Marcus különkiadás

Az óvó nénik parancsba adták, hogy vigyük Marcust fejleszteni, mert képtelen összpontosítani - ahogy a kedves gyerekorvosunk megjegyezte "mint általában a négy éves kisfiúk" - és ez idegrendszeri fejletlenségre utal, ahogy az is, hogy nem rajzol szinte semmit (ez később gond lehet az iskolában, ezt már én mondom), de amúgy szerintük kiemelkedően okos (Marci erre elmesélte nekem, hogy ő is baromi izgága gyerek volt, valószínűleg azért, mert mindent sokkal hamarabb megértett és megtanult mint mások, aztán unta magát és rendetlenkedett; remélem Marcikánál is ilyen tőről fakadnak a problémák). 

Magamat is meglepő módon nem aggódom ezen különösebben - teljesen lelazultam az utóbbi másfél évben, egész normális anya lett belőlem, fura -, de azért szeretném, ha értő szemmel is megnéznék, mert azért az óvó nénik mégiscsak a komoly nagylány Lénához hasonlítják, aki elképesztően fegyelmezett, képes egész nap egy csiga megrajzolását gyakorolni, meg ilyenek. Tök jó, hogy nem Amerikában vagyunk: ott azonnal ráfognák Marcusra, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavara van és teletömnék gyógyszerekkel, brrr. 

PS.: Egyébként akkor borult a bili, amikor megkérdeztem az óvó néniket, hogy vihetjük-e Marcust jövőre focizni - tényleg kifejezetten tehetségesnek tűnik -, mire elkezdték mondani, hogy még nem alakalmas rá, mert nem tudna mit kezdeni vele egy edző (mert nagyon szétszórt) és amúgy is kevés neki az ovis fejlesztés. Kicsit be is rágtam, mert ha nem kérdezek rá, akkor egy szót se szólnak vagy mi?

“Listen, twenty years ago, it wasn’t so cool to have a calculator watch, right? And spending all day inside playing with your calculator watch sent a clear message that you weren’t doing so well socially. And judgments like ‘like’ and ‘dislike’ and ‘smiles’ and ‘frowns’ were limited to junior high. Someone would write a note and it would say, ‘Do you like unicorns and stickers?’ and you’d say, ‘Yeah, I like unicorns and stickers! Smile!’ That kind of thing. But now it’s not just junior high kids who do it, it’s everyone, and it seems to me sometimes I’ve entered some inverted zone, some mirror world where the dorkiest shit in the world is completely dominant. The world has dorkified itself.”

Ezt a könyvet olvasom; a témának megfelelően időnként jó szatirikus (mikor pl a csajt kiosztják a munkahelyén, mert nem posztol eleget a közösségi oldalakon vagy amikor az egyik kollégája meghívja őt a saját, közösségi oldalon lévő csoportjának valami estélyére és később sírdogálva felelősségre vonja, mikor végül nem megy el), máskor röhejesen didaktikus (mikor hosszú előadást tart valaki arról, hogy ezek a közösségi oldalak elidegenítenek és nem valósak), de mindenképp érdemes egyszer elolvasni, Facebook- vagy szimplán csak netfüggőknek egyenesen kötelező, bár ők pont a függés miatt nem tudnak könyveket olvasni, mert az túl időigényes*.

Szintén ide tartozik, hogy Marci kapott a főnökétől (nyilván nem a főnökétől, hanem mittomén, uniós pénzből) egy tabletet, ami addig nem kapcsol ki, ameddig nézed, meg más ilyen rémisztő feature-jei vannak és én igazán nem vagyok a modern technológia miatt hápogó típus, de néha azért már rosszul vagyok ezektől a dolgoktól, például kifejezetten taszít, ha azt látom, hogy egy pár a metrón egymás mellett ülve, némán a telefonját - nyilván a Facebook-ot - nyögteti, meg ha valaki bejelenti a nagypapája halálhírét egy postban és akkor azt lájkolják (WTF) az ismerősei, rémes.





*és különben is nyilván ezt gondolják a könyvekről: "my problem with paper is that all communication dies with it. It holds no possibility of continuity. You look at your paper brochure, and that's where it ends. It ends with you. Like you are the only one who matters."




PS.: És itt van még egy kedves gondolat a könyvből, hát igen, ez is elég didaktikus, de mégis megfontolásra érdemes:  “Most people would trade everything they know, everyone they know- they'd trade it all to know they've been seen, and acknowledged, that they might even be remembered. We all know the world is too big for us to be significant. So all we have is the hope of being seen, or heard, even for a moment.” 

