furious anger

Hú, gyerekek, már kora reggel lábon kihordtam egy agyvérzést, a gyerekeim valami elképesztőek. 

Én még ki se tudom nyitni a szemem és bambán ülök a kávém fölött, mikor ezek már egy brutális ordítós-csapkodós harcban vannak az asztal körül.

A vita tárgyától konkrétan agyfaszt kapok: ki üljön Léna helyén(!). Marcika még soha az életben nem ült ott, sőt, eddig eszébe sem jutott, hogy ott kéne neki, de akkor, mikor húsz perc késésben vagyunk és éppen indulnunk kéne mikor még reggeliznek, akkor muszáj elkezdeni hangosan visítani, mer ő ott akar ülni, ott akar ülni! ÚRISTEN.

Egy csomó friss anya azon borul ki, hogy neki senki sem szólt, hogy a csecsemőkor ilyen rohadt nagy szívás, én meg épp azon idegeskedem, hogy nekem meg senki sem szólt, hogy ha minimum két gyereked van, akkor nem árt, ha legalábbis túsztárgyalói képességekkel és egy pszichopata hidegvérével rendelkezel, mert megállás nélkül elviselhetetlenül hülye konfliktusokat kell majd kezelned. 

Oké, szuper dolog a tesó és szerintem nem jó az egykeség (bocsánat minden egykétől és valamiért egy gyereket vállaló anyukától és egykeségben hívőtől, én ezt így gondolom), meg persze nekem választásom se volt, hogy hány gyerekem legyen, jött egybe a kettő megállíthatatlanul, de basszus, tegnap Lénával annyira egyszerű volt kettesben elmenni az orvoshoz, komolyan, mindenki becsülje meg, ha legalább pár évet kettesben lehet az egyszem gyerekével, nekem ez csak maximum néhány órára adatik meg nagy ritkán és hát megdöbbentő a különbség és tuti, hogy a vérnyomásom sem egyforma ha egy, illetve két gyerekkel vagyok épp.

Megyek, nézem egy kicsit a falat (tudjátok, van ez a zen buddhista meditáció, aminek a lényege, hogy naphosszat a fehér falat nézve üríted a tudatodat); én teljesen biztos vagyok benne, hogy kisgyerekes anyák agyából pattant ki ez a módszer.

ahogy a dolgok vannak

Marci elment vasárnap este Drezdába, azóta egyedül vagyunk (most debütálunk a házban, eddig mindig négyen voltunk itt) és csupa marhaság történik. 

Hétfőn mákos gubát sütöttem és ahogy vettem ki a sütőből és a tűzhelyre tettem, a jénai hirtelen lecsúszott onnan és ripityára tört. Még aznap éjjel kábé nulla percet sikerült aludni, mert Marcus végig rajcsúrozott, állítása szerint félt és sírt (és erről egy szót sem szólt akkor), de ebből csak annyit érzékeltem, hogy megállás nélkül döngeti az ágyat, dünnyög, forog és nem tudok aludni. Bónuszként egész éjjel nagyon fáztam és olyan meglepően nagy volt az utcáról beszűrődő zaj; reggel észleltem, hogy nyitva felejtettem az ablakot és azért ez még nem volt olyan jó ötlet.

Tegnap délután észrevettem, hogy Léna fülébe durván belegyógyult a fülbevaló, de annyira, hogy a kis strasszos rész egyszerűen eltűnt a lyukban, így ma délelőtt a sebészeten kezdtünk, szegény hősiesen tűrte, ahogy fogóval kikapják a füléből azt a vackot, most fertőtleníthetjük hosszasan. 

A hab a tortán pedig tegnap este egy bulldog nagyságú dongó volt, akit nagy nehezen sikerült csak kitessékelnem a házból - a vidéki élet szépségei, na igen. 

Marci péntek reggel jön haza, remélem komolyabb szerencsétlenség nem ér minket addig, drukkoljatok. 

És a lényeg: ma lezárom terhelt kapcsolatomat a közoktatással és izgatottan várom a szakfordítói felvételi időpontját, húha és nahát. Lesz diákigazolványom is, haha. 

Feljegyzések a lestrapált háziasszonyok házából

Na jó, bevallom: a mosogató-és szárítógépnek még a kertnél is jobban örülök.

szúrós puszi

Jaj, ez a Léna, micsoda szimbolikus helyzeteket kínál örökké okoskodó anyukájának: jön puszit adni és miközben odahajol, átszúrja a combom a kezében tartott könyve sarkával, ó, hát nekem ebben a két mozdulatban benne van az egész gyereknevelősdi a maga gyötrelmes szépségeivel.

tűzvarázsló

Az a helyzet sajnos, hogy a kandalló begyújtás megszállottja lettem (ne nézzetek, ez egy külön tudomány), nincs időm írni, csak lesem a hőmérőt, rőzsét gyűjtök, szellőzőt nyitogatok, na meg izgatottan dobálom a fát. 

