ahogy a dolgok vannak

 Szóval ja, főzök. Reggel, délben, este, éjszaka, mikor hogy - de leginkább mindig. Munka előtt, közben, után - nem tudom mi történne, ha nem home office-ból dolgoznék, gondolom fel kéne mondanom/meghalnék (most mondanám, hogy I wish, de biztos azt gondolnátok, hogy depressziós vagyok, pedig talán nem).

Eljutottunk Marcus diétájának második fázisáig (három van), a harmadik a fenntartó, azt hiszem, október 21-én kezdődik és akkor már lesznek csalónapok, néha lehet nem CDED-barát kajákat enni, de módjával persze (CDED: Crohn's Disease Exclusion Diet). 

És persze nem csak a főzés a nehézség, itt vannak a hirtelen felmerülő problémák: például a gyógyszer fényérzékenységet okoz, Marcus konkrétan átment vámpírba: a szeme egyáltalán nem bírja kb a lámpafényt sem (infóórán például nagyon szenved, hogy az őskövület monitorokon kell dolgoznia, de tesizni se tud kint, ha süt a nap), volt, hogy be is dagadt a szeme (passz, hogy mitől, pedig csilliókért azonnal orvoshoz vonszoltam), ma meg lázasan kelt, én meg persze ilyenkor beszarok, hogy úristen mi van, mit csináljunk, hova menjünk, mit lehet beszedni az immunszupresszánssal együtt, jaj. Szerencsére kedves barátaim, a crohnosok a Facebook csoportban és persze a chat gpt mindenben segítenek. 

Nem egyszerű, az biztos, de nagyon igyekszem a jó dolgokat megtalálni benne, például azt, hogy soha ilyen egészségesen nem evett senki a családban, mint most (ja, Léna vegetariánus február óta, úgyhogy amíg Marcus nem ehetett semmi szilárdat, mindenki húsmentesen evett, így volt a legegyszerűbb). Nekem mondjuk most sem hiányzik a hús, kb egyszer-kétszer eszem egy héten, nem igazán szeretem, Léna az állatok iránti tiszteletből szokott le róla (pedig nagyon szereti), Marci (senior), meg megszívta, hogy én főzök rá, haha. Egyébként nagy büszkeségem, hogy Marcus másfél kilót hízott, mióta non-stop etetem, szegény, néha már alig bírja megenni a kötelezőket.

Szerintem amúgy mindenkinek CDED módon kéne ennie, igazából csak a trash kajákat zárják ki teljesen: rágcsik, csokik, péksütik, üdítők, kekszek, zsíros, füstölt, nagyon fûszeres dolgok és minden, ami feldolgozott kaja (kb semmit nem ehet Marcus, ami be van csomagolva), illetve nagyon ajánlják mindenkinek, hogy otthon főzött kaját egyen legfőképp* - terjesztem is az igét, de sokan nem fogékonyak rá, szerintem ez egy olyan kellemetlen igazság, amit senki nem akar hallani. 

Olvasom a Bél-agy kapcsolat című könyvet - na jó, eddig csak belenéztem, sajnos a szépirodalom mindig belerondít az ilyen törekvéseimbe - és el is olvastam a csattanót: a legvégén tanácsokat ad az író, hogy hogyan együnk, hogy egészséges maradjon a mikrobiomunk és úgy tűnik, Léna jár jó úton: az egyik tanács, hogy együnk minél kevesebb állati eredetű zsírt. 

* vajon Carrie Bradshaw mit csinált volna, ha Crohn-betegséggel diagnosztizálják? Emlékszem, a sütőjében valami női magazinokat tartott és kb reggelizni is étterembe járt

