ahogy a dolgok vannak

 Még mindig teljesen lenyűgöz, mikor Marci Denverből felhív minket és elkezdi a fizikát magyarázni Marcusnak (mármint nem a fizika a fantasztikus, hanem hogy ezt meg lehet csinálni; mindig eszembe jut, hogy anno nagyon sokáig nem is volt telefonunk otthon egyáltalán). Fun fact: mindkét gyerek gyűlöli a fizikát...

Tegnapelőtt viszont angolt tanultunk Marcussal valami dogára, hát dőltünk a röhögéstől végig (a fizika kevésbé vicces sajnos), szerencsére a dolgozat is jó lett és mostanra úgy tűnik, hogy az angol már az elviselhető kategóriába került (Léna mindig imádta, de Marcus - szerintem, hogy engem bosszantson - eddig mindig azt magyarázta, hogy mekkora béna nyelv az angol, bezzeg a német).

Szeretném továbbá felháborodásomat kifejezni, mert a mindenféle szakirodalom azzal kecsegtet, hogy a klimaxos tüneteid enyhülnek, ha jól eszel és sportolsz (esetleg fogysz is); na most ehhez képest arról tudok beszámolni, hogy hónapokig - amíg szarul ettem és keveset mozogtam, ergo nem is fogytam, sőt - nulla hőhullámom volt és úgy aludtam, mint akit agyonvertek, de most! Most, hogy tök jól eszem, számolom a kalóriát, fogyok, mozgok minden nap, most egy csomószor leizzadok, éjjel felébredek, hogy megőrülök a melegtől, plusz néha minden ok nélkül olyan lehangolt leszek, hogy azonnal meg akarok halni, na meg néha majd elpusztulok, olyan fáradtnak érzem magam, jaj, igazán, annyira nagyon örülök, hogy én lehetek a kivétel!

"Az úton senki, senki"

 Vasárnap bemerészkedtem az erdőbe, mert elkezdtem követni egy pasit a nagy kutyájával az oldalán, gondoltam a kutya megvéd a sorozatgyilkostól és a vaddisznótól is (Léna utólag megkérdezte, hogy "de mi van, ha a pasi a sorozatgyilkos?"). Hétköznap általában reggel (de néha ebédidőben, meg most már este is) bóklászom itt a környéken, az időnként kicsit para, tényleg nincs sehol senki (néha macskák, az persze mindig jó), de úgy döntöttem, öreg vagyok én már a szervkereskedőknek is. 

Love Is Love

 Hát persze én is Heated Rivalry rajongó lettem*, abszolút megértem a hisztériát is körülötte, nyilván odavannak a nők attól, ha szexi férfiak bármilyen érzelem kifejezésére képesek, ráadásul tényleg nagyon meggyőző a főszereplők vonzalma (az Index szerint egyáltalán nincs kémia közöttük, oké, hát biztos véletlenül Harry Pottert és Ginny Weasleyt nézték, na, köztük tényleg nem volt**), mondjuk az kicsit aggaszt engem, hogy mi lesz velük tíz év múlva (a harmadik évadban már valami olyasminek kell következnie, az első évadban is eltelt tíz év), mert azért nem sok közös van bennük, ha jobban megvizsgáljuk és a kezdeti eszelős szerelem után meg nem tudom mi tartja majd őket össze, de meglátjuk (az őrületet jól mutatja, hogy állítólag már a harmadik évadra is leszerződtek, pedig még második sincs).

Az kicsit szomorú persze, hogy ha mondjuk Marcusnak ajánlom, hogy nézze meg, akkor kiborul, hogy "dehát ő nem néz szerelmes férfiakat" - ez a klasszik heteró pasi hozzáállás, hogy fúj, ha nem nő a pár egyik tagja, pedig az én fiam igazán elfogadó szellemben nevelkedett, aztán tessék. Jó, hát azt hiszem, ezek a dolgok nagyon mélyen ágyazottak az agyunkba, a társadalomba, nehéz ezzel szembemenni. 

És persze vannak a homoszexualitáshoz hasonlóan fontos dolgok nem (eléggé) kibontva: én úgy tudom, hogy a könyv szerint az egyik főszereplő autista, illetve a másik főszereplő anyja öngyilkos lett (ezt mintegy mellékesen tudjuk meg), remélem ezekkel még kezdenek valamit, persze simán lehet, hogy csak a melegségre fókuszálnak, az is elég nagy téma, főleg a nagyon maszkulin sportolók esetében. 

* a gyerekek folyton ezzel szívatnak, hogy na persze, a középkorú anyukájuk szerelmes fickókat bámul a tévében és forgatják a szemüket, mikor erről beszélek, elég vicces

** vagy oké, maradjunk egy hasonló példánál: Timothy Chalamet és Armie Hammer a Call Me by Your Name-ben kábé annyira rezonálnak egymásra, mint két döglött hal (bocs, nekem nem jön be, bár tudom, hogy sokan szeretik)

politikai

 Egyáltalán nem értem, mire ez a nagy lelkesedés, de látszólag én vagyok az egyetlen, aki tegnap savanyú pofával, kokárda nélkül ültem itthon és morogtam, mikor belehallgattam Magyar Péter beszédébe (aztán Orbánéba is, aki amúgy indolkolatlan módon üvöltött folyamatosan, mondtam is magamban, hogy bro, hát ott a mikrofon).

