'What you share with the world is what it keeps of you"

Nagyon sokszor ez a párbeszéd jut eszembe a tanításról:

Ma például álltam a táblánál a hetedik órában (!) és egészen borzongatóan jó érzés volt a szenvedő szerkezetről magyarázni.

Nem is csak az a jó, ahogy hirtelen megvilágosodnak a diákok, hanem az egész olyan szép: a nyelv logikája (meg az is, amikor nem logikus), ahogy minden szépen összeáll egy okos rendszerré, meg a lehetőség, hogy elmondjunk dolgokat egy idegen nyelven mindenféle mélységben, hogy megtanuljunk máshogy gondolkodni, hogy egyáltalán megtanuljunk gondolkodni. 

Sokszor kézzel-lábbal tiltakoztam a tanítás ellen, de abbahagyni valójában sose sikerült, valamiért úgy tűnik, ezt szánta nekem az Univerzum és a jó napokon ilyen pátosszal rajongok a nyelvért, meg magáért a tanításért is, mégilyet. 

Kieg. az előzőhöz

Egy bohózat a hétvégém tényleg.

Egyszerre kell takarítanom (és a gyerekeket tanítani felmosni, mert ordítva sírnak, ha valamit esetleg nem engedek; és nem, nem tudok most ordítva sírást elviselni), ebédet főznöm, pakolnom, e-mailben órát tervezni az anyanyelvi tanárral, átírni emberi nyelvre a gyakorlatilag értelmezhetetlen zűrzavart, ami az ötödikes civilizáció könyv és ezt megvitatni az egyik civilizáció tanárral telefonon, miközben a gyerekek - amikor épp nem visítanak, hogy segíteni akarnak - vagy ütik-vágják egymást rejtélyes konfliktusok miatt és/vagy nyaggatnak, hogy éhesek/menjünk a játszótérre/porszívózzunk/keressem meg ezt meg azt meg amazt.
Igazából már csak röhögök az egészen. A baj csak az, hogy így mindent csak nagyjából csinálok meg: úgy kábé tisztaság van, majdnem mindent kimostam amit kell, a gyerekekkel nagyon keveset tudok normálisan foglalkozni, az óraterveim kilencven százalékosak és a zajtól, ami itthon van, semmit nem tudok végiggondolni, mert nem hallom a gondolataimat.

Valaki elmondhatná végre, hogy hogyan lehet ezt normálisan csinálni, mert én kezdek belefulladni a feladatokba...

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Szerintem teljesen egészségtelen - vagy mit tudom én, magamhoz képest biztosan az -, hogy amikor Marcus hétkor kipattan az ágyból, akkor én ügybuzgó módon talpra ugrom és "úgyis annyi dolgom van!" felkiáltással már kávézás közben órát tervezek. Tényleg az a legnagyobb baj a tanítással, hogy sosincs vége.
És a hülye szívritmuszavarom is előjött a sok stressztől, meg persze náthás vagyok, fáj a torkom (ezek nálam zaklatott időszakokban azonnal előjönnek) és még a lakótelep egyetlen kellemes létesítménye, a török pékség is becsődölt.



PS.: Egyébként jelenleg a világ legcsodálatosabb dolgának a Tesco online bevásárlást tartom. Nyáron kaptam rá és egész komoly kárpótlást jelent sok-sok háztartási sérelemért. (pl. nincs nagy konyhám/mosogatógépem/takarítónőm/rabszolgám).

