ahogy a dolgok vannak

Tulajdonképpen már szemem se rebben, mikor Marcika az elutazásunk (?) előtt egy nappal 38.8-cal jön haza az oviból - mi más is történhetne ugye. 

Ilyenkor egyébként az átlagosnál is cukibb: ölben kell ringatni és borzasztó szelid és bújós, jaj, nem bírom idegekkel. (Ráadásul ma levágattuk a haját és olyankor az amúgy is nagy orra még nagyobbnak látszik és olyan igazi tejfelszőke, ó, de gyönyörű szép kisfiú.)

Egyébként meg feltett szándékom volt - mielőtt kiderült Marcika láza -, hogy arról rinyáljak, hogy annyira, de annyira utálok ezen a lakótelepen lakni, hogy azt elmondani sem tudom: egyszerűen rosszul vagyok ezektől az ocsmányul káromkodó csellengő utcagyerekektől, az apáktól, akik úgy "vigasztalják" a síró gyerekeiket, hogy "nem értem mi a pöcsért kell sírni", a focipályán "kibelezlek te gecit" ordító emberszerű lényektől, egyszerűen hánynom kell tőlük - tudom, én egy elitista bunkó vagyok és szeressem felebarátaimat, de nem megy, szeresse őket az, akinek hat anyja van. 

Főként persze az a baj, hogy a gyerekeim nap mint nap ezt a sok ragyabunkót nézik és hallgatják - meg lelkesen köszöngetnek némelyik nap mint nap itt ténfergőnek -, én pedig folyton attól rettegek, hogy valami gonosz varázslat folytán itt kell felnevelnem őket és majd egyszer ők is ezekbe  a bandákba akarnak tartozni, felnéznek majd erre a sok taplóra, meg ilyenek, tejézusisten. Tudom, tudom, a családi minta a legfontosabb, de ismerjük a sok elfajzott, "senkisemértimitőltértrosszútra" gyerekről szóló rémisztő történetet, jaj. 

A Pride margójára

Az élet ugyan kicsit elsodort a harcos ultraliberális énemtől, de azért csírájában jelen van az mindig: éjjel azt álmodtam, hogy valakivel arról ordítozom, hogyaszongya ha azt kifogásolod, hogy a gyerekeim mamának hívnak, akkor azon meg nyilván végképp fel vagy háborodva, hogy van olyan, hogy valaki buzi...

A hard day's night

Ez volt életem legfárasztóbb napja. 

Nem tudom miért volt olyan nagyon fárasztó - tulajdonképpen pont olyan volt, mint az összes többi szombat, de mindjárt elpusztulok, valószínűleg eleve hulla fáradt vagyok és még most jön a nyaralás, ami nyilván életem legkimerítőbb két hete lesz, ne szépítsük. 

Ma, miközben éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, elkezdtem megvizsgálni, hogy mi az, ami a legkimerítőbb, amikor a gyerekekkel vagyok egész nap és változatlanul azt kell mondanom, hogy a zaj meg a rengeteg történés. 

Az, hogy folyamatosan ketten (hárman) beszélnek hozzám (és tényleg folyamatosan beszélnek), hogy valaki mindig zsezseg körülöttem, inni akar, pisilni kell, segítsek bugyit lehúzni, menjek focizni, ne focizzak, dobjam, olvassam fel, főzzünk együtt, kapcsoljam be, kapcsoljam ki, jaj megütött, jaj nagyon fáj, mama kösd be, simogassuk meg a matát, hol a mackóm, hol a babám, jajnincsmegakisbabáháháháháááám, vigasztalj meg, gyere focizzunk, pisilni kell, kakilni kell, fáradt vagyok, éhes vagyok, melegem van, fázom, szomjas vagyok, mama segíts, csukd be, nyisd ki, jaj megütött, menjünk a játszótérreheheheheheheeee, pisilni kell, nem tudom egyedül lehúzni, segíts mama, ne segíts, már tudom egyedül, olvasd fel, kapcsold be, táncolj, énekelj, legyél velem, vegyél az öledbe, vigasztalj meg, puszit kérek, jaj megütött, jaj nagyon fáj, mama kösd be, simogassuk meg a matát, hol a mackóm, hol a babám, jajnincsmegakisbabáháháháháááám, vigasztalj meg, gyere focizzunk, pisilni kell, kakilni kell, fáradt vagyok, éhes vagyok, melegem van, fázom, szomjas vagyok, mama segíts, csukd be, nyisd ki, jaj megütött, menjünk játszótérreheheheheheheeee, pisilni kell, nem tudom egyedül lehúzni, segíts mama, ne segíts, már tudom egyedül, olvasd fel, kapcsold be, táncolj, énekelj, legyél velem, vegyél az öledbe, vigasztalj meg, puszit kérek, jahahahahaaaaajj!

