsemle olyan vacak lett, hogy kidobtam, a szokásos kenyeremet meg bénán fedtem le a sütőben és ettől olyan kis béna lett ő maga is. Eh, kell ilyen is, biztos. Marci mindig csodálattal néz rám, mikor nem kezdek habzó szájjal hisztériázni, ha valamivel egy csomót dolgozom és rossz lesz. Azt mondja, ő spontán égne az idegtől ilyen helyzetben. Mondjuk én is elég fancsali képpel ültem a keletlen zsemlék felett, eddig akkora sikerszériám volt, teljesen elbíztam magam.

Most dangerous ways to school

A gyerekek etika feladatul azt kapták, hogy megnézzék a Veszélyes utakon az iskolába című sorozat több új részét (a suliban már néztek párat, sokat meséltek róla mindig), én meg elkezdtem velük nézni és esküszöm nagyon nagy hatással van arra, ahogyan az életre tekintek.
Tudom, most nem divatos a problémák relativizálása, mert jaj, nekünk olyan súlyos gondjaink vannak, de basszus, a karanténban  Knopparp kanapé után síró, elkényeztetett nyugati embert úgy elküldeném ikeázás előtt Bolíviába, hogy a 200 méteres szakadék fölött lévő kötélpályán mehessen kedvenc áruházába* (a filmben a nyolc éves kölök a kisöccsével halálos rettegésben egy ilyenen megy suliba minden nap).
Egy anyuka ma arról picsogott a szülői csoportban a Facebook-on, hogy jaj, az online oktatás, felháborító és mi az, hogy neki kell tanulni a gyerekkel, blablabla, egy ponton nem bírtam tovább és írtam neki, hogy nézze meg ezt a sorozatot és tegye össze a két kezét, hogy lyuk van a seggén (valójában persze udvarias voltam, de pont így gondolom).

Ki gondolta volna, hogy ilyen hasznos ez a tantárgy?

PS: A gyerekeknek pedig megmondtam, hogy soha többé egy pisszenést se akarok hallani, amíg baktatunk föl a dombra az iskolából hazafelé.

* na jó, kicsit értelmetlen ez így (kivéve, ha van ott Ikea), de értitek: bárcsak kötélpályán kéne menni ikeázni! Talán ez némelyeket visszatartana. Hányinger fogyasztói társadalom, de tényleg. Egyszerűen utálom, hogy az embereknek most is ez a legnagyobb problémája

Feljegyzések a falánkok/dagadtak házából

Olyan finom kiflit sütöttem, hogy sírva esszük*. Mondjuk egy órán át(!) gyúrtam, mert nagyon ragacsosnak tűnt. Ettől aztán (? igazából nem tudom mitől) végül óriásiak lettek, összenőttek és nincs csinos oldaluk, de cserébe bazi finomak.

Imádok mindenféle tésztákkal vacakolni, már az is teljesen lenyűgöz, amikor bugyborékolni kezd a tejben az élesztő.
Annak idején iszonyúan vártam a kémia órákat, nagyon izgultam, hogy majd kísérletezünk, húha, aztán hamar lelohadt a lelkesedésem, mikor a kémia kb azonnal második matekká silányult.

* én a dagadtság miatt sírok ilyenkor leginkább.
Mostanában pedig sikerül nagyjából értelmesen ennem, sokszor külön főzök magamnak, de mivel folyton csinálok valami bűnös kaját, egyszerűen muszáj azokat is megkóstolnom.

ahogy a dolgok vannak

Ma rettentő nyűgös voltam, csak tettem-vettem magam jobbra-balra és megállás nélkül morogtam*.


A fél karomat odaadnám egy napért egyedül.


* velem is biztos nagy boldogság folyton együtt lenni...

bolond ballagás

Az online ballagást el is felejtettem mesélni, pedig egészen kedves dolog volt: Ballag már a vén diákot dalolt a tanári kar egymásra keverve (mindenki elküldte az otthon felvett dalt és azt buheráltàk meg), na meg egy-egy idézetes videót gyártottunk a végzős osztályoknak: minden tanár kapott egy szót, amivel lefotózták és abból állt össze az idézet, aztán bejelentkezett mindenki a Zoom-ra, volt egy rövid búcsúbeszéd, meg a tanárok műsora.
Persze volt olyan diák, aki fanyalgott, de én azt hiszem, a többségnek tetszett a dolog.