Brühühű

Egyébként tényleg nagyon élvezem most a tanítást, csak hosszú távon bele fogok pusztulni abba, hogy akkor tudok csak készülni, mikor a gyerekek lefekszenek; tehát úgy nagyjából fél tízkor kezdek Amerika történelméről elmélkedni, mit elmélkedni, megtanulni (mert hát ki a bánat emlékszik már erre, levizsgáztam, kész, viszlát; és amúgy is utálom a törit) feladatokat kiagyalni, aztán az angolos osztályomnak szórakoztató, ám rendkívül komoly tartalommal bíró vizsgafeladatokat kieszelni, stb.
És így, hogy itt vagyok most egyedül, ez még elmegy, de ha Marci megjön, akkor valószínűleg egyéb esti programokra is vágyunk majd (abban a másfél órában, amíg nyitva tudom tartani a szemem).
Eh, valahogy nem tudom én jól csinálni ezt az életet. Tudom, legyek tanár félállásban, havi százezerért. (Ja, bocs, 80-90 lenne az inkább.)


Jézusom, annyira fáradt vagyok (és annyira izgalmas a könyvem), de nincs mit tenni, vár Pocahontas és a Mayflower.


PS: Még egy ilyen kevéssé brühühű ide a végibe: iszonyú hasznos most, hogy laktam Amerikában és Angliában is, mert teljesen autentikusan mesélek egy csomó érdekes dolgot az órán és hát az milyen jó már amikor felcsillannak az ötödikes szemek, mikor elmesélem, hogy Houstonban éltem. Legalább ezekért megéri.

update

Ma elhangzott az a kérdés is, hogy de anyukád nem tud feljönni vidékről*? (Olyan cifrákat tudnék válaszolni egy ilyen kérdésre, de tudom/sejtem, hogy senki nem akar bántani, úgyhogy mindig kedves vagyok.)

Normális esetben biztos nem esnének annyira rosszul ezek a kérdések, de most, amikor nagyon fáradt vagyok és ettől érzékeny, folyton sírhatnékom van ha eszembe jutnak a halott szüleim, meg az, hogy tényleg milyen kibaszott egyedül vagyok annyi mindennel a haláluk miatt. 

Most például megint feltámadt bennem valami iszonyatos harag az apukám iránt és folyton az jut eszembe, hogy nem, ilyet nem csinálunk, nem ugrunk ki az ablakon, leszarom hogy depressziós volt, nem érdekel, ehhez nem volt joga, nem, nem és nem. 

Tudom, tudom, hogy mondhatok ilyet, jajdecsúnyadolog, deönzővagyok, blabla, de sajnálom, ez van, a szülők halálát eleve nehéz feldolgozni (és amúgy én egész jó vagyok ebben szerintem), hát még ezt az egészet így egymás után, hogy meghal az anyám és két év múlva ott szenvedek szülés utáni depresszióban Houstonban és akkor jön a telefon, hogy az apukám öngyilkos lett, hát na. 

Különben olyan érdekes ez a szülők halála felett érzett gyász: sokszor akkor támad újra, amikor már azt hiszed, hogy elmúlt, feldolgoztad, higgadtan tudsz róla érezni, beszélni, gondolkodni. 

Ma amúgy is borzalmasan indult a nap: Léna rettentő érzékeny, mikor az apukája nincs itthon, nagyon sokat sír utána és a szokásosnál is sokkal jobban ragaszkodik hozzám is (pedig amúgy is nagyon ragaszkodó), úgyhogy ma reggel, mikor eleve nagyon korán indultunk, mert nyolckor kezdődött az órám, Léna kiscsoportosokat megszégyenítő zokogásban tört ki, mikor el akartam köszönni, kábé le kellett fejteni rólam (mondjuk az óvó néni nem nagyon akart segíteni a dologban, erre inkább nem is mondanék most semmit, mert egy ideje már nem beszélek csúnyán), nagyon rossz volt, az utcán kicsit sírtam (mostanában nyilvános helyeken sírok, úgy tűnik), aztán persze egész nap ezen szomorkodom, meg félek a holnapi drámától már előre, jaj, nehéz ügyek ezek, szegény Lénike, olyan hatalmas könnyekkel sírt és teljesen betúrázta magát, rémes volt, nekem meg ment a buszom, rohannom kellett, jaj, el kell kezdenem lottózni, nem lehet dolgozni és gyereket nevelni, főleg ha az ember körül nem ugrálnak gyerekfelügyelésre kapható valakik. 

