kieg. az előzőhöz

Elmentem futni, hogy majd jól kifutom az ingerültséget, erre tessék, kiment a bokám és az mp3-lejátszóm megint lemerült, mert véletlenül bekapcsolva hagytam, eh, rémes ez a mai nap, legyen már vége.

Míg idegbajosan bolyongtam kicsit futás után, azon gondolkoztam, hogy az anyasággal kapcsolatos irreális elvárásaimról márpedig az anyám tehet: az anyám, aki már-már nem is emberi módon volt erős, akinek eszébe se jutott velünk barátkozni (tudjátok, van ez a trend, hogy legyünk a gyerekeink barátai, hát, szerintem ne legyünk, azzal csak összekeverednek a szerepek és teljesen félrecsúszik a viszonyunk. Láttam sok ilyet: senki se értette, hogy pontosan mit és hogyan kéne csinálnia, aztán tele volt az egész kapcsolat hazugsággal és tiszteletlenséggel meg kijelöletlen határokkal), de ennek ellenére pontosan tudtuk, hogy bármivel fordulhatunk hozzá és mindig ott lesz a bajban igazi bástyaként még felnőtt korunkban is, ugyanakkor pont ez a bástyaság, ez az, ami nekem nehézzé teszi, hogy megfeleljek annak a szerepnek, amit megtanultam tőle: mert az anyám soha egy könnycseppet nem ejtett - én mindig annyira meg vagyok döbbenve, ha a barátnőim vagy Marci mesélnek az anyjuk kiborulásáról; hát nálunk ilyen soha nem volt, el sem tudom képzelni milyen lehet egy bármilyen gyengeséget mutató anya -, mindig derűsnek tűnt, vicces és kedves és érdekes volt, soha nem ijedt meg, nem aggódott, nem panaszkodott, elképesztően kemény fából faragták; túl kemény fából, azt hiszem.

Meg még azon is gondolkodtam, hogy utálom ezt a megfejtési kényszeremet, hogy ha rossz a kedvem, akkor ások egy csomót, hogy vajon mitől, ahelyett, hogy megvárnám, míg eltűnik. Kit érdekel, hogy miért van? Jó, nem, helyesbítek: miért kell MINDIG az okokat kutatnom? És miért hiszem, hogy okosabban megoldom, ha tudom valaminek a miértjét?

Aztán persze ez az öngyilkosság téma is foglalkoztat; amikor az apám meghalt, akkor meggyőződésem volt, hogy nekem a legjobb az olvasásterápia: az régen is bejött és tudom magamról, hogy ha olvasok egy jelenségről, történésről, akármiről ami nyomaszt vagy problémás vagy fáj, akkor nagyon jól fel tudom dolgozni. Vettem is ilyen öngyilkosos könyveket még Amerikában, de valahogy egyszer csak mindeggyikkel eljutottunk istenhez, én meg nem akarok istenhez jutni, nem értem egyáltalán az istenhez jutást, sose értettem.

Egyébként bevallom, nekem az is felfoghatatlan, hogy sokan akkor térnek meg, amikor valami nagy baj történik velük. Nem értem. Nem olyankor kéne végképp letenni arról, hogy isten segít vagy - csak halkan merem hozzátenni -, hogy egyáltalán létezik? Szóval nem, én nem tudok istennel mit kezdeni, én egyedül dolgozom, meg van még pár kedves külső segítőm, de hogy egy láthatatlan hatalommal vitassam meg az apám erőszakos halálát és esetleg arra jussunk, hogy annak valamiféle örömteli célja volt...hát izé. Nem, inkább nem, köszönöm.

Aztán könyvek helyett próbálkoztam netes oldalakkal, de mind ordas közhelygyűjtemény volt, egy darab személyes élményt nem találok sehol, persze nyilván nem magyar oldalakat kéne olvasgatnom.

