álmos

Azt álmodtam, hogy a hetedikesek tettleg bántalmaznak a tábla előtt (most ezen azért felröhögtem). Szerintem tényleg ideje munkahelyet váltanom: a szorongás világbajnoka (ez én vagyok, bizony) nem engedheti meg magának ezt a szintű idegbajt.



PS.: Azon gondolkodtam, hogy valami teljesen stressz-és felelősségmentes munka lenne jó: ha mondjuk utcaseprő lennék, szerintem tizedannyit aggódnék, mint most. Megfontolandó.

Happy everything

Még szerencse, hogy megint egy hadseregnyi kaját főztem, így az a pár elrontott dolog nem is számít nagyon. Az az elképesztő dolog történt, hogy kész a vacsora (5 - azaz ÖT - óra van): igaz, hogy tegnap óta a konyhában lakom és a kaja felét ki kellett dobni,  de ilyen még sohasem történt, teljesen elképesztő.

Haha, a fentieket még 24-én írtam, de most sikerült újra leülnöm; azóta már halálosan összevesztem apukám családjával (muszáj volt kinyitnom a számat, mivel iszonyú sokat bántottak már, ugyanakkor, mivel igen szerencsétlenek, azóta is mardos a bűntudat, jobb lett volna kussolni és okosabbnak lenni talán),  karácsonyt nehéz megúszni balhé nélkül, ha róluk van szó.

A gyerekek most a nagymamájuknál vannak, mi meg az épp nem szabadságon lévő, összesen kábé három darab budapesti ügyintéző segítségével a CSOK kérelmünket próbáljuk intézni* - elég aggasztó folyamat, főleg, mert a szükséges iratok listája mindenhol kicsit más, plusz az ügyintézők megállás nélkül össze-vissza beszélnek a témában.

Kaptunk egy rakás gáláns ajándékot a költözéssel kapcsolatban, szerintem megállna az ütő mindenkiben, ha egy adott ponton bejelentenénk, hogy Glasgowba költözünk, na csá.

*újabban minden saját idő a borzalmas ügyintézésről szól

Happy fucking everything

Eddig remekül haladok: a zserbógolyók a csokis felüknél (látszólag örökre) rágyógyultak a tányérra, a kekszszalámiba használt keksznek fűrészpor íze van és ez nyilván a sütiben is érződik majd, a mézeskalács tészta keverése közben az egész konyhát vékony lisztréteggel terítettem be - a hajammal és a ruhámmal egyetemben -, izgulok nagyon, hogy mi történik majd a hal panírozása közben; valamiért az a gyanúm, hogy ez a gasztrokatasztrófák karácsonya lesz.

Eh, titokban aludni akarok egész nap, rettentő fáradt vagyok, csak vonszolom itt magam két elcseszett süti között.

slave to the wage vol.sokezer

Mikor kiderült, hogy elég messze költözünk és ezáltal új munkahelyet kell találnom, én szépen elmentem az igazgatóhoz és mindezt őszintén elmondtam, mire ő elég meglepő módon azt reagálta, hogy ó, semmi gond, vegyünk egy kis kocsit és azzal furikázzak fel-alá naponta úgy hatvan kilométert. 

Emlékszem, kissé elakadt a szavam a javaslatra (és tekintve, hogy jogosítványom sincs, ez egy különösen izgalmas vízió), ma aztán Marcival viccelődtünk, hogy erre a legjobb lett volna egy nagyívű monológgal reagálni, hogyaszongya, hümm, lássuk csak, de jó kis ajánlat ez: súlyos százezrekért megtanulok vezetni, majd újabb súlyos százezrekért-milliókért veszünk egy kis kocsit, amit lelkesen tömhetek jó sok benzinnel azért, hogy bejárjak egy olyan iskolába, ahol a szülők kénye-kedve szerint történik minden és a négyes a szitokszó és persze mindezt havi százötvenezer forintért...hátttőő NEM. 

De kösz az ötletet.

Spleen

Isten a tanúm, én próbáltam dolgozni menni ma, csak aztán Léna újabb hasgörcse miatt végül hazaloholtam, hát, semmi karácsony-fílingem az biztos, ajándék eddig kábé csak a gyerekeknek van, ötletem-energiám nulla, minden erőmet elszívta idén a csatározás a hetedikesekkel, nem bírtam semmire igazán figyelni, nem volt időm online rendelni, amúgy is csak egy, az iskola-munkahely vonzáskörzetében mozgó betegápoló robot vagyok, eh, micsoda átszellemültség három nappal karácsony előtt, fásult vagyok, álmos vagyok, saját időt akarok, kluttyog a gyomrom, a betegség mondjon le, 2016, elég volt, nem tetszel, viszlát.

Hahahahaha

És néddmá, van is egy új állásom leendő házunktól negyed óra sétára...

