szerda, április 01, 2020

nem tudja, tanítja vol.453612334578

Jaj, annyira cukik a diákjaim! Valahogy most, hogy mindenkivel folyamatos online ügyleteim vannak - leckét javítunk, felelünk, beszélgetünk, viccelünk, tanulunk, mindezt ezerféle csatornán -, az egész tanítás sokkal személyesebb lett (persze tízszer annyi munka is), de a gyerekek nagyon rendesek; jó, hát az eddigi lógósok most is lógósok, de azért a legtöbben próbálnak megfelelni, persze szegényeknek lóg a belük, én mondjuk nagyon kímélem őket, csak pici feladatokat kapnak, azok is online megoldhatók, nincs dolgozat, csak minimál felelés (arra adok jegyeket), de sok tanár (szerintem a kollégáim is páran) meg van őrülve, csak küldik, küldik a sok feladatot vég nélkül, hogy mit akarnak bizonyítani, franc tudja.

péntek, március 27, 2020

Day 10

Néha elkezdek félni, meg azon gondolkozom, hogy, a régi háziorvosom szavaival, a "lötyögős szívbillentyű"* betegségnek számít-e egyáltalán.
Amúgy ma tök jót fociztunk és tollasoztunk a kertben, a gyerekek pedig változatlanul szuper jó fejek: amíg mi tanítottunk (Marci nagyon cukin a kvantumokról mormolt a szomszèd szobában, míg én gyorstalpalót** tartottam a folyamatos múlt időből), addig megcsináltak minden leckét.
A nemzeti pedagógiai kar nemtomkicsodája ma hosszú e-mail-ben köszönte meg áldozatos munkánkat, hát remek, adhatna mondjuk pénzt is, ha már.








* ami kellemetlen szívritmuszavart okoz és még a főiskolán derült ki, hogy ilyenem van
** 20 percesek az online órák, de iszonyat nehéz ilyen kevés időt értelmesen eltölteni

szerda, március 25, 2020

péntek, március 20, 2020

"may you live in interesting times"

Kicsit olyanok most például a kollégáim, mint egy mániás-depressziós a mániás szakaszban. Kicsit valahogy mindenki olyan.
Hogy karöltve harcoljunk, csináljuk meg, éljük túl, vicceljük el, cseteljünk, zsezsegjünk non-stop és majd minden megint jó lesz.
Közben meg a láthatatlan ellenség itt ólálkodik körülöttünk.
Lenne hozzá legalább ocsmány idő: olyan gúny van ebben a napsütésben.

csütörtök, március 19, 2020

aszonták kell napirend

Írtunk.


Day 4 aka Feljegyzések a régi életük után sóvárgó tanárok házából

Miközben online tanítok, a gyerekeim összebalhéznak a szomszéd nénivel az átrúgott focilabdán, plusz megérkezik egy futár és a kertész, aki permetezni akar, plusz kinyittatni a kerti csapot. (Nem, nem vagyunk akkora burzsujok, hogy kertészünk van, ez a kertész csak permetezni szokott nagy ritkán, mert mi azt nem tudunk.)

A gyerekeim amúgy állati rendesek, pillanatok alatt megcsinálják a napi feladatokat, de délután még krókuszokat kell hajtogatnunk, mer a technika óra az fontos ám. Olyan kézügyességem van, mint egy csecsemőnek, szóval izgi lesz. 





PS: Amúgy valójában nem nyavalygok, mert imádok itthon lenni, mindenki egészséges(nek tűnik, hát mittudomén, ugye), a kert meg egyszerűen szuper. 

kedd, március 17, 2020

"Ez már ilyen ómájgád"

Legalább ma már a tanári cseten megy tovább a balhézás, nem egymást köpködve közelről, na ezt nevezem én felelős állampolgári viselkedésnek.
A bruszt lényege az, hogy betartsuk-e a miniszteri utasítást, miszerint hétszer-nyolcszor negyvenöt perceket tartunk, mintha mi sem történt volna és nem kéne a gyerekeimet tanítanom és megállás nélkül főzni.
Még csak két nap telt el a két hónapból és én már tegnap el akartam költözni Kamcsatkára, de basszus, hát ki sem engednek az országból. 




