cigányélet

Ma költözünk Pisába. Két éven belül ez lesz az ötödik lakás, ahol lakni fogunk.

Tegnap, mikor Marci repülőjegyet nézegetett Budapestre (kiderült, hogy repülővel csak brutál drágán és bonyolultan mehetünk haza karácsonykor, úgyhogy felmerült, hogy Marci éjjel hazavezet minket - ez egy tíz órás út, kizárt, hogy nappal az überhisztis Léna kibírná, már New Orleansba jövet-menet is iszonyú balhékat csapott), akkor azt nyivákoltam neki, hogy én az elkövetkező húsz évet egy szobában üldögélve szeretném tölteni. Erre ő megkérdezte, hogy mikor bántam meg először, hogy feleségül mentem hozzá...

ahogy a dolgok vannak

Persze a gyökérkezelés Toszkánában korántsem olyan nagy hancúr, mint mondjuk a romantikus borozás a toszkán vidéken, de legalább mondjuk úgy a felébe kerül annak, amit Amerikában fizetnénk érte.  - persze így is nagyon drága..

Költözni meg talán jövő hétfőn fogunk (aki nem érti, hogy miért költözünk már megint, annak elmesélem, hogy egy kb negyven négyzetméteres pici házrészben  húzzuk meg magunkat átmenetileg, ami sokkal jobb, mint szállodát fizetni, de hosszú távon megőrülnénk egy ilyen kicsi helyen, arról nem beszélve, hogy  ha a babák épp alszanak, akkor mindig kikényszerülünk a kertbe és kezd hideg lenni).

Új lakás, új szorongások, a gyerekek számára újabb önpusztítási lehetőségek (Léna példul ma óriásit esett a kertben, a betonon, állati ronda horzsolás lett a szeme mellett, én meg  megint kihordtam lábon egy infarktust), no meg vagy három hétig nettelen élet (igen, az olaszoknak ennyi idő bekötni a netet, én inkább nem is mondok semmit...). 

És persze lassan-lassan kiderül, hogy az új élet az nemcsak a költözés miatt drága: itt ugyebár hideg van télen, kellenek meleg ruhák, amiket a kölkök vagy kinőttek, vagy nem is volt nekik, bababiztossá kell tenni a lakást, ami szintén elég drága mulatság (rácsok, fiókzárak, stbstb). Egyébként Európa brutálisan drága Amerikához képest, legalábbis ami a mindennapi életet illeti. Cserébe viszont gyönyörű az ősz, meg szépen mondják, hogy pöcegödör...

na még kettő

A két utazóst pont kihagytam. Na.

(s)iker vol.67523982176501

Ilyen meg már régen volt, enjoy. Marcus újabban utálja ha fotózzák, Léna meg vadul pózol, úgyhogy róla azt hiszem több kép van.

nemelhárpiásodás

Régen a játszótér volt nekem a mumus, egy ideje viszont az esős idő és a lakás: tegnap, mikor az eső miatt be voltunk zárva egész napra és én meg akartam halni estére az őrülettől (jó, ez egy speciális lakás: itt a szoba és a konyha gyakorlatilag egy és ugyanaz és semmi sem bababiztos, tehát egy pillanatra se hagyhatom magukra a gyerekeket, mert sok szempontból nagyon veszélyes), akkor azon kezdtem gondolkodni, hogy a hozzám hasonló kedves anyukák hogyan tudják elérni, hogy ne hárpiásodjanak el. (Marci szerint csakis a sok szex segíthet - simán lehet, hogy igaza van). 

Mert az ember ugye egész nap utasítgatja a gyerekeit, adott esetben rikácsol is, szürke arccal tesz-vesz, mos, mosogat, főz, takarít, csinálja minden nap ugyanazt és ugyanazt és ugyanazt és az egészbe rettenetesen belefárad és unja és utálja és monoton és nem jó így és fogalmam sincs mitől lehet jó, illetve csak egy tippem van, a szokásos, a sablonos: a humor. 

Igen, azt hiszem röhögni kell (valahogy akkor is, ha egyáltalán nincs min) és az ember talán nem lesz szürke, undok, gürcölős hárpia.

Marci otthon meglátogatta egy régi ismerősét, akinek nemrég született gyereke és ő azt mondta, hogy amikor épp be akar csavarodni, akkor arra szokott gondolni, hogy én tök egyedül ikrekkel küzdök külföldön (meg folyton költözünk, khm), aztán még mindig nem őrültem meg (mondjuk néha nem vagyok ebben olyan biztos...).

fyi

A. kérdezi, hogy hogy viselitek az új életet.
Mondd neki, hogy minden tök ugyanolyan mint Houstonban volt, csak többet vagyunk a kertben.

Nem is értem mit siránkozom itt búcsúzásról, mikor pont olyan rabszolga drága édesanya vagyok itt, mint Amerikában voltam, maximum kevésbé értem amit beszélnek (bár a múltkor kihallgattam egy veszekedést, tök jól értettem mindent) és nincs elég bio kaja. 