És hogy ezt most miért mondom? Nem tudom, valahogy meggyőződésem, hogy ez a feldolgozatlan gyász is hozzájárul a rejtélyes rossz érzéseimhez mindig és akarok vele valamit kezdeni.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit. vol.7685943234"

Az milyen utálatos, amikor hiába vagyok délutánig szabad, mégis reszketős idegbetegség gyötör egyfolytában és türelmetlen vagyok és kiabálok és gyűlölöm magam emiatt. Van aki megoldja az anyaságot az ilyen bűntudatok nélkül? Pedig tényleg annyira nagyon cukik és viccesek és nem problémásak egyáltalán, én meg sárkánykodom, hát rémes figura vagyok egyszerűen.

Engem annyira zavar, hogy superhero és csilingelően vidám és angyali viselkedést várok magamtól és folyamatosan csalódnom kell, emiatt persze állandóan kalap szarnak érzem magam és meggyőződésem, hogy a gyerekeim lelki sérültek lesznek, amikor ideges vagyok és undok, persze józanabb pillanataimban pontosan tudom, hogy ez nevetséges és hogy mindent teljesen jól csinálok és hogy miért ne lehetnék néha én is türelmetlen, de valahogy mindig ott lappang ez az undok, fullasztó bűntudat is. (Persze világos, hogy mindenről a szar hormonok tehetnek: nem lehetne úgy, hogy amikor az ember párban él, akkor minden második hónapban a pasi menstruál? A terhességet ugyanígy akartam volna: a felénél átveszi a férfi. Nekem végig borzasztó volt, igaz a legelején jobban hánytam. a végén meg szülni kellett (és akkor is hánytam még), hát izé, fene tudja melyik rész lett volna jobb szegény Marcinak...)

Ez elmúlik valaha, vagy ilyen típus vagyok, nyugodjak bele? Vagy csak nincs önbizalmam? 

Olyan utálatos ez is, hogy az embernek fogalma sincs, hogy jól csinálja-e a dolgokat, hogy nincs semmi visszajelzés, hogy egyetlen anyát sem ismerek, hogy senkinek nem tudok beszélni ezekről a dologkról, eh, már megint csak az derül ki, hogy iszonyú magányos vagyok, persze, itt van Marci, de egyrészt egy csónakban evezünk, meg amúgy sem akarom gyötörni ezekkel a dolgokkal, a férfiak úgyis mindent megoldani akarnak, a nyavalygás hallgatása nem megy jól nekik. Nem tudom, nem jó azért ez a külföldi élet, mindig csak az derül ki. Annyira borzasztóan egyedül van az ember itt mindennel, még akkor is, ha nem, értitek; vagy nem.

Egyébként meg persze, hogy magányos vagyok, tegnap este is elfogott a borzasztó ősmagány, úgy felhívtam volna az anyámat - és nem "vagy valakit", nem akarok csak úgy, valakivel beszélni, én nem "csak úgy" beszélni akarok, én érdemben akarok beszélni -, dehát.

"My sweet prince, you are the one"

Van egy ismerősöm a Facebook-on, tulajdonképpen háromszor ha találkoztam vele, ő is ilyen zenekari csaj volt vagy száz évvel ezelőtt, onnan ismerem. 

Valamelyik nap megváltoztatta a kapcsolati státuszát és mivel én alapvetően Miss Marple vagyok, azonnal kíváncsi lettem az új pasijára, nosza, megnéztem gyorsan.

A fickó háttérképe vagy kezdő képe (vagy fogalmam sincs magyarul hogy hívják a profil kép hátterét), szóval ez a bizonyos kép az Auschwitz-i koncentrációs tábor bejáratát ábrázolja a jól ismert Arbeit Macht Frei felirattal, a srác profilképe pedig Hitler.

