"Hold your breath and count to ten, And fall apart and start again, Hold your breath and count to ten, Start again, start again"

Már mondtam, hogy elkezdtem megint futni és mivel sok hónapot kihagytam, ezért gondoltam majd óvatosan, fokozatosan nyomom megint az öt kilométerig, meg hat perc futás, egy perc gyaloglás, ezt ismétlem hatszor, ilyenek, aztán ma a hatodik percben bedühödtem, hogy a fenébe is, tavaly tíz kilométereket lefutottam és most meg itt hat percekkel parádézom, aztán idegből végignyomtam háromnegyed órát. 

Nagyon büszke vagyok. 

Friday Night Fever

Merészen ünneplem a péntek estét: nem mosogatok el.

a lelkünknek a feneke

Mo: Jaj, nem tudom, néha annyi bajom van mindennel, szerintem tuti midlife crisisom van, az ilyenkor szokott lenni, nem? Nagyon rosszul viselem például, hogy soha semmi nem változik, hogy mindig minden ugyanolyan, félek, hogy csak belerohadok ebbe a munkakörbe is és itt dolgozom majd, míg le nem fordulok a székemről. Kéne valami változás, hogy egy kicsit frissnek érezzem az életet...
Ma: Hát, lehet például minden nap más pózban dugni, az változást hoz...

ahogy a dolgok vannak

Aztán még az is van, hogy Londonból Marci hozott nekem Gone Girlt, mármint a könyvet, ami egészen addig nem volt rossz, amíg a csaj hirtelen ki nem mutatta foga fehérjét - na pontosan így kezd minden thriller paródiába fordulni: szerintem nagyon kevesen tehetségesek annyira, hogy megmutassák - vagy legalább megfelelően érzékeltessék - egy szereplő eleinte csak lappangó, majd  egyre elhatalmasodó, végül teljesen a felszínre törő tébolyát. 

Később, valami rejtélyes okból kifolyólag megnéztük a filmet is - azt hiszem kíváncsi voltam rá, hogy Fincher mit csinál ebből a könyvből -, hát szépen kérek mindenkit, hogy semmiképp ne nézze meg, de ha már nagyon muszáj neki, akkor ne olvassa el előtte a könyvet, mert a könyv még csak-csak, de a film egyszerűen egy kalap szar. 

És aztán végignéztem az Affairt és nekem tetszik és tetszenek a szeretők is és fel vagyok háborodva, hogy csak októbertől lesz második évad és nem is tudtam, hogy Maura Tierney ilyen jó színésznő, bár bocsásson meg a világ, én pontosan értem, hogy miért kell pont őt megcsalni. 

Aztán az is van még, hogy a pálpusztai körtével is elviselhetetlenül finom...Jóvanna, csak úgy eszembe jutott. 

gasztro

A pálpusztai almával, az egy gyönyörű dolog.

"Mindent tudnak"

Mese a csökönyös kecskéről...Gyerekek, tudjátok mi az a csökönyös?
(kórusban) Hát makacs!
És mi az a makacs?
(kórusban) Konok!

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert."

Mikor elmeséljük a gyerekeknek, hogy nem is olyan régen még nem tudtak járni és cumisüvegből etettük őket, akkor rendszerint hangosan, hitetlenkedve kacagnak. 

Mondjuk tény, hogy nekem is nehéz elhinni, hogy mindez valaha megtörtént és hogy a most már szorzásokat tanuló - bizony, Marci szorgosan matekozik velük - gyerekeim valaha egymás mellett gőgicsélve bámultak egy csilingelő-forgó cuccot a közös kiságyukban. 

Btw kisbabák: tegnap nagyon meglepő módon, valami gyerekre mutatva a tévében Marci sóhajtozni kezdett, hogyaszongya jaj, milyen aranyosak az ilyen pici kisbabák és rám sandítva megkérdezte, hogy még mindig akarok-e harmadik gyereket. Mondtam, hogy hát persze, majd kis hallgatás után megkérdeztem, hogy akkor mikor lesz végre? Erre azt mondta, hogy ha majd lesz egy nagyobb lakásunk. Hát...na jó. 

Aztán végül felsorakoztattuk az összes ellenérvet: megegyeztünk, hogy három gyerekkel tényleg egy perc időnk se volna egymásra és nem, nem volna okos dolog most újrakezdeni mindent, végre dolgozom (ez de nagy kár), meg amúgy is öreg vagyok már, a lakás kicsi, a gyerekek féltékenykednének...hát, asszem nem lesz itt sose harmadik gyerek. 

"Maybe it's better you teach Laura - what do the kids say? To suck it up."

Ma kaptam a főnökömtől egy doboz csokit, elismerése jeléül. Hát, izé. Bevallom, az volt az első gondolatom, hogy inkább a túlórákat fizetnétek ki, bazmeg. 

Persze papírkutya vagyok, úgyhogy megköszöntem és megettem a csokit (ez rossz ötlet volt, azóta is fáj a gyomrom - időnként egyébként az az érzésem, hogy infarktusom lesz, a stressztől folyton fáj mindenem, meg egy csomószor érzem, hogy felmegy a vérnyomásom, soha azelőtt ilyen nem volt, kicsit be is vagyok szarva), persze tudom, értékelnem kéne a gesztust, dehát ez annyira kevés a befektetett energiáimhoz képest.

