Egy szegény háziasszony panaszai

Mióta a Harry Pottert olvasom, nem Paris Hilton akarok lenni, hanem boszorkány, különösen mióta olvastam, hogy ők egyetlen varázspálca suhintással összepakolnak vagy vacsorát főznek.

Dobble

A gyerekekkel új szenvedélyünk van: a Dobble. Ma annyit nevettünk játék közben, hogy Léna a halálán volt a hasfájástól.

ahogy a dolgok vannak

Marci tegnap elutazott Triesztbe egy fontos fizikus születésnapi konferenciájára (nem viccelek, nemcsak síelős és sörözős, hanem születésnapi konferencia is van).
Vicces, hogy Olaszország - és különösen Trieszt - az egyetlen úticél, amit nem irigylek sosem. (Jó, hát ha mondanák, hogy holnap indulunk Rómába, akkor eléggé örülnék azért, na.)
Mondjuk egyedül gályázni a gyerekekkel mindig elég kemény, bár az olyan jó, hogy a tanulással például semmi gondunk: a Facebook csoportban az osztálytársak szülei mindig sivalkodnak verstanuláskor, hát, az én gyerekeim kb kétszer elolvassák a hat versszakos verseket, aztán már fel is mondják frissen, gyorsan. Más tárgyakat is pikk-pakk megtanulnak, tök jó memóriájuk van.
Nekem mondjuk meggyőződésem, hogy az embertelen mennyiségű olvasásnak köze van ezekhez a dolgokhoz, de sosem merek másnak erről arcoskodni, csak itt a blogban.

Igazából rettentő büszke vagyok rájuk, meg annyira menő, hogy itt vannak kilenc évesen és a fellelhető ifjúsági- és gyerekirodalom nagyon nagy részét már bekebelezték és nekünk igazán semmit nem kellett tennünk ezért, csak venni a könyveket (nem merem kiszámolni, hogy mennyit költöttünk könyvekre mióta élnek), meg beíratni őket  a könyvtárba.
Sokat gondolkozom azon is, hogy annak vajon van-e köze az olvasásmániájukhoz, hogy amíg meg nem tanultak beszélni, addig vallásosan olvastam fel nekik kb egész nap - de szó szerint, órákon át, iszonyat sok verset, mesét - úgy két hónapos koruktól.
Gondolom ezt sose tudom meg, de mindenesetre bízom benne, hogy elég sokáig kitart ez a szenvedély.
Amúgy van egy tanítványom - mióta megvannak a gyerekek, ő az első -, itt nálunk tanítom és a gyerekeim szerencsére már elég nagyok hozzá, hogy óra közben ne nyaggassanak.
Nagyon élvezem most a magántanítást: a suliban nagyon kevés a sikerélményem, úgyhogy a tanítványokból kell most már töltekeznem.
Fordítani egyelőre nem fordítok és sajnos folyamatosan az motoszkál a fejemben, hogy olyan nagyon nincs is kedvem hozzá, nem nekem való, nem vagyok elég jó és valahogy mindig arra jövök rá, hogy az összes szívás és nehézség ellenére legjobban a tanítást élvezem, na meg a tanítás az, amit elég jól megtanultam és amiben van már vagy húsz év tapasztalatom.

"Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?"

Tulajdonképpen mókás*, hogy Marcust órai munka egyessel fenyegetik olvasásból, mert olvasás órán a pad alatt egy izgalmas könyvet OLVAS.

*Marci szerint ez egy tök jó Monty Python jelenet lehetne. 

(Vajon azért is megbüntetnék ha matek órán titokban integrálna? Fogas kérdés...)

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Jaj, Marcus, nem akarsz velem angolozni? Mások ölnének egy házi angoltanárért!

ahogy a dolgok vannak

Marcuskám igazi anyaszomorító: ma annyit sírtam miatta, mint annak idején, mikor egybeértek az éjszakai etetések és egy órákat aludtam éjjel.
Már megint belekeveredett valami hülye balhéba az osztályban, én meg jól összerúgtam a port az érintett anyukával és mikor elkezdett arról beszélni, hogy micsoda szörnyek a gyerekeim, rácsaptam a telefont.

Ej, leszek-e valaha bölcs és magabiztos felnőtt?
És mért nem szólt valaki, hogy gyereket nevelni ennyire nehéz?

9 éves Szépek

Mindannyian öregszünk, na.