(s)iker vol.5673428976123

Na jó, hát ezért viszont érdemes betegnek lenni: tegnap sírnivalóan kedvesek voltak a gyerekek az oviból hazafelé, mikor mondtam nekik, hogy nagyon rosszul vagyok és nem maradunk lent focizni: jöttek szépen haza, mindenki szót fogadott, itthon betakargattak, puszilgattak, simogattak, Marcika hozta az orvosi táskát, hogy meggyógyít (az más kérdés, hogy végül főként a könyvespolcunkról lepakolt könyveket húzgálta a fejemen, mondván, hogy majd így nem fáj), Léna pedig azt mondta, mikor kértem, hogy jöjjön gyorsan fogat mosni, hogy bármit megteszek neked. Ó. 

Nem bírom idegekkel az ilyesmit, teljesen kikészülök a meghatottságtól.
Drága Szépek. 

nyaff

Rejtély, hogy mostanában mért kell az összes undorító náthámnak még undorítóbb arcüreg-gyulladásba fordulni.
Úgy érzem magam, mintha egy mély kútban ülnék vattába csomagolt fejjel.

"nekem nincs apukám, anyukám"

És hát még mindig az van néha, hogy fekszem a sötétben a gyerekszobában (vagy másfél éve bent kell lenni elalvásnál, nem akarok beszélni róla) és hirtelen belémhasít az ősmagány, az apukám hiánya (mostanában ez erősebb, mint az anyám hiánya), meg a félelem attól, hogy majd a még élő rokonaim is meghalnak és akkor mi lesz velem, hová lesznek a gyökereim, a szeretteim, az emlékek, amiket elvisznek magukkal?

Igazából már nem sírok ezeken, hanem csak  borzasztóan facsarodik a szívem és néha itt a blogban, együgyű módon próbálom megfogalmazni ezt a teljesen megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan, szűnni nem akaró fájást. 

breaking

Muszáj beszélnem róla (és lejegyeznem az utókor számára): a gyerekeim ma tonhalas-mozzarellás-paradicsomos rucola salátát vacsoráztak. 

Tátott szájjal néztem, ahogy eltűnik a rucola és a paradicsom a szájukban. Elképesztő. 

Különösen Marcikán csodálkozom: eddig kábé csak tejfölös tésztát, kölesgolyót és dinnyét meg pár más gyümölcsöt volt hajlandó megenni különösebb cirkusz nélkül. 

Marcika különkiadás (“You know what my philosophy of life is? That it’s important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.”)

Marcika, mennyit voltatok ma az udvaron?

Fél percet. 

Marcus nagyon vicces fiú. szerintem kifejezetten jó humora van - ami ebben a családban nagyon fontos, mert kapcsolatunk egyik sarkalatos pontja, vagy mittomén, az alapja akár, hogy nagyon sokat röhögünk együtt, ráadásul egészen bizarr humorunk van (én ezt a családomtól "kaptam", szerintem a legjobb örökség). Szerencsére házon kívül se hazudtolja meg önmagát: van egy "jó szövegek"-füzet az oviban, minden második vicceskedés Marcikától származik.

Mivel tudom, hogy csak a humor óv meg a tébolytól*, ezért boldog vagyok, hogy Marcus ilyen kis vicces figura. 

* jójó, Adrian Mole máshogy mondta, de akkor is

"Run away from all your boredom Run away from all your whoredom and wave Your worries, and cares, goodbye All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Reggel elmentem az írásbeli nyelvvizsgára, aztán meg a Női Karriernapra a Bálnába, mert azt szerettem volna megtudni, hogy ki áll a sikeres férfi mögött álló nő mögött (az anyján kívül), de minden négyzetméteren kábé ezer nő téblábolt és piszkosul fáj a torkom meg ömlik a taknyom és alig tudok beszélni, szóval nem voltam igazán tülekedős hangulatban, meg amúgy is: a nyelviskolai kiállítók - az a kettő - tárt karokkal vártak, míg a többiek lepattintottak azzal, hogy IT-st meg mérnököt keresnek (de nőt?!), aki három nyelven beszél (WTF!! Túlzok egy kicsit természetesen, de azért nagyjából ez megy, én komolyan nem értem, hogy kinek van munkája ma Magyarországon és mikor lettek a magyarok ennyire elképesztően képzettek - én speciel úgy vettem észre, hogy angolul se tudnak, nemhogy még más nyelveken).

Aztán volt ilyen, hogy tanácsadás munkába visszaállásról friss anyáknak, tíz óra múlva (oké, megint túlzok, de valami röhejes időpont volt, úgyhogy majd máskor kérek tanácsokat), meg aztán volt olyan cég is, aki aszonta, hogy papíralapú önéletrajzzal ne röhögtessem már, menjek fel szépen az oldalukra, oszt jelentkezzek, hát köszi, a profession-t nézve is remekül meg tudom ezt csinálni, a kedves otthonomból,  csak akkor minek a karriernap, ugye. 