Eleinte Marci csinálta - persze most is szokta, sőt,  a leggyakrabban ketten tanakodunk, hogy hogyan volna jó - és egy csomószor nem sikerült neki, én meg egyik nap gondoltam nekem is jó lesz megtanulnom, nosza, be is gyújtottam gyorsan (nekem mindig elsőre sikerül, haha) és rögtön melegrekordot döntöttem, azóta én vagyok itthon a kandalló expert. 

Nem is gondoltam, hogy a tűzcsinálás ennyire nem triviális.

"Áldom szent neved"

Az iskolaválasztási lázban végigülök mindenféle szülőiket, játékos foglalkozásokat, előadásokat, hitoktatói bemutatkozókat (jesus, ugyebár).

A hitoktatói bemutatón felbuzdulva írom most ezt a bejegyzést: mindenféle felekezethez tartozó oktató képviseltette magát, volt urunkozás, meg dicsőség, meg bűneink, minden, ami kell (bocsánat mindenkitől, aki megsértődni készül: nálam kevésbé vallásos ember egyszerűen nem létezik), majd a modern, emberarcú hit képviseletében felszólalt a bőrdzsekis evangélikus lelkész a hit nevelő-formáló erejéről, arról, hogy a hitoktatás keretein belül a gyerekek megtanulnak megfelelően viszonyulni a dolgokhoz, ápolja a lelküket, segít a mindennapokban, fegyelmez, stbstb.

Egészen meggyőző és szimpatikus lett volna, ha véletlenül nem éppen egyszerre érkezünk az előadás helyszínére és a laza, bőrdzsekis hitoktató lelkész úr nem kúrja kétszer is az arcomba az ajtót, ahogy megyünk befelé.

ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltunk iskola és tanító néni nézőben a körzetes iskolában. 

Elég szimpatikus volt a hely, sokat nevettünk a gyerekeinken, különösen azon, hogy az  egyik feladat az volt, hogy ki kellett találni, melyik a tanító néni kedvenc állata. Több se kellett a Szépeknek, egymás után feltették okos kérdéseiket: "rágcsáló? emlős?"

A tanító néni csak nézett, hogy húha, mi meg azon röhögtünk hátul, hogy majd egy adott pillanatban Marcus rákérdez, hogyaszongya "sisakos kazuár?"

A foglalkozás végén lelkesen odamentek a tanító nénihez és megpuszilták, hihetetlen milyen közvetlen gyerekeim vannak, nem is értem. 

Léna állati helyes volt, szerintem ő nagyon fogja élvezni az iskolásdit, most is tudálékosan ült a helyén és gyönyörűen rajzolt, meg lelkesen jelentkezett bármit kérdeztek. Marcus elég hamar megunta az egész hajcihőt és mókás beszólásaival kezdte szórakoztatni a szülőket. 

Marci megnyugtatott, hogy ő pont ilyen volt, izgett-mozgott, dumált, de elnéztek neki mindent az eszéért cserébe. 

Reméljük Marcusnak is megbocsátják majd például azt, hogy nem tud rajzolni (Marci azzal is nyugtatgat, hogy ő se tudott; mondjuk nekem is csak hatlábú ló sikerül, szóval...), bár szegény tegnap nagyon kitett magáért: lemásolt a tábláról egy egeret, illetve "én nem nagyon tudok rajzolni!" felkiáltással segítséget kért (és kapott) a tanító nénitől, úgyhogy kicsit enyhült a Marcus beiskolázása kapcsán érzett gyomorgörcsöm.

Amúgy az itteni ovit nem igazán szeretem, van pár rémes gyerek, meg az egész nagyon szegény, túlzsúfolt és szűkös (ceruzát is a szülőknek kell bevinni), egy nyamvadt öltözőszekrénye sincs a gyerekeknek, mikor bemegyek oda, olyan klausztrofóbiám van, hogy ruhámat letépve, ordítva akarok kirohanni. (Most ezen azért felröhögtem, hogy felpezsdíteném itt az életet.)

Különben meg beköltöztünk, nagyjából elrendezkedtünk, elég hamar kipakoltunk és esténként idült mosollyal ülünk a kandalló előtt, reggel meg tátom a számat ki az ablakon, mert olyan csodás a kilátás. Persze vagy két hétig beteg voltam február elején, valami nem múló torokgyík támadott meg fasza fosós-hányóssal kísérve (a fosós-hányóst ismét családilag zavartuk le, olyan szép amikor együtt harcolunk a vírusok ellen.), napi húsz órát aludtam kész voltam teljesen, szerintem nekem elfogyott az immunrendszerem, volt, nincs.

