"együtt lenni jó"

Ez mennyire klasszikus: Marci elmegy és Marcika azonnal lebukfencezik a bejárati ajtóhoz levezető márványlépcsőn. És persze az is klasszikus, hogy végignéztem az egészet, de csinálni nem tudtam semmit: ahogy láttam, hogy elesik a guruló labdában, rögtön eldobtam mindent és sikítozva rohantam elkapni, de sajnos addigra már lebucskázott szegény, rémes volt, tiszta akciófilm, mondjuk szerencsére nem lett nagy baj, alig sírt (kicsit legurultál a lépcsőn, mondta később), meg a piros folt is hamar eltűnt a fejéről - én meg csak utólag hordtam ki lábon pár szívrohamot, de az kit érdekel, ha Marcika jól van. (Persze annyira egyértelmű, hogy mindig a fiúval van valami baj: mindig ő beteg, mindig őt érik balesetek.)

Ehhez képest már csak semmiség volt, mikor Léna kihányta a nagy mennyiségű földet, amit a szájába tömött kert túrás közben, én meg azt képzeltem, valami levél van a torkán, miközben öklendezett (a tesóm egyszer majdnem megfulladt egy levéltől, ezért én is félek az ilyentől), na ez újabb lábon kihordott szívrohamot eredményezett, de aztán szerencsésen rám hányta a szép fekete földet.

Sunday blues

Nem, nem, nem és nem. Egyszerűen nem akarok a szomszéddal élni. Nem akarom hallani, ahogy pisil, ahogy lehúzza a vécét, ahogy zuhanyozik, ahogy sipítozva próbálja átkiabálni a vízcsobogást, mert hát jó olasz módjára reggel hétkor is folyamatosan beszélnie kell a pasijával. 

És nem, nem akarok tudni róla, hogy bekapcsolja a létező összes gépet rögtön ébredés után, nem, egyszerűen nem akarok tudni a szomszéd tevékenységeiről SEMMIT . 

Régen nem értettem, hogy az amerikaiak miért költöznek a semmi közepére, ahol tíz kilométeres körzetben nem él senki. Mióta papírvékony falak között élünk, már pontosan értem.

Eh, már reggel nyolcra reszkettem az idegtől (meg a fáradtságtól, megint ébren voltunk fél kettőig), szép nap lesz ez a mai. 

Persze  a legnagyobb bajom, hogy Marci elmegy egy hétre Amszterdamba okoskodni és már most hiányzik. Ilyenkor mindig annyira elszomorodom, mint kapcsolatunk hajnalán, nem is értem, megedződhettem volna már.

breaking

A gyerekek komolyan elkezdtek egymással játszani: megfőztem a vacsorát és elmosogattam, míg ők nagyokat vihogva tanulmányozták a 2011-es pisai telefonkönyvet és megbeszélték, hogy hol aludtak kettesben - képek persze nincsenek benne, csak számok és nevek -, illetve hol volt velük Marci kollégája...őőő. Ja igen, délelőtt meg egy kólás üveggel üldözték egymást vagy egy órán át és időnként lehenteredtek a földre és kacagtak.

Nagyon vicces hallgatni amikor beszélgetnek, csak sajnos amint előveszem a fényképezőt, hogy felvegyem a bulit, azonnal abbahagynak mindent és azt akarják nézegetni.

"Sometimes it's faded disintegrated for fear of growing old Sometimes it's faded assassinated for fear of growing old"

Gyerekek, tegnap rájöttem, hogy a step aerobic dvd-t, amit még Amerikában vettem, szintén ötvenen felülieknek ajánlják. (most ezen megint felröhögtem)

Csodálkoztam is, hogy milyen egyszerűen követhető - a borító szerint beginner -, mert tapasztalataim szerint egy átlagos step aerobic órát csak egy profi dobos tud végigcsinálni, aki képes az összes végtagját egymástól függetlenül, baromi gyorsan mozgatni.

(s)iker vol.657843921

Épp akartam lelkendezve mesélni, hogy végre kezd könnyíteni az életemen az ikres lét és már eljátszanak egymással (igaz, csak ha nem a lakásban vagyunk): valamelyik nap például Marcival kint ültünk a földön és olvastunk, amíg ők falevélből dombot építettek, teljesen meglepő volt, hiszen két és fél évig semmilyen tevékenységet nem végeztek az én asszisztálásom nélkül; de aztán tegnap a játszótéren elkezdték kavicsokkal betömni a fülemet, mondván, ezzel meggyógyítanak, majd, miután meggyógyultam, bemásztak az ölembe mindketten és ott vihorásztak, amíg haza nem jöttünk. 

Persze az egész játszótér rajtunk (rajtam, inkább) röhögött, mondjuk nekem állatira tetszenek ezek a szerepjátékaik, Léna például ma reggel állítása szerint elment a boltba lisztet venni és utána sárga sütit sütött...

