slave to the wage vol.45623879634

Tudom, már elegetek van a munkás nyavalygásaimból, dehát mit lehet tenni, az ilyesmi mindig fontos része volt ennek a blognak. 

Szóval az van, hogy egy hónapja várok egy délutáni dupla tanfolyamra (a dupla tanfolyam az mondjuk három óra egybe reggel vagy délután, a szegény nyelvtanárnak minden ilyen nagy kincs), nyelviskola x-nél, akik ígérték, hogy majd hívnak, néha hívtak is, hogy csúszik, nem sikerül megegyezni, majd hívnak, blablabla. 

Erre ma, a másik nyelviskolában (nyelviskola y) felajánlottak nekem négy új diákot napközben (!! ez a legnagyobb kincs a nyomorult számlázó nyelvtanárnak), ez heti 16 óra lenne, ami nagyon sok (jó, hát így is majd megdöglök, de ezek kezdők lennének, őket igazából már álmomban is levezénylem és észre sem veszik, hogy alszom). 

A dolog természetesen nem megy olyan simán: még meg kell szervezni, minden lassú, nehézkes, az emberek hülyék, nem tudják mikor érnek rá, variálnak, semmi nem jó, stbstb, várjak. Jó, várok; ha ezt elvállalnám - és sikerülne megszervezni, teszem hozzá halkan -, annyit keresnék, mint még soha. 

Naná, hogy pont ezután, hazafelé hívtak a másik iskolából (nyelviskola x), hogy akkor menjek, kezdjem jövő héten, de sajnos nem minden időpont jó, mert valakinek nem jó a kedd vagy a szerda vagy a hétfő vagy a fél négy vagy az öt, vagy bármi, tehát igazából semmi nem úgy van, ahogy eredetileg megbeszéltük, vállalom-e így is. Hát mittudomén. 

Az egész életet így is iszonyat nehéz megszervezni, gyerekestül, fociedzésestül, tornástul, Marci nonstop munkaigényeivel, nagymamátlanul, én egyszerűen nem értem, hogy más emberek hogy élnek négy gyerekkel akár, rajtunk a két gyerek logisztikája is kezd kifogni. Oké, tudom, hozza őket bébiszitter az oviból, de nekem valahogy az a vég - olyan kiábrándító lenne, hogy se reggel, se este nem vagyunk már együtt. 

Sírok, komolyan. 

"nem tudja, tanítja" vol.56748329

Szerintem egy cégről a legtöbbet nem a háeresek tudnak, hanem a céges angoltanár. 

A fontos embereim olyan érdekes dolgokat osztanak meg velem nap mint nap, hogy csak nézek döbbenten hazafelé.  

Akartam még írni dühödten a téves elképzelésekről az angoltanulással kapcsolatban - ezekkel rettentően fel lehet idegesíteni, szegény Marcinak szoktam ilyen témában hisztérikus előadásokat tartani esténként* -, de most mennem kell az oviba, meg különben is baromi álmos vagyok, szóval sajnos lemaradtok lebilincselő gondolataimról, minő bánat, ugye. 

* az egyébként csodálatos, hogy ő jól tud angolul, ráadásul kifejezetten szereti a nyelvtant és mindig érti, hogy miről beszélek. Persze mindig mondtam, hogy ő az első férfi az életemben, aki semmilyen értelemben nem kompromisszum. Milyen szerencse, hogy ő lett a férjem, hát nem?

fáradt

Hú, azért halálos ez a hétvége, tegnap és ma kábé megállás nélkül visít(ott) valaki valamiért, folyton balhéznak, gyepálják egymást, Lénához éjjel keltem vagy négyszer, szóval nincsenek valami jó passzban, mi meg halálosan fáradtak vagyunk; istenem, semmi mást nem szeretnék, csak egyszer az életben még kialudni magam. 

Pénteken egyelőre nincs órám és hétkor kelünk, komolyan mondom, mintha kicseréltek volna, mikor két órával többet alszom. Az meg egyenesen fantasztikus (nem), hogy Marcika csak fél nyolckor ébred hétvégén. 

(Engem mindig kiborít, hogy a nyugdíjasok már hatkor csalamádéért állnak sorba, hát az isten szerelmére, délig tízig heverhetnének az ágyban és nem teszik, érthetetlen.

Jaj, remélem, nekem sosem romlik el az alvókám és nem fogom azt gondolni, hogy mindennél fontosabb megvenni a felsált már kora reggel és öregen végre fetrenghetek kedvemre. 

Jójó, az én generációm már előbb hal majd meg, mint hogy nyugdíjba menjen - nem is lesz ugye pénz, amiből élhetnénk -, szóval nehéz ügy ez, belátom.)

Léna különkiadás

Embert rajzolni nem bonyolult. Lehetetlen. 