Ennek a bizonyos lánynak három gyereke van, szerintem már negyven fölött lehet, persze egyszer már elvált, én meg elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire nagy bajban vannak a nők, te jó ég? Tényleg ilyen férfiak a szerelmeik (a csaj elhelyezett pár szerelmesen egymásra nézős képet is, úgyhogy Hitler mellett ott figyel a romantika azért)? Azóta se térek magamhoz.

Amúgy meg ez a sztori csak ürügy volt, mert nem mertem csak úgy natúrba még egy albumot az arcotokba tolni, de most már előrukkolok vele, itt van, tudom, hogy tömény ez a sok fénykép, de aki nem akarja, ne nézegesse, nohát.

btw képek

Itt egy újabb adag Toszkána, ha már ilyen mutogatósban vagyok. A közepét meg a végét kell nézni, mert azt még nem mutattam. Mondjuk lehet végig is, mert újra is jó. Na.

közös képek

Nagyjából ennyi közös képünk van - én inkább fotózni szeretek, mint pózolni.

"Minden halandó. Az öröklét csak anyáknak adatott meg."

Hát, ha ez tényleg porontyos kommentek összeollózásából született, akkor rettentően nagy a baj a netező kismama fejekben - és tényleg egy kicsit sem vicces pont azért, mert egy rakás ilyen nőt ismerünk - mármint én csak neten át, de ott ezek mindennaposak -, ó jaj.

Itt pedig érdemes a képet megnézni, tejóég.

(s)iker vol.56743289

Marcus reggel sejtelmesen Lénára nézett, majd hirtelen diadalmasan felkiáltott: Ikertestvérek vagyunk!

ahogy a dolgok vannak

Az mp3 lejátszóm lemerült a futásom felénél, először pánikba estem, mert hát zene nélkül futni maga a pokol, de aztán kitaláltam magamnak egy kibírós játékot: végigzongoráztam életem legborzalmasabb élményeit, mondván, hogy ha azokat is kibírtam, akkor bármilyen távot lefutok (zene nélkül is), nohát. Egész jól működik, próbáljátok ki. 

Aztán az is volt, hogy reggel helyettes bölcsis nénik voltak és Marcusék magukon kívül sikítottak, úgyhogy ismét remekül érzem magam; az egyik bölcsis néni karja agyon volt tetoválva és újfent megállapítottam, hogy nekem a tetoválás a bizonytalan, végtelenül unott embert szimbolizálja, akinek fogalma sincs mit kezdjen az életével, ezért rajzoltat magára valamit, ahogy annak idején a füzetébe firkált egy baromi unalmas kémia órán - szóval megértettem a gyerekeimet, amiért annyira nem tetszett nekik a bölcsis néni, én se akarnék annyira egy firkált karú emberrel játszani.

Meg aztán még azon is gondolkodtam, hogy mi ez a vonzódás az öregeknél a növényekhez? Akkorra az ember már az állatokban is csalódik, vagy mi?

És még egy fontos: egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az ilyen Marilyn Mansonok és Robert Smithek is léteznek kedden délelőtt, meg elmennek a boltba briósért és befizetik a villanyszámlát, meg vesznek sminkleomosó vattát - nekik az fontos kellék - és egyáltalán: nincs néha elegük a pózból, amit nyomnak (vagy nyomni kényszerülnek, ki tudja ennyi év után)? 

 Vajon Robert Smith otthon kínai papucsban meg nylon suhogósban járkál amikor senki nem látja? És ha igen, akkor nem látja-e kívülről, hogy egy bizonyos koron túl ez az egész rocksztárosdi borzalmasan nevetséges? Vagy pont ezért sosem szabad suhogósra váltania, meg smink nélkül villanyszámlát befizetnie? Hogy véletlenül se essen ki a szerepből, hogy semmiképp ne lássa magát kívülről? El lehet énekelni ezt* hitelesen, ha néha klottgatyában hamburgert eszel? Egyáltalán, önazonos vagy-e, elhiszed-e magad igazán, ha néha hamburgert eszel klottgatyában és befizeted a számlákat? Lehet egy sima, hétköznapi emberes kedd délelőttöd, ha te vagy Marilyn Manson?