Jaj, meg azt is el kell mesélnem, hogy Marcus valami elképesztően jó megfigyelő: nemcsak minden bölcsis gyerek nevét tudja, de messziről is felismeri a szüleiket(!) - bezzeg a szülők kábé azt sem tudják, hogy az én gyerekeim oda járnak, sőt, a gyerekeik is Marcilenának hívják mindkettejüket, na ez az ikerség nagy hátulütője -, illetve tegnap délután, mikor jöttünk haza, meglátta a házunkban lakó gyerekorvos kocsiját és felkiáltott, hogy dottornéni autója, teljesen megdöbbentem.

Az olaszuk is sokat fejlődött most megint, egy csomószor olaszul válaszolnak kérdésekre, Léna számolni is szokott olaszul, cuki. Kár, hogy nem maradunk még egy évet, milyen jól megtanulnák a nyelvet: úgy látom most kezdenék használni, mert az világos, hogy már mindent értenek.

És még azt is szeretném elmondani, hogy tulajdonképpen szexuális felvilágosítást tartottam nekik valamelyik nap, de most ezt már nincs időm kifejteni, mindenki képzelje el.







PS.: Szerintem a szereteten és a biztonságon kívül a legnagyobb ajándék egy szülőtől a gyerekének a kert. Gyereket várók, ne feledjétek szavam, így három év után tisztán látom, hogy a gyerek természetes közege a fák és virágok közt van, költözzetek kertes házba (vagy vidékre).
Én jelenleg a lelkem is eladnám egy kertes házért.

Feljegyzések a pisai bringások házából

A turista az egy olyan rettenetes állatfaj, ami előrefele megy (mit megy, poroszkál, sántikál, csatangol, vonszolja magát) és felfele néz - vagy éppen a kiválasztott ajándéktárgy felé (japánok esetében ez a tárgy csillogó). 

De van ám a turistánál rosszabb: az echte olasz. Aki leszegett fejjel, vagy éppen sms-t írva kel át a többsávos úton (nem, dehogy a zebrán). Ha az olasz biciklin ül, akkor is feltétlen szükséges folyamatosan sms-t írnia, vagy telefonálnia, na és ha vezet...arról inkább nem is beszélek, legyen elég annyi, hogy szerintem egy átlagos olasz tuti elüt valakit a zebrán egyszer életében.

Vagy egy órát bicikliztem, hogy ezt a képet megcsináljam - egyszer láttam az út mentén ezt a házat a virágokkal, meg a ruhákkal és ez annyira olasz, hogy muszáj volt visszamennem, de nem volt egyszerű megtalálni, bolyongtam egy csomót, tök jó, hogy van időm bolyongani, bár be kell vallanom, hogy piszkosul hiányoznak a gyerekek napközben.

már megint kieg. az előzőhöz

Azon gondolkodtam, hogy ez micsoda nagyzolásnak tűnhet már, hogy én itt hanyagul előadom, hogy a Heathrow-n vettem egy könyvet, pedig az elmúlt öt év tényleg repterekről, pályaudvarokról, meg utazásokról és nemzetközi költözésekről szólt, a második randink eleve Londonban volt - biztos ez tette le a puskaporos seggű alapokat -, aztán ugye elköltöztünk Triesztbe (a harmadik randin; persze, túlzok, ne aggódjatok), Trieszt környékét teljesen bejártuk és nemcsak Olaszországban voltunk, hanem Szlovéniában és Horvátországban is több helyen, aztán Marci konferenciáira is mentem mindig, például Oxfordba, Cambridge-be, Londonba, Rómába, Párizsba, meg Franciaországba a hegyekbe, aztán terhes lettem és kiderült, hogy Marci állásajánlatot kapott Houstonban (ezek kábé egy időben voltak, azt hiszem), jó, hát akkor menjünk Houstonba (maradhattunk volna még öt évet Triesztben, de a nyughatatlan lelkünk nem engedte); mondjuk Amerikát sajnálom, ott szegények voltunk és a gyerekek még tényleg nagyon kicsik voltak ahhoz, hogy utazzunk, na meg az ország óriási, szóval igazából csak Texasból  láttunk egy kicsit (úgy emlékszem csak maga Texas kétszer akkora mint Németország), meg elmentünk New Orleans-ba, illetve én még külön New Yorkba (Marci persze ott is volt konferenciákon, Dallasban is járt, na nem mintha olyan nagy kaland volna Dallas, csak hát Texasról mindenkinek az ugrik be) és most itt van nekünk Toszkána, itt azért most elég bátrak vagyunk utazás tekintetében, bár a gyerekek délutáni alvása és alapvetően ficergő természete korlátozó tényezők; azt nagyon sajnálom, hogy délre biztosan nem jutunk el most sem, meg persze Olaszország is óriási, tehát csak a töredékét láthatjuk, de mindegy, nekem már ez is csodás.

És hogy ezt miért mondom? Hát, fene tudja, nem akarom, hogy nagyzolónak gondoljatok, egyszerűen csak ezek vannak, ez az igazság: hogy a pillanatok, meg a történések, meg a könyvvásárlások, azok reptereken meg idegen országokban történnek mostanában. 