PS: Ma olvastam egy rettentő viccesnek szánt szösszenetet arról, hogy miután hasztalan próbálod a gyerekedet munkára fogni, elkezdesz felnézni a tanárokra. Szerintem nem is mondok ehhez semmit, ez már ilyen nókomment* (ahogy Marcika mondaná).

* a pontos idézet az, hogy ez már ilyen ómájgád








hétfő, március 16, 2020

ahogy a dolgok vannak

Az első tanításmentes nap azzal indult, hogy az egész tantestület bezsúfolódott a nagyon kicsi tanáriba és heves viták közepette köpködött mindenki a levegőbe.
Kicsit aggódtam, épp előtte olvastam, hogy Olaszországban egyre több a negyven-ötven közötti nagybeteg.
Most cseten folytatódnak a viták, szerdától a discordon tanítunk vagy mi...Orbán szerint a Krétán kéne, de azt csak a kiválasztottak tudják megnyitni jelenleg, szóval hiába szeretné folyamatos ellenőrzés alatt tartani a nemzet napszámosait, a vacak eszközeivel nem fog menni, muhaha.
A gyerekek megkaptàk az első nap feladatait, mi lógtunk és egyelőre csak ének órát tartottunk (szerintem nem kell elkapkodni a fos tankönyvek nézegetését), meghallgattuk az Állatok Farsangját, imádom:

vasárnap, március 15, 2020

Léni különkiadás

Ma rendet tettünk a kisebbik dolgozóban, hogy a gyerekek tudjanak ott tanulni és találtunk egy rakás régi általános iskolás angol, meg egyéb könyvet. 
Több se kellett Lénànak: pár óra múlva már a folyamatos jelenidőt meg a sorszámneveket gyakorolta.
A nagy homeschoolingban csendesen agysebésszé képzi magát, esküszöm. 



PS.: A szavalóversenyen is második lett, ez az ezüstérmes időszaka.

péntek, március 13, 2020

"kínzó kérdés"

Vajon milyen lesz a heti öt digitális testnevelés óra?

nem tudja, tanítja vol.4562389

Azért elhallgatva egyik-másik kollégámat, olykor tényleg megértem a társadalom nagy tanár iszonyát.
Például az egyik tanár nálunk valamelyik nap nem átallotta azt magyarázni, hogy ha iskola bezárásokat rendelnek el (ami szerinte csak azért iszonyú baromság, mert majd később le kell tanítani az elmaradt órákat, semmi köze egy potenciálisan elég veszélyes vírus terjedéséhez), akkor kizárt dolog, hogy ő hajlandó legyen nyáron pótolni az elmaradt tananyagot, majd kiíratja magát a háziorvosával három hétre.
Olyan dühös lettem, hogy azt mondtam neki, hogy én akkor viszont feljelentem táppénz csalásért*. Még azt is a fejéhez vágtam, hogy az emberek elég nagy része egész sokat dolgozik nyáron. Látszott, hogy teljesen fel van háborodva és azt kezdte magyarázni, hogy de ha az egyik folyton lógó kolléganőnk is megteheti, hát akkor ő is.
Jézusom.

Na pontosan ez a légkör az, amitől hányingert kapok és ami miatt folyton menekülni akarok; a fenti csak egy kis epizód az életünkből, most például van egy olyan balhé, hogy az egyik súlyosan nárcisztikus tanár azon mesterkedik (aláírásokat gyűjt, konspirál), hogy egy másik tanárt (akivel valóban nagyon nehéz együtt dolgozni, totál fafejű, problémás és viselkedésében sokszor nagyon hasonlít az ellene áskálódó, súlyosan nárcisztikusra) kirúgjanak.