Crohnikus

 Szóval az úgy volt, hogy Marcust a suli előtti utolsó héten *Crohn betegséggel diagnosztizálták, szegényt rögtön hat hét tápszerre ítélték, a tápszeres életnek pedig tegnap lett vége és Marci, ez a hős, nagyjából egy mukk nélkül csinálta végig a 42 napot (Léna is beállított visszaszámlálót, mert ő a világ legnagyobb empatája), pedig szerintem piszok nehéz lehetett, napi hat tápszert ihatott csak és folyamatosan kelteni kellett reggel (éljen a nyári szünet!), hogy igya meg, meg be kellett venni a gyógyszereit, vitaminjait, de most, most aztán elkezdhetett enni, hát olyan boldog az a szegény gyerek! Én is boldog vagyok - a magam furcsa módján -, de közben megpusztulok az egésztől: miközben irdatlan sok munkám van (amerikai cégnél dolgozom, úgyhogy hajtanak, mint egy versenylovat), folyamatosan főznöm kell, meg csekkolni, hogy Marcus mindent bevett-e, agyalni rajta, hogy megvolt-e a napi adag banán, alma, hány kanál mézet evett, kell-e még tojás, stb, stb (szerintem kb az történik, mint a kisbabáknál: először csak tápszert kaphatott, hogy lenyugtassák a gyulladást, most meg szép lassan visszaadják a különböző táplálékcsoportokat, azt hiszem a glutént a legvégén, az a legnagyobb mumus a csomagolt ételeken kívül.) A diétájának háromszor hat hetes periódusai vannak és most járunk az első elején, kb december eleje lesz, mire elvileg, gyógyszerrel mindent ehet (mondjuk én próbálom felkészíteni, hogy ez valószínűleg nem igaz, de ezen a hídon majd akkor megyünk át). 

Amúgy neki nincs semmi tünete - de, ha nyomkodják a hasát, ahol a vékonybél van, ott fáj egy kicsit -, az egész úgy derült ki, hogy egyszer csak nagyon elkezdett fájni a nyelőcsöve és alig bírt nyelni. 

Eleinte nyelőcsőgyulladásra gyanakodtak (az szintén egy lovely krónikus cucc), de aztán gyorsan átkerültünk Kistarcsáról a Heim Pálba, ahol szegényt megtükrözték alul-felül, volt MR, ezer vérvétel és hát eléggé egyértelműen igazolódott a Crohn (bár pont a szövettan negatív lett, de az orvosa szerint az semmit nem jelent, mert nehéz jól mintát venni). Az összes orvosi látogatás egyébként nagyon-nagyon pozitív volt, mondjuk szerintem azért is, mert Marcust ösztönösen imádják a nők - hát esküszöm, most mit csináljak; ilyen nagyon huncut mosolya van, meg közvetlen és jó a humora  -, de ő is bírja nagyon pl az orvosát, egyenesen GOATnak hívja (Greatest of All Time), azt hiszem leginkább azért, mert mikor kiderült, hogy dartsozik (Marcus, nem az orvos), az orvos elkezdett neki a dartsról magyarázni, mondta, hogy ő is szokta nézni a férjével, úgyhogy innentől böködhette bárhol, rajong érte. 

Néha szegény pont amiatt lázadozik, hogy nincs is igazából baja (a nyelőcső fájdalma szinte azonnal elmúlt, mikor kapott savcsökkentőt, azóta semmi baja nincs) és mégis kapott egy ilyen diagnózist, de az orvos azt mondta nekünk, hogy szerencse, hogy így jött ki és most, amikor még enyhe fokú (volt) a gyulladás (most nagyon sokat javult a tápszertől meg a gyógyszertől), mert később csak elkezdett volna nagyon lefogyni (most sem egy dagadt valaki, 55 kiló a 180 centijéhez) és nem tudtuk volna, hogy miért. 

Szóval ez van itt nálunk, eleinte kicsit kétségbeestem, de most szerencsére nincs semmi időm agyalni, hiszen másodállásban szakács vagyok...az mondjuk eléggé aggaszt, hogy a gyógyszer, amit kap, az elég brutál valami: épp csak a halál nem volt leírva mellékhatásként a betegtájékoztatóban, na meg kap(ott) egy csomó oltást, mert a gyógyszerével lenyomják az immunrendszerét (a Crohn az egy csodás autoimmun szar) és menekülnie kell a napról, mert nagyon érzékennyé teszi a bőrét, ja, plusz a termékenységet is növeli, hát izé, ezen vigyorgott egy keveset, de mit tegyünk, nemsokára 15 éves ez a drága fiú (mikor telt el ennyi idő és én hol voltam közben?).

*??? A suli utolsó hetében 

Too Much

 Hát, Lena Dunham most azért rendesen melléfogott (szerintem konkrétan borzalmas az egész sorozat), de nem nagyon tudom, ezek után hogy ne legyek szerelmes Will Sharpe-ba? Főleg, mikor énekel/zongorázik,_O_M_G_. Sajnos sehol nem találom a számot az ő előadásában, de ez se rossz:

bunkó nyár

 Annyira utálom a nyarat. A napokban rájöttem, hogy olyan, mint egy indokolatlanul hosszú szilveszter éjszaka: illik neki rettentően örülni, plusz mindenki azt kérdezgeti, hogy mikor hol leszek, tudunk-e találkozni, mindez mennyi ideig fog tartani, mit fogunk csinálni, meg kell előre szervezni, fú, iszonyat fárasztó. A szilveszter annyival jobb, hogy legalább hideg van. 