És hiába, hogy mindez nagyon fárasztó, azért rettentően élvezem, mert valahogy számomra ilyen az, amikor fröccsen az élet; és persze meggyőződésem, hogy nekünk ez a zűrzavaros világjárás a drogunk és fogalmam sincs hogy reagálunk majd a megvonásra októbertől.





PS: Kihagytam a sorsunkat eldöntő brazil konferenciát (nem, én ott sajnos nem voltam, én a köhögő (mi más?) Marcust hurcoltam orvoshoz, míg Marci egzotikus gyümölcsöket evett és raftingolt): éppen akkor volt, amikor meghalt Marci főnöke és gyorsan kellett magának állást találnia. A mostani főnöke - a világ egyik legkedvesebb embere - egyszer csak azt mondta neki beszélgetés közben, hogy Pisába jöhet, ha gondolja...aztán persze kiderült, hogy maradhatnánk is vagy három évig, de sajnos most már muszáj hazamenni, mert a magyar szerződés az előbb jött, fenébe.

"I can't get no sleep" (On Chesil Beach)

Na tessék, megjött az álmatlanság - ezt minden esedékes költözés előtt eljátszom -, úgyhogy gondoltam elmesélem, hogy elolvastam a könyvem, McEwan még mindig teljesen elképesztő, itt éppen arról beszél egészen trükkös - és nagyon brit - nyelven, hogy milyen az, amikor a hatvanas évek szexuális forradalma előtt egy aszexuális nő és egy szexuálisan és intellektuálisan (ha létezik ilyen) túlfűtött fickó találkozik (a nő felső-középosztálybeli gazdag, ámde nyomasztó családból - idegesítő üzletember apa, basáskodó filozófus(!) anya-, a fickó inkább alsó-középosztálybeli, máshogyan nyomasztó családból - történész apa, fejsérülést szenvedett, kattant anya -, de az utóbbi nyomasztás megfoghatóbb és szerethetőbb, meg valahogy nyíltabb, ez mondjuk gyakori klisé, ugye). 

A klasszikus McEwan regény mindig ilyen: hosszú, nagyon lassú, morajló bevezetés, aztán egyszer csak jön a nagy bumm és hiába, hogy sokszor előre látod a végét, nem hiszed el, hogy tényleg ez fog történni (A The Comfort of Strangers vége mondjuk nagyon durván sokkoló szerintem).

Nem lövöm le a poént - bár a poén igazából az, hogy nincs poén, az van, amire számítasz, de azt ugye nem akarod, mert akkor nincs segítség, nincs feloldozás, eh, mindig utálom a szerzőket amiért nem segítenek -, hátha elolvassátok, On Chesil Beach, biztos megjelent magyarul is, én a  Heathrow-n vettem az apám temetésére menet.

"I cannot stop giving in I'm thirty-something"

Szóval na, midlife crisis lesz ez (mármint ez a néha megjelenő spleen): ma vettem egy 55 fölött ajánlott szemránckrémet, nyilván a tudattalanom (vagy a tudatalattim, csak mostanában divat a tudattalanra fogni mindent, szegény tudatalatti) dolgozott, mikor leemeltem a polcról. 

(Buzgó kommentelők ne fáradjatok azzal, hogy kioktattok, hogy melyik melyik és hogy micsoda ostoba alak vagyok: valóban nem tudom mi a különbség és most kedvem sincs megnézni, igen, csak hülyeségeket akartam beszélni kicsit, viszlát.)




a kedves, barátságos és semmiképpen sem arrogáns kommentelők viszont nyugodtan elmagyarázhatják, mert amikor nem vagyok fáradt, akkor érdekel ez a dolog

kieg. az előzőhöz

Persze az olasz vonatok (és csatlakozások) azért rendesen a terveim ellen dolgoznak, szóval simán lehet, hogy sehová nem jutok el: minden, engem érdeklő városhoz bonyolult és időigényes eljutni, százszor kell átszállni, nekem meg luxus három órákat utazni oda-vissza (bár imádnám, vonatozni csodás), eh. 

Tegnap voltam a fülészeten és nem is tudom miért mondom ezt, mert igazából nem akarom elmesélni olyan szörnyű volt, sírva jöttem haza. 

Néha halványan feldereng bennem, hogy bizonyos emberek azért bunkók velem, mert külföldi vagyok...ez sokáig meg sem fordult a fejemben, mert számomra egyértelmű, hogy ilyesmi miatt nem (sem) diszkriminálunk, de valahogy a kórházas élményeim gyanúsak voltak ilyen tekintetben. 

A lényeg ebből az, hogy Marci annyira fantasztikus ezekben a dolgokban is, annyira együttérző és kedves, ha valami baj ér (bunkó kommentek esetén is mindig támaszom volt, hehe), nekem ez teljesen szokatlan, azelőtt egy pasit sem érdekeltek sem a fájdalmaim, sem a problémáim. Hogy lehetek éppen én ennyire szerencsés? Érthetetlen.