Na jó, így egyszerűbb, mint mindenkinek külön írni: nem történt semmi különös, amiért bezártam a blogot, csak most egy kicsit nem akarom írni.
Ezt egy darabig kint hagyom, íme a magyarázat, aztán bezárom - valahogy olyan szomorú egy nyitott blog ahogy tengődik az éterben. Nem fejezem be a blogírást, de most úgy érzem, hogy nem akarom megosztani a világgal a lelkem meg az életem, még egy grafomán bloggernek is lehet ilyen, majd nyilván elmúlik. Ilyen egyszerű ez.

one of those days (már megint)

szörnyű volt a mai nap, most meg mehetek mosogatni - ilyenkor gyűlölöm a világot. a macska most a matracra pisilt, nem tudom hogy jutott be a szobába, simán lehet, hogy ő is ki tudja nyitni, egész nap ki volt onnan zárva...épp amikor észrevettem a foltot, Marcika egy hatalmasat kakilt és pisilt a földre (szétjött a pelenkája), Léna meg a pisiben kezdett táncolni. amikor ezek történnek, akkor komolyan nem értem, hogy miért maradok életben és hogyan hordom ki lábon az agyvérzést...gyűlölöm a macskát. ma már sírtam is, rémes, amikor délután sem alszanak és egy percem sincs magamra, tegnap este meg éjjel is egyfolytában a Lénához rohangáltam, lassan megőrülök ettől.

Ti, kedves többi anyukák, ezeket soha nem érzitek? Én az ilyen napok után annyira szeretnék kimenekülni a világból, a mindenféle babablogokon meg mindenki csak arról ír, hogy így evett, meg ezt mondta, meg milyen szép, de senki, egy árva szóval sem mondja, hogy neki ez nehéz lenne. Komolyan szégyellni szoktam magam, hogy majd belepusztulok a háztartási robot szerepbe. 

Ezt más csak tudomásul veszi és kész? Nekem egyszerűen sírhatnékom van attól, hogy az egész életem csak kötelességekből áll, hogy mindig másokat kell pátyolgatnom, hogy még a vécébe se lehet elbújni sírni, mert döngetik az ajtót. És közben persze imádom őket és cukik meg viccesek meg szépek, csak ez a cseléd szerep ne társulna az egészhez, hogy egyfolytában valakinek főzni kell, valakit pelenkázni kell, mosogatni kell, felmosni kell, mosni kell, pakolni kell, ruhákat rakosgatni kell, sétálni kell, a babákat szórakoztatni kell, etetni kell, itatni kell, gyógyszert beadni kell, szelidíteni kell, hisztit hallgatni kell, mindenki másnak a problémáját megoldani kell...csak tudnám, hogy én hova tűntem ebből a történetből.

"I don't wanna live in Amerikca no more"

Gyerekek, de most komolyan, az eszem megáll. Recepteket keresgéltem a neten és ráakadtam egy olyan oldalra, ami a gyerekek evési zavaraival foglalkozik. 

Ha jól értem, az amerikaiak szerint evési zavaros és terápiára szorul az a gyerek, aki válogatós és kevés ételt eszik, meg nem eszik zöldséget, meg ilyesmi, a szokásos kisgyerekkori evési hiszti, amire még szegény védőnők is legyintenek.

Szerintem ez egyszerűen elképesztő. A jólét az tényleg ennyire rossz hatással van az elmeállapotra? Mi a jó isten történt az amerikaiakkal? Elvesztették teljesen a józan eszüket vagy mi? A normális kisgyerekkori válogatás az miért disorder, tejóég?  Vajon simán csak azért, mert ez baromi jó üzlet, vagy az amerikaiak tényleg elhiszik, hogy az átlagostól (és egy jól evő két éves az baromira nem átlagos, megjegyzem, az a kivétel) eltérő bármi rendellenes és kezelendő?

furious anger

Annyira nagy hiba volt elköltözni, iszonyú zajos ez a lakás. Zajonganak az alattunk lakók folyton, bömböltetik a tévét, baromi zajosan járkálnak, buliznak, vihognak, folyton ezer kutya van náluk, akik felváltva ugatnak és még csak be se lehet szólni nekik, mert mondhatják, hogy a gyerekeink még zajosabbak, meg amúgy is ugye jóban vagyunk... (ha valóban jóban lennénk, akkor nyilván lehetne szólni)

 Léna nagyjból azóta nem tud aludni, hogy ide költöztünk, ma éjjel is vagy tíz percenként üvöltött, most délután sem alszik egy percet sem, ahogy ezt írom, egyfolytában hörögve ordít. Ja, a lakás is szar, a légkondi régi és nagyon hangos, meg a babaszobában van valami rohadt hangos bugyborékolás, gondolom az is valami légkondi izé. 

