“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45628912

És tényleg milyen az élet: elvesz, meg ad, tudjátok...tegnap ugye volt ez a szar nap, aztán ma reggel nyolckor hívnak a Babits Mihály Gimnáziumból - sose jelentkeztem oda, passz, nem értem -, hogy menjek interjúzni hétfőn (jó iskola, busszal húsz perc tőlünk, tetszene nagyon), aztán az első órán a legcukibb lányka azt mondta nekem, hogy tavaly egész évben nem tanultam annyit, mint most, ez alatt a három hét alatt, jó tanárnőnek tetszik lenni. 

Egyébként olyan nekem ez a tanítás, mint a futás: az is sokszor halálosan gyötrelmes, szar, nehéz, de semmilyen más sport nincs, ami annyira simogatná a testem-lelkem. A tanítás meg...soha semmilyen munkánál nem éreztem azt, hogy igen, ennek van értelme, ez valamit hozzátesz a világhoz. A tanítás meg nekem még akkor is ilyen, amikor csak tízig tud elszámolni az a diák. Nem tudom mitől van ez, szerintem születni kell erre a fajta tanítási kényszerre: az orvosoknak biztos ilyen, mikor minden beteget meg akarnak menteni. 

A nap szomorú híre pedig az - bár már tudtam tegnap este -, hogy a matektanár, akivel egészen összecimbiztem és még el is kezdtem tanítani angolra, ma felmondott, elmegy egy iskolába, ahol - reményei szerint - tanítani is lehet. Az iskola vezetősége meg retteg, hogy ezzel lavinát indít el és majd mennek egy csomóan vele. Hát...úgy legyen. 

slave to the wage vol.45623489

Hú, hát nem tudom, ezt meddig fogom bírni: ma az egyik tanítványom leterroristázott, mikor szóltam neki, hogy ne beszéljünk egyszerre, majd valami olyasmit is mondott, hogy amúgy is leszarja, hogy én mit beszélek. Annyira dühös lettem, hogy szólni se tudtam, csak kijöttem. Azt hiszem ez az a kategória, amivel nem sokat tudok kezdeni - most honnan kezdjem elmesélni neki, hogy így miért nem viselkedünk? És egyáltalán minek?

Meg amúgy is: ezeknek a kölköknek nulla nyelvtanulási képessége van (nyilván sose tanították meg őket nyelvet tanulni, pedig végeztek nyolc általánost, meg pár gimnáziumi vagy szakmunkás vagy valamilyen osztályt, szégyen-gyalázat igaziból), egy teljesen átlagos nyelvórai feladatnál megkérdezik, hogy mikor lesznek már rendes feladatok...amúgy meg az egész iskola egy zűrzavar (munkaszerződésem még nincs pl), kábé négy tanárról tudok, aki sürgősen fel akar mondani és ha ők felmondanak, akkor nekem kell majd helyettesíteni mindenhol, mivel én gyakornok vagyok, a többiekhez képest kevés órával...btw gyakornokság: ma rájöttek, hogy én valójában nem is vagyok gyakornok, mert van 99-ből egy főiskolai diplomám (és a nyelvszakos diplomával valahogyan lehet tanítani gimnáziumban vagy mi) és azzal automatikusan az első kategóriába sorolódom, ebből pedig az következik majd hamarosan, hogy megkapok még százhuszonöt analfabéta osztályt...és bizony feleim, ezeknek az embereknek pont ugyanolyan érettségije lesz végül, mint mindenkinek, aki főiskolát és egyetemet végzett, pedig ezek az emberek általában annyira nem tudnak semmiről semmit, hogy őszintén csodálkozom, hogy hazatalálnak. Én egyébként nagyon humánusan állok hozzájuk és egészen jóban is vagyunk épp emiatt (nagyon sok tanár nagyon csúnyán, megvetően beszél velük, én meg nem, szerintem az nem szép dolog, meg persze nem is túl célravezető, ha az ember tanítani akarja őket), meg valóban van közöttük sok jobb sorsra érdemes, helyes gyerek, de sajnos ezek akkor is tények. 

