(s)iker vol.45361234889

Léni lefekvéskor búcsúzkodik: Mama, én úgy szeretlek, hogy akkor is gondolni fogok rád, mikor meghalok!

Marcus kontráz: Én meg úgy szeretlek, hogy akkor is gondolni fogok rád, mikor te meghalsz!

Hajrá szülők!

Nagyon menő, a felsőben összesen egy osztálynyi gyerek van, nagyon büszke vagyok, éljen a szülői ellenállás!



PS.: A Saul miatt fanyalgók és utálkozók, meg hát...szarjanak sünt  
        A Saul miatt fanyalgóknak és utálkozóknak ezúton kívánok sok szerencsét és boldogabb életet

ahogy a dolgok vannak

És igen, szuper happy end itt a szenvedések után: tegnap, amíg Léna oviban volt, Marcussal elmentünk a kedves doktor néninkhez, akitől kaptunk kölcsön egy működő inhalálót (a miénk a legdurvább köhögő roham közepette elromlott, igazi tragikomikus jelenet lehetett, ahogy próbáltam megjavítani hajnalban) és még éppen visszaértünk Lénáért (igaz, majdnem bezárt az ovi), aztán estére Marcus olyan nagyon jól lett, hogy még kettőt köhintett, majd hang nélkül aludt reggel fél kilencig, én meg, a vakmerő anya, elvittem őket délután bábszínházba (pedig hogy fogadkoztam, hogy többé nem megyek a városba velük...úgy tűnik mazochista vagyok), mert a jegyeket Marcus óriásköhögésének napján vettem és nem akartam, hogy a köhögés megint meghiúsítson egy bábszínházat (volt már ilyen), meg hát Marcus ilyenkor igazából nem beteg. 

Kicsit necces volt megint az utazás (és változatlanul nem győzök csodálkozni az utazóközönség bunkóságán; simán elsodorják  a gyerekeket, sőt, gyakorlatilag észre sem veszik őket, mert olyan kicsik és az fel se merül senkiben, hogy esetleg átadja nekik a helyet, mert még nehezen kapaszkodnak.) 

Néhány agyvérzést azért kihordtam lábon az utazásaink alatt, de ilyenkor mindig superhero-nak érzem magam már itthon, biztos ezért veszem én azokat a bábszínházjegyeket. A gyerekek rettentően élvezték az utazást, gyakorlatilag minden csodálatos volt az úton.

PS.: Csak azt a zablisztes sajtos rudat, csak azt tudnám feledni!

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is" vol.453612789 aka TGIF

Mielőtt ezt írni kezdtem, próbáltam megtalálni egy postot, amiben Marcus hány a köhögéstől éjszaka és aztán együtt alszunk és neki hányásszaga van és horkol (azért kerestem a postot, merthogy mindez kísértetiesen ugyanígy történt az éjjel), de mégis ő a drága kisfiam és mindennél jobban szeretem ezen a világon és rákerestem arra a szóra, hogy 'hányás', de kábé ezer bejegyzés van a terhességi hányásomról (tényleg kéne könyvet írnom 'A hányás' címmel, szerintem hatalmas expert vagyok), úgyhogy nem állok neki keresni, meg megdöglök amúgy is, mert hát Marcus annyira köhögött éjjel, hogy már azon gondolkoztam, hogy a mentőket hívom (nagyon durva kopogós köhögést nyomott, két kopogás között hörögve fulladt), vidám éjszaka volt, az egyszer biztos, hú, kész vagyok teljesen, pedig mindenféle mást is akartam mondani, de sajnos leállt az agyműködésem, jojózik a szemem, elájulok, elpusztulok, kérem, kapcsolja ki. 

"Aaron "Hotch" Hotchner: [closing quote] Shakespeare wrote: "Nothing is so common as the wish to be remarkable" "

A gyerekek a Maci csoportba járnak és mindig szokott lenni macis tematikus hét, amikor lehet bevinni saját macit vagy maciról szóló könyvet. 

Mivel a kommunikáció igen kiváló az oviban, ezért én egy szülőtől (!) tegnap értesültem arról, hogy macis-hét van, ma gyorsan bevittük a Hotch nevű *jegesmedvét, amit még Amerikában vettünk (természetesen én neveztem el), mikor a gyerekek megszülettek és még kórházban voltak, illetve egy kis fehér macit, ami anno Marcus kis bölcsőjének volt a tartozéka (ezek fontos macik, láthatjuk). 

Mikor a gyerekek mentek befelé a csoportba, Marcus már messziről kiabált, hogy Elhoztuk a Hotch-ot! Elhoztuk a Hotch-ot!, én meg magamban nagyon vigyorogtam, mikor az óvó néni kissé döbbenten ismételgette, hogy Mi?! Hotch? Marcika meg kicsit ingerülten morogta a bajsza alá, hogy igen, Hotch, mit nem lehet ezen érteni?! Vicces jelenet volt. 