Persze terveink vannak (Marci arról ábrándozik, hogy valahogy sikerül majd tanítanom kicsit, amíg a babák fél napot bölcsiben vannak, de a tanítással nyilván ugyanaz lesz a baj, mint Triesztben volt, pénzünk meg nincs bölcsire, eh, a szokásos sztori), majd meglátjuk. 

Egyébként múlt hét végén voltunk a tengernél is, egy órára van innen, isteni szép volt - itt minden isteni szép (Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van - mit néztek? Ez az új mantrám...) és hát be kell vallanom, hogy az olasz is szép nyelv (persze ezt mindig tudtam, csak haragszom rá, mert mi az, hogy nekem nyelvet kell tanulnom, mikor A Nyelvet - az angolt, mármint - már megtanultam. Tudom, tudom, baromság, de micsináljak, ezt érzem), hihetetlen, hogy ha az van kiírva valahová, hogy pöcegödör, az is úgy hangzik, mint valami fennkölt bibliai idézet.

Aztán még azt is el akartam mesélni, hogy Léna és Marcika a harangszóra táncol (bárhol az út közepén leállnak táncolni, ha meghallják. Táncolnak még a mosógép/szárító, az autóriasztó, no meg az ütvefúró hangjára), meg aztán azt, hogy mióta gyerekeim vannak, azóta rájöttem, hogy szeretek focizni és csúszdázni. Későn szültem, de asszem nem lehet azt mondani, hogy ergya, öreges szülő volnék, nohát.

Amúgy meg vár rám egy újabb búcsúzás: szerda környékén beköltözünk a ferde toronyra néző lakásunkba (igen, dicsekszem, hát nyilván), itt kell hagynom a király kertet, meg a csuda cuki professzor bácsit és az aranyos kutyát - utálok búcsúzkodni, mondtam már?

ahogy a dolgok vannak

Oké, oké, ma mindenki kedves volt, az olaszok összeszedték magukat, jó kis blog ez, én mondom. Egyébként meg a szelektív hulladékgyűjtés is nagyon tetszik, nem is tudtam, hogy ez ennyire élvezetes dolog. (Autista énem imád szortírozni). 

Ja és még azt is szeretném elmondani, hogy gyerekekkel egyszerűen kertes házban KELL lakni: az én gyerekeim folyamatosan rágják a küszöböt, ha nem lehetnek kint, boldogan rohangálnak, virágot szagolgatnak, kergetik a kutyát, a macskát, piszkálják a nyulakat, kavicsot pakolnak, meg vannak kergülve örömükben.

további bezzegelés, elmélkedés, elégedetlenkedés, izé

Azon gondolkoztam a boltba menet, hogy összesen nagyjából 50 kilóval - két bőrönd meg két kézipoggyász - mentünk Amerikába (plusz macska, plusz két majdnem két kilós gyerek a hasamban), két gyereket termeltünk kint és közel 200 kilót hoztunk el onnan (azt már mondtam, hogy végül mindent repülőztettünk - persze sok plusz pénzért - és ez nagyrészt a gyerekek ruhája és cipője és mesekönyvei - elképesztő.)

A boltban egyébként megvolt megint a napi rossz olasz élményem: a pénztáros épp csak le nem hányt - szerintem az olaszok mogorvábbak, mint a finnek, pedig az azért nehéz -, hihetetlen, pont, mint Magyarországon (nem baj egyébként ha megszokom, hamarosan hazaköltözünk úgyis). Mikor Triesztben mondogattam, hogy az olaszok undokok, akkor mindenki azzal jött, hogy dehát a triesztiek nem is igazi olaszok - de mi van a pisaiakkal? Ők se igazi olaszok? Igen, természetesen itt is vannak kedves, segítőkész emberek (például Marci leendő főnökéék, akik teljes természetességgel hozták el Rómából a macskát), de azért az éttermekben, a boltokban lévő kiszolgálás, meg az utca emberének arca sok mindenről árulkodik...

Houstonban tényleg az volt, hogy a boltokban a legutolsó pakoló segédszemélyzet is boldog életet, sőt, boldog következő életet kívánt amikor távoztunk, az utcán az emberek köszöntek, mosolyogtak, megugyulibugyulizták  a gyerekeket, komolyan, épp csak haza nem kísértek. (Mikor terhes voltam és még nem volt kocsink és szatyrokkal gyalogoltunk hazafelé, akkor valaki egy autóból kikiabálva felajánlotta, hogy hazavisz minket, komolyan nem hinném el, ha valaki mesélné).

Persze nekem az az elméletem ezzel kapcsolatban, hogy a borzalmas autós kultúrának köszönhetően a houstoniak sosem találkoznak élő emberrel és ezért annyira örülnek, amikor végre egy hús-vér példányba botlanak, hogy csak úgy árad belőlük  boldogság. 