Ja, tegnap felhívtak egy kéttannyelvű iskolából, ahol bizonyára hemzsegnek a zseni gyerekek (vagy legalább el lehet mondani egy mondatot angolul, anélkül, hogy valaki méla undorral vissza ne kérdezne, hogy "mi?"), hogy menjek tanítani, Pestszentlőrincen van, másfél órára tőlünk. Nem megyek, sírok inkább. 

ahogy a dolgok vannak aka “Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Jó, hát tényleg van ennek is bája (persze csak akkor érzem így, mikor épp jó napom van), meg mittomén,időnként pár pillanatra úgy érezhetem, hogy nem éltem hiába, mert egy kölök két cigi közt egy hangyányit elgondolkodik valamin, meg aztán próbálja az ember zabolázni őket, hogy ne bazmegoljanak, zsidózzanak, menekültezzenek (!) és menjenek pisilni óra közepén, az pedig eléggé torokszorító amikor teljes természetességgel horror sztorikat osztanak meg a családjukról - szociális munka ez inkább, nem angol tanítás. 

És hát empátia, szociális érzék ide vagy oda, azért szívesen dolgoznék még ebben az életemben egyszer egy elitiskolában kis zseni gyerekeket tanítva, versenyeken a díjazottakra mosolyogva, meg ilyesmire gondoltam. 

Na megyek a hányinger tanmenetekhez, Btw Marci elutazott, úgyhogy egyedül vagyok a gyerekekkel, fél hatkor kivonszolódunk az ágyból, erőltetett menetben vágtatunk az oviba, én onnan elfüstölök az iskolába, majd haza, játék, esti szeánsz, veszekedések, gyerekek végül elalszanak, én félholtan tanmenetek elé ájulásig. 

Vidám, én mondom nektek - minden elismerésem az egyedülálló szülőké. 

Hah, holnap szülői értekezlet, az én első szülői értekezletem, klassz, jézus, borzasztó. 

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

Miánál olvastam egy kommentben egy rádió műsorról, amiben az öngyilkossággal, a miértjeivel, illetve az ittmaradottakkal foglalkoznak. 

Addig bírtam hallgatni, amíg el nem kezdték mondani, hogy az öngyilkosság generációkon ível át - ettől egyszerűen rosszul vagyok, pont azért, mert nálunk éppen ez történik: öngyilkos lett az apai dédnagypapám, az apukám és majd most ki jön? Marcika? 

Lebénulok ettől teljesen és fogalmam sincs, hogy mit meséljek majd a gyerekeimnek a nagypapájukról (titokban nem tartok semmit, szerintem a családi titkok a legkártékonyabbak); btw holnap van az öngyilkosság megelőzésének világnapja, bármit jelentsen is ez. Mondjuk húzzatok vissza még egy embert az ablakból, ilyesmi. 

"terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk"

Olyan ez a menekültkérdés, mint a gyerekszülés-gyereknevelés meg mondjuk a hűségen alapuló szerelmi házasság: van egy rakás nagy, nehéz, a szőnyeg alá söpört probléma/kérdés ezek körül is, kerülgetjük őket rémülten akár egy életen át, de kimondani/rákérdezni nem nagyon mer senki se ezekre merhát nagyon könnyen szaranya, szarember, büdös náci lehet bárki egyes mondatai/kérdései következtében, 

A stratégiám egyébként, hogy nagyon sokat és sokfélét olvasok az üggyel kapcsolatban, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol találok viszonylag elfogulatlan szakértői véleményeket - szerintem mást nem nagyon van értelme olvasni, a fészbúk posztoktól meg már hányingert kapok akár liberálisok, akár jobboldaliak írják őket. 

