És még nem is meséltem, hogy a babák voltak dokinál, ahol kiderült, hogy Léna a nem koraszülött, átlag babánál is jóval hosszabb. Szegény, remélem nem lesz 190 fölötti, egy lánynak az azért nem olyan jó. Egy csomó családtag jó magas (mi ketten is), úgyhogy van esélye rá...Persze lehet keresett modell, híres kosaras meg ilyenek, nade én állatorvosnak szánom. Vagy orvosnak. Vagy fizikusnak. Egy ideje az a mániám, hogy nem Marcika utánozza majd a papát a fizikusságban, hanem Léna...hogy örülne a sok fizikus fickó egy ilyen szép lánynak.
vasárnap, március 13, 2011
"Meg mondd mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén" vol. 98251064372
Panka drága, ez borzasztó, csak azt tudom mondani, amit most biztos mindenki, hogy Marci - Léna fantasztikusan édesek, meg nagy Marci is nagyon klassznak tűnik, meg ti így mind együtt... és a borzasztóság közepette nagyon jó, hogy ez vesz körül.
Igen, csodás, hogy vannak a babák meg Marci, nehéz is nekem most ez az egész, mert nagyon skizofrén állapot, hogy igazából minden szép és jó, pedig nem...
Szóval igen, jó itthon. Rossz itthon. Furcsa. Nehéz. Fájdalmas. Szép. Jó. Izgalmas. Fú, ez olyan, akár az élet.
Igen, azt hiszem Budapest az a hely, ahol bármi történik, én mindig kamasznak érzem magam, zenét hallgatva ábrándozom a hatoson, a héven, a buszokon, kirakatüvegekben nézegetem az új frizurám, a napsütötte sávon sétálva nem gondolok semmire, csak jó erősen beleszagolok a tavaszba, nagyon rég nem láttam ennyi embert és mégis, rég voltam ilyen egyedül, nem, igazából még sosem voltam ilyen egyedül, de azért persze az agyam leghátsó zugában mindig ott motoszkál, hogy van valahol, messze-messze, egy Férfi, két Baba és egy Macska. Szóval van egy Család.
Ma elmeséltem a bátyámnak, hogy valami szerelmi bánat kapcsán egyszer hosszan álltam a Margit hídon és gondolkodtam, hogy na, én akkor leugrom, kész, ennyi volt, viszlát.
Emlékszem, ahogy méláztam, hogy leugorjak-e, hirtelen bevillant, hogy ezt nem tehetem meg az anyámmal. Igen, azt hiszem ebben a történetben legjobban a nagymamámat sajnálom.
Igen, csodás, hogy vannak a babák meg Marci, nehéz is nekem most ez az egész, mert nagyon skizofrén állapot, hogy igazából minden szép és jó, pedig nem...
Szóval igen, jó itthon. Rossz itthon. Furcsa. Nehéz. Fájdalmas. Szép. Jó. Izgalmas. Fú, ez olyan, akár az élet.
Igen, azt hiszem Budapest az a hely, ahol bármi történik, én mindig kamasznak érzem magam, zenét hallgatva ábrándozom a hatoson, a héven, a buszokon, kirakatüvegekben nézegetem az új frizurám, a napsütötte sávon sétálva nem gondolok semmire, csak jó erősen beleszagolok a tavaszba, nagyon rég nem láttam ennyi embert és mégis, rég voltam ilyen egyedül, nem, igazából még sosem voltam ilyen egyedül, de azért persze az agyam leghátsó zugában mindig ott motoszkál, hogy van valahol, messze-messze, egy Férfi, két Baba és egy Macska. Szóval van egy Család.
Ma elmeséltem a bátyámnak, hogy valami szerelmi bánat kapcsán egyszer hosszan álltam a Margit hídon és gondolkodtam, hogy na, én akkor leugrom, kész, ennyi volt, viszlát.
Emlékszem, ahogy méláztam, hogy leugorjak-e, hirtelen bevillant, hogy ezt nem tehetem meg az anyámmal. Igen, azt hiszem ebben a történetben legjobban a nagymamámat sajnálom.
ha-ha-ha-halál
Kevés olyan fájdalmas aktus van szerintem, mint egy halott ruháit pakolni; mi egyelőre nem is csináltunk nagyon semmit (főleg az apámról beszélgettünk pakolás címén), de nekem már akkor görcsbe rándult a gyomrom, mikor beléptünk a lakásba és a fogason ott lógott az apukám kabátja.
