"Love is too weak a word for what I feel - I luuurve you, you know, I loave you, I luff you, two F's, yes I have to invent, of course I - I do, don't you think I do?"

...és akkor én mondtam a tesóméknak, hogy elköltözöm veled Triesztbe. De erről te még akkor nem tudtál...

De végül én mondtam, hogy gyere velem.

Hát persze, persze, de szerintem annyira egyértelmű volt, hogy együtt kell lennünk az első perctől, hogy csodálkoztam volna, ha nem mondod. 

Nem vagyok az az ömlengős típus, szóval csak simán hálát adok az égnek, hogy ilyen szerencsém van (lányok, akiknek eddig nem volt: nekem se volt egészen 34 éves koromig (sőt), szóval szerintem maga vagyok az inspiráció). 

Holnap lesz a negyedik házassági évfordulónk és ez az egész nekem még mindig elég elképesztő: amikor találkoztunk, már teljesen biztos voltam benne, hogy sem normális kapcsolatom, sem gyerekeim nem lesznek soha, aztán tessék, most van mindenem. 

Pedig a környezetemben nagyjából mindenki kifejezetten az ellendrukkerem volt, mikor előálltam azzal, hogy külföldre költözöm valakivel, akit öt perce ismerek - őszintén szólva szerintem állati mázlink volt egymással, de én a véletlenben meg a szerencsében hiszek, nem a sorsban. (Jó, mondjuk jogosan aggódott mindenki, tekintve, hogy előszeretettel jártam azelőtt mindenféle módon bántalmazó pszichopatákkal.)

Egyébként sokat gondolkozom azon, hogy ha majd a gyerekeim csinálnak ilyet és állatira fogom félteni őket a csalódástól, meg a rossz döntésektől, meg a bántalmazó pszichopatáktól, akkor semmilyen alapom nem lesz sajna prédikálni. Hát így megy ez. 

“The bottom line is that blogging is like sex. You can’t fake it. You can’t fake passion. You can’t fake wanting to engage with the public. If you do, it will ultimately be an unsatisfying experience for both the blogger and their readers.”

Az egész bloggerlétem amolyan mániás-depressziós jellegű az epizódok igen gyors váltakozásával: időnként minden témát a ki a szart érdekel ez-kategóriába sorolok és messze elkerülöm a blogomat, vagy csak semmitmondó izékről írok benne (ahogy most is; mert egy grafomán  a leszálló ágban is grafomán, valahogy folyton füstjeleket kell adnia), illetve megesik az is, hogy reggel és délután még lelkesen őrizgetek álmokat, történéseket, gondolatokat meg a nagy kis lelkem rezdüléseit, hogy majd ezeket jól leírom, aztán estére a lelkesedésem méla iszonyba csap át, mondván ki a szart érdekel ez.

Aztán vannak a csicsergős, mániás napok, mikor az égvilágon mindent le akarok írni (ezekből mostanában azért kevesebb van) és mikor elmúlik a késztetés, vagy leírom amit akartam, akkor a depressziós bloggerénem sötét iszonnyal szégyenkezik a mániás miatt. 

Szövevényes a bloggerlélek, én mondom, feleim.





PS: Hogy a bloggerlélek még mélyebb bugyraiba is betekintést nyerjetek, adalékként szeretném elmondani, hogy időnként mélyen elkeseredem azon, hogy nálam nem kommentel senki.
Aztán rájövök, hogy nálam nem lehet kommentelni. 

slave to the wage vol.465732289066

Bírom azokat az álláshirdetéseket, ahol a munkáltató azzal próbál csalogató lenni, hogy a hirdetésben fantasztikus és modern irodát emleget meg esetleg némi béren kívüli juttatást (a versenyképes fizetésről ilyen esetekben mélyen hallgatnak); mindig elképzelem, hogy ez bizonyára annyit jelent, hogy valami ablaktalan teremben kell ülnöd századmagaddal, miközben ihatod a céges vizet meg van kávéautomata, ahol csak ötven forint a cappuccino. Ja, igen, majdnem kifelejtettem: az is nagyon tetszik, amikor az "amit kínálunk" rovatban csak az szerepel, hogy jó hangulatú csapat. Ebben az esetben szerintem biztosra veheti az ember, hogy minimálbért fog kapni és a humorherold kollégái minden nap az őrületbe kergetik majd.

Ej, nem tudom mit akarok én a munkaügyeimtől, elkeserítő az egész. Külföldön legalább egyértelmű volt: nem tudok dolgozni és kész. 

Kieg.az előzőhöz

Jajmár, olyan undok, cinikus alak vagyok. Tök helyes kis ünnepséget rittyentettek a nénik (leszámítva a folyamatos fotózást - ami nem túl intim szerintem, ráadásul utálom is), a gyerekek énekeltek, verset mondtak, puszikat adtak, kaptam virágot is, amit aztán Marcus lelkesen körbehurcolt az oviban azt rikoltozva, hogy nézd milyen szép virágot kaptam! 