Unorthodox

Egy nagyon-nagyon érdekes, megindító, felkavaró, különleges minisorozatot néztem végig extra gyorsan tegnap.
Egy fiatal lány egy brooklyni ultraortodox (ráadásul magyar gyökerű) zsidó közösségből való meneküléséről szól, nagyon megható és olyan speciális zárt világot mutat be, amin az ember csak tátja a száját (főleg azon, hogy a teljesen zárt világ Manhattan szívétől egy köpésre található).
Mindenképp szeretném elolvasni a könyvet, aminek alapján a sorozat készült, meg is néztem az írónővel egy érdekes interjút.
Nagyon tetszett az egész, a színészek is, a rendezés is, a mértékletessége, az, hogy sosem lesz túl szentimentális, tényleg nagyon jó, szerintem kifejezetten mély nyomot hagy az emberben.
Mindenkinek ajánlom, sajnos nagyon rövid és nem is lesz folytatása.

"hello mom, hi mom"

Nekem Lassie kimaradt az életemből eddig, de annyira rákattantam az állatos-szívfacsarósokra, hogy elkezdtem olvasni. Direkt nagyon lassan haladok, mert minden újabb oldalnál rettegek, hogy belehalok a szívfájdalomba.
Az anyák napja meg mindig olyan ambivalens nekem, mert ugyan kaptam Marcitól ebédre  palacsintát(ő sütötte), meg közösen adtak a gyerekekkel virágot meg rajzot és a gyerekek verset is mondtak és ez olyan nagyon szép, hogy nem lehet bírni idegekkel, ugyanakkor az anyukámat már nem tudom felhívni se és ettől ilyenkor nagyon elszomorodom (tizenegy éve meghalt, olyan hihetetlen).

helyzetjelentés

Biciklitúrának indult, de félig erdei túra lett ma is; nagyon vadregényes - na meg dimbes-dombos - volt.
Micsoda jóság, hogy tőlünk öt percre vannak ezek a szuper zöldek. Előtte még kiflit is sütöttem, mekkora élet ez már.

ahogy a dolgok vannak

Mindenhol arról olvasni, hogy ez a helyzet hogy megráz mindenkit és bizony, bizony, ez a normális.
Hát sajnos én nagyon abnormális lehetek, mert különösebben nem ráz meg a dolog, kb pont ennyit vagyok itthon (jó, oké, dolgozni azért szoktam menni, de amúgy...) és szorongok amúgy is*, ami megráz, az a kibaszott non-stop főzés, meg a gyerekeim nyávogása arról, hogy szénné unják magukat (btw Marcus 80, azaz nyolcvan könyvet elolvasott már a karanténban**), na meg ha épp híreket olvasok, akkor a politika. Persze sajnálom nagyon a sok áldozatot, de kb. ennyi van velem covid-ügyben.
Totál pszichopatának érzem magam, amiért semmi különösebb bajom - ha az alap melankóliát és súlyos szorongást nem számoljuk, muhaha.



* nem, valójában sokkal-sokkal többet szorongok, mikor társaságba kell mennem, vagy akár élőben órát tartani

**jó, hát ezek között sok a 100-200 oldalas, nagybetűvel írott klasszikus gyerekkönyv, meg olyan, amit már olvasott, de a 600 oldalas Winnetou-t is vagy két nap alatt bedarálta

PS: Amúgy az elszigeteltsègben nyilván hatalmas gyakorlatot szereztem három év külföldi gyes után; (főleg) Amerikában legfőbb társaim a tévé és a macska voltak, a nap fénypontjaként pedig néha beszélgettem a bolti eladókkal.

UPDATE: A vacsoránál kiderült, hogy Marcuska a kilencvenedik könyvnél tart, le vagyok maradva.

La vita e bella

Végül aztán minden morgolódás és idegesség ellenszere, ha kinézek az ablakon. Ekkor rendszerint elönt a boldogság és a hála, és ilyenkor tudatosítom magamban, hogy mekkora mázlista vagyok, amiért itt lakhatok.

digitális oktatás

Ma: Hallottam, hogy hazudtál a tanítványaidnak!
Mo: Micsoda?! Hazudtam? Mit hazudtam?
Ma: Hát, hogy nagyon örülsz, ha csinálnak plusz feladatot és kijavíthatod*.