Egyszerűen fel nem foghatom miért vagyunk önsorsrontók,így is elég nehéz az élet, minek kellett még a gyerekek alvását is elcsesznünk...


PS.: És egyébként is dühös vagyok, mert nagyon úgy tűnik, hogy én már a büdös életben többet nem fogok nyaralni és a szórakozás maximumát az fogja jelenteni, ha undokul nézek vissza a gyerekeimet gonoszul bámuló tíz év körüli mexikói kislányra. 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap a boltban találkoztam újdonsült szomszédainkkal, akik ugye Marci barátai és - engem legalábbis - egy világ, úgy 12 év, no meg óriási kulturális szakadék választ el tőlük. 

Szegények udvarias kínban érdeklődtek a gyerekekről (majdnem mondtam nekik, hogy nem kell úgy tenni, mintha érdekelné őket, hogy mi van velük), majd szintén udvariasan (mert nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni velem), meghívtak, hogy nézzem velük este a Batmant. 

Kedvesen kimentettem magam, mondván, hogy este már hulla fáradt vagyok (ami igaz is, de ettől még akár nézhetnék filmet), merhát azt mégse mondhattam, hogy én akkor néznék Batmant, ha pisztollyal kényszerítenének...mikor Marcival megismerkedtünk, akkor elmentem vele megnézni a mittomén melyik Batmant, azt, amelyikben Heath Ledger szerepel és ettől állítólag fantasztikus, nos, én végigröhögtem annyira bugyuta volt, csakúgy, mint például a Mátrix. 

Bárki nyugodtan lesznobozhat, de én nem sznob vagyok, egyszerűen csak abszolút nem  érdekelnek ezek a bárgyúságok, a meséket se szeretem, a fantasyt se szeretem, a sci-fit se szeretem, az agyamra mennek ezek a dolgok, mert rettenetesen unalmasak, ostobák és a kérdésfelvetéseik általában orbitális közhelyek, olyasmik, amiket már a tíz éves gyerekek is helyre tettek magukban. Igen, biztosan vannak kivételek, például a Majmok bolygóját szerettem olvasni (a film mondjuk rettentően idegesített), de például a Solarist nézve komolyan elgondolkodtam azon, hogy elégek az unalomtól. 

Ja, az egyik fickóval a boltban volt egy állati decens, könyvtáros külsejű lány, akinek szolid harmóniáját alaposan megzavarta a karján lévő döbbenetesen nagy sas tetoválás, megbabonázva bámultam. Az ilyeneknél sose tudom eldönteni, hogy a szolid külső valójában vad, lázadó lényt takar, vagy a szolid külső szolid, decenssége ellen így lázadó lényt takar. Persze simán lehet, hogy szimplán csak tiszta hülye. 

Feljegyzések a beszűkült anyák házából

Egy régi barátom nemrég kritizált, mondván, hogy beszűkültem, folyton csak a gyerekekről és az anyaságról írok, hát, mit lehet tenni, ez történik most és annyira be vagyok fogva, hogy még filmeket se nézek esténként, sőt, újabban olvasni is csak pár sort tudok este (rémes), nehéz lenne így a világpolitikai helyzetről elmélkedni (nem mintha régen csináltam volna ilyet). 

Persze engem is zavar, hogy megszűntem embernek lenni nagyjából (egy teniszpálya van a játszótér mellett és valamelyik nap egy teniszező fickó határozottan és lelkesen megnézett...emlékszem, olyan nagyon megdöbbentem, hogy körül is néztem, hogy van-e még valaki a közelemben, akit nézhet - ezt csak azért mondom, mert körülbelül ennyire rajzolódtam ki a világból: most egyszerűen szinte ki se látok a fejemből, csak arra vigyázok folyton, hogy a gyerekeim le ne bucskázzanak a csúszdán, vagy ilyesmi). 