* nem, nyilván nem fogom, nem vagyok az a feljelentgetős típus, de hogy lehet valaki ekkora ignoráns barom?! Ne zárják be az iskolákat, hogy ő tudjon zavartalanul nyaralni, hát persze.



PS.: Most vettem észre, hogy az előző volt az ötezredik posztom, pezsgőt ide!

PS2: írt a cég, ahol interjúztam, hogy annyira bizonytalan idők járnak, hogy most inkább nem vesznek fel senkit. Pont erre számítottam egyébként, de amúgy se mennék oda, már eldöntöttem.

péntek, március 06, 2020

csütörtök, március 05, 2020

slave to the wage vol.783451299

Hát nem, nem ez lesz az új munkahelyem: ma, a harmadik körben egy rakás dög unalmas  feladatot kellett megcsinálni és jaj, nem, annyira, de annyira nem az én világom ez a más emberek pénztárcahízlalása lojális dolgozóként...és ilyenkor jön az, hogy rájövök, hogy bizony tanítani szeretek a legjobban, csak valahogy úgy kéne egy tanári főállás, hogy ne a közoktatásban legyen, de ne is csilivili magániskolában burzsuj diàkokkal és hisztis anyukáikkal. Eh, nem tudom.
A munkás dilemmám, úgy tűnik, örök.

szerda, március 04, 2020

A drága tanítónő nagy nehezen elengedte Marcit olvasóversenyre (az a szórakozása, hogy nem engedi versenyezni, mert...nos, nem tudjuk miért. Mert nem szereti?*), aki szépen, ügyesen meg is nyerte, Léna lett a második (ugyanolyan jól olvasnak amúgy).
Marcuskám aztán nagyon frappánsan megfogalmazta, hogy mi a gond ezzel: szerintem A. néninek ez tök égő.


* de, tudjuk persze: mert izgága, idétlenkedő fiú, azokat meg a tanító nénik nem tudják jól idomítani.


update: Ma az egyik szervező tanítónő odajött hozzám ódákat zengeni a gyerekek csodás olvasásáról, nagyon büszke vagyok.

csütörtök, február 27, 2020

slave to the wage vol.5643789

Extra cukin fogadtak ma minden osztályban a hiányzás után: rögtön el is fogott a kétség, na meg szörnyű bűntudatom támadt, hogy én itt állások után kajtatok folyton, a diákok meg azt magyarázzák, hogy mennyire hiányoztam és jaj, de rossz volt másokkal angolozni, meg de jó, hogy nálam fognak érettségizni. Brühühű.


szerda, február 26, 2020

slave to the wage vol.5643892389

Na tessék, nem bírok magammal: jelentkeztem egy elég testhezálló félállásra és nagy hirtelen bekerültem a harmadik körbe, ami egy assessment center; ilyet még úgyse csináltam.
Persze van egy csomó aggályom (pl az abszolút gyászreakció már a gondolatra is, hogy esetleg nem leszünk egy iskolában a gyerekekkel), de abból, amit érzek annak gondolatára, hogy esetleg elmehetek máshova dolgozni (mérhetetlen öröm), arra következtetek, hogy bizony, nagyon rám férne, ha mást csinálnék végre.
Persze simán lehet, hogy nem én leszek a befutó, na meg amúgy is kinyírnak a suliban, ha ilyen közel az érettségihez felmondok (bár azzal érvelhetek, hogy pont felkészítettem a diákjaimat, ágyő), de megpróbálom - nagy bátran pofátlanul sok pénzt kértem, szerintem -, meglátjuk.




