(s)iker vol.9673452378

Szerintem ez kibírhatatlanul cuki. 

PS.: És ma mindketten többször mondták, hogy szejetem mamát és sokat nevettünk, meg voltunk orvosi ellenőrzésen és a két kilóval született kis békák mára már 13 kilósok és nagyon bátrak voltak és vidámak és aztán délután hintáztak és sokan megcsodálták őket a boltban és este falták a zöldséglevest és énekeltek a kádban, én meg teljesen meghatódtam ettől a nagyon szép naptól. 

Sok ilyet kívánok nekünk.

ilyen olasz izék

Mindig verem a mellem, hogy a gyerekszüléstől nem hülyültem el, hogy a bezártság nem tett agyhalottá, hogy pont ugyanolyan gondolkodó lény maradtam, mint annak idején, de tegnap rájöttem, hogy ez nem igaz. 

Kicsit elhülyültem, pontosabban zilálódott az agyam. Azelőtt sem tudtam egy percnél tovább figyelni semmire, mára ez egy másodpercre redukálódott, úgyhogy iszonyat nagy nyűg nekem most ez az olasz tanfolyam. 

És nem szeretem. Nem szeretem, nem tehetek róla. Nem szeretem ezt a nyelvet valamiért, pedig küzdök a rossz érzéseim ellen, de valamiért egyáltalán nem ragad magával az olasznak semmilyen része, hiába szép tényleg, de valahogy nincs közöm ehhez a kultúrához, nem tudom miért, pedig 15 évesen még vadul olvastam Moraviát, Soldatit, Goldonit meg Buzzatit és folyton olaszul akartam tanulni, de valahogy mostanra teljesen kiveszett belőlem az érdeklődés az olasz bármi iránt. Nem, bocsánat, azért a kaja isteni és a táj tényleg gyönyörű és igen, nagyon hangulatosak a városok.

A tanár meg kedves, aranyos, az átlagos olasz tanárhoz képest egész jó is, de se szaga, se bűze, az egész olyan lapos, érdektelen, uncsi erasmusos lánykák sipítós hangon felolvasgatják a példamondatokat, ej, öreg vagyok én már ehhez azt hiszem. 

Btw olasz tanár: a múltkori óra előtt Berlusconiról tartott kiselőadást és az volt a konklúziója, hogy hiába imádja az olasz kultúrát, a tájat, az embereket, a kaját, ha egyszer a politikai helyzet itt ennyire tragikus. 

Nagyon elgondolkodtató - és a magyar gondolkodás is hasonló azt hiszem -, hogy valamiért az emberek nagy része úgy érzi, hogy a politikának semmihez nincs köze, hogy az mindentől függetlenül, légüres térben, undorítóan pöffeszkedik és mi tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Ja, egy másik érdekességet nemrég egy olasz fizikus mesélt nekünk: az olasz közigazgatásban dolgozóknak posztjuk betöltéséhez szükségük van erkölcsi bizonyítványra, ám kivételt képenek ez alól a politikusok..mondjuk szerintem az olasz politikai állapotok jól példázzák, hogy létezik a magyar politikai helyzetnél is tragikusabb. 

csak a bűntudatot, csak azt tudnám feledni

Mert bűntudatom, na az mindig van. Ha magamnak veszek bármit. Ha olasz órára megyek. Ha sétálok kicsit olasz óra után. Ha nem rohanok azonnal, ha sírnak. Ha főzök, ahelyett, hogy játszanék. Ha nem főzök. Ha nem eleget főzök. Ha adok nekik sütit. Ha nem adok nekik sütit. Ha fáradt vagyok. Ha nincs kedvem hozzájuk. Ha rájuk kiabálok. Ha blogot írok. Ha netezek. Ha vécére megyek (nélkülük). Ha olvasok este. Ha fáradt vagyok este. Ha elalszom este. Ha nem én kelek hozzájuk éjjel. Ha levegőt veszek. 

Utálom a bűntudatot, szerintem a mártíromsággal rokon ugyanis, az meg aztán a legszomorúbb valami, ami történhet egy emberrel. Szükségszerű, hogy egy anyának mindig bűntudata legyen?

PS.: A McEwan kurzus túl drága (:sírdogál) és mivel hatodába kerül a nyelvtanfolyam a mezei árnak, ha beiratkozom az egyetemre, a kevés kreditet érő (ezért olcsó) falusi állattenyésztés kurzusra járok majd (:felröhög). Őőő...minőségi csere.

"Marcika, Léna, mindenki ipam"

Mielőtt kiküldték őket, meglestem, hogy mit csinálnak, na, szerinted mit csináltak?

Hát...

Amit mostanában mindig csinálnak, ami a kedvenc tevékenységük lett...

Nem tudom, olvastak? Veszekedtek?

Hát persze! Egy könyvön huzakodtak épp. Gondolom egész nap ezt csinálják. 


PS: Egy csomó mindenről akartam még írni, de már nem akarok. Mostanában valahogy sokszor elmúlik a blogolhatnékom, úgy látszik jól vagyok.

