"Ha végre itt a nyár és meleg az idő Az ember strandra jár, mert azért van itt ő"

A Balaton parton különös dologra lettem figyelmes: míg a mi gyerekeink ordítva körbe-körbe rohangáltak mint az őrültek, labdát, homokot, akármit, bármit dobáltak (aka élték a szokásos életüket), addig a más emberek gyerekei joviális arccal üldögéltek kedves szüleik körében (nem viccelek, mind mintha idomítva lett volna).

Most vagy mi csinálunk valamit nagyon rosszul (bár szerintem a gyerek az már csak ilyen: ordítva rohangál körbe-körbe), vagy akár nagyon jól (őőő), vagy a Balatonon nyaraló gyerekek kivételesek, esetleg szednek valami lassítót, vagy csak én képzelem, hogy a gyerekeim normálisak és az ő viselkedésük a nemnormális (mondjuk tény, hogy ők szerintem extra aktív gyerekek és két azonos korú gyerek az már bizony ordító tömeg, mert persze egymást is heccelik rendesen az őrületbe), vagy...passz. 

ahogy a dolgok vannak

Esküszöm épp azon gondolkoztam  a szentendrei kirándulásunk vége felé, hogy milyen csodálatos, hogy a gyerekek már a saját lábukon mennek mindenhová és nem kell őket se cipelni, se hordozni, se tologatni és már én is simán elhévezek velük bárhová, amikor Marcika egy óriásit esett egy ilyen pallószerű fellépőben (épp vizet vettem és hívtam magamhoz, én barom) és immár negyedszer szakadt fel ugyanaz a seb a térdén, de most valami brutálisan, elállíthatatlanul vérzett: szerintem szuper látványosság voltunk - legalábbis egy csomó ember körülállt minket -, én próbáltam törölgetni a vérző sebet és tiszta vér volt már mindkét kezem, Marcus nagyon meg volt rémülve és jajgatott, Léna körülöttünk téblábolt és halkan sírt, meg néha felsikoltott, hogy nagyon kell pisilnie. 

Végül egy kedves pasi mentett meg minket: odavezetett az állomásépületből egy, még nála is kedvesebb kalauznőt(?) hozzánk, aki fertőtlenítette és bekötözte Marcus sebét, míg én megpisiltettem Lénát; én meg milyen vagyok, lám, lám: a vécén folyamatosan azon paráztam, hogy visszamegyünk és Marcus nem lesz ott, mert addigra a kedves kalauznő hívja az ukrán szervkereskedő barátait és akkor én holtan esek ott össze bánatomban. Szerencsére Marcus ott volt mikor visszamentünk és már nem is vérzett annyira  a lába és bátor is volt és nem sírt a kötözésnél, szóval megúsztuk a kalandot ennyivel, drága kis Marcikám.

Amúgy meg Marci miatt dekkolunk itthon: az előadását írja (szombaton elutazik, nagyon szomorú vagyok), én meg nem akartam a gyerekekkel egyedül a Balatonon maradni, de majd most megyünk megint a tesómékkal. Mielőtt felmondtam, folyamatosan nagyon durván szúrt a szívem, most meg már jól vagyok, ó csodálatos dolog a szabadság. Drága kis Léna, még oviba jártak és egyik nap kérlelni kezdett, hogy most már maradjak velük itthon és ne dolgozzak, én meg mondtam, hogy hamarosan szabadságra megyek, mire nagyon elkezdett sírni, hogy már megint elmegyek valahová, ez borzasztó.  

Most éppen egyébként izgatottan várom a jégesőt a negyven fokos lakásban (gyerekek, aki lelkesedik a nyári melegért, az bizonyára nem egy panellakásban teszi ezt), de nem jön semmi, csak a szomszéd fúrja  a falat vég nélkül, ó, a texasiak tudnak valamit a semmi közepén épülő (szigorúan légkondis!) házaikkal, igen. 

"All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Ma volt az utolsó munkanapom ezen a kibaszott munkahelyen, ah, nagyon megkönnyebbültem, viszont teljesen ki vagyok purcanva - az elmúlt hetekben folyton hajnaltól hajnalig dolgoztam*, öreg vagyok én már ehhez. Valójában sajnos nem purcanhatok ki még legalább tizennégy évig, mert Marci nemsokára elmegy Kanadába, itthagy minket tíz napra, eh, nem fogom én már kialudni magam sohasem. 