Lehet, hogy vénségemre ilyen tacskós bácsi módjára folyamatosan átkozódni fogok?

Meglátjuk. Stay tuned.

"Betegbeteg"

 Mindkét gyerek beteg (Léna utoljàra kb hat éve volt làzas), úgyhogy ha minden igaz, lemaradnak a lazàbb napokról, karàcsonyi buliról, Léna a karàcsonyi kórus koncertekrôl és az osztàlykorizàsról, tök szomorú. 

Mindketten fociztak a suli Mikulàs kupàján, ahonnan hörögve, göthösen tértek haza, hàt nagyszerû, éljen a hideg sàtorban tartott focikupa, hell yeah.

legnagyobb élet

 Legközelebb januàr 6-àn dolgozom, hell yeah!

Marcus különkiadàs

 Marcus idônként annyira jól helyrerak, mikor valamitôl félek, vagy nyavalygok a munka miatt: ilyen letaglózóan okos összegzései vannak néha, mindig el is hallgatok, mikor elereszt egy-egy ilyen mondatot. (Vajon ha az 1950-es években lennénk, akkor ilyenkor lekevernék neki egyet, hogy mit szemtelenkedik? À, nem hiszem, hogy eljutnànk oda, nem merne frappàns mondatokkal kizökkenteni eleve).

Tavaly jàrt pszichológushoz egy darabig, mert elég depressziósnak tûnt télen (amivel a csaladi hàtterem miatt én nem viccelek) és a pszichológus is le volt nyûgözve, hogy mennyire eszes, udvarias, empatikus, bölcs, érzékeny, szuper.

Na jó, hàt amúgy mindent elkövet, hogy ezeket titkolja - be kell illeszkedni és az empàtia/bölcsesség/ érzékenység nyolcadikos fiúk közt nem menô.

lusta post

 

Lear király és after party

 Tegnap megnéztük a sújtó Lear királyt (Hegedűs D. Gézáért rajongunk azóta is kollektíven), Marcus nem jött velünk, de Léna igen (folyamatosan rágja a fülem, hogy 'komoly' és 'brutális' darabokat nézzünk, amiken lehet sokat gondolkozni, na meg Tasnádi Bence-rajongó) és arra értünk haza úgy 11 felé, hogy Marcus lefeküdt, a kulcs pedig belülről a zárban, hát egy csoda volt. Léna volt a legjobban kiborulva (normális esetben önként és dalolva lefekszik 8-kor), úgyhogy egy olyan tíz perc hiábavaló telefonálás és kopogás és kiabálás és ablakba faág dobálás után egyszerűen rugdosni kezdte a bejárati ajtót ez a kedves kislány. 

Végül nekem támadt a mentőötletem: a family linken van egy olyan, hogy 'find my phone' és az akkor is elkezd nagyon hangosan kb szirénázni, ha le van halkítva a telefon, na, erre szegény Marcus már felébredt és felvette Lénának a telefont, aki közben hívta és ordítva követelte, hogy engedjen be. Csodálom, hogy nem hívták ki a rendőröket a szomszédok, baromi zajosak voltunk, a szomszéd kertekben a kutyák kivoltak teljesen. 

A színházban találkoztunk D-vel, aki kb nyolc éve látta utoljára Lénát, akkor a kertben fociztak együtt, most meg a szünetben az előadást elemezték, nem győzök megdöbbenni a rohanó időn. 

slave to the wage vol. sokezer

 És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. 

Mindig a 'Rossz tanuló felel' jut eszembe, mikor dolgozom: lassan két hónapja vagyok itt, de még mindig nagyon keveset tudok és hát nyilván az imposztor szindrómám sem segít a dolgokon. 

Tegnap volt céges karácsony: szerencsére megegyeztünk a kollégáimmal, hogy közösen szökünk, amikor elkezdődnek a játékok, szóval kb. két órán át ettünk a Trófeában, dumáltunk, egész jó volt, bár kicsit vérszegény: mindenki nagyon zárkózottnak és zavartnak tűnt, úgyhogy jó tanárként átvettem az irányítást, haha.