Ebből azért arra következtetek, hogy az anyák napi ünnepség miértjét még némi homály fedi...

spoiler

Mivel a gyerekek hókuszpókuszos oviba* járnak (van szeretet-vers meg mese-gyertya meg talpon át belélegzett fehér fény) ezért a ma délutáni anyák napi parti is hókuszpókuszos lesz: mivel az óvó nénik szerint ez egy rettentő intim ünnep, ezért, ha jól értem, az anyák elvonulnak majd gyermekeikkel egy sarokba, ahol a gyerekek előadják nekik az anyák napi verseket (amiket hetek óta minden este előadnak nekünk, khm), tehát ez egy olyan ünnepség, ami simán lenyomható itthon is, kissé intimebben, hát izé...tudom, spoiler vagyok, de most micsináljak, Vekerdy is megmondta, hogy töltsünk minél kevesebb időt az oviban és ne kényszerítsük a gyereket folyton arra, hogy az ovis eseményekről tartson beszámolót, na, hát akkor meg minek ovi után egy sarokban üldögélve verselni?

Mondjuk állati cukik, ahogy előadják a kis verseiket, szóval végülis szívesen üldögélek egy sarokban és hallgatom őket, csak egy itthoni sarok akkor már jobb lenne. 

* biztos a hókuszpókusz hivatott elvenni a lakótelepi fíling élét, hiszen ha a gyerekek szeretet-verset adnak elő, akkor már mingyár valami burzsuj környékre képzelhetem magam, ahol van biobolt meg jógastúdió és családállító centrum meg ilyenek. 

slave to the wage vol.452678945

Eh, de minek, minek, MINEK tanítani? 

Keresni nem lehet vele (tudom mit beszélek, ma kaptam fizetést) ha az ember nem éjjel-nappal - vagy teljesen feketén - csinálja, a tanítványok nagyjából szarba se vesznek (pl nekik halál vicces, hogy fél órát késnek arról az óráról, amiért ötkor kelek, mert hihihi, hahaha, hát elfelejtették a reggeli angolt), teljesen kiszámíthatatlan így az élet, nyáron még minimális pénz sincs belőle és iszonyat sok munka, esti készülés, hajnali kelés, vizsgáztatás, tesztírás, rohangálás a városban, á, már most elegem van megint. 

Tudom, menjek a közoktatásba. Hát egy túrót. Csináltam azt is, köszönöm elég volt. 

Én nem azért jártam egyetemre, hogy a más hülyegyerekét fegyelmezzem ahelyett, hogy nyelvet tanítanék - bocs, de nem. Értem, hogy ez szép dolog, meg nagyon meg kell vadulni attól, ha valaki ezt vállalja, de csak halkan merem mondani, hogy úgy kábé a tanárok selejtje maradt ott minden iskolában, ahol volt szerencsém megfordulni - tudom, ti, kedves olvasók, kivételek vagytok, hát legyen úgy, egész biztos, hogy vannak kivételek, helyes, örülök. 

És közben meg persze a tanításban ott vannak azok az örömök, amiért sosem szakadtam el tőle igazán: az a néhány diák, aki végül tényleg megtanul, megszólal, élvezi, nem mondja le, jár órára, megköszöni, érdekli, hisz nekem, nevet a vicceimen.

A baj csak az ezzel az egésszel, hogy én azt hiszem, hogy tényleg értek a tanításhoz, tényleg jól csinálom, sőt, mélyen hiszek is benne, hogy ez fontos dolog, hogy jót teszek azzal az embereknek, ha megtanítom őket A Nyelvre (ne akadékoskodjatok, lássuk be, az angol ma már megkerülhetetlen és kész), de az egész mégis annyira értelmetlen. 

Jézusom de rossz kedvem van ettől. 

"No one you love is ever truly lost"

Ez a szülés után létrejött érzékenységem szerintem már sosem fog elmúlni: befejeztem ma a Paris Wife-ot, ami Hemingway első feleségéről és a párizsi életükről, illetve szomorú szakításukról szól és lehetne nagyon giccses is, de szerencsére inkább tárgyilagos és ahol kell, ott vagy visszafogottan romantikus vagy visszafogottan szomorú, de én mégis sírdogáltam (!!) a héven (!!) a befejezésén, olyan képletesen van megírva annak a szép nagy szerelemnek a vége (milyen hasznos jószág is egy napszemüveg).

Persze nekem ezekről mindig az én nagy és csúnya (és sok! Vagy öt évig szakítottunk, teljesen beteg kapcsolat volt*) Istvános szakításom jut eszembe, az volt annak idején olyan érzés, mintha kitépték volna a szívemet a helyéből és úgy kellene tovább élnem, szétszakított mellkassal; az ilyen fájdalmak persze elmúlnak (szerencsére), de egy illattal, egy számmal, vagy egy jól megírt könyvvel (vagy akár a könyvből egy mondattal) könnyen visszahozhatóak és ha visszajönnek, engem mindig teljes erőből letepernek - félelmetes az ember "érzelmi" memóriája.