Az exit interjúm - ami egy nagyon amerikai szokás, amikor a távozókat jó alaposan kikérdezik, hogy mit nem szerettek a cégnél, miért mennek el, stb - nagyon jól sikerült, meg is sajnáltam a főnököm, olyan őszintének tűnt, mikor arról beszélt, hogy nagyon szomorú amiért elmegyek és hogy én annyira csodálatos és okos és rátermett és szorgalmas vagyok, mi lesz vele nélkülem (nemtom, nekem jó lesz nélküle, az biztos...). 

Mondjuk szó se róla, szerintem tényleg jó munkaerő vagyok: mindent gyorsan megtanulok, annyit tudok dolgozni mint egy barom, idegesít, ha nem tudok befejezni valamit, ezért folyton dolgozom, , ugyanakkor túl nagy a szám és iszonyú erős az igazságérzetem: valahogy minden cégnél (meg már az iskolában is) mindig én voltam, aki kimondta, hogy a király meztelen. Az is tény, hogy gyakran olyan vagyok mint az elefánt a porcelánboltban: nem vagyok túl diplomatikus (khm) és hát a lojalitással meg a dolgok komolyanvételével súlyos problémáim vannak. 

Egy csomó dolgot elmondtam a főnökömnek azzal kapcsolatban is, amit benne nem szeretek és szerintem egészen jól sikerült baráti hangnemben elmagyaráznom, hogy ő egy fasz milyen dolgok bántottak. 

Javaslatokat is tettem: például azt, hogy utódomként valaki olyat keressenek, aki Buddha bölcsességével és türelmével rendelkezik, illetve jó úton jár a megvilágosodás felé, nincs és nem is lesz soha magánélete, nem szeret aludni, technikai zseni és csípőből szerel fénymásolót, szkennert, bármit, nem zavarja, ha rabszolgaként/lábtörlőként kezelik, sőt, a legjobb, ha mazochista típus és élvezi, ha bántják.

Szegény, szegény, szegény utódom. 

*a gyerekek el is vannak vadulva rendesen, szörnyű: Marcika valami horror verekedős kisfiúval barátkozik és állítőlag ő is verekedni szokott, teljesen el vagyok keseredve és magamat okolom. Mondjuk az új munkahelyemen elvileg kilenctől háromig leszek minden nap és nem kell bébiszitter és a gyerekeim kizökkennek a vadember üzemmódból (valószínűleg nincs azért olyan nagy baj, csak nekem van óriási lelkiismeretfurdalásom az elmúlt hónapok miatt és hogy keveset voltam velük.) 

I want to ride my bicycle

Egyébként meg van egy új biciklim, de a sok undormány munka közepette el is felejtettem itt rögzíteni (és persze rögtön ez ugrott be vásárláskor), pedig csodás darab, mindenhová vele megyek, vele alszom, vele kelek (és vers!).

Léni baba különkiadás aka meghatott sóhaj

Mindig együtt vagyunk, akkor is, ha dolgoztok - mindig egy család vagyunk. 

same shit different day

Ma az ezredik bőrt is lehúzta rólam a főnököm (nyolc, azaz NYOLC órás mítingünk volt - egész nap vekengtünk a semmiről, elképesztő) és annyira de annyira dühös vagyok rá, hogy nemsokára spontán égek - főleg azért, mert utolsó munkák kapcsán még az irodát is velem akarja kitakaríttatni, hát pusztuljon el, most rögtön, ha kérhetem, 

Életem legjobb döntése ez a felmondás. Na jó, nem is, a legjobb döntések azok voltak, amikor bizonyos pasiknak nem szültem gyereket. Őrület, hogy mennyi energiát pazarol az ember vadidegenek komplexusai következtében kialakuló pöcsfejségekre. 

Lesz pénteken exit interjúm, arra gondoltam, hogy megírok a főnökömnek egy pornó dvd-t - őszintén szólva biztos vagyok benne, hogy valami ilyen problémát kompenzál, amikor azt magyarázza, hogy minden tanár nevét sárga háttérrel, ábécé sorrendben kell írni és fontos, hogy az excel file-ban az iskola az óvoda előtt legyen, mert hát azért az iskola fontosabb, mint az ovi, nemde?

slave to the wage vol.5647238978999912

És ma történt az is, hogy felmondtam, ó kéj, ó mámor! 
Ráadásul új munkahelyem is van augusztus 1-től, huh, remélem az jobb lesz.
Majd egyszer tényleg elmondom hogy volt, de most megyek elhullani.

A halál és a lányka

Úgy hiányoztál, amíg nem voltál itthon! Ugye sosem válunk el egymástól? Ugye akkor sem, amikor engem eltemetnek? Ugye ha meghalunk, akkor majd egy gödörben leszünk négyen?!