PS.: Lénus végül nagyon beteg lett, úgyhogy itthon héderezünk még ma, holnap megyünk megint suliba sajnos.

péntek, február 21, 2020

Léni különkiadás

Léni is beteg, de ő rendületlenül jár iskolába, nem tudom lebeszélni (azzal érvelt, hogy nincs láza, én meg megadtam magam), ma például azért kellett bemennie, mert matekversenyre megy a kis okos majom.
Amúgy is hihetetlenül céltudatos és fegyelmezett, ahogy az egyik tanítónő fogalmazott: ilyen gyerek nincs is.
Fogalmam sincs kire ütött - Marci szerintem pont olyan hebehurgya volt ilyen korában, mint Marcus, én meg ilyen kis neurotikus izé voltam, matekversenyre például biztos nem jártam -, de elég lenyűgöző akarata és tartása van.

kedd, február 18, 2020

Marcus különkiadás

Amint Marci elutazott itthonról (Amszterdamba ment, a mázlista), Marcuska azonnal beteg lett. (Mindig ez van, nem is számítottam másra).
Röpke három órát ültünk az orvosnál - kb az összes tanítványommal összefutottunk -, aki azt jósolta, hogy hamarosan a kislányt (aka Léna) is hoznunk kell majd. (És persze nyilván én is benyaltam valami ebolát, ha már.)
Tudom, nem szép ilyet mondani, de én úgy szeretem, mikor Marcuska beteg (na nem nagyon, csak ha egy kicsit bágyadtka): olyankor elviselhetetlenül aranyos és lehet sokat dajkálgatni, na meg itthon heverészünk együtt.
A nagyfejű kisfiamról jut eszembe, hogy nemrég az iskolában egy jelenet örökre beleégett a lelkembe: Marcuskám kapott kétszáz forintot, hogy vegyen valamit uzsonnára, de mivel sejtettem, hogy az nem sokra lesz elég, így az első szünetben elsétáltam én is a büféhez és mikor odaértem, épp Marcuska állt a néni előtt, szomorúan kétszáznegyven forintos kakaós csigát kérincsèlve. Épp akkor léptem mögé, mikor a büfés néni lekicsinyelte a kétszázasát.
Jaj, olyan megható volt az a kicsi szőke gyerek a megszeppent arcával, a kétszázast morzsolgatva! Nem lehet bírni idegekkel az ilyent. Drága kisfiam!
Azóta napjában háromszor előadom ezt a gyerekeknek, miközben Marcuskát puszilgatom, de persze csak a szemüket forgatják a kis disznók. Néha pont olyan, mintha már tizenhat évesek volnának, én meg a nagymamájuk, rettenet.

péntek, február 07, 2020

ahogy a dolgok vannak

Bár úgy nagyjából minden kapcsolatot megszakítottam a Facebookkal, az emlékeket mindig megnézegetem és ma ezt dobta fel hat évvel ezelőttről:

Nagyon büszke vagyok: "Marci és Léna értelmi képességei, logikai készsége és szókincse kiemelkedő." (ovis félévi bizi:)) - mondtak még szépeket, de ezek tetszettek a legjobban:)

Amúgy meg még mindig a téli depresszióval (és a gyerekek tanítónénijével, de ez egy hosszú sztori) küzdök - egyelőre ő áll nyerésre -, úgyhogy ezért nem írok sosem, na meg a Netflix  szörnyű lustaság, ejjej.


PS: Jut eszembe: a NAT-nál számomra sokkal kiborítóbb, hogy a mi iskolánk aláírt egy megállapodást, hogy ősztől honvédelmi ismereteket tanít, hát hányok, komolyan.
Mi a tökömet csinálok én még ebben az országban, de tényleg?!

szerda, január 15, 2020

Tanulós, tanítós

Sokoldalúság ide vagy oda, ma nekem kellett a gyerekekkel matekozni, hát hú. 
Persze tanultunk már sokszor együtt, de néha, mikor valamit nehezebben fognak fel, a hajamat tépem.
Amikor annak idején a vizsgatanításom volt, azt mondták, hogy túl türelmes vagyok - és tényleg, bármit ezerszer elmagyarázok, nem leszek ideges sosem -, de a saját gyerekeimmel...egy vicsorgó hárpia válik belőlem, jézus.
Ráadásul iszonyú maximalista vagyok, amivel alaposan meg is leptem magam; azelőtt úgy képzeltem, hogy kicsit sem érdekelnek majd a gyerekek eredményei, mert én egy laza, jófej szülő leszek, aztán tessék basszus, már egy matek négyestől is tikkelni kezd a szemem. Fura.