Ez majd biztosan elmúlik (vagy legalább enyhül), de addig be kell érnetek a nyomorult kis eszmefuttatásaimmal a játszóteres kalandjainkról meg Marcika vega étrendjéről. El is mesélem akkor itt gyorsan, hogy a gyerekeim felszólításra puszilkodnak: összeérintik az orrukat vagy a homlokukat, reggel majdnem sírtam, annyira aranyosak voltak. Aztán az is van még, hogy Marcuska is nagyon anyás lett és a játszótéren cipelteti magát úgy, hogy mint a béka elterül rajtam és ábrándosan a vállamon pihenteti a kis fejét, elviselhetetlenül aranyos. 

És még azt is el kell mesélnem, hogy lassan-lassan javul itthon a helyzet, meggyógyultak nagyjából, sokkal jobban alszanak (ez életmentő, mert a kialvatlanság a legnagyobb ellenségünk) talán a lakást is kezdik megszokni, úgyhogy az utóbbi két napban már nem bújtam el sírni a vécébe...a kaja kérdés még mindig elég siralmas, dehát, ahogy egy eladó fogalmazott a boltban (mikor a kérdésre, hogy mit keresek, mondtam, hogy valamit, amit talán megesznek a válogatós gyerekeim): it' s part of the challenge.

Arról persze fogalmunk sincs, hogy mi lesz velünk augusztus után - mindig is döntésképtelenek voltunk -, én hajlok rá, hogy hazamenjünk, bár amikor elképzelem, hogy összecsomagolunk és száz órát utazunk a repülőn, akkor inkább soha többé nem szeretném elhagyni Amerikát.







PS.: Ja és állítólag süt a blogból az ikresek felsőbbrendűsége, nos, ha ez így van, akkor valamit nagyon rosszul csinálok, mert szó sincs felsőbbrendűségről, azt hiszem inkább azt szeretem mindig elmagyarázni mindenkinek, hogy ez az ikrezős műfaj ez valami hihetetlenül MÁS (és hát igen, sok szempontból sokkal nehezebb, de ezt félve teszem már hozzá, mert ezért mindenki utál, általam felfoghatatlan okokból egyébként), mint a nemikrezős, de valószínűleg kár törni magam, mert eddig főleg csak ikresektől kaptam egyetértő levelet, mások mindent félreértenek, amit félre lehet érteni ha jól érzékelem.
Egyébként tényleg mindenki azt gondol, amit akar, aki szeret engem, az úgyis empatikus lesz, aki meg utálkozni akar, az meg úgysem változtatja meg a véleményét. Egyszerű ez feleim...nekem tényleg nincs már energiám hülyeségekkel foglalkozni: aki kedves, azt szeretem, aki nem kedves, elkerülöm, kész, viszlát. Aki nem kedves és olvassa a blogom, annak meg lelke rajta, hogy mit gondol a blogról meg rólam...ez pont olyan mint a kurvaanyázás. Sose értettem, azon mit kell megsértődni, olyan mindegy volt nekem, hogy mit mondanak az anyámra azért, hogy engem megsértsenek...az anyám attól még pont ugyanolyan nagyszerű lény volt, hiába beszélt egy senkiházi hülyeségeket. (nem mintha valaha is szidta volna bárki az anyámat, most így konkrétan egy ilyet se tudok felidézni, de értitek, na.)

x

Nézegetem a blogokat és újra meg újra belém hasít, hogy mennyire irigylem az emberek problémáit: a hova menjünk nyaralnit, meg a milyenre fessem a hajamat, meg a hogyan szakítsunk a pasinkkalt. Aztán persze rájövök, hogy azok, akik ott voltak abban a moziban, ahol egy idióta megölt egy csomó embert, azok (vagy a rokonaik, ha ők meghaltak) nyilván rettentően irigyelnék Marcika nemevős projektjét tőlem...

Egyébként erről a mozis lövöldözésről - és úgy általában az itt divatos lövöldözésekről - meg az a véleményem, hogy az amerikai életforma táptalaja a kattanásnak: az emberek annyira elszigetelődnek egymástól, hogy senki észre sem veszi, ha nagy baj van az agyaddal (így aztán te magad sem veszed észre). És simán lehet az is, hogy valaki éppen így, a moziközönség kivégzésével akarja észrevétetni magát, mert magányos és dühös és persze teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal.

