Dr Spock az anyukám

Ma eléggé elcsüggedtem bizonyos dolgoktól, ezért elolvastam - már sokadjára - ezt és kicsit megnyugodtam:

Az efféle gyermekgondozási könyvek akkora súlyt helyeznek a gyerek szükségleteire - szüksége van szeretetre, megértésre, türelemre, következetességre, szigorra, védelemre, barátságra -, hogy a szülőket már a velük szemben támasztott elvárások puszta elolvasása is kifárasztja és elkedvetleníti. Az az érzés uralkodik el rajtuk, hogy a gyerek nevelésén kívül már nem is lehetnek saját igényeik: önálló életüknek befellegzett. Óhatatlanul az a benyomásuk támad, hogy minden gyerekközpontú könyv a szülőt hibáztatja, ha valami probléma adódik. 

Valójában az volna a méltányos, ha könyvünk ugyanolyan terjedelemben foglalkozna a szülők igényeivel: (otthoni és házon kívüli) bosszúságaikkal, azzal, hogy sokszor mennyire fáradtak, s azzal az alapvető emberi szükségletükkel, hogy legalább időnként hallják: jól végzik a dolgukat.*

A gyereknevelés sok kemény munkával jár: elkészíteni a gyerekeknek a megfelelő ételt; mosni rájuk; tisztába tenni őket; feltakarítani utánuk a piszkot; leállítani őket, ha verekszenek; felszárítani a könnyeiket; végighallgatni olykor nehezen érthető történeteiket; játszani velük; olyan könyvekből olvasni nekik, amik egy felnőttet nemigen hoznak lázba; állatkertbe és különféle múzeumokba járni velük; készségesen segíteni a házi feladatokban; eltűrni, ahogy nagy igyekezetet mutató segítségük hátráltatja a házi vagy a kerti munkát; este fáradtan iskolai fogadóórákra menni - és még hosszasan sorolhatnánk. 

Ezenfelül a gyerekek igényei mindig előbbre valónak tűnnek, mint a szülőkéi. A családi költségvetés jó részét a gyerekekkel kapcsolatos kiadások emésztik fel: a nagyobb lakás megszerzésének és fenntartásának költségeitől a pillanatok alatt elnyűtt vagy kinőtt cipők áráig. A gyerekek megnehezítik, hogy a szülők társaságba, színházba járjanak, kevesebb idő jut a szórakozásra, a barátokra. A szülők már régen nem azt teszik, amit szeretnének, és az a tény, hogy semmi pénzért sem cserélnének egy gyermektelen párral, nem változtat azon, hogy mindkettőjüknek hiányzik a szabadság. 

Az az igazság, hogy a gyermeknevelés hosszadalmas, kemény feladat, jutalma nem mindig mutatkozik meg azonnal, és gyakran lebecsülik a helytállást, pedig a szülők éppúgy emberek, és majdnem annyira esendők, mint gyermekeik. 

A szülőknek persze nem azért vannak gyermekeik mert mártíromságra vágynak. Azért vannak, mert szeretik a gyerekeket, és fel akarják nevelni a sajátjukat, különösen ha visszagondolnak arra, mennyire szerették őket saját szüleik kiskorukban. A kemény munka ellenére a legtöbb szülő legnagyobb öröme és elégtétele az életben, ha törődhet a gyermekével és látja, hogy remek emberré válik. A gyermeknevelés minden szinten alkotó és fejlesztő tevékenység: életünk egyéb eredményei  fölött érzett büszkeségünk rendszerint elhalványul ennek szépsége mellett.

* nekem ez hiányzik a legjobban

az soha nem múló betegségrűl

Mondanom kell valamit...

Hogy szeretsz nagyon?

Igen, igen, de most valami másról van szó...őőő. Fáj a torkom.

kieg. az előzőhöz

Bizonyára azért, hogy végképp nyomorultnak érezzem magam, tegnap este, mikor végre újraegyesültem az ágyban szerelmetes könyvemmel, amit elfelejtettem magammal vinni (és három hétig kellett cidriznem, hogy vajon a nyomorult antihős kis pondrót mikor és hogyan fogják el), az ágyam középen beszakadt. Egy nagy lyukban aludtam, nagyon fáj a hátam.

Mike Tyson, Fanni és a többiek

 Ez kurva szar volt, sokkal rosszabb, mint Amerikából elköltözni...

A hazaút maga volt a pokol: Léna a triesztig tartó úton négy órán át(!) kitartóan nyomott bőgésével - vagy fogalmam sincs mivel -  óriási bucivá dagasztotta az egyik szemét, vörös volt és alig bírta kinyitni, sírtam, annyira aggódtam (és olyan csúnya szegény), így reggel az első utunk az ügyeletre vezetett, ahol egy szemész meg egy "sima" orvos is megnézte, azt mondták, a bömbölős szemdörzsölés miatt valami elfertőződhetett (?!) és kapott antibiotikumos krémet, most már talán kicsit jobb, de még mindig elég Mike Tysonos. 

A második utunkon a klasszik ikres rémálom vette kezdetét a második órától (mindkét út nagyjából hat órás volt): amikor az egyik abbahagyta az üvöltést és nyivákolást, a másik elkezdte. Úgy érzem magam, mint aki maratont futott, megyek aludni.

Ja, egy érdekesség: mindig mindenhol a gyerekek az abszolút rocksztárok, a trieszti gyerekorvosi ügyeleten viszont egyértelműen a macska volt az: nővérek, orvosok és gyerekek egyaránt idült mosollyal nézték a hordozójában.

ahogy a gyerekek és a dolgok vannak

És nem is meséltem még, hogy mennyi mindent mondanak már a kis állatkák gyermekeim: Léna ragozni szeret nagyon, ilyeneket mond magukról meg másokról, hogy pakolnak meg elmentek, kedvencei a főnévi igenevek - inni, felmászni, leszállni, hintázni -, viszont múltkor feltett egy olyan filozófiai kérdést, hogy mit csinálunk? amire meg is adta gyorsan a választ: nem.  