Léna különkiadás

Léna iszonyú vicces: az üres innivalós üvegét azzal a szöveggel nyújtja át nekem, hogy sajnos elfogyott szerintem. Mostanában egyébként ő a jókislány és Marcus az evil twin (na jó, azért nem evil, állati cuki, csak hisztis meg rosszalkodik sokat és cukkolja Lénát): egyfolytában ölelgeti meg puszilgatja a combom (addig ér) és ma azt mondta egy ilyen után, hogy szejetem mamát. Egyébként meg mindig is odavoltam magamtól, hogy jól főzök, de tegnap óta, miután megfőztem életem első töltött paprikáját és a gyerekek négyszer (!!) kértek újra, gasztroistennek érzem magam. 

Hello Mom Thank you Mom Hi Mom

Divatos dolog manapság legyinteni, hogy jaj, ugyan már, gyereket csinálni, szülni mindenki tud, meg mit sírnak a gyesen lévő anyák, nekik olyan egyszerű, hát, én azóta, mióta gyerekeim vannak, nagyon máshogy látom ezt a dolgot: szerintem valamiféle díjat kéne adni a viszonylag normális emberi lényeket felnevelő szülőknek egy bizonyos ponton, mert a gyereknevelés az körülbelül olyan nehéz műfaj, mint az élsport.

Oké, tudom, a "viszonylag normális", az egy bonyolult kategória, mert minden viszonylag normális emberről kiderül végül, hogy szabadidejében rúzsozott kecskékkel fajtalankodik a saját pincéjében, de majd csiszolok még ezen a "normális" kategórián, na.

Egyébként pedig sokkoló felfedezést tettem a mai  napon, viszont az elmúlt hetek szinte kómaszerű állapota ezzel magyarázatot nyert: hetek óta koffeinmentes kávét iszunk, iszonyat, borzalom, halál.

"Mindenki le akar fogyni, még Derrick is"*

Már egy ideje akartam írni erről és én nagyon örülnék, ha tiszta szívvel Isoldénak tudnék igazat adni, de vagy túl sok hülyét ismerek, vagy tényleg ez megy a nőkkel meg a súlyukkal (ez itt lehetne és is meg vannak még variációk, de ebbe most ne menjünk bele): szóval én ismerek egy rakás súlynácit (akik persze rendesen frusztrálnak is, hiszen ha valakinek, hát nekem aztán mindig rengeteg problémám volt (van) a súlyommal, mivel a legszerencsétlenebb típusba tartozom: olyan vagyok, aki rengeteg sporttal és kifejezetten kevés kalóriával sem képes tartani a normál súlyát), akik szerint hatvan kiló, ami azért legyen inkább ötvenöt - és mondjuk harminchatos ruhaméret - fölött a nő nem nő, hanem csak gusztustalan (és lehetőleg elkerülendő) tereptárgy. 

De angol tanárként - akinek az emberek a világon mindenről beszélnek - is nagyon sokszor hallottam, hogy az ideális nő vékony és pont, nincs más tulajdonsága, ha vékony, az éppen elég. (Jó, ebbe persze bele lehet kötni, mi az, hogy vékony, mennyire vékony, hogyan vékony? Mondjuk én azért sejtem...)

Hogy ez mitől van? 

Hát, isten tudja, egyrészt változik a közízlés - fene tudja, hogy feltétlen csak a média hatására-e, ki vagyok én, hogy ezt megmondjam -, másrészt persze nyilván a média tukmálja a sok szálkás, hímnős közszereplőt (ezek elsősorban modellek persze) és amit sokat látsz, azt megszokja a szemed, az lesz kívánatos egyrészt, másrészt ezeknek a csontembereknek a piedesztálra emelésével egy egész életstílust adnak el neked és ez sokaknak bejön, blablabla, mindenki ismeri ezeket a közhelyeket. És igen, természetesen lehet olyan, hogy valaki simán csak a vékony nőkre gerjed - a 36-os, az azért már elég vékony, nem? - és tenné ezt a média nélkül is. Egyébként valahol olvastam, hogy a 36-os, az modellnek már kövér, beszarás. 

Bevallom, nekem titkon olyan elméletem is van, hogy a pedofília és a (látens) homoszexualitás/biszexualitás is bejátszanak ebbe a történetbe, nevezetesen, hogy manapság már bizonyos értelemeben szabad ilyeneket érezni, lehet titkos vágyakról beszélni, az egész világ sokkal nyíltabb és megengedőbb ezekkel - persze, ugyanakkor meg nagyon nem, tudomtudom, ez most mellékszál, de értitek.

Mondjuk a súlynáci férfiakról (persze nőben is iszonyú sok ilyen van) mindig ez a párocska jut eszembe: a sztori persze tök banális, ezer ilyen akad, viszont ez a kirakatban (meg az amerikai szennylapokban) volt és annyira tipikus, szóval a fickó összejött a képeken látható csajjal valami forgatáson, feleség, gyerekek hátrahagyva, új csaj elvesz, boldogan élnek, míg...míg fel nem tűnik egy (ezer) másik nő, aki vékonyabb. 