Hát én nemtom. Engem pont annyira elborzaszt Magyar Péter kormányzásának lehetősége, mint amennyire iszonyodom attól, hogy Orbán itt marad örökre.

Szerintem ennek az országnak kell még vagy ötven év (száz?) - és fontos, hogy kihaljon ez a mostani gárda -, mire beletanul a demokráciába és képes lesz nagyjából értelmes vezetőket választani (és talán lesz miből választani). 

Mert ez, hogy a kisebb szarra (egyébként ezt is honnan vesszük?) szavazunk extázisban, ez rettentő szomorú, persze majd én is ezt fogom tenni (mínusz extázis), de már előre hányok magamtól.

nyaff

 A Crohn miatt feliratkoztunk egy Heim Pálos levlistára, ahonnan néha jönnek kérések dietetikus és védőnő hallgatóktól, hogy töltsük ki a kérdőíveiket a szakdolgozatukhoz. Tegnap kitöltöttem egyet, valami olyasmi volt a cím, hogy a Crohn és az élet első 1000 napja közti összefüggések. Én úgy elszomorodtam ezen! El is kezdtem hibáztatni magam rögtön, hogy miért nem császárral szültem inkább, Marcust biztos az kevésbé viselte volna meg (ő negyven perccel később keveredett ki a hasamból, mint Léna, ráadásul kifogózták). 

Jó, eleve túl kicsi és sovány volt mindkét gyerek, de Lénának korántsem volt annyi baja, mint Marcusnak: Marcus két hetet volt kórházban, Léna egyet, Marcust szondával táplálták, aztán tök refluxos lett, gyógyszert is kapott rá (Léna is, de sokkal enyhébb tünetei voltak), aztán egy csomót hányt a reflux miatt, aztán később talán emiatt is alakult ki az állandó hörgőgyulladása, meg a folyamatos, rémes köhögés, ami elkísérte egészen alsóig (szerencsére az már legalább nincs), aztán persze szoptatni se bírtam őket rendesen, anyatejet kb négy hónapos koráig kapott, a tápszer (és a hozzátáplálás) meg fene tudja, miket triggerel(t). 

Ráadásul én még mindig gyanakszom Marcusnál valami ADHD-féle dologra is (egyszer elkezdtem bevizsgáltatni a sulival, de végül visszavontam a kérvényt, nem akarok neki papírt erről, érdekesség, hogy maga a nevtanos nő beszélt le a vizsgálatról, mondván, hogy rendes fejlesztést úgyse kap majd, de megbélyegzést biztosan) és az érdekes csavar a dologban, hogy Nagymarci is egy ideje pszichológushoz jár (szerintem a kapuzárási pánik miatt kezdte, de ő tagadja) és basszus, ott felvetődött az ő ADHD érintettsége, érdekes. 

Ezt az ADHD-t csak azért mondom, mert nagyon sokat motoszkál a fejemben, hogy minden amiatt van, hogy Marcus negyven percet még úszkált, mikor már nem kellett volna neki, talán oxigénhiányos is volt kicsit, isten tudja, nagyon elkezdtek kapkodni egy adott ponton, mert esett a szívhangja, meg a köldökzsinór is rá volt tekeredve, szóval elég problémás volt az élete rögtön az elején. 

Tudom, semmi értelme szarul érezni magam emiatt, ez van, de az a nyavalyás "mi lett volna ha..." egész életemben elkísér majd, azt hiszem. 

"Este jó"

 Jaj, úristen, olyan jó volt tegnap kicsivel este tizenegy után bezárni magunk mögött az ajtót Lénával! Mikor egyedül vagyok a gyerekekkel, mindig van bennem rossz érzés, akárhova mennek/megyünk és amikor végre hazaérünk ilyenkor, sokkal kevésbé érzem magam árvának és valami határtalan hála fog el, hogy van hol laknunk és biztonságban vagyunk. Persze minden más már, mert nem óriás babakocsit kell taxiba betuszkolnom és őrült kétéveseket hajkurásznom az orvosi rendelőben (true story, Houstonban történt ráadásul), hanem például tegnap bementem Lénáért a színházhoz, megnézte az Amadeust a sulival, én meg nem akartam, hogy egyedül kóvályogjon este, nem is ismeri a várost, meg amúgy se, hiába nagylány már, féltem nagyon (ugyanitt szeretnék visszaemlékezni magamra, aki a Fekete Lyukba járkáltam 15 évesen, hát jesus, nem is értem a szüleimet). Persze az is rossz érzés volt, hogy Marcit itt kellett hagynom, bár olyan ügyesek már a gyerekek, szerintem nem is félnek (régebben azért még néha aggódtak, ha egyedül voltak este), simán lefekszenek egyedül.

Ilyenkor, mikor csak hárman vagyunk, nem is merek nagy sétákat tenni az erdőben (amikre amúgy rászoktam mostanában), mert hát na, mi lesz, ha jön a sorozatgyilkos, a gyerekek meg itt maradnak nélkülem (jóvanna, sosem lehet tudni).

Jaj és Houstonról jut eszembe: az új főnököm Houston egyik kertvárosi részében lakik, vicces. Mikor meséltem neki, hogy én is laktam arrafelé, ráadásul ott születtek a gyerekeim, kb faarccal tudomásul vette; furák az amerikaiak, azért ha nekem ő mondta volna, hogy Budapesten született a gyereke, biztos néztem volna kicsit, hogy nahát...jó, hát értem, neki nem nagy dolog Houstonban lenni, oké.