De ez van ám velünk, magyarokkal: egyszerűen mindenki annyira félti a seggét, hogy bármit le lehet nyomni a torkán. Hogy persze, az anyanyelvi tanárok a túlóráért pénzt kapnak (ott, mellettem, a szemembe belenézve beszélik ezt meg velük, de az fel sem merül, hogy én is kapjak valamit a túlóráért, hát szívjuk a vérét annak a buta magyarnak, akivel mindent meg lehet csinálni), mi meg csak úgy csokiérpusziéra cégért meg hogy legyen munkánk bent maradunk, mert ha nem tetszik, akkor el lehet menni - úgyis ezer rabszolgajelölt tülekedik a helyünkért. Soha ki nem nyitnánk a szánkat, úgyhogy nem is történik az égvilágon semmi változás. Eh, utálom ezt. És bocsánatot kérek mindenkitől, aki megsértődik, de ezért keresnek olyan szarul a rabszolga magyar orvosok, ezért dolgoznak éjt-nappallá téve a tanárok - mert velünk mindent, de mindent meg lehet csinálni. Mikor Londonban voltam, azt hallottam mindenkitől, hogy a magyar bébiszittereket szeretik a legjobban, mert gondolkodás nélkül bármit megcsinálnak, amit kérnek tőlük. 

Marci persze mindig azt mondja, hogy ne vegyem az egészet komolyan és kész; de neki annyira könnyű a kutatói elefántcsonttoronyban, neki fogalma sincs mi az az állásinterjú. milyen időre bejárni, milyen kurva idegesítő, ésszerűtlen parancsokat végrehajtani - és milyen idegesítő, hogy a te tapasztalaton alapuló, ésszerű javaslataidat ellenben teljesen leszarják -, milyen undorító marketingbábként funkcionálni és egyáltalán: nem túl sok pénzért bohóckodni valami nem is különösebben jó ügy érdekében. 

El kéne engednem valahogy ezt az egészet, meg kéne szeretnem a főnökömet, meg a hülye ötleteit, mert máshogy nem tudom majd elviselni hosszú távon. Ezen dolgozom jelenleg - eddig elég vacakul megy. 

Voltam egyébként hajnalban futni - mert ezzel gondoltam alapvetően elűzni a stresszt, bár a nagymamám már a nyugtatót javasolta, na azt már nem -, az volt a nap fénypontja meg mikor a gyerekekért mentem. 

Jó, hát valójában a gyerekek a menedékeim: ha rájuk gondolok, akkor minden más veszít a jelentőségéből és  olyankor mindig nevetségesnek tűnik a sok fölösleges aggódás - van nekem sokkal fontosabb dolgom is itt a világban.   

Marcus különkiadás

Marcus hisztérikus Beatles-rajongó lett: éjjel-nappal Beatlest kell hallgatnunk (elég őrjítő) és ha Marci előveszi a gitárját és énekelget vele számokat, akkor Marcus mindig mondja, hogy mikor melyik versszak jön ha Marci nem emlékszik, ráadásul tök menő angol kiejtése van, nagyon vicces kis figura. 

Rettentően aggódom, hogy egyszer - remélem van még jó tíz évem addig - majd mondjuk ezt kell hallgatnom naphosszat.




PS.: Ja és persze Marcika simán kezeli egyedül a CD-lejátszót: megtalálja a kedvenc számait, átugorja a nemkedvenceket, bekapcsolja, kikapcsolja, cserélgeti.
Mindent tud, én mindig mondom. 

"I wrote this novel just for Mom For all the mommy things she's done For all the times she showed me wrong For all the time she sang god's song And I say thank you Mom Hello Mom Thank you Mom Hi Mom"

Már több blogban is olvastam az Affairről, gondoltam belenézek én is, ha már - hát, engem egész más dolgok zavarnak benne, mint a bloggereket, akiknél olvastam róla: meglepő módon kicsit sem érdekel ugyanis, hogy mennyire passzol a két friss szerelmes, én folyamatosan azon vagyok kikészülve, hogy a főszereplőnek meghalt a négy éves gyereke; úgyhogy már eleve torokszorulva nézem a sorozatot, de a problémámnak köze nincs a rendező feltételezhető szándékához, aka hogy megrendüljünk a csalással járó nehézségeken, meg az új szerelem drámáján. Jó, hát nyilván azért fontos része a főszereplő csaj személyiségének egy ilyen tragédia, dehát.

Tényleg így megy ez, miután az ember gyereket szült, vagy nálam legalábbis: bármikor, bárhol elsírom magam ha gyerekek is a képben vannak: hülye reklámokon, jelentéktelen filmeken, lényegtelen sorozatokon, jeleneteken; és ez persze nekem, a hipercinikusnak nagyon meglepő. 

Senki meg nem mondaná, hogy négy és fél éve születtek a gyerekek, nem tegnap.