"Hurrá, nyaralunk!"

Az egyetemet könnyebb volt elvégezni, mint a pólóimat összehajtogatni...

Update a századik óra pakolás után: Valahogy pont olyan érzésem van, mint amikor Amerikába költöztünk.

Feljegyzések a pocsék fogúak házából

Bizonyára azért, hogy ne unatkozzak, az Univerzum rendelt számomra egy jó kis foghúzást; na jó, igazából nem volt annyira meglepő az ügy: jó fél évig gyökérkezelte egy híd alatti fogam a doki, de az istennek nem gyógyult meg, úgyhogy most, hogy nem tanítok, végül megengedtem neki, hogy letépje a hidat, lecsiszoljon még egy fogat (az új híd miatt) és kirángassa ezt a szerencsétlen vacakot. 

Hát, komolyan, én inkább szülök, mint ezt végigcsináljam még egyszer, bár tény, hogy a mandulaműtétem azért szarabb volt. 

Bánatomban most bedagadt pofával elkezdtem szakdolgozni - a gyerekek a nagymamájuknál vannak négy napig, úgyhogy teljesen példátlan csend van itthon, muszáj csinálni valami értelmeset, amíg lehet. 

"szeretem ha visztek, mindegy is hová"

Kapcsolatunk hajnalán Marcival egyszer beültünk ismerősökkel egy kocsmába, ahol enni is akartunk. Mindenki rendelt szépen, ügyesen, kivéve minket: mi vad turbékolás közepette kielemeztük az összes kaját, megbeszéltük, hogy mi drága, mi nem, mi az, amit szeretünk, mit nem, majd lelkesen csókolóztunk tovább, anélkül, hogy rendeltünk volna.

Na hát nyaralni is pont így megyünk azóta is: megbeszéljük az összes opciót, felidézzük nyaralós kalandjainkat, nevetgélünk egy sort, majd mindenki megy a dolgára, anélkül, hogy bármilyen lépéseket tennénk a nyaralás megvalósítása érdekében, majd, miután minden egyes ismerősünk már vissza is jött a nyaralásból, felocsúdunk, hogy ja, hú, kéne szervezni a nyaralást. 

Sok vita van aztán abból is, hogy hova menjünk: nekünk (mármint az én családomnak, burzsujok vagyunk, na) van két balatoni házunk is és bár az egyik reménytelenül kicsi, a másik meg annyira öreg, hogy félő, hogy ránk dől, de hát mégiscsak ott vannak, lehet menni korlátlanul pancsikolni. 

Én egész gyerekkorom összes nyarát (és még sok felnőttkorit is) a Balatonon töltöttem és valahogy már nem tekintek a balatoni nyárra igazi nyárként, mert megszoktam, nekem az nem különleges, meg amúgy sem szeretek különösebben nyaralni: ez a parton fekszünk-megmártózunk fíling nekem max két  egy fél napig érdekes, utána sírok az unalomtól, de a gyerekek meg ezt imádják (és Marci is egész lelkes ilyen szempontból). 

Én, ha tehetném, minél hidegebb helyeken túráznék vagy várost néznék lehetőleg egyedül, de az ember már nyugodtan mizantróp sem lehet ha családja van, szóval az idei álláspont az volt (egy darabig), hogy menjünk valamerre Horvátországba sátorral. 

Persze nevetségesek vagyunk, a kiszemelt időpontjaink csúcsszezonban vannak, sehol nincs már sátorhely sem, vagy ha van, akkor száz euró percenként, úgyhogy három napi keresgélés után boldogan  szomorúan lefújom Horvátországot, mert az én titkos tervem Ausztria, egész pontosan Bécs, ahol van egy csomó gyerekprogram, amiken talán mi sem unjuk szénné magunkat (állatkert, Minopolis, ilyenek), plusz lehet talán kicsit hegyet mászni, várost nézni.

Közben Marci nyiszorog, hogy végre menjünk egyszer Kapolcsra: a kis nyomi házunkat bázisnak választva ez nem is lehetetlen, úgyhogy végül körvonalazódni látszik a terv, úgy tűnik, hogy két nap Kapolcs után elmegyünk Bécsbe, majd a Balaton másik partjára, így valaki mindig nyavalyoghat majd boldog lehet valamelyik program miatt. 

Odáig már eljutottam, hogy a bécsi kempingeket bámulom online, drukkoljatok, hogy végül eljussunk nyaralni.


PS: Rájöttem közben, hogy igazságtalan vagyok a Balatonnal: nagyon jó ott azért, meg sok-sok szép emlék fűz hozzá, csakhát a nyughatatlan lelkem miatt sokszor helyekhez is hűtlen vagyok.