Konkrétan olyan interjú volt a csajjal az egyik butaújságban (mi az, hogy minek olvasok ilyet, ezek nagyon fontos olvasnivalók), ahol arról nyekereg, hogy az ő drága mókuskája csak a nagyon vékony lányokat szereti és neki meg kell felelnie, ha nem akarja, hogy elhagyja (! mondjuk nyilván joggal aggódik, hiszen mókuskája a feleségét is elhagyta érte) és ő ezért már soha nem eszik cukrot, meg leginkább semmit és néha elmegy ilyen súlyrehabokra, hogy azér ne kattanjon bele annyira a fogyókúrákba, mert persze nyilvánvalóan anorexiás, vagy legalábbis jó úton halad afelé. 

Ilyenkor persze az ugrik be nekem, hogy szegény nők, de aztán jobban átgondolva a dolgot: nem, nem szegény nők. Mert persze, nem kell kövérnek lenni, mert a kövérség tényleg nem szép (őszintén szólva engem idegesítenek a túlsúly kampányok, amik a természetes nőket reklámozzák, persze értem én, hogy miért van ez, például ezért (btw ezért a prosztó címért nagyon csúnyán a cikk írójának az orrára kéne koppintani, de ez most más kérdés), de azért a nők nyilvánvalóan vastagon benne vannak ebben az össznépi játszmában azzal, hogy meg akarnak felelni bármi áron, hogy kiszolgálják a súlynácik igényeit a veszett fogyókúrázással, meg az észnélküli fitness hisztériával. 

Milyen vicces lenne, ha egy szép napon az összes eddig tic-tacon élő nő szalonnával kezdené tömni magát és rettenetesen meghízna és a férfiak bánatukban egymásra fanyalodnának - kéne csinálni egy ilyen amerikai komédiát, Eddie Murphy biztos kiváló lenne a főszerepben, lehetne nyomni mindenféle altesti poént, ó, nagyszerű film lenne. 

* nagyon régen, úgy száz évvel ezelőtt, amikor voltak még piszkos punkok a szigeten és nekünk hetijegyünk volt, a tesómmal egyszer valamelyik színpadnál arra lettünk figyelmesek, hogy egy zenekar délután négykor teljes meggyőződéssel ezt a számot nyomatja, hogyaszongya mindenki volt már szerelmes, még Derrick is, mindenki le akar fogyni, még Derrick is. Nagyon szürreális volt.




PS.: Ja és persze a súlynácik mindig a magas lányokat preferálják, tehát a 175-180 centis lányoknak kell ötvenöt kilósnak lenniük, nem a 160 centiseknek, mert az világos, hogy a súlyodhoz képest nem mindegy milyen magas vagy. 

Houston quadruplets

Vajon hány ilyen történt már a világon? Elképesztő.




PS: Ja, tényleg, én is ott szültem, ahol ő, vicces. Igazából teljesen olyan, mintha álmodtam volna, hogy Texasban szültem két gyereket, meg ott laktunk. 

(s)iker vol.76593728312345

Azt hiszem, a gyerekeknek van ikernyelve, nagyon érdekes. 

Megfigyeltem, hogy pont olyanok, mint a macskák, akik egymásnak nem nyávognak (a macskák nagyon ijesztően kommunikálnak, csak ülnek és nézik egymást), na, az én gyerekeim egymással nem beszélnek emberi nyelven, csak halandzsázva - és ez csak azóta van így, mióta tudnak beszélni, régebben inkább csak nézték egymást, mint a macskák...
Nagyon izgalmas ez az ikrezés, sokszor tényleg teljesen olyan, mint valami kísérlet.

Feljegyzések a mormoták házából

Éjjel pocsékul alszunk - megint velük aludtam -, köhögnek sokat, gyógyszert kell beadni, szörcsögnek, sírdogálnak, de hajnalra valahogy azért sikerül elaludnunk és hát izé...délig aludtunk végül. Én nem tudom ezek a gyerekek hogy csinálják, de rengeteget tudnak aludni. Mert ez még úgy is durva, hogy tízkor feküdtek le, jó, az igaz, hogy szegények sokat ébren voltak éjjel.

Az anyámnak mindig az volt a mániája, hogy az alvás drog és minél többet alszol, annál többre van szükséged még és még, ami szerintem így is van: majd' meghalok, olyan álmos vagyok.

Ma megyek először az egyetemi olasz tanfolyamra, hát kíváncsi vagyok. Mondjuk az olasz nyelvoktatás tragikusságából kiindulva nem sok jóra számítok, bár titkon reménykedem, hogy jobb lesz, mint az előző volt, amit végül otthagytam, mert csak körmöltük a nyelvtant vég nélkül, micsoda marhaság.






update: kicsit aludtam még velük a délutáni alvás keretében is, őőő, hülyére aludtam magam, úgy tűnik és még mindig álmos vagyok. Jó, hogy pár hónap alvásdeficitem van azért, nem egyszerű az élet úgy december eleje óta.