hétfő, január 13, 2020

Apalánya

Imádom, hogy Marci olyan sokoldalú: nagyjából bármit elmagyaráz/megtanít a gyerekeknek; angolt, matekot, helyesírási szabályt, idegen szót, mitológiai alakot, a fizika törvényszerűségeit, a foci szabályait, darts dobási technikákat, csillagképeket, plusz jól énekel, gitározik és zongorázik.
Ma például Lénus nagyon akart készülni a pénteki ének felelésre(!), úgyhogy amint Marci hazaért, már oda is pattant a zongorához (Marci, nem Léna) és együtt csiszolgatták a Házasodik a tücsök című, méltán népszerű dalocskát úgy, hogy Marci zongorázott, Léna énekelt.
Régen azt gondoltam egyébként, hogy ha lesz egy lányunk, akkor állati féltékeny leszek rá, de hála istennek ez fel sem merül, épp ellenkezőleg: hatalmas boldogság nézni, ahogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást, puszilkodnak, viccelődnek, énekelnek, komolykodnak, sakkoznak(!).



Szombat éjjel azt álmodtam, hogy az anyukám újra meghalt és csak zokogtam, zokogtam álmomban, akkor úgy tűnt, egész éjjel.
Azt hiszem, mégsem sikerült teljesen kizárnom az agyamból a színdarabot.

vasárnap, január 12, 2020

Aktív pihenés

Az aktív pihenés halálosan fárasztó, de azért titokban élvezem.
Pénteken elrohantunk a hamarosan bezáró Miniversumba, állatira tetszett mindannyiunknak, azóta a gyerekek előszedték a létező összes sínt és vonatot és azokkal játszanak, én meg terepasztalért könyörgök Marcinak.
Szombaton megnéztük a gyerekekkel az Aranygyapjas kaland című színdarabot, ami egy, a gyerekek által imádott, görög témát dolgoz fel, de fanyalogtak, mert minden második percben dalra fakadt valaki a színpadon. Látszik, hogy az én gyerekeim: pont így utálom az állandó éneklést filmben és színdarabban.
Az előadás után aztán én még elmentem megnézni a Futótűz című darabot, ami nagyon sújtó módon nagyon fontos témát - a menekültek témáját - feszeget.
A kritika azt írta róla, hogy éppen megfelelően adagolja a borzalmakat és nem lesz annyira sok, hogy az ember elzárja a befogadás elől, hát, szerintem velem éppen ez történt, de azért tényleg fontos darab és fontos lenne sokaknak (főleg azoknak, akik soha nem néznének meg egy ilyen - pláne Alföldi - darabot) megnézni.