Marcus inkább a főneveket meg a számokat szereti, de kedvencei a nevek: a családi névsort folyamatosan kántálja, majd a végére mindig lelkesen hozzáteszi: mindenki.  

Nagyon kis okosak lettek hirtelen, jókat szórakozunk rajtuk, meg nagyon kedvesek is, Marcus mindenkinek lelkesen osztogatta a puszikat a családi ebédeken, persze az összes családtag megőrül érte, a nagymamám egyenesen azt mondta, hogy olyan neki az unokákkal lenni, mintha randevúzna...egyébként meg holnap megyünk vissza, nagyjából meg is gyógyultunk három hét alatt, Budapest már nem tetszik nekem - sejtettem, hogy így lesz -, úgyhogy az a mániám, hogy költözzünk majd valami élhetőbb városba.

Aztán az is van még, hogy egyszerűen rosszul vagyok a magyar tévében menő amerikai szinkronos sorozatoktól - Marci szerint sznob vagyok, szerintem meg szimplán csak normális -, meg mindentől, amit angol eredetiből fordítottak, hiányzik rettenetesen az angol, valahogy annyira a lelkem része lett két év alatt. 

A legérdekesebb viszont, hogy sóvárogva szeretnék tanítani, nosztalgiával gondoltam valamelyik nap a Reward tanári kézikönyveimre - valószínűleg eljött az idő, amikor már tényleg nagyon nehezen viselem Annát, Petit és Gergőt napi tíz órában.

ketyegő biológiai óra

Most komolyan Isolde tehet róla, hogy már megint folyton szülni akarok, mindig irigykedve olvasok a terhességéről - valamelyik éjszaka pedig felráztam Marcit, hogy mosmár csináljunk még egy gyereket (nem örült, nem csináltunk). 

Múltkor már a hányást is csak múló kellemetlenségként értékeltem, mikor a szülni akarok már megint kérdéskörön gondolkodtam. 

Aki régebben nem olvasta a blogomat, annak elmesélem, hogy nyolc hónapig hánytam, átlag naponta háromszor, rosszabb napokon tízszer, utoljára vajúdás közben. Tényleg nagyon rossz volt, sokszor megfogadtam, hogy soha többé nem leszek terhes. Szülés után három hónappal meg nagyon csúnyán depressziós lettem, napokig bőgtem megállás nélkül, rémes volt az is. 

Most meg azonnal terhes akarok lenni, megáll az eszem tényleg.

America the beautiful

Tudjátok mi a legelképesztőbb? Hogy hazajöttünk és iszonyúan elkezdett hiányozni Amerika. 

Esküszöm nosztalgiával gondolok az amerikai karácsonyainkra - sokat számít a saját fa meg a saját készülődés bizony -, meg a második számú lakásunkra, meg a második számú játszótérre, a cuki boltos nénikre (röhejes, tényleg) meg a cuki bébiszitterünkre (ő annyit biztatott, talán azért), meg a szép nagy távolságra, ami elválasztott minden kritikától, gyásztól, magyar valóságtól...mondjuk tényleg annyi helyen éltünk rövid idő alatt, hogy nem csoda, hogy emocionális zűrzavar támadt  a fejemben (vagy hol támad az ilyen), annyi sok dimenzió, nyelv, kultúra -  pár évnyi élet mindenhol és az a baj, hogy nem szeretek itthon lenni, nem jó itt - és persze sosem igazán jó máshol sem, mert az ember idegen, kívülálló, meg nem értett, szomorú. 

Nagyon nehéz magyarnak lenni szerintem.

(s)iker vol.96584325

Ikrek? De jó nektek!

kis újévi morgás

Hihetetlen, hogy minden egyes családtagom pontosan tudja (és sajnos hangoztatja is), hogy hogyan kéne nevelnem a gyerekeimet és mit nem csinálok jól...jó lesz most már lassan hazamenni. 

Sok előnye van azért a külföldi életnek, én mondom.



PS.: És hogy ne csak morogjak, elmesélem azt is, hogy a gyerekek tudnak tízig számolni. 

PPS.: Az előbb az egyik kritizáló családtag megkérdezte, hogy de ugye nem sértődöm meg azon, ha tanácsot (!) adnak...és hát nem, igazából nem megsértődöm, inkább dühös leszek és bánt, hogy ahelyett, hogy valaki biztatna, folyton csak kritikát kapok, pedig a gyerekeim azért elég boldognak látszanak - szóval remélem, hogy valamit azért jól is csinálok. 

kieg. az előzőhöz

Elrontottam én ezt, rájöttem már, hát ilyenkor nem kívánni kell, hanem fogadkozni, hát, nekem csak dögunalmas fogadalmaim vannak, fogyással, sporttal, olasztanulással és körömrágással kapcsolatosak, igyekezni fogok na. Ja igen, meg jó lenne idén csak egyszer költözni.



PS.: Kellett volna még ilyeneket nyavalyognom, hogyaszongya jajistenem ősszel hazaköltözünk, jajistenem sose lesz újra munkám, jajistenem, a gyerekeket nem veszik majd fel oviba, jajistenem a szüleim lakásában kell majd laknunk, jajistenem ez az Orbán Viktor. De nincs most kedvem se nyavalyogni, se ezeken gondolkodni. Nyavalygok majd még eleget az évben, díl?