A legnagyobb sor a sminkeléseknél volt (nők, istenem): lehetett volna talpig sminkben csináltatni profi önéletrajz képet, ha akartam volna a többi egymillió nővel egymást taposva vívni a sorban, dehát ne vicceljünk már. 

Szóval remek volt ez a kis rendezvény - még sosem voltam a Bálnában, nézzük a pozitív oldalát -, hazafelé elolvastam a csodálatos kiadványukat is, amiből megtudhattam, hogy a legrosszabbul a tanárok keresnek (szégyen-gyalázat szerintem, na mindegy), hogy szinte csak a LinkedInen keresztül lehet munkát találni és hogy simán lehet az ember csúcsmenedzser, szexdémon és tüni-bündi anyuka egyszerre, csak akarni kell. 

Anyuka nyelvvizsgázik

Minden, de tényleg minden volt nálam: egy játékló lába, egy dobverő, Marcika alsónadrágja, popsitörlő és Léna rajzai, de toll...na toll az nem volt.

PS.: Most hirtelen úgy emlékszem, hogy izgalmamban azt mondtam, hogy 96 éves vagyok.

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

Olvasom a sok kisbabás blogot és olyan fura, hogy nekünk  az összes csecsemős probléma mostanra már történelem: a gyerekek igazi nagy gyerekek már, pont ma reggel összegeztem magamban, hogy mára már teljesen leszoktatták magukat az éjjeli pelenkáról is, simán pisilnek egyedül a bilibe, a babakocsit még tavaly Debrecenben hagytuk, nagytányérból, nagykanállal egyedül esznek, kinyitják az ajtót (kulccsal is!), be tudják kapcsolni a számítógépet (nem örülök, de azért menő), vadul rollereznek, labdát pattogtatnak (Marcika kifejezetten ügyes a labdával, láthatóan jó a gömbérzéke), simán csúszdáznak egyedül, felmásznak bármilyen lépcsőn egyedül, szuper legotornyokat építenek, egyre jobbakat rajzolnak (főleg Léna, ő megszállottan gyakorol), kérdezgetnek a halálról, zseniális szókincsük van, fel tudják sorolni sorrendben a budapesti hidakat, naphosszat énekelgetnek (olaszul is!), épp csak olvasni nem tudnak, komolyan. 

Mennyire elképzelhetetlennek tűnt ez annak idején, te jó ég! És tényleg milyen gyorsan eltelik az idő. 

Én mondjuk nem bánom, egyáltalán nem sírom vissza a csecsemős időszakot: annyival többet lehet kezdeni egy három-négy évessel, mint a csecsemőkkel. Aranyosak a kisbabák, de sokkal-sokkal izgalmasabb most az élet, mert most kezdődik a gyerekezésnek az a része, ami szerintem a legjobb benne: elkezdhetjük megmutatni ezeknek a kicsi embereknek a világot.

Ügyesen ki van találva ez az egész dolog amúgy: így, hogy fokozatosan távolodunk egymástól, nem annyira fájdalmas. Jó, sokszor van, hogy iszonyúan hiányoznak napközben, meg ők is mondják, hogy sírdogáltak utánam, de alapvetően azért mindenki elvan a saját életével - persze most még nagy a szám, de azért már szokott összeszorulni a torkom, mikor arra gondolok, hogy egyszer majd már nem lehet őket csak úgy dögönyözni, meg puszilgatni és ők sem ölelgetnek és puszilgatnak majd, meg titkaik lesznek és elköltöznek itthonról; igaz, még messze van (tényleg gyorsan telik az idő, ez nemcsak nagyanyáink agyszüleménye), de valahogy egyre inkább át tudom érezni, hogy az elengedés nagyon nehéz lehet. 

Szerencsére a bűntudatom is sokat oldódott úgy általában: régen mindenért tudtam rosszul érezni magam, mindenért magamat  hibáztattam, most már sokkal jobb ez is és sokkal-sokkal lazább vagyok minden tekintetben.  Nyilván sokat számít az is, hogy van ovi és hogy nem én vagyok az egyetlen kapocs a gyerekek és a világ között (Amerikában ez eléggé így volt, szenvedtem is tőle rendesen), illetve, hogy nekem is van - ugyan egyelőre elég limitált - saját életem. 

Szerintem valahogy így, fokozatosan válik szülővé az ember - bevallom, én azt gondolom, hogy akár pár év is kell hozzá: nekem ez valahogy már egy "előléptetett" titulus: az első években az ember még csak életbentartó.