Ma a kedvenc csoportom óra végén nyivákolt, hogy maradjak én velük még a plusz három órájukon is - négyen tanítjuk őket, nyelvi előkészítősök, napi ezer angolórájuk van -, hát teljesen elolvadtam, nagyon szeretem őket, a kedvencem tök olyan, mint Marcus (esküszöm, még hasonlítanak is), nagyon jó fej gyerek, eredeti gondolatokkal, jó humorral, öniróniával. Alapvetően az egész csoportot szeretném örökbe fogadni, de mondjuk három gyerek is elég lesz kezdetnek, irtó helyesek.
Végül egyébként szerencsére nem lett senki covidos - vagy addigra már nem mutatta ki a teszt, ki tudja, én olyan furán éreztem magam, mint még soha -, ma már dolgoztam (Marci még elég beteg) és ilyen hosszú hiányzás után (másfél hétig itthon voltam!) általában nehéz újra összerántani a csoportokat, most sem volt egyszerű, de egész rendesek voltak, bár nagyon elkényelmesedtek akiknek sok angolórája elmaradt, hát igen, így megy ez.
Ma elképedve vettem észre, hogy vittem magammal esernyőt; szerintem ez annak a jele, hogy végképp felnőttem. Ha elkezdek nagypárnán aludni, az szerintem majd azt jelenti, hogy végérvényesen megöregedtem. Rémisztő.
El ne olvassátok a Firefly Lane második részét! (A sorozatnak már az első része is eléggé különbözött a könyvtől, de gondolom, ha folytatják, hasonló lesz az irány, mint a könyv sztorija, ezért nem is spoilerezhetek itt.) Tragikusan szar, tele hiteltelen pátosszal és sorsfordulattal, na meg túlvilági szerettekkel, jesus.