Meg is egyeztünk a bátyámmal, hogy sose szerettük igazán azt a lakást - én kifejezetten utáltam, mióta az anyám meghalt (és az apukám az összes ruháját ugyanott és ugyanúgy tartotta, ahogy akkor voltak, mikor még élt), most meg leginkább örökre bezárnám, hogy sose lássam többet, de sajnos muszáj lenne holnap is elmenni oda, iratokat szortírozni, régi ruhákat, lomokat pakolni, kidobni.
Az egyetlen jó az egészben az, hogy találtam egy csomó régi fényképet.
Olyan nehéz ez az egész. Valahogy a legtöbb ember nemigen gondol a halálra, már-már halhatatlannak érzi magát, sőt, azt képzeli, hogy a szerettei se halnak meg sose. A halálról beszélni sem illik, az öregség és betegség sokszor egyenesen szégyenletes dolog. Az öngyilkosság meg aztán végképp elképesztő (tényleg az); néhány idegen (fogorvos, fodrász) már kifaggatott, hogy mi történt - merhogy ikerbabák anyukája miért jön haza tíz napra csak úgy - és amikor behatóbban elmeséltem, mert rákérdeztek, én meg többé-kevésbé őszinte vagyok, akkor látszott a szemükben, hogy na, ezt nem akarták tudni. Úgy látom az emberek egy ráknak, vagy agyvérzésnek sokkal jobban örülnének, valahogy az öngyilkosság az olyan illetlen dolog, amiről csak szemlesütve szabad beszélni.
Nyilván azt gondolják, hogy nekem kínos, vagy hogy bűntudatom van, pedig egyikről sincs szó. Néha én magam is megijedek, hogy mennyire higgadtan tudom szemlélni azt, ami történt. Azt hiszem az anyám halála óta vagyok ilyen racionális jégcsap; akkor valahogy belém fagyott minden szomorúság.
Amikor utoljára beszéltem az apámmal és panaszkodtam neki, hogy rosszul érzem magam (még sírtam is), meg antidepresszánst szedek, meg szorongok, akkor teljesen felháborodott és azt mondta, hogy nemsokára össze fogod szedni magad, mert neked vannak a legjobb idegeid a családban. (Tudom, tudom, milyen lehet akkor a többi családtag. De nem szól be senki, jóvan? A bloghisztim csalóka és tényleg igen jól bírom a gyűrődést.) Azóta is sokat gondolok erre a mondatra, olyan, mint valami útravaló.
Meg is egyeztünk a bátyámmal, hogy sose szerettük igazán azt a lakást - én kifejezetten utáltam, mióta az anyám meghalt (és az apukám az összes ruháját ugyanott és ugyanúgy tartotta, ahogy akkor voltak, mikor még élt), most meg leginkább örökre bezárnám, hogy sose lássam többet, de sajnos muszáj lenne holnap is elmenni oda, iratokat szortírozni, régi ruhákat, lomokat pakolni, kidobni.
Az egyetlen jó az egészben az, hogy találtam egy csomó régi fényképet.
Olyan nehéz ez az egész. Valahogy a legtöbb ember nemigen gondol a halálra, már-már halhatatlannak érzi magát, sőt, azt képzeli, hogy a szerettei se halnak meg sose. A halálról beszélni sem illik, az öregség és betegség sokszor egyenesen szégyenletes dolog. Az öngyilkosság meg aztán végképp elképesztő (tényleg az); néhány idegen (fogorvos, fodrász) már kifaggatott, hogy mi történt - merhogy ikerbabák anyukája miért jön haza tíz napra csak úgy - és amikor behatóbban elmeséltem, mert rákérdeztek, én meg többé-kevésbé őszinte vagyok, akkor látszott a szemükben, hogy na, ezt nem akarták tudni. Úgy látom az emberek egy ráknak, vagy agyvérzésnek sokkal jobban örülnének, valahogy az öngyilkosság az olyan illetlen dolog, amiről csak szemlesütve szabad beszélni.
Nyilván azt gondolják, hogy nekem kínos, vagy hogy bűntudatom van, pedig egyikről sincs szó. Néha én magam is megijedek, hogy mennyire higgadtan tudom szemlélni azt, ami történt. Azt hiszem az anyám halála óta vagyok ilyen racionális jégcsap; akkor valahogy belém fagyott minden szomorúság.
