Én értem, hogy most mindenki Ilya Rozanovért van megveszve, de azért ne feledkezzünk el Joe Goldbergről sem - igaz, mindkettőnek béna az orra, szóval én fenntartásokkal nézegetem őket, de azért mindkettőnek vannak ezek a lábroggyantó pillantásai, amik lemásznak a képernyőről (respect mindkét színésznek: elképesztő, hogy mennyire más a civil kisugárzásuk).
Léna kaján vigyorral az arcán jön fel a pincéből, ahol a reménytelenül szarul záródó hűtőben matatott az imént:
Úristen, egyre unhingedebb tárgyak támasztják a hűtőt! Először egy tégla, aztán egy bőrönd és most egy kenyérsütő!
Marci barátai: Anyukád tök chill, sétálni jár, meg kettlebellt emelget, egy legenda!*
*nagyon röhögök ezen, nagyon cuki
Rájöttem, hogy Marci tulajdonképpen egy filmsztár* életét éli: miután hazatért Bledből csütörtök este, ma már utazik is tovább Lisszabonba, hogy utána majd hamarosan Krétára repüljön.
Összeszámoltam: az elmúlt két évben legalább húsz különböző városban járt (és ezek között van több ázsiai, európai, ausztrál és amerikai) és gondolom párat ki is hagytam, már ő sem emlékszik sokszor, hogy mikor hol volt, mondom én, egy turnézó sztár (film, rock, whatever).
Mondjuk nem annyira tetszik, hogy folyamatosan egyedül kell küzdenem azzal, hogy Marcus egyre vacakabbul van (újabban pánikrohamokat is produkál), mert amúgy már megszoktam, hogy folyton egyedül vagyok a gyerekekkel, végülis így nőttek fel, volt időm hozzászokni. Azért kicsit kellemesebb most egyedül lenni velük, mint mikor a játszótéren ketten rohantak két irányba, éjjel meg a mozgásfejlődés miatt nem aludtak (bár, most, hogy meggondolom, van hasonlóság: Marcus épp a stressz/pánik miatt nem alszik, úgyhogy én sem, most is olyan vagyok épp, mint akit kihánytak), hú, ezektől az emlékektől most is PTSD-m van.
* mikor előadtam neki az elméletemet, csak annyit mondott, hogy legyen inkább rocksztár
Rájöttem, hogy még azt is akartam mondani, hogy nem jól vagyok, mert Marci sincs jól (lelkileg, meg Crohnilag), de ma kicsit megvidámodtam, mert beszéltem a pszichológusával (azóta jár, mióta megkapta a diagnózist) és kiderült, hogy hajszálra ugyanazokat a dolgokat mondjuk neki, csak engem ugye le kell hurrogni (nem baj, ez a dolga egy kamasznak). Persze aztán Marcus cuki, mert érzékelem, hogy megfogad egy csomó mindent abból, amit mondok, meg látom, hogy próbálkozik, hogy jobban legyen, nekem meg birkatürelemmel kell viselnem minden inzultust (nem baj, nekem meg ez a dolgom).
Az a szerencse, hogy én elég jó vagyok krízis-kezelésben (a sajátjaimmal is egész jól elbántam, na meg a mentálisan terhelt család az hasznos ilyen szempontból), meg végignéztem, ahogy anno az apukámat egyszer az anyukám kihozta a depresszióból (semmi extrát nem csinált, kb munkaterápiára kényszerítette, tökre működött, bár lassú volt, gyógyszerrel biztos jobban ment volna, de az apukám nem volt hajlandó pszichiáterhez menni; mielőtt öngyilkos lett, akkor is próbáltam elcibálni párszor, hiába), mondjuk nagyon-nagyon fárasztó ez az állandó terápiázás, beszélgetés, ottlevés (I heart home office, ha nem mondtam volna még elégszer), dehát ez van, most ez nagyon kell Marcusnak, nagyon kis törékeny, érzékeny gyerek ő, de abban reménykedem, hogy a nehézségek megerősítik. Meglepő, de a barátai jól segítenek neki, nemcsak ez a hátbavágós 'jóvammágeci' megy náluk, mint ahogy a fiúknál sokszor (jó, nyilván van az is), szóval nagyon remélem, hogy legalább a kis lelke javul majd, ha már a Crohn sose múlik el.
A képen Léna vágyait látjuk, hát ebbe nagyon belefacsarodik a szívem.
Lejtőn futni csodás. Emelkedőn futni letális.
Tulajdonképpen csak ennyit akartam.
* a posztot csak azért írom, hogy végre leírhassam ezt a címet, kicsit hasonlóan ahhoz, mikor akartam egy macskát, hogy elnevezhessem Milánnak (azóta már lett is egy fél - a szomszéddal közös -, ráadásul Füst Milán, nem akárki; ezt biztos nem is meséltem még sose, ej, ilyenek ezek a lusta bloggerek. Sidenote: a szomszéd a macskát Buicknak hívja, ezen mindig elborzadok. És atyaég, milyen izgalmas élete van a macskának: ki tudja még hogy hívják és ki lehet más szomszédoknál!)