(Borzongató volt és rettentően kellett vigyáznom, hogy ne sírjam el magam, mikor Léni a kis négyéves cincogi hangján ezeket kérdezte. Azt hiszem eléggé megviseli őket a nagypapájuk halála.)

"Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With a pizza in my hand I'm gonna be a pizza man, Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With my car keys in my hand I'm gonna drive a chevy van Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With a basketball in my hand I'm gonna be like Michael Jor-dan Michael Jor-dan Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With nun-chucks in my hand I'm gonna be like Jackie Chan Jackie chan Michael Jor-dan Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man"

Szóval tábor: a gyerekek szupercukik voltak és meglepően jól kijöttem velük (mióta vannak saját gyerekeim is, ez sokkal jobban megy, azelőtt tartottam a gyerekektől), lett egy csomó harmadikos kisbarátom, de amúgy...nem is tudom utoljára mikor voltam ennyire magányos; mert valahogy az anyanyelvi tanárok udvariasan ugyan, de kábé ignoráltak, ha épp nem volt szó munkáról, mert angoltudás ide vagy oda, egyszerűen nem tartozom közéjük, más vagyok és hát igen, valljuk be, vannak nyelvi és kulturális korlátaim is, olyanok, amik a nagyon jó nyelvtudás ellenére is ott vannak: egyszerűen nem tudok elég jól és elég gyorsan riposztozni, nem vagyok annyira gyors agyú mint magyarul és valahogy a személyiségem sem jön igazán át angolul - ezért nem értem én a vegyes házasságokat: mert az ilyenekben szerintem az egyik mindig kicsit lebutított szinten műveli a nyelvet (bocsánat minden vegyes házastól, ez csak az én véleményem, nyugodtan anyázhattok e-mailben)...oké, simán lehet, hogy valakinek nem összekacsintós, viccelődős, versidézgetős kapcsolatra van szüksége (nekem igen) és akkor ez működik, de nekem biztosan nem működne. Emlékszem az is halálra fárasztott az amerikai pasimmal, hogy már kora reggel angolul kellett beszélni. 

Na mindegy, szóval ez a része olyan szomorkás volt - meg borzasztóan hiányzott a szép családom -, de amúgy a gyerekek kedvessége sok mindenért kárpótolt, hihetetlen jófejek és szófogadóak voltak, meg is állapítottam magamban, hogy a gazdag szülők elkényeztetett gyereke is csak azt akarja, hogy szeressék (és egy csomóan egyébként láthatóan el vannak hanyagolva köztük).

Az egyik - volt több is egyébként -, enyhén (vagy nem enyhén, ki tudja) autisztikus kisfiú volt a kedvencem: imádom a furcsa kisfiúkat, mióta nekem is van egy furcsa kisfiam...vicces volt amúgy, a gyerekek végig nem tudtak hova tenni, mert én ugye nem vagyok tanár, nem vagyok anyanyelvi, de mégis ott vagyok velük a táborban és segítek ha kell. 

A táborban eleinte azzal gyanúsítottak, hogy én vagyok a tábor tulajdonosa (ezen nagyon jól szórakoztam), majd a buszon hazafelé valaki azt tudakolta, hogy én vagyok-e az iskola igazgatója (ez még viccesebb)...na de a slusszpoén az, hogy lehet, hogy holnap felmondok, haha, nekem ez a rész tetszik a legjobban a tábori postban. Most nincs kedvem leírni, de amint kiderül, hogy mi van, mi lesz, ígérem mindent elmesélek. 

Léni különkiadás

Nem is meséltem még, hogy volt év végi tornagálája az iskolában a szép lánynak, szóval volt nekünk is családi tipródnivalónk (én az ilyeneken meg is bolondulok a sok mindenkit letaroló, éngyerekemetakaromlátnicsak szülőtől, na mindegy, tudom, ne morogjak annyit) és nagyon-nagyon meghatódtam, ahogy boldogan ugrabugrált a színpadon (a meghajlás után egy darabig egyedül téblábolt a függöny előtt, nem tudta merre menjen és szerintem az tetszett neki a legjobban, imádja mutogatni magát) - valahogy nekem az ilyen bemutatók sokkal megindítóbbak mint a nagyon direktbe könnyes anyák napi műsorok (persze azért azok is jók, bár én ott inkább nevetgéltem idén is): hihetetlen, hogy már ilyen nagylány lett Léni, hát nemrég még azon izgultunk, hogy legyűrjön egy gyűszűnyi tejet, most meg gyertyázik egy színpadon, hát hogy elment az élet, mintha nem is éltem volna...