Igazából persze attól kapok hányingert, hogy egyszerűen képtelenek az emberek normálisan beszélni erről az egészről és valamilyen értelemben mindenkinek veszettül habzik a szája - és ez nagyon-nagyon rossz irány, 

Különben meg vagyok lepve a jobbos hozzáálláson: évekkel ezelőtt nem egy szélsőjobba hajló tudatú (vagy mi) embertől hallottam olyat, hogy bezzeg az Iszlám, ők még tudják mi a rend és a hit.

slave to the wage vol.4562389012

Azért fogadjunk, hogy aki szerint mindenkinek érettségiznie kell (bármi áron), az egy napot sem töltött még el semmilyen középiskolában (tanárként természetesen).

Marcus különkiadás

Marcus (valamire visszakérdez): Mi?
Molly :  Marcika nem mi, hanem tessék! Ma az egyik tanítványom is végig azt kérdezte amikor nem értett valamit, hogy  'mi? mi?', de óra végére sikerült rávennem, hogy azt kérdezze 'tessék?'. Azt mondtam neki, hogy már az öt éves kisfiam is tudja, hogy kell udvariasan visszakérdezni. 
Marcus: Van egy öt éves kisfiad?

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Kihallgattam (nem volt nehéz) egy telefonbeszélgetést múlt pénteken hazafelé és különösen egy mondat ragadott meg; az egyik tizedikes ordította a mobiljába és ebben az egy mondatban elég rendesen összefoglalja az iskola lényegét, a hangvételt és a hozzáállást, én úgy érzem: 

Amikor első nap bementem az osztályba, azt hittem mindenki kibaszott nagy gyökér lesz, de kurvára nem így van. 

ahogy a dolgok vannak

Egyébként meg a felmondásaim következtében szuper hosszú nyarunk volt és bár kemény lesz ez az iskolázás a sok gengszter kölökkel (bár, az időközben újraalakuló osztályomba egészen cuki példányok fognak járni), de gyerekekkel igazából az iskolai tanárság az ideális a szünetekkel, meg a korai hazaeséssel, 

Jó, hát a pénz az tragikus, de legalább nem a bébiszitter neveli fel a gyerekeimet -valamit valamiért, na. 

A gyerekek meg időközben akkora bátor, okos, nagy emberek lettek, elképesztő. 

Valamelyik nap Léna az anyukámról kérdezgetett: És Zsuzsi már meghalt? Eltemették? És nem hiányzik neked? - a halál nagyon foglalkoztatja őket mióta meghalt a nagypapájuk (meg persze amúgy is életkori sajátosság) és mindig meglepően releváns dolgokat kérdeznek róla. 

Reggelente én megyek el elsőnek, a gyerekek meg zokognak, hogy maradjak és menjek velük az oviba, tépik a szoknyám, lépni sem lehet tőlük, szomorú vagyok mindig olyankor.  

Van egy ronda seb a lábamon, kidörzsölte a papucs, de az istennek nem akar gyógyulni, szóval pár napja meggyőződésem, hogy a húsevő baktérium a ludas - kiválóan bele tudom magam hergelni ilyen gondolatokba hajnalban, mikor hirtelen felébredek.

Hát valahogy ilyenekkel telnek a napok, izgi vagyok, nem mondom...

slave to the wage vol.4526289

Őőő, szóval az van, hogy visszamenekültem tanítani egy meglehetősen kaotikus félig-meddig felnőttoktatós-gyerekmegmentős helyre (mosmitnéztek húsztól huszonöt éves koromig szakítottam minden nap, szóval világos, hogy nem vagyok én annyira stabil arc, hogy hosszan ugyanott dolgozzak, na) és mókás módon azonnal osztályfőnök lett belőlem (ez állítólag szabálytalan, merhogy gyakornok vagyok - btw a gyakornokság ezzel a tíz éves gyakorlattal ami nekem van, annyira vicces, hogy inkább nem is mondok semmit), ugyanakkor az osztályom azonmód megszűnt. 

Érzem én, hogy sok jó sztori vár még rátok.