Én sajnálom az embert. Szerintem visszafordíthatatlanul elcseszte már magát.

breaking news

Arra a sajnálatos tényre döbbentem rá ma este, hogy amikor Marcika 30 éves bankár lesz és péntek délután a cukrászdában találkozunk, akkor, egész biztos, hogy nekem kell majd a szájába kanalaznom a parfét.

"úgy volt, hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sose"

Este mindig olvasni akarnék, aztán mostanában folyton itt kötök ki, olvasok majd nyugdíjas koromban, ha jó lesz a szemem (nagyon remélem, mert az öregségben egyedül az olvasás lehetősége vonzó). 

Egész nap nagyon odavoltam ettől a halálhírtől, ismerőseink halála mindig annyira megrázó, annyira felfoghatatlan és engem meg évek óta annyira kerülget a halál, hogy már csak ezért is nagyon sokat gondolok rá - persze felfogni azért nem tudom. 

A halálhírek kapcsán szerintem az ember önző módon rögtön saját magára gondol, a saját életére, meg a szeretteire. Ez a szegény ember például két kicsi gyereket meg egy feleséget hagyott hátra és azt hiszem az egész amerikai létük az ő munkájára épült. 

Innen már csak egy ugrás arra gondolnom, hogy velünk ugyanez van, ha valamelyikünk meghalna, hát nagy bajban lenne a másik (nem biztos ám, hogy én lennék nagyobb bajban: szoktam is cukkolni Marcit, hogy iszonyatosan megszívná, ha meghalnék, olvashatna egész nap Boribont, hahaha) és olyan nagyon rémisztő, hogy ennyire függünk egymástól és olyan nagyon rémisztő az is, hogy bárki, bármikor meghalhat, elég arra a szegény pszichológus lányra gondolni, aki egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen és ez hányszor, de hányszor így megy. 

És ilyenkor, amikor valaki nagyon fiatalon, ereje teljében meghal, még sokkal jobban haragszom az öngyilkosokra (az apámra egyébként valamiért mindig úgy gondolok, mint akit megöltek - szerintem az öngyilkosságnál erőszakosabb, agresszívabb halál nincsen), persze butaság, tudom én.

És hiába, hogy egy egész élet áll rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk a halálra, a halálhoz életünkben nincs közünk, nem értjük, a halálra felkészülni a "világi" lényeknek azt hiszem lehetetlen - tudom, sok-sok-sok év buddhista gyakorlásával talán valamennyire lehetséges -, de valamit muszáj kezdeni vele, mert itt ólálkodik folyamatosan.

life is a bitch

Te jó ég. Marci főnöke meghalt. Azt hiszem 30 körüli lehetett, sziklát mászott, maratonokat futott és megdöbbentő módon nem egy szikláról esett le, hanem egyszerűen meghalt a sátrában egy hegymászó túrán. 

Teljesen meg vagyok döbbenve, meg persze fogalmam sincs, hogy velünk mi lesz, hiszen a főnök volt Marci munkájának kulcsa, ő pályázott pénzekre és szerződtette a kutatókat, akikkel dolgozni akart. 

Simán lehet, hogy most majd haza kell mennünk, persze fogalmam sincs, hogy ilyenkor hogy és mit csinálnak a tanszéken, nyilván van erre valami megoldás. Te jó ég.





PS.: El van átkozva ez a Houston-dolog. Marci iszonyúan küszködik a munkával, mióta itt vagyunk, valahogy semmi se sikerül neki, ráadásul tegnap kiderült, hogy Triesztben valószínűleg lett volna állandó állása - fizikuséknál ez hatalmas kincs, nagyon nehezen elérhető dolog -, de persze mi kalandozni akartunk, meg hát az tuti, hogy nekem viszont sose lenne ott munkám...de nehéz az élet, de komolyan. Nem lehetne olyan, hogy mondjuk egy évig ne történjen velem semmi sorsfordító/megdöbbentő/felkavaró?Tudom, tudom, bevonzom ezeket a dolgokat.