Amúgy meg egyszerűen közöltem, hogy nem jövök szülőire, mert nem tudom kire hagyni a gyerekeket, bocs. Ma persze parancsba kaptam, hogy az összes szülői és fogadóóra idejére én ezt jó előre intézzem el, de hát könnyű azt mondani esetleg a kurva anyátokat.

* itt megjegyezném, hogy lassan egy éve dolgozom itt, de valahogy az még nem derült ki senki számára, hogy én azért nem tudom a gyerekeimet csak úgy ripsz-ropsz valakire hagyni, mert az én szüleim (akik budapestiek voltak) meghaltak. Persze tudom, az én hibám, világgá kéne kürtölni ezeket a dolgokat, aztán hátha megszánnának néha és a kötelező 32 óra helyett nem 34-et kéne ott rohadnom. (Ez jelenleg a legnagyobb sérelmem, akarok is balhézni, csak nem érek rá.)


PS.: Utólag rádöbbentem, hogy akkor is csúnyán beszélek, amikor azt hiszem, hogy nem, hát bocs.

PPS.: Az összes vacakság és belepusztulósan sok munka meg szívfájdalom ellenére tanítani jó. Viszont azt figyeltem meg, hogy az Amerikában (meg az előző munkahelyemen, tegyük hozzá. Szar volt ott dolgozni, de a nyelvtudásomnak iszonyú jót tett) csúcsra járatott nyelvtudásom valahogy hátráltat a tanításban: sokkal szarabbul magyarázok dolgokat, sokkal intuitívabban használom a nyelvet és egy csomó dolgot ösztönösen mondok, de megmagyarázni nem tudom.
Mondjuk fel nem foghatom, hogy Amerikában ezt mivel értem el, mikor a gyerekeknek olvastam egész nap a Cini-Cini Muzsikát. (Most ezen azért felröhögtem.)
Tény, hogy amikor aludtak, akkor nagyon sokat tévéztem és olvastam (egyébként azóta is szinte csak angolul olvasok) és tény, hogy boldog-boldogtalannal beszélgettem a boltban, a házban, a játszótéren (ez olyan bolond nagyságásan hangzik), na meg a gyerekorvos volt a legjobb barátom és a végére már sokszor angolul álmodtam. Úgy látszik ez is elég volt a fejlődéshez és oké, addigra én azért már elvégeztem egy főiskolát-egyetemet angolul, de hát azért az más tészta.
Egyébként egy csomó kollégám most hallott először angolul beszélni és az egyikük azt mondta nekem elkerekedett szemmel, hogy hú, te beszélsz a legjobban angolul az egész iskolában*. 
Na ezek azért jól esnek; és csak halkan merem mondani, hogy én ezt pontosan tudom, bármilyen nagyképűen hangzik is. (Az igen jól fejlett öniróniám szerencsére nem hagyja hogy túlságosan elszálljak magamtól: mióta leírtam ezt az utolsó mondatot, az a mondás jár a fejemben, hogy vakok között félszemű a király...)


* jó, hát nyilván az anyanyelviek beszélnek a legjobban, de azért nekik ezt megengedem, hehe

Muszáj beszélnem róla

Kezdek annyira kimerült lenni, hogy ma a sokadik és nincs egy nagyszülő, akire hagyhatnád a gyerekeket? kérdés után egyszerűen elbőgtem magam*. 

*még soha életemben nem bőgtem kollégák előtt, teljesen rosszul vagyok az ilyesmitől

PS.: Egyébként "csak" annyiról van szó, hogy csütörtökön új tanárként be kell mutatkoznom pár szülőin és hát basszus, nem, nincs egy nagyszülő, férj Kínában (legalább egyikünk nem szívja meg az életet, ugye), fasza megint ez nagyon, tényleg...