* tegnap éjfél felé még a gép fölött görnyedve próbáltam kiolvasni az érettségizők leveleit és azt kívántam, bár megölne egy sorozatgyilkos ott azonnal.
Előtte tanítottam, közben megfőztem az ebédet, megsütöttem két kenyeret, mostam két adagot, csináltam magamnak egészséges sütit reggelire, plusz befotóztam a gyerekek cuccait, kijavítottam velük a visszaküldött feladatokat, jajistenemfáradtvagyokmenjünkvisszadolgoznihaddlegyekkicsitegyedüléljenamenza.

mérgelődés helyett

furious anger

Igazából az a nagy baj, hogy mi itt mindannyian bűnösök és bűnrészesek vagyunk, mert tűrjük, hogy azt csináljanak velünk, amit csak akarnak, hogy mindent néma kussban elviselünk.
Hogy hazadobják a fájdalmaktól szenvedő daganatos nagymamákat, hogy május 3-i tetőzést prognosztizàlnak és másnapra érettségit terveznek*, hogy elcsaklizzák a tatabányaiaktól a nagyrészt civil pénzből vett tesztelő gépet, mert...mittudomén, nyilván csúnya lenne a statisztika, ha tesztelnének (ezt a nemtesztelést azért sem értem, mert a halálozási arány így óriási nálunk). Mert fizetést emelnek maguknak, míg sorra rugdalnak ki mindenkit mindenhonnan (én is számítok ilyesmire, most, hogy bejelentettem, hogy nem felügyelek).

Ej, nem tudom. Komolyan azt gondolom, hogy aki még itthon van, az megérdemli a sorsát.



* nyilván előző este fogja lefújni OV gondterhelt arccal

homeschooling

Valamelyik nap olyan ronda madarat rajzoltam Marcus helyett*, hogy a tanító néni lelkesen üzente, hogy nagyon örülök Marci, hogy végre rajzoltál!



* Marci (mármint az idősb) teljesen fel van háborodva, mikor megcsinálom Marci rajzát vagy technika feladatát (azt Lénának is szoktam, ő rajzolni szeret, de a technikával neki is meggyűlik a baja), de én meg azon vagyok felháborodva, hogy folyton mindenféle rajzzal és technika feladattal nyögtetik azt is, aki utálja és iszonyú béna (a tanító néni Marcinak nem hajlandó segíteni az iskolában).  Valamennyire biztos nem árt fejleszteni ezeket a készsègeket, de az is biztos, hogy nem rossz jeggyel fenyegetőzve, segítséget megtagadva. Bezzeg, aki rossz matekos, azt korrepetáljak meg könnyebb feladatot kap. Aki meg nem tud elkezdemi bonyolult rajzokat, azt meg még alázzák is, rémes, fúj, utálom az iskolát.

""Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket. Aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó."

A legfőbb kikapcsolódásom változatlanul az olvasás és mostanában jöttem rá arra is, hogy ami másnak az ezoterikus/népszerű pszichológiai/self-help/önismereti - vagyis szerintem a feel good - könyv, az nekem az állatos igaz történet. (Jó, nyilván vannak feel good regények is, de valahogy az a kényszerképzetem, hogy az emberek  a fentieket a pozitív energiák csiholására tartogatják.)

Nemrég olvastam végig a szívfacsaró Bob sztorikat, amikben egy különlegesen okos vörös cica egy épp metadonon lévő utcazenésszel köt örök barátságot (a filmet is láttam, de olyan halovány volt), aztán folyamatosan újraolvasom  Norton könyveit (magyarul csak egy jelent meg, de valójában három van), mert annyira megható és mert Norton egy iszonyat édes, különleges, okos macska. 

Pár napja Léna a kezembe adta Pax, a kisróka történetét, ami nem valós eseményeken alapul, de állat és ember barátságáról szól és nagyon megható, na meg egy csomó fontos kérdés felmerül benne barátságról, háborúról, hűségről, szeretetről, önismeretről. Szintén Lénától kaptam a Góbi sztorit, amit az angolul tudóknak muszáj angolul olvasni, mert a magyar fordítás nagyon vacak (nekem sajnos muszáj volt magyarul), de Góbi, a kiskutya valami eszméletlen figura: a Góbi-sivatagban ultramaratonozó futók egyikéhez szegődött kóbor kutyus végigtolta a 250 kilométeres futást (a kiválasztott futó persze ettől teljesen beleszerelmesedett, nem csoda), aztán mindenféle egyéb kalandokba keveredett Kínában (egy időre el is veszett, majd csodálatos módon megtalálták), majd végre Skóciába jutott újdonsült gazdájával. 

Érdemes elolvasni, mindenki találhat benne magának valamit, mert ez egyszerre kutyás, futós és valamennyire a furcsa kínai társadalmat (és annak visszásságait, na meg egy csomó jó fej, önzetlen embert) is bemutató történet és persze igazi szívfacsaró, megrendítő, édes-bús sztori.

Most épp stílusosan a Pestist olvasom (back to reality, ugye), istenem, milyen rémisztően rezonálnak az öreg orvos gondolatai ezekre a mostani időkre, főleg itt nálunk: ...ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.