Mivel festetjük a ház alsó szintjét és a gyerekszobàt (a többi részt majd jövőre, ez így is elég dögletes), ezért egész hétvégén erőltetett menetben pakoltunk és pakolàs közben talàltam egy vagon könyvet, amit feltétlen és azonnal el kéne olvasnom, hàt mikor veszel màr ki a munkàból, hogy végre azzal foglalkozhassak, ami igazán fontos, kérdezem Marcit, mi igazán fontos, kérdezi Marci. Hàt az olvasàs, mi màs?!
Szegény Lénus! Idén először nem lett évfolyam tanulója (és az idióta infótanàr miatt kitűnő sem, viszont kapott dicséretet nyelvtanból, angolból és technikából; az utóbbit nem értjük egyáltalán, Léna utálja a technikát, de én főleg azt nem értem, hogy az átlag napi két könyvet elolvasó gyerekeim miért nem kapnak mondjuk egy irodalom dicséretet, vagy a zseniális sztorikat/fogalmazásokat író Lénát miért nem emelik ki ezért a képességéért, dehát nem kell nekem mindent érteni); szerintem őt az ilyesmi nagyon megviseli, pedig jobb, ha hozzászokik, mert a suliban, ahovà jàrni fognak, vannak a jobbak, meg a még jobbak. Marcus matekból (amiből az esze alapján hatosnak kéne lennie, hagyjuk is), infóból (egész évben irtó hülyeségeket csináltak, ezt is hagyjuk) és készségtárgyakból kapott négyest, de őt ez totál hidegen hagyja, nem olyan fából faragták, mint a maximalista Lénát. Mondjuk szerintem szegények tényleg elfáradtak a végére, a felvételi sokat kivett belőlük, de majd most nyaralunk egy csomót, mindenkire ráfér.
Megvoltak az első szülőik a nyolcosztályosban: az ofők eddig szimpik, Marcusé eléggé szét van esve, Lénàé egy hatàrozott matektanàr (akiről ódàkat zengenek az ismerősök).
Üdítő újdonság továbbá, hogy a szülői levlistán érkező üzenetek általában jó helyesírással és választékos szókinccsel íródnak, ez abszolút minőségi ugrás az előző osztály hát, khm...stilisztikailag és grammatikailag is erősen megkérdőjelezhető szülői hozzászólásaihoz képest. Tudom, egy elitista rohadék vagyok, amiért ez nekem fontos, de hát ez van, mit tegyünk. Mondjuk attól már most megőrülök, hogy ezek a szülők nagyon zsezsegősek, mindenki mindent jobban tud, ah, biztos mindig maratoni szülőik lesznek.
Tegnap tök véletlenül kiderült, hogy egy egyetemi csoporttársam volt gimis osztálytársa az egyik új kollégám lesz, rögtön össze is futottunk a suliban, megmutogatott mindent, még asztalom is lett. Továbbra is mindenki folyamatosan áradozik a suliról (a titkárnőtől kezdve a tanárokon át egészen a portásig), remélem, tényleg jó lesz.
Elbúcsúztattak a kollégáim: az angolos munkaközösség nagyon fog hiányozni, nagyon szeretem őket, kaptam kedves ajándékot (csokit, meg palackba zárt személyes üzeneteket), aztán a tantestület is elbúcsúztatott, tőlük kaptam két olyan dolgot, amit nem szeretek (csokilikőrt, meg belga csokis pralinét), de persze megköszöntem kedvesen, aztán az jutott eszembe, hogy ezek a nemszeretem ajándékok olyan jól szimbolizálják ennek az iskolának a hozzám való viszonyát (mivel sejtettem, hogy kapok majd ajándékot, napjában kb harmincszor mondtam el a tanáriban, hogy szerintem a legjobb ajándék a könyvutalvány, de úgy tűnik, senki nem akarta meghallani...)
Amúgy meg jövő héten indulunk kempingezni/biciklizni, aztán elmegyünk a Balatonra, jó lesz.
Hú, hát ez a tábor kemény meló itthonról is: első nap a storming időszakban (jó, hát átugrottak egy csoportalakulási fázist, haha), a gyerekek visítva hívtak (egy kétágyas szobában laknak ketten, de már tudjuk, hogy ez nagy hiba: szét kell szedni őket most már minden helyzetben), alig lehetett őket lenyugtatni, nem tudták kinyitni a zuhanyt, verekedtek, egymást hibáztatták, minden baj volt.
Aztán második reggel is volt valami probléma (már nem emlékszem, hogy mi), akkor is óriási volt a fejem (ráadásul az érettségi idején kellett őket menedzselni, kicsit fel is emeltem a hangom a tanári pihenőben, mire az egyik drága kollégám azt kezdte magyarázni, hogy bezzeg az ő gyerekei milyen okosak, ügyesek, önállóak), aztán lenyugodtak kicsit, de Lénus elkezdett szomorúan sírva hívogatni, hogy nagyon hiányzom, szenved, nem bírja. Szóval kábé az egész napomat a telefonon lógva töltöm, hogy nyugtatgassam...tanulság a jövőre nézve: nem szabad telefont vinniük a táborba, csak rosszat tesz, hogy tud nyafogni szegény. Egyébként abszolút átérzem a szomorúságát: én is ugyanígy kínlódtam a táborokban, csak hát Lénát keményebb csajnak hittük és azt gondoltuk, Marci lesz az, aki szenvedni fog (neki semmi baja, amikor lehet, nézi a meccseket, meg a fiúkkal bandázik).