"Explain this to me like I'm a six year old'

De az ilyen gyerekeket miért, miért, miért nem adják örökbe? Soha nem fogom ezt megérteni. 

Mert a gyerekről való lemondás ciki? Félnek, hogy megszólják őket, mert nem bírják a gyerekneveléssel járó nehézségeket, vagy mi? A halálbüntetés vagy a börtön (nyilván életfogytos lesz, meg aztán bent meg is ölik - a gyerekgyilkosok nem népszerűek ha jól tudom) sokkal nagyobb "ciki", nem? Megölni egy kisgyereket meg aztán végképp "ciki". 

Vagy mert gyerekeket örökbe adni mégsem olyan egyszerű? Mert akkor azért kéne sokat dolgozniuk az amerikaiaknak, hogy ez egyszerű legyen: Amerikában - meg biztos máshol is - szerintem egy csomó gyereket megölnek azért, mert mégsem akarják nevelni őket, mert talán rájöttek, hogy a gyereknevelés nem nekik való, talán nem bírják elviselni, hogy nem elég szabadok.
Amerikában egy csomó szó van arról, hogy támogatni kell  a nőket szülés után, mert súlyos depresszióba eshetnek, akár pszichotikussá is válhatnak és veszélyesek lehetnek a gyerekeikre, de erről a problémáról miért nem beszél senki?
Amikor ott laktunk tényleg naponta hallottam legalább egy ilyen nagyon gyanús gyerekgyilkosságról, amikor elég nyilvánvalóan a szülők okozták a gyerekük halálát. Szerintem tök fontos lenne csinálni egy ilyen szervezetet, ami pont abban segíti az éretlen, nem megfelelő döntést hozó párokat, vagy azokat, akik meggondolják magukat (szarul hangzik, de valahogy erről van szó ilyenkor, nem?) hogy ne megöljék a gyereküket, hanem adják örökbe, ha nem boldogulnak vele.
Rémes, érthetetlen és nagyon szomorú egy ilyen ügy; az ember egy teljesen kifürkészhetetlen állat. 

Léni különkiadás

Léna este az ágyban:

Én mindent akarok veled csinálni: tanítani és futni, meg boltba menni meg mindenben segíteni neked. 

Ó. Elviselhetetlenül aranyos. Ráadásul ezen a képen pont olyan, mint az anyukám volt kislánykorában.

kieg. az előzőhöz

Belegondoltál már, hogy mennyire kemény lesz a hat órás kocsiút a gyerekekkel?

Jézusom, tényleg, ezt egészen elfelejtettem.

PS.: Bocsánat, bocsánat, a kommentelési lehetőséggel valami zűrzavar volt, továbbra sem lehet kommentelni, de köszönöm az összes tanácsot, amit kaptam - teljesen megdöbbentem, amikor reggel kommentek érkeztek a telefonomra. 

"Voyage, voyage, eternellement"

Egy szemfüles oepes néni ma felfedezte, hogy a gyerekeknek lejárt az útlevele - soha jobbkor -, mire most kapkodunk fűhöz-fához, okmányirodához (egyetlen budapesti okmányirodába sincs hely jövő hét elejére, így Gyálra megyünk hétfőn jobb híján, röhej), de talán hiába megyünk, mert épp most olvastam, hogy ideiglenes személyivel - ami nem kártyaformátumú - elvileg nem lehet elhagyni az országot (más kérdés, hogy a kutya se ellenőrzött minket soha, pedig fel-alá rohangáltunk Triesztből, Pisából meg vissza). 

Van ugyan a gyerekeknek még érvényes amerikai útlevele (vicces, azon a képen nem három hónaposak, mint a magyar útlevelükben, hanem olyan kilenc körül), de ha amerikaiként mennek Olaszországba, akkor talán kell valami pecsét amikor belépnek az országba, meg amikor elhagyják - mert amúgy asszem kéne nekik vízum három hónapnál hosszabb tartózkodásra -, szóval emiatt fel kell hívnunk az Olasz Nagykövetséget, hát mekkora szívás már ez...ha nem akarunk európai biztosítási kártyát kiváltani, észre se vettük volna. 

Reményre ad viszont okot, hogy valami olyat olvastam, hogy van egy egyezmény, miszerint egy éven belül lejárt útlevéllel is lehet utazni az Unión belül - de vajon az egyezmény kiötlőin kívül tud erről valaki más is?

Sírok.