PPS.: Amúgy csakis a zárt blogon akarom folytatni a nyivákolós tevékenységet (és ki akarom egészíteni lázító és gyűlölködő tevékenységgel, amit csak nagyon óvatosan szabad nyíltan csinálni sajnos), de ezt most muszáj volt leírnom. A zárt blognak különben egy kérdés lesz az alcíme, hogyaszongya miért akarom sürgősen elhagyni a közoktatást?

Újabb szolgálati

Köszönöm a sok mailt és kommentet, mivel most tényleg nincs semmire időm, ezért egy darabig biztosan nem válaszolok senkinek, de majd egyszer csak küldök meghívókat, ígérem. 

Mondjuk ha ez az év ennyire durva lesz, akkor nem biztos, hogy képes leszek titkos blogot írni, mert nemes egyszerűséggel kipurcanok mielőtt elkezdeném.  

Akcióterv

Úgy lesz, hogy szeptember 23-ig nyitva hagyom a blogot, aki addig szeretne bekapcsolódni a meghívó business-be, az tegye kommentben, mail-ben, amit akartok. 

23-a a tanmenetek végső leadási határideje, addig szerintem levegőt venni se lesz időm, persze pont muszáj lenne nyávogni a sok kínomról, de majd titkosban teszem. 

Az élet persze nem hazudtolja meg magát és most is minden egyszerre történik: eladjuk a lakást, úgyhogy ki kell pakolni, ami nem kell belőle, azt esetleg el kell adni, földhivatalba, közművekbe, Otp-be, ügyvédhez, isten tudja hova kell járkálni, Marci holnap Kínába utazik és naná, hogy éppen ilyenkor kezdődik a tanév, anyanyelvi tanárokat kell tanítani tanítani (nem, a tanárok valójában nem tanárok), ügyeket kell velük intézni, órákat kell velük tervezni, plusz az egész iskola tankönyv ellátását én intézem (the horror, the horror), plusz civilizáció óráim vannak az angolok mellett, amiktől fosok, mert hát én és a történelem/földrajz, hümm...na meg házat nézünk, összetörtük a kocsit, élni és életben tartani kell - jézusom, már ettől a felsorolástól elfáradok.

Most ezzel mit is akartam? Ja, igen, szóval ha erre jártok és kértek meghívót, akkor írjatok (mondjuk ezt már mondtam vagy kétszer, nem jövök ki jól ebből, de értitek, már tök rég nem írtam, na), aztán előbb-utóbb bezárok, meghívót adok, blogot írok, székre állok.

Blog rewind

Az van, hogy blogot kell írnom, történik mindenféle, kell egy pszichológus, kész, tévedtem,  muszáj beszélnem róla...nyíltan több okból nem szeretném, úgyhogy nemsokára bezárom ezt itt és írok, ha máshogy nem, hát magamnak, bár tény, hogy az furcsa lenne.
Ha valaki még erre jár és olvasná amit írok, az szóljon, írjon,  még lehet kommentelni asszem, amúgy meg az előző utolsóban ott a mail címem.

10

A tíz éves blogmérleg: összesen 4826 bejegyzés, ebből 231 titkos, olvasók átlagosan úgy 20 országból, naponta 300 és 400 közötti mennyiségben, sok könny, alkohol, nyál, ondó, halál, élet, (újjá)születés, utálkozás, szeretés, (túl sok) őszinteség, rengeteg gonosz és kedves komment (öt év komment nélküli blogolás, óje), sok új ismerős, munka, egy férj (na meg a sarjak, de ők később és máshogy). 

Blogot írni jó, írjatok helyettem is; mindenkit szeretek, azt is akit nem. 

Aki bármit tudni vagy mondani szeretne (az anyámba lehetőleg ne küldjetek mail-ben), annak készségesen válaszolok, írjatok a mlly_blmkukacyahoopontcom e-mail címre. 

Csókjaim.