Igenis, nagyon fontos kérdések ezek, most mit néztek.

A fentieken kívül pedig azt is szeretném tudni, hogy lehet-e olyan kisfiú sortot kapni, amire nincs nagybetűkkel ráírva, hogy BEACH LIFE meg Everlast 65748329, meg ilyen izék. Fel nem foghatom, hogy miért kell bármit ráírni ezekre; szerintem egy-két szellemesebbtől eltekintve a feliratos cuccok pont olyanok mint a tetoválás. (Ja igen és a felirat férfias dolog lehet, mert a kislány ruhák nincsenek feliratozva, azokon csak kötelezően van szívecske, virág meg pillangó meg csillag meg Donald kacsa.)




* így azért hatásosabb

"Mit csinálsz, mosogatsz? Buzi-e vagy? Te nem ütsz vissza? Buzi-e vagy? Tetszik ez a szám? Buzi-e vagy? Nem voltál katona? Buzi-e vagy? Az anyáddal laksz? Buzi-e vagy?"

Ja, igen, melegfelvonulás-ügyben meg változatlanul ezt gondolom a magyarok borzalmas hozzáállásáról. 

Mondjuk úgy sokkal nehezebb nem agyvérzést kapni ettől az egésztől, hogy az ember két évet töltött Amerikában ultraliberális ismerősök között (ti. bulikon sokszor arról folyt a diskurzus, hogy az adott baráti meleg párok mikor házasodnak).

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Na, hát ha tegnap akciófilmeztünk, akkor ma romantikus dráma volt reggel a bölcsiben (bár, az akciófilmekben is vannak romantikus jelenetek, hümm): az undok bölcsis néni volt ott, akit nem annyira szeretünk és valahogy többen is bömböltek és a meleg miatt már a kertben gyülekeznek (az rosszabb, mert nem tudunk egyértelműen elbúcsúzni az ajtóban és látják, ahogy elmegyek) és a gyerekeim tök ügyesen bementek volna nélkülem, de az undok bölcsis néni valamit ott magyarázott, hogy írjam alá a nemtommit, ezért muszáj volt bemennem, erre Marcus már könnyes szemmel jött, hogy csak még egy puszit, aztán próbáltam kimenni a kapun, akkor már zokogva jött, hogy még egy, csak még egy puszit, az undok bölcsis néni meg rángatta el (wtf?), erre Léna is odarohant zokogva és nyújtogatták a rácson át a kis karjukat, a bölcsis néni meg undokul beszélt hozzájuk, hogy hagyják abba, dehát én meg csak nem hagyom a zokogó gyerekemet még egy puszi nélkül és akkor a kis kezükre kaptak még egy puszit, de akkor már muszáj volt eljönni, mert így is keménynek kellett tetteni magam, pedig majd megpusztultam a bánattól, hát micsoda egy önző figura vagyok én, nem is dolgozom, oszt a gyerekeim meg bölcsibe járnak és zokognak, jaj, utálom magam ilyenkor, aztán persze mindig jönnek a más hangok, hogy dehát nekem ez az egyetlen gyerekmegőrzési lehetőségem, mert nincs senki, aki segítsen, ki kell használni, nekem is kell élet, idő magamra, mennyivel nyugodtabb vagyok, mióta bölcsiben vannak, stbstb, csak aztán mindig visszajönnek a hangok, amik miatt gyűlölöm magam, eh.

Elmentem futni, a huszontötödik percre azt is megbántam, hogy megszülettem, úgyhogy nem volt erőm ostorozni magam, de mostanra azért visszatért a szomorúság, kis majmok, hogy sírtak, rémes volt, fel fogok bérelni valakit, hogy vigye őket reggel, énnemtom Marci ezt hogy bírja.