PS.: Ja, sürgősséggel - három napon belül - kiállított útlevél mint opció: 39000 Forint egy embernek, hát kacagnom kell. 

ahogy a dolgok vannak

Most, hogy rájöttem, hogy szeretek focizni, Marci már legalább egy percig elemezhet nekem egy meccset anélkül, hogy teljesen megszűnne a fókusz a tekintetemben, szerintem ez óriási dolog; azonkívül biztos vagyok benne, hogy érzelmileg sokkal egészségesebb volnék, ha egy kertes házba mehetnék haza, ahová kiülhetnék a kertbe vagy a verandára olaszozni, meg ilyenek. 

Bármit, értitek, BÁRMIT megtennék egy házért. 

(Vasárnap a nagynénéméknél voltunk, a gyerekek vidáman locsolták a kertet, homokoztak, én meg olvasgattam egy kerti padon ülve - az ilyen élmények hatására mindig felerősödik ez az érzés: egyszerűen sírva hányok a lakóteleptől, szerintem a világnak ez az egyik legundorítóbb találmánya.)

Jövő héten elutazunk Triesztbe és annyira kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz Trieszt ezzel az új, gyerekes szemmel nézve, bár nekem az a gyanúm, hogy sokkal jobb.



UPDATE       Lapzárta után érkezett, hogyaszongya megvan a nyelvvizsgám, YES.

slave to the wage vol.45327829345

Tegnap voltam egy call centeres interjún és olyan visszás volt, hogy mikor behívtak az interjúra, akkor egy büdös szót sem értettem a hívó fél hadarásából: csodás reklám ez egy call centernek, nemde?

Marcus különkiadás

Azért szeretek bemenni az oviba kellemetlen dolgokról is beszélgetni, mert mindig meghallgathatom, hogy mennyire jól sikerültek a gyerekeim és milyen fantasztikusan okosak és hogy imádják őket. 

Ma reggel beszélgettünk az ovis fejlesztővel (aki nekem igen meggyőzőnek tűnt, okos - és érdekes - dolgokat mondott), aki dióhéjban azt mondta, hogy Marcus - valószínűleg a koraszülöttség meg az ikerség miatt - hipotón, vannak még csecsemős reflexei, ezért terápiára szorul (azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy Léna is, bár őt az óvó nénik nem küldték ősszel gyógytornára) és szeptemberben csináltassunk felmérő tesztet azért, hogy kiderüljön, hogy mik a fejlesztendő területek, javasolják-e  a focit, stbstb, de addig is lógassuk itthon fejjel lefelé és mászassuk az összes létező mászókán. 

Btw hétvégén voltunk játszóházban és trambulinoztunk - a trambulin egyszerűen csodálatos, én imádtam -, állítólag az is szuper, meg egyáltalán: mindenféle mozgás. 

Azt mondta még a kedves Ágicska nénicske (Marcus így hívja), hogy Marcika az összes problémáját csodálatosan kompenzálja a nyitottságával, meg hogy olyan huncut és iszonyú jól kommunikál és hogy ő nagyonnagyonnangyonnagyonnagyon szereti. 

Teljesen meghatódtam, meg ilyenkor azért ki is borulok, így utólag is, mert ezt például Amerikában miért nem nézte meg soha senki, ez fontos dolog - nem mintha a terápiáért tudtunk volna fizetni, de akkor is. Mondjuk az is igaz, hogy akkor még sokkal idegesebb lettem volna, hogy van ez a probléma és nem tudjuk orvosolni, gondolom a terápia percenként 100 dollár Amerikában.
Persze azért így is halálra izgultam magam a megkésett beszédfejlődésük miatt (és az persze simán összefügghet a mozgásos problémákkal), szerintem a depressziómban ez is vastagon benne volt akkor. Szerencsére megnyugtatott a fejlesztő nénicske, hogy még pont időben vagyunk és minden jó lesz.







PS.: Vicces volt, kérdezte a fejlesztő még azt is, hogy veszélyeztetett terhes voltam-e (egyébként én úgy tudom, hogy minden ikerterhesség veszélyeztetett, mondjuk én tényleg veszélyben voltam a hányással, de a többiek jól voltak bent), merthogy már az sem tesz jót a hasban lévő gyereknek, ha az anya nem mozog mert feküdnie kell.
Nos, mivel mi Amerikába költöztünk, meg Triesztből jártunk haza orvoshoz meg különben is, én terhestornáztam, meg rengeteget sétáltam - a cukor miatti félelmemben is -, ezért asszem én nem tettem hozzá Marcus hipotónságához, bár azt már ritkán szoktam elmesélni, hogy milyen kalandosan - és 30 hetes terhesen - jutottunk ki Amerikába, mert valahogy mindig olyan furán néznek rám, meg akármit mesélek ezekről a dolgokról,  nagyzolásnak hat, pedig micsináljak, ez az igazság. Persze ez ugyanaz az effektus, mint ha szépirodalmat olvasol és klasszikus zenét hallgatsz, akkor csakis sznob lehetsz, akármilyen autentikus is az érdeklődésed.