A munkahelyem fájó pont, úgyhogy arról most nem szól a mese, így is mennem kell már, mert az esti készülődésről szöktem el, ugyanis száz év után hirtelen kedvem támadt írni, valahogy mostanában nyomott voltam, mogorváskodtam, úgy meg nincs kedvem írni, mert csak zsémbes hülyeségek hagynák el a számat; érdekes, hogy megváltoztak ezek a dolgok: régen vágtattam írni dühömben, bánatomban, most meg néma csöndben szeretek duzzogni és súlyos depresszióba esni (pár napig egyébként úgy éreztem, mintha valami ilyen alakulna, de ma pont jobb), hiába, no, a bloggerlélek is formálódik, alakul. 

Tudom, tudom, azt ígértem, ha házunk lesz, örökké boldog leszek, de úgy tűnik, ez még mindig nem elég az önazonossághoz. Na majd egyszer elmesélek mindent, most megyek, rinya off.

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Marcus hajnalban felkelt és átjött hozzám a költözés miatt sírni - Marci elutazott a vidéken lévő bútorokat abajgatni - és azt zokogta, hogy ő nem akar elköltözni, ő itt szeret mindent és mindenkit és ugye visszajövünk a farsangra meg úgy egyáltalán minden napra...majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, sírtam én is, olyan nehéz dolog ez az elválás, én megértem a gyerekeimet. 

Lehet, hogy hülyeség, de még biztatom is őket, hogy sírjanak: szerintem ez is gyászmunka és a sírás annak egy része; Marci mindig könyörög, hogy ne hagyjam, hogy sírjanak, tereljem el a figyelmüket, de én csak az ölembe veszem őket és bömbölésre biztatom, jó, hát ez furcsán hangzik, belátom. Persze mondok azért kedveseket, amik talán segítenek, de alapvetően azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat át kell élni úgy igazán, még akkor is, ha nagyon fiatal az ember.

Szerintem rémes hülyeség, hogy nem szabad szomorúnak és rosszkedvűnek lenni - a boldogság fasisztákat szívesen kilőném a Holdra -, mert akkor...nos, nem tudom mi van akkor, ha szomorú vagy.   Szerintem annyi van, hogy megtanulsz megküzdeni a szarral is. Kisírod, kiordítod, kipanaszkodod magad. Továbblépsz. Elmulasztod és rájössz, hogy milyen erős vagy, hatsz a rossz dolgokra is. Elviseled, elmulasztod. Meggyógyulsz.

A bánat az élet része, hát hadd sírjon már az a hat éves, ha arra van kedve, nem?

PS.: Most egy darabig nem írok, nem lesz netünk, de gondoljatok rám szeretettel; a kipakolás is kemény dolog...

Three days to go

Pár napig szabadságon vagyok, pakolunk főleg, de ma például elmentünk a házhoz méricskélni, cuccokat otthagyni, dugni és ahogy megérkeztünk, az az igazi, szívfacsaró vidéki hangulat fogadott: a szomszéd bácsi jeget pucolt szemben, a távolban egy kakas kukorékolt, az örökpanorámás völgyben pedig világítottak a havas háztetők. 

Ehhez képest, amikor hazajöttünk, a vécén egyből az újonnan fölénk költözött felső szomszéd ragyabunkó ordítását kellett hallgatnom, hogyaszongya rohadj meg, te faszszopó kurva! 

Marcinak elárultam, hogy vannak titkos, szentimentális fájdalmaim a költözéssel kapcsolatban, erre lecseszett, hogyaszongya a cinizmus jobban áll. Szépen vagyunk, mondhatom, de mindegy, hát ez van, Houstonban is sírdogáltam, pedig fura volt ott az élet nagyon, de mittudomén, van ez a ragaszkodás, meg az emlékek, jaj, ez a sok szentimentális butaság. 

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Lénike ma volt utoljára az imádott művészi tornáján, szegényke, zokogva elbúcsúzott a torna néniktől és bizony nekem is könnyes lett a szemem egyrészt mert sajnálom szegényt, olyan nagy változás ez neki, annyi mindent szeret és megszokott már itt az oviban (Marcikát meg kifejezetten féltem, ő nagyon érzékeny minden ilyesmire), másrészt mert sajnálom magamat: ma bent voltam az iskolámban és olyan szeretettel fogadtak, olyan kedvesek, olyan ismerősök voltak, de hiába, mert nekem megint meg kell szoknom egy új közösséget, új arcokat, új neveket, új rigolyákat; el kell fogadtatnom magam és ezek mind-mind ijesztő dolgok, mert bár mindig vonzott az ismeretlen és alapvetően változás junkie vagyok, bizony én is öregszem, az állandóság meg olyan finom puhán melengeti az embert, olyan kellemes, olyan otthonos.