Atyaég, hát mit tudtam én erről, hogy ez ilyen jó lesz! Hát nem érdekel engem semmi más, csak hogy végük van. A mai napot főleg bőgéssel töltöm teljes eufóriában, másnaposan, kábé mint valami őrült friss szerelmes, hát ki tudta ezt, hogy magyarnak lenni néha egész kellemes is lehet?
Még mindig teljesen lenyűgöz, mikor Marci Denverből felhív minket és elkezdi a fizikát magyarázni Marcusnak (mármint nem a fizika a fantasztikus, hanem hogy ezt meg lehet csinálni; mindig eszembe jut, hogy anno nagyon sokáig nem is volt telefonunk otthon egyáltalán). Fun fact: mindkét gyerek gyűlöli a fizikát...
Tegnapelőtt viszont angolt tanultunk Marcussal valami dogára, hát dőltünk a röhögéstől végig (a fizika kevésbé vicces sajnos), szerencsére a dolgozat is jó lett és mostanra úgy tűnik, hogy az angol már az elviselhető kategóriába került (Léna mindig imádta, de Marcus - szerintem, hogy engem bosszantson - eddig mindig azt magyarázta, hogy mekkora béna nyelv az angol, bezzeg a német).
Szeretném továbbá felháborodásomat kifejezni, mert a mindenféle szakirodalom azzal kecsegtet, hogy a klimaxos tüneteid enyhülnek, ha jól eszel és sportolsz (esetleg fogysz is); na most ehhez képest arról tudok beszámolni, hogy hónapokig - amíg szarul ettem és keveset mozogtam, ergo nem is fogytam, sőt - nulla hőhullámom volt és úgy aludtam, mint akit agyonvertek, de most! Most, hogy tök jól eszem, számolom a kalóriát, fogyok, mozgok minden nap, most egy csomószor leizzadok, éjjel felébredek, hogy megőrülök a melegtől, plusz néha minden ok nélkül olyan lehangolt leszek, hogy azonnal meg akarok halni, na meg néha majd elpusztulok, olyan fáradtnak érzem magam, jaj, igazán, annyira nagyon örülök, hogy én lehetek a kivétel!
Vasárnap bemerészkedtem az erdőbe, mert elkezdtem követni egy pasit a nagy kutyájával az oldalán, gondoltam a kutya megvéd a sorozatgyilkostól és a vaddisznótól is (Léna utólag megkérdezte, hogy "de mi van, ha a pasi a sorozatgyilkos?"). Hétköznap általában reggel (de néha ebédidőben, meg most már este is) bóklászom itt a környéken, az időnként kicsit para, tényleg nincs sehol senki (néha macskák, az persze mindig jó), de úgy döntöttem, öreg vagyok én már a szervkereskedőknek is.
Hát persze én is Heated Rivalry rajongó lettem*, abszolút megértem a hisztériát is körülötte, nyilván odavannak a nők attól, ha szexi férfiak bármilyen érzelem kifejezésére képesek, ráadásul tényleg nagyon meggyőző a főszereplők vonzalma (az Index szerint egyáltalán nincs kémia közöttük, oké, hát biztos véletlenül Harry Pottert és Ginny Weasleyt nézték, na, köztük tényleg nem volt**), mondjuk az kicsit aggaszt engem, hogy mi lesz velük tíz év múlva (a harmadik évadban már valami olyasminek kell következnie, az első évadban is eltelt tíz év), mert azért nem sok közös van bennük, ha jobban megvizsgáljuk és a kezdeti eszelős szerelem után meg nem tudom mi tartja majd őket össze, de meglátjuk (az őrületet jól mutatja, hogy állítólag már a harmadik évadra is leszerződtek, pedig még második sincs).
Az kicsit szomorú persze, hogy ha mondjuk Marcusnak ajánlom, hogy nézze meg, akkor kiborul, hogy "dehát ő nem néz szerelmes férfiakat" - ez a klasszik heteró pasi hozzáállás, hogy fúj, ha nem nő a pár egyik tagja, pedig az én fiam igazán elfogadó szellemben nevelkedett, aztán tessék. Jó, hát azt hiszem, ezek a dolgok nagyon mélyen ágyazottak az agyunkba, a társadalomba, nehéz ezzel szembemenni.
És persze vannak a homoszexualitáshoz hasonlóan fontos dolgok nem (eléggé) kibontva: én úgy tudom, hogy a könyv szerint az egyik főszereplő autista, illetve a másik főszereplő anyja öngyilkos lett (ezt mintegy mellékesen tudjuk meg), remélem ezekkel még kezdenek valamit, persze simán lehet, hogy csak a melegségre fókuszálnak, az is elég nagy téma, főleg a nagyon maszkulin sportolók esetében.
* a gyerekek folyton ezzel szívatnak, hogy na persze, a középkorú anyukájuk szerelmes fickókat bámul a tévében és forgatják a szemüket, mikor erről beszélek, elég vicces
** vagy oké, maradjunk egy hasonló példánál: Timothy Chalamet és Armie Hammer a Call Me by Your Name-ben kábé annyira rezonálnak egymásra, mint két döglött hal (bocs, nekem nem jön be, bár tudom, hogy sokan szeretik)