* az anyukám mindig azt mondogatta, hogy végigsírom a fiatalságom. Hát, mondjuk úgy húsz és huszonöt éves korom között tényleg nem nagyon csináltam mást a síráson kívül - kár, hogy akkoriban nem blogoltam jobb, hogy akkoriban nem blogoltam, rémes lenne visszaolvasni azt a fajta elkeseredett reménytelenséget, ami meghatározta az egész kapcsolatunkat meg nagyon hosszú ideig az életemet is. 

“Only on the Internet can a person be lonely and popular at the same time.”

Mindig meghatódom, mikor a statisztikából látom, hogy valaki végigolvassa a blogom egy nap alatt - le a kalappal, nyolc év grafomániáját pár óra alatt befogadni nem lehet könnyű - és mindig arra gondolok, hogy a leginkább azok értenek mindent - na jó, hát ne túlozzunk, izé, valamennyit - belőlem, akik erre vállalkoznak, mert ez a blog egy igazi fejlődésregény, mindig mondogattam én ezt, csak egyben ér valamit, a kis töredékek csak semmitmondó és érthetetlen zagyvaságok, nem úgy mint a Dallas, ugye, mer ez itt kérem egy komoly szappanopera, hö. 

tulajdonképpen anyák napi

Erről mindig az jut eszembe, hogy tényleg milyen nehéz jól szeretni a gyerekünket.

ahogy a dolgok vannak

Mikor találkoztunk Marcival, akkor mindenkitől azt hallgattam, hogy jaj, hát biztos nagyon türelmes ember ő, amiért elvisel téged (jaja, nagyon szép véleménye van rólam a környezetemnek), én meg nem győztem röhögni magamban, hogy hát persze, tényleg, hogyne...mert Marci a világ legtürelmetlenebb embere, ez meggyőződésem. 

Ebben mondjuk állatira hasonlítunk, de én sokat javultam, mióta együtt vagyunk: csak nézem a dührohamait kívülről és mindig arra gondolok, hogy én pont ilyen vagyok, mikor ezt csinálom és ez rémes - ezért inkább már nem is csinálom. 

És hogy ezt miért mondom? Tegnap megint elmentem hajnalban tanítani és Marcinak kellett a gyerekeket oviba vinni, amivel nem is volna semmi baj, ha képes volna ruhákat választani nekik, de ez sajnos valamiért borzasztó bonyolult dolog (amikor New Yorkba mentem, akkor előre kikészíttette velem az elkövetkező három nap összes ruháját) és tegnap reggel aztán annyira felhergelte magát ezen a súlyos ruhás problémán, hogy dühében belerúgott a macska kaparófájába, mire erősen megbüntette az Univerzum: eltört a lábujja és most tiszta lila és nagyon fáj, úgyhogy szegény sántítva átkozza magát. 

Valamelyik nap találkoztam egy ikres nővel  a boltban és teljesen őszinte mosollyal azt mondtam neki, hogy szerintem sokkal-sokkal jobb és könnyebb ikrekkel hosszútávon, mint egymás után jövő testvérekkel és azt tanácsoltam neki, hogy ne aggódjon semmin, minden menni fog, bár lehet, hogy jóval később mint a többi gyereknek. Utólag aztán nagyon megörültem annak, hogy én ezt végre így gondolom: nagyon sokáig nagyon haragudtam a világra, amiért nehezített ikres pályán kellett elkezdenem a gyerekezést. 

Meg aztán van még az is, hogy anyák napja alkalmából felhívott a nagymamám - valahogy ő nem érti ezt a mobil dolgot és azt mondta, inkább most hív, mert majd vasárnap biztos nem leszünk itthon - és olyan nagyon rossz érzésem volt attól, hogy neki mennyire fájdalmas lehet, hogy az egyik gyereke már meghalt és mindig olyan suta leszek ettől, meg ilyenkor belém nyilall az apukám halálának egészen különleges szörnyűsége, meg hogy az egészet kitervelte előre és hogy hogyan tud valaki ilyet tenni és hirtelen annyira fáj a szívem, mintha elkezdenék kiszakítani belőlem és aztán az is eszembe jut ilyenkor, hogy mekkora cseles dolog ez a gyász, hogy hányszor van, hogy már azt hiszed, hogy kicsit túl vagy rajta és vidáman mész a napsütötte utcán és akkor egyszer csak beléd markol valami iszonyú fájdalom és csak azt mantrázod, hogy tejóég, az apukám meghalt, az apukám kiugrott az ablakon, de hogyan? miért? És egyáltalán hogy tehet ilyet egy ember, aki éppen az én apukám?