Amikor utoljára beszéltem az apámmal és panaszkodtam neki, hogy rosszul érzem magam (még sírtam is), meg antidepresszánst szedek, meg szorongok, akkor teljesen felháborodott és azt mondta, hogy nemsokára össze fogod szedni magad, mert neked vannak a legjobb idegeid a családban. (Tudom, tudom, milyen lehet akkor a többi családtag. De nem szól be senki, jóvan? A bloghisztim csalóka és tényleg igen jól bírom a gyűrődést.) Azóta is sokat gondolok erre a mondatra, olyan, mint valami útravaló.
péntek, március 11, 2011
Feljegyzések a Megpróbáltatások Házából
Önző disznóság, én tudom, de mikor láttam a tévében a japán földrengés képeit, akkor bizony borzongatóan belém nyilallt, hogy milyen szerencsés is vagyok tulajdonképpen. Még akkor is, ha életem történéseinek elég nagy részét hallgatva iszonyodva néz rám a legtöbb ismerősöm.
Erről jut eszembe: a horoszkóp az szerintem bődületes marhaság, de mivel az emberek saját személyiségüket illetően általában a sötétben tapogatóznak, ezért nagylelkűen hagyom nekik, hogy ilyen idegesítő mondatokkal definiálják önmagukat, hogyaszongya egy kosnak hogy mondhatja, hogy várjon? meg hogy olyan bosszúálló vagyok mint egy igazi skorpió...nade.
Nekem egyszer megcsináltak valami hipertudományos horoszkópelemzést (biztos elmeséltem ezt itt már, évek óta ugyanazt lököm, nyilván), voltak benne ezek a házak, hogy Szerelem Háza, meg Gazdagság Háza, meg még mások is, de fogalmam sincs, nem emlékszem és pontokat osztogattak ezekben a házakban, aszerint, hogy mennyi x házhoz kötődő esemény lesz majd az ember életében.
Na most nekem sehol sem volt semmilyen pontom, csak és kizárólag a Megpróbáltatások Házában, de ott baromi sok. Fel is háborodtam és tiltakozásomnak adtam hangot, mire a fiú, aki csinálta az elemzést, azzal próbált csitítgatni, hogy meg is érdemled ennyi életenergiával.
Erről jut eszembe: a horoszkóp az szerintem bődületes marhaság, de mivel az emberek saját személyiségüket illetően általában a sötétben tapogatóznak, ezért nagylelkűen hagyom nekik, hogy ilyen idegesítő mondatokkal definiálják önmagukat, hogyaszongya egy kosnak hogy mondhatja, hogy várjon? meg hogy olyan bosszúálló vagyok mint egy igazi skorpió...nade.
Nekem egyszer megcsináltak valami hipertudományos horoszkópelemzést (biztos elmeséltem ezt itt már, évek óta ugyanazt lököm, nyilván), voltak benne ezek a házak, hogy Szerelem Háza, meg Gazdagság Háza, meg még mások is, de fogalmam sincs, nem emlékszem és pontokat osztogattak ezekben a házakban, aszerint, hogy mennyi x házhoz kötődő esemény lesz majd az ember életében.
Na most nekem sehol sem volt semmilyen pontom, csak és kizárólag a Megpróbáltatások Házában, de ott baromi sok. Fel is háborodtam és tiltakozásomnak adtam hangot, mire a fiú, aki csinálta az elemzést, azzal próbált csitítgatni, hogy meg is érdemled ennyi életenergiával.
csütörtök, március 10, 2011
ahogy a dolgok vannak
Az előző undok postomat levettem, úgy döntöttem, hogy semmi értelme undokoskodni, éljen a világbéke, ilyenek.
Léna otthon kapott fülbevalót - a babák rettenetesen hiányoznak, folyton a képeiket nézegetem -, én meg itt jetlagezek.
Hazafelé hihetetlen bunkó magyarokkal találkoztam, tanuljátok meg feleim, egyedül a magyarok ordítanak hangosan a reptereken, ja és onnan is könnyű felismerni őket - ha véletlenül éppen nem ordítanak -, hogy mindig nagyon színes, feliratos cuccokban mászkálnak, lehetőleg a táskájuk is rózsaszín és óriási pipa van rajta, vagy valami nagyon szuper márkát hirdető felirat.
A repülőn megnézhettem volna az összes Oscar-díjas filmet (ez most nagy vagy kis o? passz), de természetesen az én kistévém bedöglött, így bánatomban aludtam és azt álmodtam, hogy mennem kell etetni, cseng a fülem még mindig a gépzúgástól, Dé nemtom hogy viseli majd ezt, mikor már végre híres pilóta lesz (hamarosan). Itthon azonnal vettem Magyar Narancsot, kaptam Túró Rudit (ez nagy t és r, mer fontos dolog) és megyek fogorvoshoz, kozmetikushoz meg fodrászhoz, hát igen, a jó a rosszban, ugyebár, látom a körutat is juhéj, meglátogatom a bátyámékat, moziba megyek Dével, kialszom az első három gyerekezős hónapot, csak a temetés, csak azt tudnám feledni...de nem lehet.
