"Ha végre itt a nyár és meleg az idő Az ember strandra jár, mert azért van itt ő"

A Balaton parton különös dologra lettem figyelmes: míg a mi gyerekeink ordítva körbe-körbe rohangáltak mint az őrültek, labdát, homokot, akármit, bármit dobáltak (aka élték a szokásos életüket), addig a más emberek gyerekei joviális arccal üldögéltek kedves szüleik körében (nem viccelek, mind mintha idomítva lett volna).

Most vagy mi csinálunk valamit nagyon rosszul (bár szerintem a gyerek az már csak ilyen: ordítva rohangál körbe-körbe), vagy akár nagyon jól (őőő), vagy a Balatonon nyaraló gyerekek kivételesek, esetleg szednek valami lassítót, vagy csak én képzelem, hogy a gyerekeim normálisak és az ő viselkedésük a nemnormális (mondjuk tény, hogy ők szerintem extra aktív gyerekek és két azonos korú gyerek az már bizony ordító tömeg, mert persze egymást is heccelik rendesen az őrületbe), vagy...passz. 

ahogy a dolgok vannak

Esküszöm épp azon gondolkoztam  a szentendrei kirándulásunk vége felé, hogy milyen csodálatos, hogy a gyerekek már a saját lábukon mennek mindenhová és nem kell őket se cipelni, se hordozni, se tologatni és már én is simán elhévezek velük bárhová, amikor Marcika egy óriásit esett egy ilyen pallószerű fellépőben (épp vizet vettem és hívtam magamhoz, én barom) és immár negyedszer szakadt fel ugyanaz a seb a térdén, de most valami brutálisan, elállíthatatlanul vérzett: szerintem szuper látványosság voltunk - legalábbis egy csomó ember körülállt minket -, én próbáltam törölgetni a vérző sebet és tiszta vér volt már mindkét kezem, Marcus nagyon meg volt rémülve és jajgatott, Léna körülöttünk téblábolt és halkan sírt, meg néha felsikoltott, hogy nagyon kell pisilnie. 

Végül egy kedves pasi mentett meg minket: odavezetett az állomásépületből egy, még nála is kedvesebb kalauznőt(?) hozzánk, aki fertőtlenítette és bekötözte Marcus sebét, míg én megpisiltettem Lénát; én meg milyen vagyok, lám, lám: a vécén folyamatosan azon paráztam, hogy visszamegyünk és Marcus nem lesz ott, mert addigra a kedves kalauznő hívja az ukrán szervkereskedő barátait és akkor én holtan esek ott össze bánatomban. Szerencsére Marcus ott volt mikor visszamentünk és már nem is vérzett annyira  a lába és bátor is volt és nem sírt a kötözésnél, szóval megúsztuk a kalandot ennyivel, drága kis Marcikám.

Amúgy meg Marci miatt dekkolunk itthon: az előadását írja (szombaton elutazik, nagyon szomorú vagyok), én meg nem akartam a gyerekekkel egyedül a Balatonon maradni, de majd most megyünk megint a tesómékkal. Mielőtt felmondtam, folyamatosan nagyon durván szúrt a szívem, most meg már jól vagyok, ó csodálatos dolog a szabadság. Drága kis Léna, még oviba jártak és egyik nap kérlelni kezdett, hogy most már maradjak velük itthon és ne dolgozzak, én meg mondtam, hogy hamarosan szabadságra megyek, mire nagyon elkezdett sírni, hogy már megint elmegyek valahová, ez borzasztó.  

Most éppen egyébként izgatottan várom a jégesőt a negyven fokos lakásban (gyerekek, aki lelkesedik a nyári melegért, az bizonyára nem egy panellakásban teszi ezt), de nem jön semmi, csak a szomszéd fúrja  a falat vég nélkül, ó, a texasiak tudnak valamit a semmi közepén épülő (szigorúan légkondis!) házaikkal, igen. 

"All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Ma volt az utolsó munkanapom ezen a kibaszott munkahelyen, ah, nagyon megkönnyebbültem, viszont teljesen ki vagyok purcanva - az elmúlt hetekben folyton hajnaltól hajnalig dolgoztam*, öreg vagyok én már ehhez. Valójában sajnos nem purcanhatok ki még legalább tizennégy évig, mert Marci nemsokára elmegy Kanadába, itthagy minket tíz napra, eh, nem fogom én már kialudni magam sohasem. 

Az exit interjúm - ami egy nagyon amerikai szokás, amikor a távozókat jó alaposan kikérdezik, hogy mit nem szerettek a cégnél, miért mennek el, stb - nagyon jól sikerült, meg is sajnáltam a főnököm, olyan őszintének tűnt, mikor arról beszélt, hogy nagyon szomorú amiért elmegyek és hogy én annyira csodálatos és okos és rátermett és szorgalmas vagyok, mi lesz vele nélkülem (nemtom, nekem jó lesz nélküle, az biztos...). 

Mondjuk szó se róla, szerintem tényleg jó munkaerő vagyok: mindent gyorsan megtanulok, annyit tudok dolgozni mint egy barom, idegesít, ha nem tudok befejezni valamit, ezért folyton dolgozom, , ugyanakkor túl nagy a szám és iszonyú erős az igazságérzetem: valahogy minden cégnél (meg már az iskolában is) mindig én voltam, aki kimondta, hogy a király meztelen. Az is tény, hogy gyakran olyan vagyok mint az elefánt a porcelánboltban: nem vagyok túl diplomatikus (khm) és hát a lojalitással meg a dolgok komolyanvételével súlyos problémáim vannak. 

Egy csomó dolgot elmondtam a főnökömnek azzal kapcsolatban is, amit benne nem szeretek és szerintem egészen jól sikerült baráti hangnemben elmagyaráznom, hogy ő egy fasz milyen dolgok bántottak. 

Javaslatokat is tettem: például azt, hogy utódomként valaki olyat keressenek, aki Buddha bölcsességével és türelmével rendelkezik, illetve jó úton jár a megvilágosodás felé, nincs és nem is lesz soha magánélete, nem szeret aludni, technikai zseni és csípőből szerel fénymásolót, szkennert, bármit, nem zavarja, ha rabszolgaként/lábtörlőként kezelik, sőt, a legjobb, ha mazochista típus és élvezi, ha bántják.

Szegény, szegény, szegény utódom. 

*a gyerekek el is vannak vadulva rendesen, szörnyű: Marcika valami horror verekedős kisfiúval barátkozik és állítőlag ő is verekedni szokott, teljesen el vagyok keseredve és magamat okolom. Mondjuk az új munkahelyemen elvileg kilenctől háromig leszek minden nap és nem kell bébiszitter és a gyerekeim kizökkennek a vadember üzemmódból (valószínűleg nincs azért olyan nagy baj, csak nekem van óriási lelkiismeretfurdalásom az elmúlt hónapok miatt és hogy keveset voltam velük.) 

I want to ride my bicycle

Egyébként meg van egy új biciklim, de a sok undormány munka közepette el is felejtettem itt rögzíteni (és persze rögtön ez ugrott be vásárláskor), pedig csodás darab, mindenhová vele megyek, vele alszom, vele kelek (és vers!).

Léni baba különkiadás aka meghatott sóhaj

Mindig együtt vagyunk, akkor is, ha dolgoztok - mindig egy család vagyunk.