"I know what I want and I want it now"

Tegnap hallottam, ahogy az óvónéni kijavítja valamelyik gyereket, hogy nem akarom, hanem szeretném. 

Ezen egy kicsit már akkor felháborodtam - mér ne akarhatna valamit az a nyomorult, tejóég? -, majd valamivel később beszélnem kellett az óvónénivel és azt mondtam valamire, hogy akarom. Kijavított, hogyaszongya nem akarom, édesanya, hanem szeretném. Pár másodpercig döbbenten néztem rá, aztán inkább eltereltem a szót. 

Jézusom. 

Éljünk

Önző módon azért magunkat is ünnepeltük tegnap: benyakaltunk egy üveg bort, volt ünnepi vacsora, három torta (egész nap a konyhában álltam, szerencsére csak egy reggeli órám volt) - szerintem van mit ünnepelni, a gyerekek szépek, okosak, jó fejek, mi meg mindent magunk menedzselünk. 

Nem mondom, hogy nem nyílik ki a bicska a zsebemben, mikor az oviban hallom a sirámokat, hogy jaj, megőrülök, ma nem jön át a nagyi, nekem kell főzni/gyereket sétáltatni/hazavinni, de alapvetően azért büszke vagyok rá, hogy meg tudjuk csinálni egyedül, mert nekem ugye sose jön senki semmit csinálni - szuper lenne pedig néha, főleg este. 

Olyan hét körül szokott nálam az összeomlós fázis eljönni - főleg mióta mindig ötkor kelek, fúj -, amikor a gyerekek amúgy is beőrülnek és akkor kell erőltetett menetbűen lenyomni az esti bulit: vacsorát, mosogatást, fürdést, mesét, huh. Marcika különösen kemény dió - ő egy igazi vad, engedetlen fiú*, ne dőljetek be az ártatlan szőke imidzsnek -, az oviban néha egyszerűen lefogom, hogy felöltöztessem. 

Na mindegy, szóval szerintem jól csináljuk, ügyesek vagyunk, büszke vagyok, éljünk.






* nekem egyébként tetszik a vadsága - én se vagyok egy könnyen szelidíthető típus -, csak hát ugye muszáj kicsit betörnöm ahhoz, hogy élni tudjunk együtt a világban








PS.: Ja és persze az ellendrukkereim - akik szerintem számosan olvassák ezt a blogot, hát úgy kell nekik - most nyilván bőszen húzzák a szájukat, hogy jaj, ugyan már, mit vagyok nagyra magammal, dehát ez van, megszoktam már a furcsa emberi reakciókat. Egyszer például a nagymamám arra a panaszomra, miszerint nagyon nehéz mindenféle segítség nélkül a gyerekekkel, hisztériás rohammal reagált és valami olyat véltem kivenni a szavaiból, hogy ő tulajdonképpen azért haragszik rám, mert olyannyira későn szültem, hogy ő már alkalmatlan a segítségre és emiatt bűntudata van, vagy valami ilyesmi. 

"Biciklik gurulnak nyáron a hídon át a mezőre"*

"Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját."







* azt hiszem ez a kedvenc Kispál számom

HB

Boldog szülinapot akkor a Szépeknek (Lénike egyébként délután negyed négykor bújt elő, Marcus meg fél órával lemaradt), remélem mindig ilyen szépek, okosak, nyitottak és vidámak lesznek mint most, vagy ha egyik sem, legalább egészségesek legyenek. 

Ők persze nálam jóval kevésbé vannak meghatva a születésnapjuktól, csak tortát szeretnének meg még ajándékot - a szentimentális érzések az öregek privilégiumai.

"betegbeteg"

Valaki mondja meg, hogy mit vétettem!

Negyedszer (ismétlem: negyedszer) kezdődik újra a náthám torokfájással augusztus eleje óta. A hörögve köhögés nagyjából megszűnt, el se hiszem. 

Úgy képzelem, nagyjából két darab T-sejtem lehet, máshogy ilyen egyszerűen nincs. 

Kicsit mondjuk meg is nyugodtam, mert torokfájósan elnyavalyogtam egy tanítványomnak reggel, hogy már vagy hat hete megy ez a csiki-csuki, hogy meggyógyulok egy napra és kezdődik minden előlről, a torokfájás, a nátha és aztán a soha el nem múló köhögés, mire azt mondta együttérzően, hogy igen, igen, neki is és ez rettenetes.

Olyan megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a lerohadt immunrendszerrel, komolyan, szinte érzem a transzcendenst, meg a lelkek találkozását, vagy valami ilyesmire gondoltam,

"Two things are infinite: the universe and human stupidity; and I'm not sure about the universe."

Mit is mondtál? Mit csinál a férjed, hogy ilyen sokat utaztatok? Fizikus? Hát én olyan embert még nem láttam közelről.