New Yorkban azért egész más volt: ott az emberek undokok, de korrektek. Hogy ez mit jelent? Rohannak, fellöknek, ügyet sem vetnek rád, de ha kérdezel tőlük valamit, vagy eltévedtél, akkor segítenek és akár hosszan is leállnak magyarázni dolgokat. Mondjuk volt egy szar élményem, amikor kezdtem átértékelni az aznapra felvett ruháimat, ugyanis egy csaj borzadva elhúzódott tőlem, mikor útbaigazítást próbáltam kérni. Az a gyanúm, hogy vagy térítőnek vagy koldusnak nézett...

Ja, az egyébként vicces, amit az a pisai lány mondott nekünk, akivel Houstonban beszéltünk még a költözés előtt: azt mondta, hogy nehogy azt higgyük, hogy az olaszok más népeknél jobban szeretik a gyerekeket, dehogy, sőt, hát sokkal kevésbé...szerinte manapság gyerekek se születnek egyáltalán, mert az olaszok már túl öregek, mire elköltöznek a szüleiktől. Meg kell mondjam egyébként, hogy a nemlétező játszóterek ezt a gondolatot támasztják alá: nehéz év lesz ez, azt hiszem. 

Könnyű megszokni ám a jót, meg a sok mosolyt (meg a lakástól három percre lévő hiperszuper játszóteret, amit kezdetben gyűlöltem, aztán megszoktam és megszerettem, ilyenek ezek a dolgok úgy látszik), hej, Houston hiányzik ám nagyon, pedig mennyit kínlódtam ott is...még a szúnyogok is barátságosabbak voltak, esküszöm. 

Jó, nyilván mindenhol van valami baj (én meg különösen elégedetlenkedő típus vagyok, ráadásul nehéz ám ezt a duplagyerekezést hulla egyedül csinálni, tegnap is valamiért szentségeltem és azt kívántam, bár havonta legalább öt percig játszana VALAKI MÁS a gyerekeimmel) és nyilván nehéz a megszokást figyelmen kívül hagyni. 

Persze, oké, Európa sokkal jobb, mint Amerika, Amerika borzasztó ingerszegény (valamelyik este próbáltuk megfejteni, hogy mi az, amitől Amerika annyira más, majd egyszer leírom, nem könnyű ám rájönni, nekünk se sikerült, csak találgatunk), de mégis, sok ott a jó dolog. (Például én, a kajanáci rettentően szenvedek most, mert alig találok itt biokaját).

Marci mindig ostoroz, hogy koncentráljak a jó dolgokra, szóval: Olaszország tájban és kajában verhetetlen, ezt elismerem, de azt könyörgök ne mondogassa már mindenki, hogy a mediterránok milyen istentelen kedvesek, az angolszászok meg ridegek és undokok, mert ez egyszerűen nem igaz.





PS.: És sajnos azt hittem, hogy Houstonnál bonyolultabb gyalogos élete nem lehet az embernek, de próbáljatok csak ikerbabkocsival olasz utcácskákban sétálni (vagy pénztárnál boltból kimenni, teszem hozzá halkan). Nem, valóban nem lehet. Nehéz év lesz, mondom én. 

bezzegelős

Azt azért elmondhatná valaki, hogy kinek a fejéből pattant ki, hogy az olaszok barátságosak, vidámak és vendégszeretőek, merhogy sajnos, sokadik tapasztalatom az, hogy az olaszok mogorvák, undokok és látszik, hogy a fenébe kívánnak minden turistát, pedig mi például elgagyogunk olaszul, de ez se hatja meg őket egyáltalán.

Én ezt mondjuk már évekkel ezelőtt, turistaként is megállapítottam és most aztán különösen ki vagyok élezve a témára, mert a világ legkedvesebb népével (igen, ezek az amerikaiak, hiába csodálkoztok) volt dolgom az elmúlt két évben.

Olaszok, kicsit szedjétek össze magatokat!

PS: Az egyébként minden népnél halálra idegesít, hogy ha beszéled a nyelvüket, akkor ők azt teljesen természetesnek veszik (és pont az amerikaiak rátartisága ebben különösen ingerlő, pedig én is úgy gondolom, hogy angolul tudni kell és kész), míg gondoljunk csak bele, hogy a magyar ember az mennyire megvadul attól örömében, ha egy külföldi magyarul gagyog neki valamit. 

VÉ (vidéki élet)

Meséltem a professzor bácsinak, hogy azelőtt angolt tanítottam és hogy milyen nagyon szeretem, hogy a mai napig írnak a tanítványok, hogy milyen jó tanáruk voltam és hogy épp hol tartanak, nyelvvizsgáztak, stb. 

Erre a bácsi elmesélte, hogy hát igen, neki is el szokták küldeni a tanítványok a könyveiket, aztán jaj, azokat el kell olvasnia...A bácsi egyébként állatira tetszik nekem, teljesen szerelmes vagyok belé (szerintem Marci is, úgyhogy nem haragszik), 72 éves, de még mindig tudományos cikkeket publikál, hegyet mászik, autót vezet, unokákat pesztrál. Jó lehet így megöregedni.