A bátyámmal próbáljuk rekonstruálni édesapám élete utolsó pár napját, nem értjük az egészet, meg vagyunk döbbenve, haragszunk, de ettől persze nem változik semmi.
Tegnap este álomba sírtam magam azzal a gondolattal, hogy azon a bizonyos keddi napon a bátyám aggódva, ajándék pogácsával a táskájában ment az apukámhoz, aki mindeközben az égvilágon mindenre fittyet hányva kiugrott az ablakon.
Léna otthon kapott fülbevalót - a babák rettenetesen hiányoznak, folyton a képeiket nézegetem -, én meg itt jetlagezek.
Hazafelé hihetetlen bunkó magyarokkal találkoztam, tanuljátok meg feleim, egyedül a magyarok ordítanak hangosan a reptereken, ja és onnan is könnyű felismerni őket - ha véletlenül éppen nem ordítanak -, hogy mindig nagyon színes, feliratos cuccokban mászkálnak, lehetőleg a táskájuk is rózsaszín és óriási pipa van rajta, vagy valami nagyon szuper márkát hirdető felirat.
A repülőn megnézhettem volna az összes Oscar-díjas filmet (ez most nagy vagy kis o? passz), de természetesen az én kistévém bedöglött, így bánatomban aludtam és azt álmodtam, hogy mennem kell etetni, cseng a fülem még mindig a gépzúgástól, Dé nemtom hogy viseli majd ezt, mikor már végre híres pilóta lesz (hamarosan). Itthon azonnal vettem Magyar Narancsot, kaptam Túró Rudit (ez nagy t és r, mer fontos dolog) és megyek fogorvoshoz, kozmetikushoz meg fodrászhoz, hát igen, a jó a rosszban, ugyebár, látom a körutat is juhéj, meglátogatom a bátyámékat, moziba megyek Dével, kialszom az első három gyerekezős hónapot, csak a temetés, csak azt tudnám feledni...de nem lehet.
A bátyámmal próbáljuk rekonstruálni édesapám élete utolsó pár napját, nem értjük az egészet, meg vagyunk döbbenve, haragszunk, de ettől persze nem változik semmi.
Tegnap este álomba sírtam magam azzal a gondolattal, hogy azon a bizonyos keddi napon a bátyám aggódva, ajándék pogácsával a táskájában ment az apukámhoz, aki mindeközben az égvilágon mindenre fittyet hányva kiugrott az ablakon.
hétfő, március 07, 2011
csütörtök, március 03, 2011
ööö
Ma reggel arra gondoltam, hogy kéne még egy gyerek. Meg tudom magyarázni: kell a családi utánpótlás, annyi haláleset történt nálunk, olyan kevesen lettünk. De mi van, ha megint ikrek lesznek? Ööö...hümm. Jaj. Majd esetleg kéne még egy gyerek.
szerda, március 02, 2011
még mindig szülős
Folyton azon gondolkodom, hogy más emberek szülei miért nem halnak meg agydaganatban, miért nem lesznek öngyilkosok, miért vannak ott nekik, miért, miért, miért?
Aztán hirtelen szégyenkezve elvetem a gondolatot, hiszen nagyon sok embernek soha, egyetlen percig sincsenek szülei, vagy börtönben vannak, vagy megölik őket, vagy megerőszakolják őket, vagy verik őket, vagy terrorizálják őket. Sok ember szülei érzéketlenek és le se köpik a gyerekeiket, nagyon sok gyereknek nincs mit enni, nincs mit felvenni, nem jár iskolába; úgyhogy igenis szerencsés voltam a szüleimmel sok éven át.
Éjjel amikor a plafont bámulom, muszáj erre gondolnom, hogy ne érezzem magam iszonyatosan árvának.
Aztán hirtelen szégyenkezve elvetem a gondolatot, hiszen nagyon sok embernek soha, egyetlen percig sincsenek szülei, vagy börtönben vannak, vagy megölik őket, vagy megerőszakolják őket, vagy verik őket, vagy terrorizálják őket. Sok ember szülei érzéketlenek és le se köpik a gyerekeiket, nagyon sok gyereknek nincs mit enni, nincs mit felvenni, nem jár iskolába; úgyhogy igenis szerencsés voltam a szüleimmel sok éven át.
Éjjel amikor a plafont bámulom, muszáj erre gondolnom, hogy ne érezzem magam iszonyatosan árvának.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)