szombat, január 04, 2020

Dekád

Rájöttem, hogy muszáj visszatekintenem az elmúlt évtizedre, mert például 2010 annyira elképesztő volt: 2010 januárjában (? az nem lehet, nem jön ki, na mindegy, valahogy az év elején) terhes lettem, májusban összeházasodtunk, júliusban hazaköltöztünk Triesztből, augusztusban két húsz kilós bőrönddel, a macskával és két gyerekkel a hasamban elköltöztünk Houstonba, októberben megszülettek a gyerekek.
A gyerekek pár hónaposak voltak, mikor itthon meghalt az apukám, hazajöttem a temetésére 2011 márciusában. Ezután volt egy pár hónapos depressziós időszakom, amit gyógyszerrel sikerült rendbe hozni.
Utána már eseménytelenül csordogált az élet (haha): 2012-ben teljesen váratlanul meghalt Marci főnöke, úgyhogy hirtelen munka nélkül maradt. Egy jófej olasz fizikus viszont "befogadta" egy évre  a pisai egyetemre, úgyhogy szeptemberben eladtuk mindenünket (szerencsére a kocsit is sikerült, abból volt pénzünk repülőjegyre), majd két nappal a gyerekek születésnapja előtt, immár hat bőrönddel, két gyerekkel és a macskával (akit előre kellett küldeni és Londonban éjszakázott) elköltöztünk Pisába. Pisában a gyerekek jártak kicsit bölcsibe, a végére gagyarásztak is valamennyit olaszul, tök jó lett volna maradni, de Marci megnyert egy nagy lóvéval járó, kutatókat hazacsábító ösztöndíjat, aminek nem bírtunk ellenállni és 2013-ban sajnos hazaköltöztünk.
A gyerekek elkezdtek oviba járni, én munkát kerestem (ez a folyamat nálam örökké tart, mint tudjuk), néha találtam is - nemrég megszámoltam: tizenöt munkahelyre vettek fel az elmúlt hét évben.
Nagyjából folyamatosan szenvedtünk a lakásprobléma miatt és szörnyen bonyolult családi tranzakciók, veszekedések, lakásrész eladások után 2017 februárjában végül beköltöztünk a házunkba, ami változatlanul fantasztikus-csodálatos-nagyszerű.
A gyerekek már itt ballagtak az oviból és 2017-ben elkezdték az iskolát, amiért nem rajongunk ugyan, de alsónak elmegy...
2018 februárja óta dolgozom az itteni gimnáziumban, amit a sok nyávogás ellenére azért viszonylag szeretek, a diákokkal kifejezetten jóban vagyok, szóval elmegy, bár engem nehéz boldoggá tenni, olyan nyughatatlan vagyok, na meg az iskolai állapotok közismerten rémesek, hogy a fizetésről ne is beszéljek.
2018 áprilisában meghalt drága Fanni cicám, júniusban az apai nagymamám.
Szintén 2018 februárjában kezdtem a szakfordítói szakot, amiért 2019 júliusában kaptam diplomát, 2018 őszén pedig megszületett a drága unokahúgom, aki most már jár és gagyarászik.
A diplomával a zsebemben félállásba kértem magam, úgyhogy idén ősztől emberi mennyiséget dolgozom embertelenül kis fizetésért. Fordítói munkám eddig nem nagyon volt, bár épp most csinálok egy próbafordítást. Amúgy természetesen megállás nélkül azon agonizálok, hogy valójában nem akarok én fordító lenni, de mondom, nekem ez a tévelygés a keresztem és gyanús, hogy most már életem végéig cipelnem kell.
Tíz év alatt jártunk Houstonban, New Orleansban, Galvestonban, én egyedül New Yorkban, rengeteg olasz városban, Londonban, Oxfordban, Cambridge-ben, Párizsban és néhány másik francia városban, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Edinburgh-ban, a Balatonon és egyéb magyar városokban.
Összességében nagy kaland volt az elmúlt tíz év, 2030-ban gyanítom, hogy unalmasabb beszámolót írok majd.


csütörtök, január 02, 2020

Boldogujj

Tudom, tudom, évértékelő. Meg Edinburgh. De hát én már jó ideje Rettenetesen Lusta Blogger (RLB) vagyok, csak nyamvadt beszámolókra futja, úgyhogy nem is számolok be semmiről, inkább elmesélem, ahogy túlcsordult a szívem, amikor Marcus a repülőn elaludt az ölemben.
Én csak ültem ott az ölemben a nagy szőke fejével (tök nagy feje van tényleg) és azon gondolkoztam, hogy ennyire nagyon nem is lehet szeretni senkit, meghalok nyomban a sok-sok szeretettől.
Szerintem egész jó lesz ez az új évre, teszek még képeket is, ha már a szavak most rosszul mennek.