Úgy tűnik, az óvó néni nem Criminal Minds rajongó - mondjuk nekem azért meggyőződésem, hogy van neki is sötét oldala. Marcit mindig azzal szórakoztatom, hogy szerintem, amint a gyerekektől megszabadul, otthon disznóálarcban rúdtáncol a férjének (a lehető legegyszerűbb kinézetű óvó nénit képzeljétek el: nem festi magát, mindig barna kordnadrágban van, kedves, halk szavú, az egyenes haját középen elválasztva, festetlenül, kibontva hordja).






*érdekesség: az őt játszó színész pont úgy néz ki mint  a tesóm

Marcika különkiadás

A mesében Móric, a jóságos kandúr néhány könyörgő tekintetű óriáskígyónak sonkás szendvicset ad kedvességből, mire Marcika a homlokát ráncolja és kissé felháborodva felkiált: ezek akkor nem lehetnek sárga királypitonok! A sárga királypiton kisebb rágcsálókkal és rovarokkal táplálkozik. 

"Hello Mom, thank you Mom, hi Mom"

Az anyaság egy új rétegét ismertem meg azzal, hogy bekerültem egy sok nőből áll munkahelyre. Valahogy előbb-utóbb kiderül ugye, hogy nekem mindig rohanni kell haza a gyerekeimhez, meg itt volt most ez a verseny és én nem tudtam végig ott maradni, mert egyetlen nagymama sem toporog izgatottan az ovi körül, hogy a gyerekeimet hazahozza és egy darab rabszolgát sem kaptam karácsonyra! és miután ez kiderül, óhatatlanul jön a kérdve felkiáltás, hogy ikreid vannak és nincs segítséged?! 

Már pontosan tudom azt is, hogy a felkiáltást először egy szánakozó, majd egy elismerő mosoly követi. 

ahogy a dolgok vannak

Na tessék, szuper éjszakánk volt, senki nem köhögött, nem volt éhes, nem kellett pisilnie, nem akarta közölni velem hajnali háromkor, hogy szeret (mondjuk ez cuki volt, Lénike csinálta egyszer), hanem ALUDTUNK. Isteni volt, komolyan. Ráadásul egy órával később kellett ma jönnöm, úgyhogy csak fél hétkor keltünk, Marcika magától és ki is pattant az ágyból, ügyesen felöltözött, szóval, na, jó nap volt idáig.

Az iskolában sajnos meg kellett szívatnom a versenyzők osztályfőnökét, aki szintén jön versenyezni miattam, mert én nem tudok visszajönni a verseny után a suliba, egyszerűen nem érek oda akkor az oviba és jaj, szegény kis Szépek, mi lenne akkor velük. 

Tegnap szkájpoltunk Marcival - aki szerint San Francisco és Kalifornia úgy általában maga a földi paradicsom; szó szerint azt mondta, hogy még soha életében nem járt ennyire jó helyen (pedig igazán sok helyen járt már) és hogy New York elbújhat San Francisco mellett - és szegény kis Léna teljesen betúrázta magát, telefonálás közben azt hajtogatta Marcinak, hogy azonnal haza kell jönnie, aztán sokáig sírt miután letettük és azt zokogta, hogy édesapám, édes apukám, jaj, borzasztó volt, alig lehetett megnyugtatni.

Persze Marci optimista és azzal jött, hogy dehát a fele már letelt! Én meg, a realista azt mondtam erre, hogy igen és még pont annyi hátra van, amennyi letelt; futásnál szokott ez lenni, hogy nahát, már eltelt negyed óra! Jézusom, még pont negyed órát futnom kell!

Brühühű

Marcika ma negyed ötkor azt sugdosta a fülembe, hogy nagyon éhes.

El akarok menekülni Kamcsatkába, hogy sose találjanak meg.




PS.: Nyomorúságom betetőzéseként elromlott a kávéfőző.

nagyon nyaff

Remélem ez a nap volt a mélypont és ennél csak jobb jöhet: hullafáradtan mentem be reggel, mert este egy Olimpiai Játékok angol versenyfelkészítő izére készültem jó sokáig, aztán meg négyszer kellett összesen kelni mindkét gyerekhez, majd negyed hatkor végleg, hát komolyan halálomon voltam.

Aztán egy szülő a földbe döngölt, egy általa súlyos hibának titulált dologért (sajnos nem mesélhetem el itt) és ez annyira rosszul esett és nyilván hozzáadódott a dögfáradtsághoz, hogy mindenhol sírtam, ahol úgy gondoltam, hogy senki se látja. 

Délután még a gyerekek kedvéért berohantam az oviba egy mesedélután nevű szeánszra, ami minden volt, csak nem mesedélután, ráadásul Marcus annyira fáradt volt, hogy jobbra-balra dőlt (szerencsétlen gyerekek másfél órával többet szoktak aludni, ha Marci viszi őket oviba), aztán, mintegy a nap megkoronázásaként, a focipályánál hisztériás nagyrohamot kapott, de azt az igazi ordító-hempergő fajtát, nem is volt kínos egy kicsit sem. 

Meglepő módon aztán mégis hazaértünk valahogy, én bőgtem még kicsit a vécében, asszem kisírtam magam most pár évre előre (szerintem amúgy évek óta nem sírtam), most meg lassan (gyorsan) beájulok az ágyba, bár kéne még nézegetnem a kibaszott sport szókincset.