Update: Marcit állásinterjúra hívták Glasgowba. Ez mekkora klasszikus: amikor végre házat veszünk, felcsillan a külföldi remény.

"betegbeteg" aka 42

Az Univerzum szerintem jót kacagott a gyerekek életigenléséről szóló szentimentális bejegyzésemen és rám küldte A Vírust: vasárnap volt ugye a születésnapom és előző nap kaptunk tesóméktól színházjegyet ajándékba és előtte-utána iszogattunk kicsit, de normális mennyiséget, majd másnap mégis egész nap émelyegtem, oké, az öregségre fogtam a dolgot, nem tudok én már inni keveset se (egyébként ez így igaz). Émelygés ide vagy oda, megejtettük a hagyományteremtő szülinapi kirándulást vasárnap, vittünk magunkkal tortát is, jöttek a tesómék, ittunk az erdőben pálinkát, szendvicseztünk, kicsi hó is esett, tök jó volt.

Mire hazaértünk, már nagyon rosszul voltam, hamarosan elkezdtem hányni. Ez így még oké is lett volna, ha egyszer csak Marcus be nem jelenti, hogy ú, nagyon fáj a hasa, ajjaj, hányni fog. Lehányt mindent, Marci takarítani kezdte és takarított egészen addig, míg nem érezte, hogy akkor most ő is nagyon rosszul van, hányni fog, micsoda meglepetés. Léna eközben nagyon fájlalta a hasát, nagy nehezen hányt végül ő is, mi meg közben egymás kezéből téptük ki a lavórokat, rohantunk a vécére, nagyon durva volt. 

Mindig az ápolta a többieket, aki épp hányás után kicsit megkönnyebbült, a gyerekek nagyon ügyesen segítettek, mikor épp képesek voltak rá. Az éjszaka ilyen durván telt, én nem nagyon tudtam aludni, mert mindig figyeltem, hogy mikor kinek kell segíteni (mondjuk volt egy pont, mikor majdnem elájultam én magam is), iszonyú volt, most úgy érzem magam, mintha túléltem volna egy háborút. 

A gyerekek reggelre aztán nagyon virgoncok lettek, szegény Marcinak még hőemelkedése van, nekem meg alig van jártányi erőm, az előbb azt gondoltam, kimosom az összes lehányt ruhát, de vagy kétszer kellett lefeküdnöm, míg bepakoltam a mosógépet. Marcival szerencsére jókat tudunk röhögni a kínos jeleneteken is - azért nem árt nagyon jóban lenni ahhoz, hogy a vécén támogassátok egymást - úgyhogy haldoklás közben tulajdonképpen remekül szórakozunk.

Szép, emlékezetes kis születésnap volt ez, nem mondom.

"betegbeteg", ja, nem is

A gyerekek olyan elképesztőek, annyira csodálom ezt az életigenlést, ami sosem engedi, hogy elhagyják magukat: Léna éjjel kábé háromszor szó szerint lefosta a bokáját, iszonyúan fájt a hasa, zokogott, hőemelkedése volt, erre reggelre kelve kutya baja és bár alig aludt, vidáman ugrál, birkózik Marcussal, láztalan és a vasat is megenné.*

* mi természetesen megdöglünk a kialvatlanságtól

PÉNTEK

_P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K_

"Reading is dreaming with open eyes"

Ma volt az ovi karácsony és meg kellett állapítanom, hogy két év Amerika ide vagy oda (amikor a gyerekek egész nap szó szerint csak engem hallottak beszélni; na jó, olvasni inkább), kábé az én gyerekeim beszélnek a legjobban. 

Megdöbbentően beszédhibás viszont nagyon sok gyerek (de a nagycsoportosok közül páran kifejezetten durván), úgyhogy titkon azért megveregettem a vállam: mégiscsak volt értelme két és fél éven át napi nyolc órában olvasni! (Valójában persze nem tudom, hogy tényleg hasznos volt-e, abban mondjuk biztos segített, hogy a gyerekek szó szerint órákig tudnak mesét hallgatni és ha belekérdezek a sztoriba mondjuk úgy másfél óra után, egyértelmű, hogy frankón értik is, hogy miről van szó.)

Egyébként meg mindegy is mi mire jó, olvasni csodás és azt akarom, hogy ezt a gyerekeim is tudják. 

Sokszor eszembe jut a könyvekkel kapcsolatban egy gimis sztori: volt a gimiben egy évig egy helyettes magyartanárunk (ő beszélt le a magyar szakról, haha), akit azóta is bűnösen imádok, na és ő hozott harmadik év végén nekünk egy nagyon hosszú könyvlistát. Miután kiosztotta, azt mondta: ha ezeket nem olvassák el, hülyék maradnak, majd távozott. 

Sokáig őrizgettem a listát, egy csomó mindent el is olvastam róla, de valamelyik költözésnél sajnos végleg elkeveredett, úgyhogy valószínűleg némileg hülye maradok most már.