Egyébként amikor épp nem sírdogálnak és ordítanak, akkor jól elvannak, van sok program, fürdés (Marci persze már leégett), hejehuja, finoma kaja, vetélkedő, szóval nincs nagy baj, csak hát kicsik még azért.
Már nem érdekel Á. néni, nem undok velem, nem is foglalkozik velem, én sem foglalkozom vele, engem már semmi sem érdekel, csak rózsaszín ködben lépkedek a dinnye felé.
Lénus újabban egyfolytában mindenkivel sakkozik: Nagymarcival, Kismarcival, osztálytársakkal online, különböző sakkprogramokkal online; még sakkleckéket is végigcsinál, Marci szerint kifejezetten tehetséges, na tessék. Még nyolc napjuk van hátra ebből a tanévből, a nyolc nap alatt csupán öt dolgozatot írnak; hogy a tanító néninek mi baja, azt senki se tudja.
Marcit hallgatom mostanában vizsgáztatni, hihetetlen lágyszívű és folyton mindent magára vesz (igen, igen, erről nem beszéltünk eleget, ez egy gonosz kérdés, sajnálom), látszik, hogy nem lógós, órán melegszendvicset sütő gimnazistákon szocializálódott; mondjuk én se vagyok egy brutális állat, de azért időnként keményebben odaszólok (és utána egy csomószor rosszul érzem magam, khm).
Be kell vallanom, hogy találtam egy másik sulit, ami közelebb van (és a gyerekek új sulijától kb egy kilométerre) és oda is jelentkeztem tegnap; egyelőre nem hívtak fel (pedig nagyjából azonnal szoktak hívni angolos állások esetén), ami olyan szempontból nem baj, hogy szeretem, ha az ilyen dilemmákat végül az élet dönti el, gyáva alak vagyok, tudjátok. Egyébként épp ma hívott a gazdasági ügyintéző a másik suliból és még ő is nagyon kedves, szóval utolsó gengszternek érzem magam emiatt az újabb jelentkezés miatt.
Ma tanári ebédre vagyunk hivatalosak, de a szörnyű iskolai állapotok miatt mindenki rosszul van az ötlettől, hogy valami kaja fölött jópofizzunk. Persze a súlyosan személyiségzavarosok általában távol maradnak az ilyen eseményektől, mondván, egy ilyen csürhével nem ülnek egy asztalhoz. Cuki, nem?
A gyerekeknek már vásárolgatunk a csibetáborba és a tábori listán komoly fejtörésre okot adó elemekre bukkanunk, úgy is mint telefon és töltő...egyelőre nem döntöttük el, hogy milyen telefont vigyenek, az biztos, hogy én csőre töltött full netes okostelefonnal nem engedem őket sehova öt napra, szóval kell majd valami áthidaló megoldás. Ez a szülőség olyan nehéz dolog. És bár nagyon élvezem, hogy már nagyok és tudunk együtt biciklizni, egyedül mosnak hajat, elmennek a boltba, meg röhögőgörcsöt kapnak a Waczak szállón és pókerezünk, de azért azt már látom, hogy a kamaszkor olyan nehézségeket tartogat, amikkel jó nehéz lesz megbirkózni.
Két program is lesz nyáron, amit nagyon várok: végül az osztrákok covid-tesztre vonatkozó szabályozása miatt lemondtunk a Fertő-tóról és úgy döntöttünk, hogy az Őrségben kempingezünk és biciklizünk, aztán meg július végén a tesómékkal együtt elmegyünk Horvátországba, nagyon izgi.
A munkahelyem kezd egy Agatha Christie regény elejéhez hasonlítani: az iskolában itt-ott furcsa táblák jelentek meg, amiken pl olyasmi olvasható, hogy ne fecsegj, meg a hazugság akkor lesz valós, amikor valaki elhiszi...teljes rejtély, hogy ezeket ki rakosgatja fel a falra és miért, de július elejéig még sok minden belefér, az első hulla is, nemde?
A munkahelyemen egészen pöpec kis gaslighting történik nap mint nap és mostanra már annyira kiműveltem magam, hogy szépen be is tudom azonosítani az összes ilyen mozzanatot.
Van épp most egy kellemetlen mini botrányunk az érettségivel kapcsolatban, amit el akartak tussolni, de nem sikerült teljesen, mert annyira erősködtünk, hogy valamit csinálniuk kellett és ennek kapcsán csak ma legalább százszor megkérdőjeleztem a saját épelméjűségemet, mivel többen többször úgy csináltak, mintha nem azt és nem úgy mondták volna, mint amire emlékeztem, hanem éppen az ellenkezőjét; komolyan mondom, elképesztő ezt átélni, ha valaki ezeket nekem mesélné, el se hinném (nem mehetek bele nagyon a részletekbe, pedig nektek, messziről, biztos érdekes lenne. Ebben élni mondjuk nagyon kimerítő és szomorú).
Molly: De Marcus, nincs nagyon meleged abban a paplanban meg hálózsákban? Lassan május vége van.
Nagymarci: (a háttérből kajánul)...kérdezi ezt az, aki tegnap este kétségbeesetten kesztyűért kotorászott az ágyban...
Olyan vicces, mikor Léna nagyon blazírt/cinikus módon reagál valamire, amit mondok, Marcus vaskos, dörmögő hangon ráripakodik: Ne beszélj így anyáddal!
Tanárnő, fantasztikusan jól néz ki!*
* pedig maszkban voltam és nem is a sárga tornacipőm volt rajtam
